2015. július 30., csütörtök

Vrsar


Talán nincs olyan harminc feletti becsei, akiben a címbe foglalt isztriai városka neve hallatán nem ébrednek nosztalgikus emlékek. Az új hatalom által módszeresen lesajnált, degradált, ócsárolt egykori Jugoszláviában ugyanis, a mai „racionális” szemlélet számára szinte felfoghatatlan az a hallatlan ésszerűtlenség, hogy szélesebb tömegek jólétére gondolva a szociális érzékenységet fontosabbnak tartották a profitszerzésnél. Ennek értelmében, többek között, a társadalom gondoskodott a gyermekek tengerparti nyaralásáról.

Becse község még a hatvanas években vásárolt ingatlant Vrsaron, amely akkor egy elmaradott halászfalucskaként húzta meg magát egy védett öbölben. Közvetlenül a tenger partján lévő épületet nyaralóvá alakította valamelyik becsei építőipari vállalat és a város közlekedési vállalatának autóbuszai ide szállították két hetes turnusba Becse község óvodáinak, iskoláinak gyermekeit. Június végétől szeptemberig évtizedeken keresztül.


Jómagam is itt láttam meg először, 1966 júliusában azt a felfoghatatlanul csodás, végtelennek tűnő kékséget, amely hasonlóan hullámzik mint a vajdasági búzamező a nyári szellőben. Emlékszem az első találkozás a tengerrel legalább olyan lenyűgöző volt, mint amikor először megláttam élőben az Eiffel-tornyot vagy a Cukorsüveget Rióban. A fenti kép ekkor készült, Rehák Teréz tanítónéni (fenti sor napszemüvegben) vezette a csoportot, én guggolok, jobbról a második. 

Maga a nyaraló és az ott megszervezett napirend, különösen az elejében, közelebb állt a kaszárnyai szigorhoz, mint a szállodai kényeztetéshez. Közös termekben, emeletes ágyon aludtunk, közös étkezdében étkeztünk naponta ötször, a csoportokat vezető tanítók, tanárok az akkori pedagógiai felfogással összhangban töltötték meg programmal a két hetet melyhez hozzátartozott, hogy meg kellett tanulni úszni. Az üdülőnek saját szakácsnői voltak, az élelmiszert, ha jól emlékszem a becsei élelmiszer-ipari vállalatok biztosították, a Becsei Egészségház pedig minden csoporttal orvost és ápolót is küldött. 

Később, amikor az idegenforgalom rohamos fejlődésével Vrsar egy keresett turisztikai célponttá vált – a városka melletti Koversada öbölben (a fotó ott készült) Európa egyik legnagyobb nudista központja terebélyesedett ki – a két város vezetői megegyeztek abban, hogy a kiemelten előkelő helyen álló gyermeknyaralót elcseréljék egy másik ingatlanért. Ez a másik nyaraló már eldugodtabb helyen állt, messzebb a tengertől, de nagyobb  kényelmet biztosított, a szervezett, de már nem katonás körülmények között a gyerekek, baráti társaságban jobban érezték magukat mint családi tengerparti nyaraláson.

Jugoszlávia szétverésével mindez megszűnt. Az önálló Horvátország kisajátította a szerbiai ingatlant. A háborús, majd az ezt követő barátságtalan körülmények között nem volt mód a közvetlen rendezésre. Állítólag egy, a becsei község által megbízott, zágrábi ügyvédnő azóta is fáradozik a horvát bíróságok előtt a kártérítés ügyében (régi ügyvéd szabály: ami ügyet el lehet húzni...). A becsei gyerekekkel pedig immár negyed évszázada nem indultak kéthetente a Becejtrans buszai a messzi és külföldnek számító Isztriába. A becsei gyerekeknek maradt a Tisza és a városi uszoda, itt tanulnak meg úszni. Túlnyomó többségük még nem is látta élőben azt a csodás végtelennek tűnő, tengernek nevezett kékséget. 

A múlt héten baráti társasággal – valamennyien becsei származásúak – Porečon nyaraltunk.  Felmerült az ötlet, ugorjunk át a mintegy tizenvalahány kilométerre lévő szépemlékű Vrsarra (zárójelben jegyzem meg, hogy az isztriai olasz kisebbség szemlátomást eredményt ért el: itt is,  és más városokban is, kétnyelvűek a táblák, ebből tudom meg, hogy Vrsar olasz neve Orsera. Orserát pedig emlékirataiban Casanova is említi, a XVIII. század közepén járt itt két alkalommal). Ugyanazon az úton ereszkedtünk le a szűk utcácskákon a tenger felé, mint egykoron a Becejtrans autóbuszai, ugyanaz az izgalom fogott el mint 1966-ban. Az öbölben, a Riván, ahol egykoron kopott halászcsónakokat ringattak a hullámok most mutatós yachtok tolakodtak hivalkodva. 


Az egykori nyaraló is régi helyén áll, csak átfestve, előkelő szállóvá cicomázva. A nyaralótól a Riváig vezető út a tenger partján – amely, talán meglepő módon, most is Tito marsall nevét viseli! – mintha lerövidült volna (tízéves koromban sokkal hosszabbnak tűnt). A „nyaralónk” mögött kávézók, éttermek sorakoznak, majd egy modern szálloda melynek üvege szinte szikrázik a nyári napsütésben, az egykor szabadon használt strand előtt pedig tábla hirdeti: csak a szálloda-komplexum vendégeinek fentartva! Ennek ellenére, az emlékek helyszíneinek felkutatása vágyától hajtva bepofátlankodtunk, körülnéztünk. Csak a sziklák maradtak ugyanazok.

A nyaraló előtt megállva érdeklődtem a helybelieknek tűnő személyektől, tudják-e, hogy évtizedeken keresztül ebbe az épületbe becsei gyerekek jártak nyaralni. Egy harminc körüli rendőr értetlenül csóválta a fejét, úgy tűnt, hogy még Becséről (Óbecséről sem!) hallott. Egy idősebb úr azonban városunk neve hallatán odajött és örömmel fogadta érdeklődésünket. Megkérdezte, hogy él-e még az a szakácsnő, akit jól ismert, hiszen egész nyarakat Vrsaron töltött. Sajnos nem tudtam választ adni. Másnap este egy poreci étterem tulajdonosáról kiderült, hogy vrsari, s ő élénken emlékezett a becsei gyerekekre, akik odajártak. Megkérdeztem, nem ő az a szőke vézna helybeli kislány, akin 49 évvel ezelőtt megakadt a szemem...

A Nap közben mind erősebben tűzött és beültünk egy kávézó hűvösébe. A magyar beszédünkre felfigyelt egy kiszolgálólány, aki elmondta, hogy csókai, itt dolgozik egész nyáron. Mint esküdt kizsákmányolás-ellenes „szindikalista” érdeklődtem a munkaidő iránt. Délelőtt tíztől zárásig, ami elvben éjfél, de gyakorlatilag ... éjfél után kezdődik az élet a partmenti kávézókban. További érdeklődésemre elmondta, hogy olykor fogdossa a honvágy. Kihasználom az alkalmat és továbbítom csókai szüleinek, barátainak Kalmár Mónika üdvözletét.


2015. július 28., kedd

Tengeri kutya

Előre elnézést kérek Anettől, Timitől és a többi kutyakedvelő barátomtól, ismerősömtől. Gyanítom, hogy írásommal csalódást fogok okozni.

            Pedig úgy érzem, én mindent megtettem a kutyákkal való multilaterális kapcsolataim felhőtlen fejlődése érdekében. Próbálkoztam a bilaterális párbeszéddel is konkrét kutyákkal. De kifejezett jóindulatú közeledési szándékomat a másik fél vicsorgással fogadta.

            Lélekbúvárok tanácsát megfogadva, a probléma gyökereit kutatva visszapörgettem életem filmjét egészen a korai gyermekkorba. Megtaláltam: hat éves lehettem, amikor a becsei határban megzavart egy szállási kutya. Futottam előtte visítva, amire kijött az „avlijáner” gazdája és azt kiabálta nekem, hogy „dobd el, dobd el!”. Később derült ki, hogy a kezemben lévő lekváros kenyeret kellett volna eldobni, mert a kutyát („nem bánt, nem kell tőle félni!”), aki még nem kapta meg a vacsoráját, lényegében a lekváros kenyerem érdekelte.

            Bosszankodva tapasztaltam néhány éve, hogy a kutyák messziről megérzik az ellenszenvemet: nem messze tőlünk egy ház udvarában naphosszat feküdt egy jókora farkas-juhász (vagy minek hívják?), százával mentek el a kerítés előtt járókelők, senkire rá sem mozdult, engem viszont már messziről kiszagolt, őrült csaholással ugrált a kerítésnek, attól tartottam, hogy egyszer sikerül átugrania és rám veti magát és szétmarcangol… Pedig az utóbbi időben nem szokásom az utcán lekváros kenyeret majszolni.

            Mindez semmi ahhoz képest, ami a tengeren, Porečon történt velem a múlt héten.
            Imádok kora reggel fürödni a tenger tükörsima vízében. Ezt tettem azon a reggelen is. Egyedül voltam a tengerben, úszkáltam jobbra, balra, hátúszás, gyorsúszás, pillangó… Ekkor megjelent egy asszony egy nagy fekete kutyával, levetkőzött és a stégen keresztül bejött a vízbe, a kutya a parton maradt (indult volna ő is a gazdasszonya után, de odaparancsolta). A véletlen úgy hozta, hogy, messzebbről indulva gyorsúszással a nő felé közeledtem, erre a kutya, feltehetőleg azzal a szándékkal, hogy megvédje gazdáját a fenyegető veszélytől (tőlem) a partról beugrott a vízbe és a legrövidebb útvonalon barátságtalanul csaholva elkezdett felém úszni. Rögvest megfordultam és amilyen sebesen csak tudtam a stég felé vettem az irányt, a kutya pedig gazdasszonya hívó parancsára nem reagálva utánam. Futásban nem lett volna esélyem, de úgy véltem, hogy úszásban csak gyorsabb az ember mind a kutya. Sikerült másfél hosszal – a kutya elől úszás kategóriájában olimpiai csúcsot megdöntve - hamarabb elérni a stéget és felmászni a lépcsőn, miközben a vadállat ott csapdosta a sarkamnál éles fogait.

            Végül is: mégis jobban jártam, mintha egy igazi tengeri kutya (tengeri kutya szerbül= morski pas, azaz cápa) vett volna üldözőbe.
  
               


2015. július 17., péntek

Emberek a Vénuszon (11.)

Manet botrányt kever


Amikor Eugenia de Montijo meglátta a 363-as katalógus számmal jegyzett festményt, a megrökönyödéstől szinte rosszul lett. Eugenia nagy műveltségű hölgynek számított, aki rajongott a festészetért, de spanyol nemesi származásából eredően az átlagosnál is prűdebb habitusú. "Micsoda szemérmetlenség!" - rebegte férjének, történetesen III. Napoleon császárnak. Ezen a napon, 1863 május 15-én még hétezer látogató megnézte a képet.

Az, hogy a botrányos kép egyáltalán a közönség elé kerülhetett a császárnak volt köszönhető. A francia festészet nagymúltú és legjelentősebb kiállítására, a majd kétszáz éve minden évben megrendezett  Párizsi Szalonra be nem válogatott festők botránnyal fenyegetőztek és a császár elrendelte, hogy a hivatalos kiállítóhely mellett,  még hét teremben rendezzék meg az Elutasítottak kiállítását. 

A zsűri által elutasított majd kétezer festmény között volt Édouard Manet három képe is, közöttük a fent említett 363-as számú, amely akkor még a Fürdőzés címet viselte, csak később, 1867-ben adta a képnek a festő azt a címet, amellyel világhírnévre tett szert: Le Déjeuner sur l'herbe. (Magyar téves fordításban Reggeli a szabadban. A déjeuner csak annak reggeli aki délben ébred fel, egyébként  ebédet jelent. Viszont igaz, hogy a képen látható kaja reggelinek is kevés...)

A Szalon zsürije 1859-ben már egyszer elutasította Manet-t. Már akkor is egy provokatív, illetlen témájú festményt nyújtott be, az Abszintivót. Az elutasítás ellenére kedve nem lankadt, stílusán, felfogásán, a festészethez való viszonyulásán sem változtatott és eltökélt szándéka maradt a további próbálkozás. Hiszen a Szalon évente több százezer látogatót vonzott, a széles közönség előtt csak azok számítottak, akiknek művei ezen a tárlaton bemutatásra kerültek. 1863-ban Manet neve ismertté vált. Ha nem is a fő rendezvényen, de ott volt a képe. És mindenki a festményéről beszélt, mert az összes bemutatott alkotás közül a legnagyobb visszhangot váltotta ki.




A vitát nem is annyira az akadémiai festészettől merőben más stílus (az is), hanem a tartalom, a látvány okozta. A 207x265 cm nagyságú vásznon két talpig felöltözött úriember között ül egy anyaszült meztelen hölgy, aki szemérmetlenül, szinte kihívóan néz a szemlélőre, miközben a férfiak valamin vitatkoznak. A háttérben, a perspektíva szabályait nem teljesen tisztelve egy másik hölgy a vízből kecmereg ki. A premier plánt pedig egy rendetlen csendélet  uralja. 

Mi a botrányos? Honnan a felháborodás? Hiszen láttak már a franciák - a császár és kedves spanyol felesége is - számtalan pőre nőt festményen. Pontosan ezen a Párizsi Szalonon is a legnagyobb sikert egy Vénusz aratta (a későbbiekben majd bemutatom). Csakhogy mindeddig, illetve Goyáig, az aktokat  vagy mitológiai személyiségeknek álcázták a festők, vagy allegóriaként, vagy éppenséggel bibliai jelenetként ábrázolták. Manet egy hétköznapi jelenetet festett meg egy hétköznapi hölggyel, aki éppen kijött a vízből, ráült egy törölközőre és szárítkozik. Mint ahogy Goya is, elsőként képmutatás nélkül kimondta, hogy a meztelen nő az ágyon egy maja és nem Vénusz, Manet sem kertel. A közönség azon döbbent meg, hogy tulajdonképpen saját magát látja. 

Manet sem értette a nagy felháborodás okát, hogy miért kiáltották ki szemérmetlen, botrányos festőnek. A provokatív szándékot részben bevallotta, hogy meg kívánta viccelni a (kis)polgárság ízlésvilágát, hogy alkotásával egy csipiszt  kívánt mutatni az akadémikus festészetnek, de ... Még azt is elmondta őszintén hogyan "rakta össze" a kompozíciót, amit egy argenteuil-i vasárnap délutáni kirándulás ihletett meg. Elsősorban Giorgione által megkezdett és Tiziano által 1510 táján befejezett reneszánsz képre, a Fiesta campestre (nem ismerem a hivatalos magyar fordítását a képnek, talán Vidéki ünnepség) címűre gondolt, amelynek Fantin Latour által készített másolatát ismerte.



Itt is két felöltözött úr (zenészek) látható két meztelen hölgy társaságában. Manet-nak pontosan ez az abszurd szituáció ragadta meg a figyelmét Tiziano festményén ("ott a két meztelen nő, a férfiak ügyet sem vetnek rájuk, egymás közt beszélgetnek") ezt "sütötte el" saját festményén. Tiziano alkotását a művészettörténelem nem tartja botrányosnak, mert a meztelen nők a zenészek múzsái. Ők lehetnek ilyen hiányos öltözékben.

Manet bevallotta azt is, honnan másolta ki a központi három figurát. Itt is a reneszánsz korba nyúlt vissza: Marcantonio Raimondi Paris ítélete című metszetnek az alábbi képen látható egyik részletéhez.




A festmény megalkotása közben hatással volt Courbet egyik festménye (Kisasszonyok a Szajna partján) és Dürer Melankólia című képe. A szereplők Manet közvetlen környezetének személyiségei, azok, akik ott voltak azon a vasárnapi kiránduláson: a baloldali fiatalember Gustave Manet, a festő bátyja, a másik Ferdinand Leenhoff, jövendőbeli sógora, a kakukktojás a háttérben látható nő ("egy zsidó lány, aki éppen arra járt, nem volt hajlandó levetkőzni, csak így vállalta a szereplést"). A legérdekesebb a központi meztelen nő: a test jövendő feleségéé, Ferdinand húgáé, Suzanne Leenhoffé. Később, a műteremben átfestette a fejet és a végleges változaton már nem Suzanne, hanem a Mester másik kedvenc modellje, Victorine Meurent tekint ránk. Victorine ekkor még nem volt hajlandó meztelenül pózolni. Nem úgy mint ... (rövidesen kiderül, ne menjenek sehová, ne hagyják abba az olvasást!). 

Az Ebéd a szabadban c. festmény  mérföldkő a festészet történelmében. A szakértők szerint ez a kép jelentette be az akadémiai festészeti stílussal való leszámolást. Érdekességképpen jegyzem meg, hogy Manet híres festménye számtalan későbbi művészt is megihletett, Picasso például 27 festményt és 140 rajzot készített erre a témára. Íme a legismertebb:




Még mielőtt továbbhaladnék Manet másik botrányos alkotása irányában, teljesítem ígéretemet. Mint említettem, az 1863-as Párizsi Szalonon a legnagyobb sikert az akkor legmenősebb akadémiai festő Alexandre Cabanel Vénusz születése  aratta. Íme, hogyan értelmezte a klasszikus témát a kor ízlésének megfelelően az ünnepelt festő, Cabanel.





III. Napoleon császárnak és kedves feleségének is a több ezer kép között ez tetszett legjobban
(különösen a trombitáló ámorocskák nagyon cukik!). A császár rögtön meg is vásárolta, 20.000 frankért és a kép utána sokáig az Elysées palotában, majd később a Luxembourg-i palotában lógott. Cabanel később, nem tudni mekkora tiszteletdíjért megfestette III. Napoleon portréját is (itt látható). Egyébként a "kis Napoleonról" (ahogyan Victor Hugo nevezte) ha már ennyit emlegettem el kell mondani, hogy a nagy Napoleon fivérének a fia, 1848-ban elnökválasztáson szerezte meg a kétharmados többséget (a választásokon csak a férfiaknak volt szavazatjoguk) elsősorban nevének köszönhetően. Ő volt a Francia Köztársaság első elnöke, majd négy évre rá, 1852-ben államcsínyt hajtott végre és kikiáltotta magát császárrá.  A francia-porosz háborúba bukott bele, meglépett Franciaországból és élete végéig Angliában éldegélt élvezve Viktória királynő jóindulatát.

A fentiekben leírtakat csak felvezetőnek szántam a még botrányosabb és nem kevésbé jelentős Manet festményhez, az Olympiához, amely ugyanabban az évben, 1863-ban készült. A zsűri abból a szándékból, hogy elkerülje azok kritikáját, akik maradisággal, egyoldalú, idejétmúlt ízléssel vádolták válogatásukat, 1865-ben engedélyezte bemutatását a Szalonon. Ebből akkora balhé kerekedett, mint ha például ma Budapesten a Hősök terén fényes nappal pornójelenetet forgatnának. A párizsi közönség hőbörgött, de azért mindenki meg akarta nézni a botrányos képet és a kép előtt hangot adni felháborodásának. A szervezők kénytelenek voltak rendőri biztosítást elrendelni, ugyanis akadtak olyanok akik sétapálcájukkal, vagy a hölgyek esernyőjükkel, szándékoztak kárt tenni Manet vásznában.

Tény, hogy a művész az Olympiával, következetesen és szándékosan  tovább fokozta a polgárpukkasztást. Ha a Déjeuner esetében az váltotta ki az indulatokat, hogy mitológiai, bibliai személy helyett egy hétköznapi nő (aki lehetne akár a szomszédasszony, vagy a szemlélő) vetkőzött le ezúttal a Művész kuplerájba invitálja a közönséget. Bibliai helyszín helyett egy olyan "intézménybe" amelynek létezéséről egy társadalmi rendszer sem szeret tudomást szerezni. Manet a látogatót kukkoló, voajőr helyzetbe teszi azzal, hogy megnézi a képet. És ezt már a címmel közli is, ugyanis az olympia kifejezést a francia szlengben az (előkelő) prosti megnevezéseként használták.




Ott fekszik tehát az összegyűrt ágyneműn, lehet, hogy éppen két menet közt, Olympia és kifejezéstelen, hűvös, semmitmondó tekintettel néz a szemlélőre. Az összes öltözéke a bal lábán maradt papucs, a jobb karján (hasonlóan mint Tiziano Vénusza) karcsatot visel és a nyakában látható ugyanaz a nyakék medallionnal, ami húsz évvel később a Folies Bergere bárjában cimű festményen visszatér a kiszolgáló nő nyakán. A nyakék egyébként a Művész anyjáé volt, a medallionban a 15 hónapos Manet első hajtincsével. 

A lány lábánál az ágyon egy fekete macska látható felálló farokkal. Giorgione, Tiziano, Tintoretto mint általában a reneszánsz mesterek, de a későbbiek is kutyust helyeztek el a festményeken a hűség jelképeként. A fekete macska már magában balszerencsét jelent, de jelképezi azt a testrészt is, amit Olympia a bal kezével eltakar. A bal kéznek az ilyen elhelyezése, ugyanúgy mint a támaszkodás a jobb könyékre a nagy elődök ismert festményeire utal. A kép szereplője egy néger szolgálónő is, aki egy - valószínűleg elégedett kuncsaft által küldött - csokor virággal állít be a gazdasszonyához, minderről a főszereplő tudomást sem vesz. A színes bőrű szolgálók is jelentkeztek számos klasszikus festményen, Franciaországban divat volt egzotikus hárem jelenetek ábrázolása, ahol a festőknek megvolt az alibi az aktfestésre (meztelen vagy gyéren öltözött erotikus háremhölgyek), ezeken a képeken a szolgálók gyakran színes bőrűek.  A néger szolgálót és fekete macskát is Manet sötét(zöld) háttér elé helyezte, ami ugyan ellentétben áll az ágyneművel, de zavaróan beleolvad a háttérbe.

A kritikusok nem csak a téma és a kompozíció miatt,  még néhány zavaró  hiányosságra mutatnak rá: a 130,5 x 190 cm nagyságú képnek nincs mélysége, nincs perspektíva. Az összes szereplő premier plánban látható. Egyesek szerint a néger szolgálónő úgy néz ki, az árnyékolás miatt, mintha szakállas lenne. Szerencsétlennek tartják Olympia testszínének a kikeverését is: a nápolyi rószaszínt kékes szürkével keverte, ami tudvalevőleg piszkos hatást eredményez, mintha a lány nem csak erkölcsileg, hanem fizikailag is mosdatlan lenne. Egyébként a testen szinte egyáltalán nem használt Manet árnyékolást, viszont az ágyneműn látható az a megoldás, ami később számos impresszionista festményen visszaköszön.  

Manet ezúttal is a nagy elődökre hivatkozik. Az ihlet láncának főbb karikái a következőképpen álltak össze (a korábbiakban közölt festményeket megismétlem a könnyebb összehasonlítás végett).




Az első: Giorgione, Alvó, vagy fekvő vagy drezdai Vénusza 1510-ből, mérete 108,5 x 175, Titiano fejezte be nem tudni pontosan mikor. A bal kéz "ott" van, Vénusz vagy alszik, vagy csukott szemmel önkielégítést végez.




A második, talán a legismertebb, Tiziano Urbinói Vénusza (azért urbinói, mert Urbino hercege rendelte). 1538-ban festette, mérete 119x165. Manet 1853-ban, olaszországi utazása során látta élőben ezt a festményt, készített róla egy olaj és egy vízfesték másolatot, valamint két rajzot. Itt már Vénusz könyököl, bal kezén ott a karkötő és jelentkezik a kutyus.




A harmadik Goya alkotása. A spanyol művész már nem bújik a mitológiai alibi mögé, nyíltan bevallja, hogy hétköznapi hölgyet, egy maját ábrázol a festmény amely 1797-1800 között készült, mérete 97x190.  Manet megtartotta Tiziano általi beállást (a fej balról), de hivatkozik Goya festményére is, melyhez viszonyítva továbblépett: nem maja hanem prosti.


Az Olympia c festmény modellje ugyanaz, mint a Déjeuner modellje: Victorine Meurent (1844.02.18 - 1927.03.17). A lányt Manet egyes források szerint egy modell iskolában ismerte meg amikor 16 éves volt, más források szerint a közös ismerős, Baudelaire barátja, Alfred Stevens festőnél találkozott Victorine-al, Stevens nek is több képén modellt ült, állt, feküdt. Manet néhány festményét Stevens Faubourg bd Poissoniere utcai műtermében készítette, Victorine kisasszony pedig ott lakott a szomszédságban. A modell 1862 - 1873 között összesen 11 festményen állt Manet rendelkezésére.  Az utolsó ezek között az 1872-ben készült, itt látható Chemin de fer (Vasút) c. festmény. Bármennyire is furcsa, a képen megjelenő hölgy ugyanaz, aki pőrén pózol a két történelmi fontosságú Manet festményen. Tempora mutandur... Victorine Meurent később felhagyott a modellkedéssel, átült a vászon másik oldalára és maga is festett, azonkívül gitárórákat tartott.

A művészettörténelem Edourd Manet Le déjeuner sur l'herbe alkotását tekinti a klasszikus akadémiai festészettel való szakítás mérföldkövének, az Olympiát pedig a modern festészet első remekművének. A festmények történelmi értékének tudatában voltak festőtársai, az impresszionisták, s ezért Claude Monet kezdeményezte, hogy az Olympia méltó helyre kerüljön. Miután Edourd Manet 1883-ban szifilisz következtében (amit a leírások szerint Dél Amerika-i útja során szedett össze de nem sikerült kikezeltetnie) elhunyt, mint ahogy az lenni szokott az özvegy kiárusította a festő képeit (hogy ne fogják a port a lakásban). Ekkor jelentkezett az özvegynél Monet, azzal a szándékkal, hogy megvásárolja az Olympiát. Az özvegy 20.000 frankot kért, Monet gyűjtést szervezett, közben minden kapcsolatát latba vetve igyekezett elintézni, hogy a kép a Louvre-ba kerüljön. Egyik sem sikerült teljes egészében: 15 ezret gyűjtőtt össze, de az Olympiát nem engedték a Louvre-ba legfeljebb a Luxembourg-i palotába. Végül Monet 1890-ben 19.915 frankért megvásárolta a képet, 1907-ig a Luxembourg-i palotában volt, majd átkerült a Louvre-ba. Amikor 1947-ben létrejött az impresszionisták múzeuma a Jeu de paume, Olyimpia is átfeküdt.

1986-óta mind a két festmény a Musée d'Orsay-ban látható, a 29. teremben.  






2015. július 14., kedd

Politikusaink



Meggyőződésem: a világnak talán soha sem volt ennyi tisztességtelen, erkölcstelen, pimaszul harácsoló, mohó, korrupt a velejéig romlott politikusa, mint akiket az utóbbi évtizedekben feldobott a történelem bugyra.

A félreértés elkerülése végett, konkrétan nem annyira a mi helyi politikusainkra, vagy a térségben a rendszerváltások óta egymást váltó korruptabbnál korruptabb kapzsi vezetőkre gondolok, hanem a “nagypályásokra”, a világ vezető hatalmainak éllovasaira, akik a nagyobb károkat okozzák.

Ezek “a mieink” itt a térségben, akik között mi válogatunk négyévente jobb felhozatal híján, csak kis pályán játsszák azt, amit a nagyok nagyobb tételekben. De azért érdemes emlékeztetni, hogy az 1991 után létrejött “új demokráciákban” ezen országok között nincs egy sem, ahol nem jelentkezett volna a hatalommal való súlyos visszaélések segítségével elkövetett korrupció és ahol ne indult volna büntető eljárás politikusok ellen. A kispályások előbb-utóbb, általában hatalomváltáskor lebuknak, ennek ellenére, amíg csak lehet, fosztogatnak.

A kis vadak lebuknak, a világgazdaságban szörnyű és visszaállíthatatlan károkat okozó nagy vadakkal szemben egyelőre az emberiség nagyobb része, a kifosztottak még nem találták meg a fegyvert, az ellenszert. Ezért ők zavartalanul érvényesítik a kor domináns ideológiáját: a gazdasági elit érdekének képviseletében minden eszközzel kifosztani a világot, aki netalán ellenszegülne, könyörtelenül megbüntetni, elrettentő példát statuálva a többieknek. Nehogy még valakinek eszébe jusson némi rezisztencia.

A politika egy olyan szakma, amelyet csak kivételes képességű, tisztességes, széles látókörű, igazságos, humánus személyek művelhetnék. Felelősségük teljes tudatában, hiszen milliók sorsáról döntenek, dönthetnek. Közvetlenül (háborúk kirobbantásával például) és közvetve.

A mai bagázsnak lenne kire felnézni. Nem kívánok egész a bölcsőig, az ókori görög demokráciát megteremtő, vagy a Római birodalomban magas szakmai szinten politizáló személyiségekig (jut eszembe Arisztotelész, Platón, Cicero, a fiatalabb Cato) visszamenni,  csak például a múlt századig: Gandhi, Churchill, De Gaulle, Allende, Tito, John Kennedy, Willy Brandt… Különböző társadalmi berendezésekben, különböző irányvonalakat képviseltek tisztességgel, becsülettel szem előtt tartva népük, állampolgáraik érdekeit és az alapvető emberi, erkölcsi értékeket.

Erre mit tesznek a maiak?

A világ legromlottabb és legkegyetlenebb rablószervezetével az IMF-el már többször is foglalkoztam, de hasonlóan romlottak a hozzájuk közel álló és velük együtt garázdálkodó vezető politikusok is. Legfrissebb példa amin végre felhördült az interneten keresztül nem csak a Gyuri haverom és a többi facebookos ismerősöm, hanem olyan személyiségek is akiknek nevük van a közgazdaságban, az európai újságírásban: a görögöknek szabott egyik feltétel az újabb szalmaszálhoz, az volt, hogy egy bizonyos “független” luxembourgi “intézetnek” adjanak át egy 50 milliárd eurót érő görög vagyont. Majd kiderült, hogy a luxembourgi cég mögött egy német bank áll, ahol személyesen érdekelt Wolfgang Schauble német pénzügyminiszter. Feltételezem, hogy ezt a tényt tudták kollégái, közvetlen felettese a kancellár asszony is, de senki sem tette szóvá, hogy Wolfi, ezt azért már nem illik.  Azt tudomásul vettem, hogy a németek képviselik a kemény vonalat, a semmi megoldást, a tömegeknek csak újabb nélkülözést, keserves gondokat okozó megszigorításokat erőltető recessziót. De hogy ebből, vezető politikusnak személyes haszna legyen?!

Végtelenül gyomorforgató az is, - mint ahogy utólag kiderült - hogy magas rangú brit, amerikai és NATO tisztségviselők  akik nem csak bábáskodtak, hanem kierőszakolták a független Koszovó létrehozását és levezényelték Szerbia bombázását, személyes, üzleti érdekből, az új koszovói politikusok holdudvarával közös cégekben ügyeskedve gátlástalanul többszáz milliós (dollárban) hasznot húznak (fizettetik meg szolgáltatásukat) ott, ahol a gazdasági helyzet soha nem volt annyira reménytelen a tömegek számára mint amióta “függetlenné vált”.

Lehetne sorolni a példákat a világpolitikából, a térségből, közvetlen környezetünkből egyaránt.  A gazdasági károkat és a téves politikai lépésekből, intézkedésekből eredő, a világot felforgató egyéb súlyos károkat. Mivel már rég óta felmerült bennem a kortárs politikusok képességeivel, alkalmasságával szembeni alapos gyanú, nem voltam rest és utánanéztem a mai világ vezetői CV-jeinek, előéletüknek, képzettségüknek,  pályafutásuk részleteinek. Le is írhatnám személyenként mire jutottam, de túl hosszú lenne, ezért röviden úgy fogalmazom meg, hogy széleskörű műveltségre, szociális érzékenységre, erkölcsi és humánus értékekre utaló jelekre nemigen akadtam.

Tehát amíg ez a garnitúra és ezzel a garnitúrával kölcsönös érdek összefonódásban lévő gazdasági elit, a tömegeket kiszipolyozó, gyakran többnyire gyanús előéletű oligarchák, a gazdasági-politikai rendszert kiszolgáló intézmények uralkodnak, nem sok esély és remény marad a kisemberek és a kis országok számára.

Hacsak…  




2015. július 6., hétfő

Ismerkedés



A kislány ajkai olyan kékek voltak, mintha vadszedret evett volna a Tisza parti erdőben. Ebben a korban – olyan 9 éves körüli lehetett – szülői felügyelet híján a gyerekek nem tudják időben korlátozni a fürdőzés örömeit.
- Bácsi, hány óra van? – szólított meg vacogva.
Nem volt nálam óra, mert nem bízok a karórák vízhatatlanságában, de eszembe jutott, hogy már elég régen elharangozták a delet.
- Olyan egy óra lehet – saccoltam meg az időt válaszomban.
- Elmúlt már dél?! – kérdezte rémülten, majd ő is és barátnője is kimásztak a medencéből, magukra terítettek egy-egy törölközőt, hónuk alá kapták ruhájukat és a fürdő végén lévő öltöző kabinokhoz futottak.

Miután a lányok távoztak, a medencéből kikecmeregett két hasonló korú legényke is, akikkel az imént még együtt pocskoltak. A huncutabbik valami ötlettel állt elő, amitől a másiknak nagyot csillant a szeme. Valami összeesküvésről lehetett szó, mert a részleteket a kiötlő emennek a fülébe sugdosta.     

Amikor a kislányok bevonultak és magukra zárták az öltöző kallantyúját a két fiú oda osont. Az indítványozó ugyanis ismert egy rést, ahol be lehetett kukucskálni. Egymást lökdösték a résnél, közben feltehetőleg kuncogtak is, amit a bentiek talán észre is vettek, ugyanis a fiatal voajőrök elinaltak a helyszíntől. Leültek a medence szélére, mintha mi sem történt volna.

A történet meglepő fordulata azonban csak most következik!

A kislányok kijöttek a kabinból és nem következett be, az amit feltételeztem. Mármint, hogy a kukucskálás miatt elkezdik zavargászni a fiúcskákat, vagy ilyesmi, ami ebben a korban történni szokott. Mégsem vették őket észre?

A legnagyobb nyugalommal odamentek a fiúkhoz és megkérdezték, hogy nekik még nem kellene hazamenni? A fiúk is a távozás mellett döntöttek, megkérték a lányokat, hogy várják meg őket, hónuk alá kapták cuccukat és bevonultak az öltöző kabinba. Amikor a legénykék magukra zárták az ajtót a két kislány, sokkal diszkrétebben és körültekintőbben odalopódzkodtak a réshez és ezúttal ők lesték meg a vetkőzöket (ha belegondolok, volt is mit látni…)

Megtörtént a teljes ismerkedés.


2015. július 3., péntek

Emberek a Vénuszon (10.)


Goya és Maya


Miközben Franciaországban az erkölcs fonala eléggé meglazult, s ebben a király járt az élen, a Pireneusokon túl ezt a fonalat az egyház pattanásig feszítette. Spanyolországban és Portugáliában az inkvizítorok tévelygő eretnekségek után nyomoztak és büntettek könyörtelenül. Ez a szörnyű állapot magyarázza, hogy Spanyolországban a festők nem vállalkoztak akt festésre, ami paráznaságnak minősítve szintén bűnnek számított. Mint ahogy Velázquezről szóló fejezetben is láttuk a XVII század legnagyobb spanyol festője incognitóban festette meg Vénuszt ábrázoló képeit. A fentiek tudatában Goya az életét kockáztatta a Meztelen maja megalkotásával. Meg is vádolta az inkvizíció...

De haladjunk sorjában.

Francisco José de Goya y Lucientes Zaragoza közelében lévő Fuendetodos helységben született 1746 március 30-án. Viharos ifjú kort élt, ahol- mint ahogy Lázár Béla művészet történész írja - a bicskának ugyanannyi szerep jutott, mint az ecsetnek. Kipróbálta magát bikaviadorként is majd egy vándortársulattal Rómába kerül, ahol fogadásból felmászott a Szent Péter templom kupolájára, hogy belekarcolja a nevét. Számos balhéba keveredett, egy ízben a spanyol nagykövet mentette meg az akasztófától. A balhék mellett azonban mind inkább érdeklődött a festészet iránt és megindult művészi fejlődése. 1771-ben Parmában egy festészeti pályázaton második díjat nyert, majd visszatért szülőföldjére. Zaragozában Francisco Bayeu y Subias festőhöz szegődött tanoncnak, hasonlóan mint számos festő, akik a tanítómesterük közvetlen rokonságából választottak hitvest, 1774-ben feleségül vette mestere nővérét Josefát. 

Pályafutásában az első fordulat 1783-ban következett be, amikor megfestette Jose Monino, Floridablanca grófjának portréját. A portré sikert aratott a királyi udvaron, Don Luis koronaherceg felkarolta a festőt. Igazán népszerűvé IV. Károly uralkodása alatt, 1788 után vált, amikor több portrét is festett a királyról, a családról, az udvaron megforduló főnemesekről. 1799-ben megkapta az áhított címet, amit legnagyobb példaképe Velazquez előtte több évtizeden keresztül büszkén viselt, a királyi festővé való kinevezést.

"Velazquez, Rubens és a természet, tőlük tanultam a legtöbbet" - vallotta művészetéről. Mint nagy elődje és eszményképe, Goya is megtisztelő kötelességének tartotta, hogy nagyméretű képen, a történelem számára, megfesse a királyi családot. 1800 tavaszán közölte a szándékát. A családnak a hiúságát is simogatta az ötlet, hiszen a palotában két elődről készült nagyméretű festményt nap mint nap megcsodálhattak: Velazquez 1656-ban festett, Las meninas című remekművét IV. Fülöp családjáról és az impozáns méretű (406x511), Louis Michel van Loo alkotást nagyapjuk, V. Fülöp családjáról 1743-ból. Mind a két festményt az előbbi fejezetekben bemutattam.

         Azt írtam: nagyapjuk, V. Fülöp. Kinek a nagyapja? A király, vagy a királyné nagyapja? Aki egy kicsit is járatos a királyi családok történelmében nem fog megrökönyödni, hogy különböző (állam)érdekből évszázadok során összeházasítottak egészen közeli rokonságban álló kékvérűeket is, a távoli rokonság pedig kevés kivétellel általános jelenségnek számított. IV. Károlyt (Campania, 1748.11.11 – Róma, 1816.01.20.) még trónörökös korában adták össze apai nagybátyjának leányával, az akkor 13 éves Mária Lujza pármai hercegnővel (Párma, 1751.12.09. – Róma, 1819.01.02), mindketten V. Fülöp király unokái voltak (V.Fülöp pedig a Napkirály, XIV. Lajos unokája).


IV. Károly és családja


         Olvastam Leon Feuchtwanger Goyáról szóló életrajzi regényét, ebben többek között leírja pontosan hogyan készült el a kép. A Mester bekérette a királyi családot egy szalonba, nem kis kárörömmel állapította meg, hogy éppen jó, ahogy beálltak: a kompozíciót ugyanis nem a király, hanem a királyné uralja, ami az udvari állapotokat hűen tükrözte. A könyvből is megtudható és a történelem is úgy jegyezte le, hogy IV. Károly egy beteges, gyenge akaratú, befolyásolható, jóindulatú személy volt, míg Mária Lujza egy rendkívül erős, akaratos, céltudatos, hatalomra vágyó személyiség. A francia, angol királyok arról is ismertek hány hivatalos és nem hivatalos szeretőt tartottak, szegény Károlynak a királyné is sok volt. Házasságukban a királyné volt a félrelépő, ő tartott szeretőket. Manuel Godoy több volt mint szerető, a királyné tette lehetővé szédületes pályafutását a főminiszteri rangig és utána a királyné a főminiszteren keresztül, uralkodott.  A helyzetet bonyolította, hogy Godoy főminisztert egy Pepita Tudo nevű, származás nélküli szerető (akiről még lesz szó) csábította el, kapcsolatuk története is megérne egy fejezetet.

        
Goya mester készített egy vázlatot a pózoló családról, majd a beállás szerint, úgy, ahogy a nagy képre kerülnek külön külön megfestette őket (az itt látható képen, ami véleményem szerint jobban sikerült, mint ami a nagy képre került, a legfiatalabb infánst, Ferenc Antalt láthatjuk). A királyné ugyanis közölte, hogy a családnak akad okosabb teendője is (ugyan mi?) mint naphosszat pózolni a festő előtt. A külön portrékat Goya 1800 áprilisában kezdte el készíteni, a nyarat a király nyári rezidenciáján töltötte, ahol folytatta szép nyugodtan munkáját, a számlát végül 1801 júniusában nyújtotta be. Ennek külön érdekes a története: a királyi pénztáros az szerint fizetett, hogy hányan vannak a képen. Konkrétan 14-en, de közöttük a festő is amiért nem kívánt fizetni,  a három gyereket pedig fél árban számolta!

         A királyi család nem volt elragadtatva a képpel. Valami olyanra számítottak mint van Loo alkotása. Mint amikor az ember, aki dízel üzemű német autó után kap egy japán hibridet. Először furcsálja, azután rájön, hogy alkalmazkodni illik az új időkhöz.

         Goya alkotásának művészi értéke összehasonlíthatatlanul nagyobb. Van Loo képén hasonló arckifejezésű, szinte viaszbábukra hasonlító figurák láthatók, Goya remekművén szinte megszólalnak a karakterek. Azon kívül, hogy a királyné ott feszít a kép közepén a mester a fény játékával is érzékelteti a fontossági sorrendet: a mellékszereplők kevesebb fényt kaptak, saját magát szerényen, a kép bal oldalán az árnyékba helyezte.

      
   Nem kívánom az egész festményt elemezni, csak a legérdekesebb mozzanatokra mutatok rá. Az első érdekesség nem festészeti: a középen a királyné két legfiatalabb gyermekével látható, az 1789-ben született Mária Izabella és a fentiekben említett, 1794-ben született Ferenc Antal.   A történelem később bebizonyította, hogy ők bizony nem a király, hanem a szerető, a főminiszter Godoy gyermekei, a kisfiú, a kortársak szerint jócskán hasonlított is apjára. De ez még nem minden! Ferenc Antal a nővére elsőszülött leányát, unokahúgát Lujzát vette feleségül.  

Teljesen eredeti megoldás a jövendő király, VII. Ferdinánd (kékben bal oldalt) párjának ábrázolása. Arc nélküli személy! Mert akkor még ismeretlen volt a jelölt! VII. Ferdinánd (1784 – 1833) a királyi párnak sorrendben a kilencedik gyermeke a festmény készítésekor 16 éves volt, két évre rá házasodott meg először, unokatestvérét (Mária Antoinette de Bourbon) vette el, aki kétszer elvetélt, utána kiderült, hogy nem lehet gyermeke.  1816-ban unokahúga nővérének leányával házasodott meg aki szülés közben hunyt el. 1819-ben kötött házasság még egy sikertelen kisérletnek bizonyult (nemzésképtelen feleség) végül 1829-ben, hasonlóan mint Feri öccse, szintén Mária Izabella húgánák leányai közül választott, Mária Krisztinát vette feleségül, akitől két leánya született. Tehát az arc nélküli hölgy, tulajdonképpen a mellette álló kislány jövendőbeli leánya! 

         Hasonlóan mint eszményképe, Velázquez, Goya is ráfestette magát a festményre. Mint ahogy olvashattuk Veláquezról szóló fejezetben, a XVII századi zseni ezzel egy talányt adott fel az utókornak. Goya esetében nincs talány, mint ahogy logika sem (mit, kit fest ott a kép bal szélén, ahonnan a képen szereplőknek csak a hátát látja?) csak hiúság: egyszerűen a királyi családhoz való hozzátartozást kívánta szemléltetni, ha már elődje kitalálta ezt a megoldást. Végül az elmaradhatatlan adatok: a festmény mérete 280x336 (jóval kisebb mint van Loo alkotása, Velazquez festményével hasonló méretű) a Pradoban látható.

Szerényen, a kép sarkában


         Még mielőbb tovább haladunk a meztelen Maja felé, el kell mondani, hogy Goya azok a festők közé tartozott, aki számos önarcképet festett. Ezek két csoportra oszthatóak: ahol festőként ábrázolja magát különböző zsánerképen, munka közben, illetve valamilyen helyzetben és a klasszikus mellkép. Az első csoporthoz tartozó két festményre szeretném felhívni a kedves Olvasó figyelmét.


         Az első ilyen kép az 1783-ban festett Floridablanca grófja című méretes (260x166) alkotás. A képen a fiatal festő saját magát egy szinte megalázó helyzetben ábrázolja. A fontos megrendelőnek, aki teljes fényben tündököl mutatja szerényen munkáját. A gróf akinek rangját és fontosságát szemlélteti az a tény, hogy személyes titkárt alkalmaz (a gróf mögött kandikál) és ugyanolyan kék szalagot visel mint a falon látható portrén a király, úgy viselkedik mint az autósok többsége a tilos lámpánál kéregetőkkel szemben: ignorálja. Rá sem néz sem a képre, sem a festőre. A képen látható egy asztali óra is, ami teljesen más értelmezést adhat. Az óra, mint jelkép figyelmeztet az idő megállíthatatlan múlására és olvasatomban a festő nem kevés önsajnálattal a következőt üzeni: igen, most még elfogadom a különbségeket, megalázom magam a hatalmasak előtt, de ismert leszek, én leszek Az Udvari Festő, aki előtt a hatalmasak fognak sorba állni (mint elődöm, Velázquez előtt) és majd eljön az idő, ahol méltó helyen, a királyi családdal fogok egy vásznon szerepelni. Lehet, hogy téves az értelmezésem, és az óra a festményen arra utal, hogy Floridablanca grófja tudott időt szakítani és méltóztatott fogadni őt.

         A Don Luis infáns családja (La familia del infante Don Luis de Borbón) című, ugyanabban az évben (1783) készült festményen hasonlóan alárendelt szerepben örökítette meg magát. 


A kép bal sarkában egyesek szerint guggol, szerintem egy kisszéken ülve fest. Festi azt a képet, amit látunk. Goya jellemábrázolása csodálatos, a képen minden szereplőnek, testtartása, arckifejezése alapján behatárolható a karaktere. A Mester a kép közepébe itt is a rokonszenvesnek nem mondható ház asszonyát helyezte, a ház ura, Don Luis koronaherceg pedig másodlagos szerepet kapott. Érdemes néhány mondatban bemutatnom a képen jóindulatú idős arisztokrataként jelentkező koronaherceget (aki ekkor 56 éves volt, két év múlva elhunyt). Luist (ha király lett volna, írhatnám Lajosnak) V.Fülöp király legfiatalabb fiaként akár az esélytelen trónörökösként is nevezhette volna a történelem. Egy idősebb bátyja és két féltestvére közelebb álltak a sorban, hogy egyszer a trónra jussanak, ezért apja, a király eleve egyházi pályafutást jelölt ki számára. Nyolc évesen bíborosi rangot kapott, ő volt a Római katolikus egyház minden idők legfiatalabb bíborosa. 1746-ban, amikor a legidősebb fivér, VI. Ferdinánd néven uralkodó féltestvére elhunyt (a halál oka: melankólia, szerelmi bánat! De tényleg! Nem tudta kiheverni imádott feleségének halálát, egy évre rá ő is utána költözött a másvilágra) esélye lett volna a trónra kerülni, ha egy kicsit rámenősebb. Ez is hosszabb történet, a lényeg, hogy a sorban előtte álló féltestvér III. Károlyt koronázták meg. Luis közben vissza kívánt térni a világi életbe, ehhez királyi engedély kellett, féltestvére azzal a feltétellel adta meg, hogy Luis visszavonul, sem ő, sem örökösei nem fognak igényt tartani a trónra. 

Na, ezt nem bocsájtotta meg neki soha Mária Teréza, akit a képen éppen fésüli fodrásza. A festmény Arenas de San Pedroban épült palotában készült, ahol Luis száműzetésben szerencsétlenkedett (a képen éppen alighanem passziánszozik). A palotában szívesen látott vendégnek számított Goya, a koronaherceg sokat segített neki, egyengette útját és neki köszönhetően került a királyi udvarba. A festményen ott van, Luis mögött kékben fia Luis-Marie de Borbon (később lesz róla szó), a dajka karjában a legkisebb leány, az akkor két éves Mária Lujza, a kisfú mellett pedig Mária Terézia nevű kislánya. Aki figyelemmel kiséri a festő mozdulatait (rajta kívül még az egyik udvarhölgy tanúsít némi érdeklődést a készülő alkotás iránt) és szegénykének fogalma sincs arról, hogy milyen sanyarú sors vár rá! IV. Károly felesége az erőszakos királyné ugyanis akut féltékenységből, hogy szeretője, Godoy főminiszter ne legyen a fentiekben említett Pepitával, összeházasította a főminisztert Mária Teréziával. A főminiszter azonban továbbra is minden idejét, amikor nem kellett a királyné rendelkezésére állnia, szerelmével, szíve választottjával, Pepitával töltötte és a fiatal feleségre, a koronaherceg leányára végképp nem jutott sem ideje, sem kedve, sem türelme, legkevésbé szeretete.

A képen látható házi barátok közül kedvencem az a fiatalember, akinek fehér kendőféleség van a fején és aki a "kamerába vigyorog". Az az érzésem, mintha a látványt egy fotós fényképezné, ami alapján később Goya megfestette a képet, rendes szögből, mert ahol gubbaszt a sarokban, onnan nem sokat látott nem is említve, hogy a fényforrás, az egy szál gyertya is milyen messze áll tőle. A gyér fényforrás ellenére valamennyi résztvevő tisztán látszik, még az a sunyi ábrázatú úr is a jobb szélen, aki szintén a kamerába, azaz a kép szemlélőjére néz. Tegyük mindjárt hozzá: aki abba a kivételes szerencsébe részesül, hogy szemügyre veheti   a 248x330 méretű festményt, ugyanis Goyának ez a remekműve magántulajdonban lóg a falon, Olaszországban, a tulajdonos a Magnani-Rocca alapítvány.


 Alba hercegnő - reménytelen szerelem


Mint ahogy az lenni szokott - írnám, ha gyakori jelenségnek számítana, de nem: Goyának volt felesége, szeretője és szerelme. Felesége Josefa (első mesterének nővére) nyolc gyermeket szült, közülük csak egy fiú élte meg a felnőtt kort. Leon Feuchtwanger által megírt életrajzi regényben sem esik sok szó Josefáról. Annál inkább a szerelméről Alba hercegnőről.

Maria del Pilar Teresa Cayetana de Silva y Alvarez de Toledo - ez volt a teljes neve az egyik legelőkelőbb spanyol nemesi család büszke sarjának, sorrendben a XIII. Alba hercegnőjének. A hosszú nevéből Goya a Cayetana megszólítást használta. 
Közelebbi ismeretségük 1795-ben kezdődött. Az akkor majd ötven éves festőnek már vészesen romlott a hallása, magába fordult, melankóliájából a váratlanul jött szerelem rázta fel. A portrét a gyönyörűséges 33 éves fiatalasszonyról a férje rendelte meg, akivel 13 éves korában házasodott össze. A férj, (rövidített változatban) José Alvarez de Toledo nagy mecénásnak számított, ő maga is foglalkozott zenével (hegedült) baráti kapcsolatot ápolt levelezés folytán Haydn-al és nagyra becsülte Goya művészetét. Nagyvonalúan még az sem zavarta, hogy a festő beleszeretett feleségébe. Mielőtt megfestette volna portréját, Cayetana, még ismeretségük legelején egyszer azzal a furcsa kívánsággal állt elő, hogy fesse ki (készítse elő sminkjét) a művész. Goya mindaddig arcra még nem festett, de megtette és elragadtatással jegyezte fel: nagyobb öröm volt, mint vásznon festeni! Ez az alkotás nem maradt fenn az utókornak, csak aznap estig volt látható.

Cayetanáról  a megrendelt festmény, amit a gáláns férj becsületesen ki is fizetett, az itt látható Alba grófnő fehérben címet viseli. Mérete 194 x 130, az Alba család gyűjteményének része.

Goya és Cayetana mind gyakrabban találkoztak. Az idősödő és süketülő művészben szenvedélyes szerelem lobbant fel. A hölgy hiúságának pedig jól esett a románc, szívesen mutatkozott nyilvános helyeken is Goyával, hogy bosszantsa barátnőit, leginkább pedig a királynét, aki féltékeny volt szépségére. Mondhatnánk azt is, hogy a hölgy visszaélt Goya érzelmeivel, provokálta, hitegette, csalogatta (hogy is folytatódik a nóta?). A fenti képen felhívom a figyelmet a hercegnő jobb kezének mutatóujjára! Nem tudni mire mutat, lehet, hogy egy méretesebb andalúziai kutyára?

Két évre rá férje José elhunyt. Cayetana 35 évesen Madrid legszebb és egyik leggazdagabb özvegyasszonyává vált. Visszavonult Cadíz környéki kastélyába, ahol férjét gyászolta. Elhívta Goyát, aki ott festette meg a másik változatot: Alba grófnő feketében.




Ismét a mutatóujj! 

Ha a képet közelebbről szemügyre vesszük (már aki majd egyszer meglátja eredetiben, addig hiába nyomja orrát a monitorra, ezért kinagyítom) látszik, hogy Cayetana két gyűrűt visel. Az egyiken azt írja, hogy Alba, a másikon Goya!

A mutatóujj pedig maga elé mutat. Hova? Mi van ott? 



Egy restaurálás után vált láthatóvá, hogy a homokba a özvegyasszony valamit sajátkezűleg odaírt: solo Goya (csak Goya!)

Nagyon sok jóindulattal ezt a feliratot a hölgy homokba írt vallomásaként is lehetne értelmezni: csak Goya volt az igaz szerelme. És a festő a feliratot, mielőtt elfújta az andalúziai déli szél, a festményen megörökítette.


Nem tudni kapcsolatuk valóság tartalmát. Tény, hogy Goya 1796-98 között sok időt töltött Cayetanával, 1797 júliusa és 1798 márciusa között megszakítás nélkül a hercegnő kastélyában élt, vigasztalta és számos portrét festett, rajzolt róla. Az életrajzi regény szerint az aktfestés témája is felmerült. Cayetana megkérdezte a Művészt (ugyan milyen a propos-ból?) igaz-e, hogy Velázquez Vénusza tulajdonképpen egy gazdag spanyol nemes asszony volt. Goya nem tudta a választ, viszont bizonyára szerette volna, hogy az ő Vénusza a legismertebb spanyol nemes özvegyasszony legyen. És ne csak modell (..."Emberek a Vénuszon"...)

Sokak szerint románcuk tiszta plátói síkon maradt. Néhány évvel ezelőtt elöntötte a bulvársajtót egy spanyol történész állítása, hogy az egész csak egy kitaláció, bizonyítékai azonban a köztük lévő társadalmi osztálykülönbségben merül ki. Mármint a csóró származású zaragozai festő státusa, noha ekkor már hírnevet szerzett magának, azért túl alacsonyan volt Alba hercegnő társadalmi pozíciójához.

A történet vége szomorú: Alba hercegnő 40 éves korában, 1802-ben elhunyt. Már akkor sokan mérgezést gyanítottak, s addig-addig ismételgették a gyanút, hogy 1945-ben megtörtént Cayetana exhumálása. Nem találtak semmi nyomot, ami valóban mérgezésre utalt volna. A spanyol ÁNTSZ nyugtázta a halál okát: tuberkulózis. Egyébként a hercegnő végrendeletében igen komoly évi járadékot hagyott Goya fiára, Javiera.

Goya és Alba hercegnő románcát a világ egy 1958-ban készült nagy sikerű hollywoodi alkotás során ismerte meg, ahol Cayetanát Ava Gardner, a kor egyik szex szimbóluma játszotta. Később készült még film a témáról, az 1999-ben gyártott Volaverant címűt (magyar címe: A Meztelen Maya) láttam, abban is, a mérgezés jelenik meg a halál okaként (sokkal drámaibb mint egy nyavalyás tuberkulózis) a végzetes mérget pedig a veronai zöld festékben található ciánban vélték felfedezni, ami Goya festékkészletéből tűnt el! 

Mint ahogy az a hollywoodi alkotásoknál lenni szokott a rendezőt a valóság tartalom nemigen érdekelte, s ebből következett a félreértés, amit az unalomig magyarázgat minden művészet történész.

Igen, elérkeztünk Goya legismertebb festményéhez a Meztelen Majához (La maja desnuda)(szerintem nem indokolt a magyar változatban sem a nagy kezdő betű, ugyanis nem személynév, hanem gyüjtőnévről van szó, majának hívták, hívják spanyolul a madridi külvárosi csajokat).


A maják


Bárhol, bármilyen nyelven ha az Olvasó erről a festményről olvas, cáfolattal kezdődik: "bizonyos vélemények...egyes legendák...ellenére a Meztelen maját Goya nem Alba hercegnőről festette!" Egyébként nem legendákról van szó: Louis Viardot spanyol művészet történész feltételezte először, az 1845-ben megjelent Spanyolország múzeumai könyvében, hogy az ismert festmény modellje Alba hercegnő volt. Azóta cáfolják. Viardot feltételezését a hollywoodi rendező tényként használta. Az ismertetők ezek után elárulják a  Nagy Titkot, hogy Maja egy méhecske. ( :) ) Maja a fentiekben annyit emlegetett Godoy főminiszter szeretője Pepita Tudo.
A festményt ugyanis a főminiszter rendelte. 




A Meztelen maját Goya 1797 és 1800 között festette. Természetesen nem három évig dolgozott a képen, festett mást is, azután visszatért élvezkedni az akthoz...Tény, hogy 1800-ban már Godoy leltárában szerepelt. A kép jelentőségét emeli, hogy a nagy elődöktől eltérően Goya nem képmutató. Olvasom:  "A Meztelen Maya első életnagyságú akt, aki nem Vénusz, nem mitológiai személyiség a nyugati festészetben". Goya bevállalta és nevén nevezte: egy madridi maja. Igazából, Godoy leltárában még Gitana, azaz Cigánylány címmel szerepel. Hogy Pepita Tudo a cigány etnikai kisebbséghez tartozott-e erről nem olvastam (a Volaverant c. filmben, ha jól emlékszem olyan cigányos táncosnőként mutatták be a  Penelope Cruz játszotta szerepét.) Pepita 16 éves korától lakott édesanyjával és két húgával a főminiszter házában, 1800-ban 21 éves korában lett a 33 éves Godoy szeretője. Ezek szerint, ha logikát keresünk, miután a kép elkészült.


Noha Goya stílusára jellemzőek az energikus ecsetvonások a Meztelen maja finoman ki van dolgozva, mintha festés közben is simogatta volna a Művész. Maja magabiztos tekintettel, csábítóan néz a szemlélőre, a szégyenlőség jelei nem tapasztalhatóak.  A kritikusok közül van, aki felrója, hogy melleit Goya természetellenesen ábrázolta. Mármint olyan nincs, hogy, mint az ökör szarva, az egyik jobbra, a másik balra forduljon és a két mell között túl nagy a távolság. Ez az érdekes részlet azonban Alba hercegnőt keveri a gyanúba, ugyanis a vele töltött időszakban a festő számos rajzot készített a hercegnőről, ezeket az Album de Sanlucar gyüjtemény tartalmazza. S ezek között látható olyan rajz Alba hercegnőről, ahol a mellei ugyanúgy állnak mint a Meztelen maja festményen. Van, aki azt is feljegyezte, hogy ez az első festmény, ahol fanszőrzetet festett európai festő. Nem tudom, hogy így igaz-e, feltételezem, hogy ez a megállapítás az ismertebb festők ismertebb műveire vonatkozik.

Minta ahogy már említettem is, a festmény megfestésével a Művész a szó szoros értelmében az életével játszott: az inkvizíció szigorúan tiltotta és büntette a meztelenség ábrázolását, amit paráznaságnak minősített. A kép létezését Goya természetesen nem verte nagydobra, nem állította ki sehol sem, de híre ment, hogy elkövette ezt a szörnyű bűnt és az inkvizíció eljárást kezdeményezett, de a Festő összeköttetéseinek köszönhetően (a képet Spanyolország legnagyobb végrehajtó hatalmával rendelkező Főminisztere rendelte!)  elkerülte az autodafét. Az egyház azonban nem nyugodott, kitartóan követelte a képet és meg kívánta semmisíteni. 

Egy érdekesség még ide kívánkozik: 1930 június 15-én a Spanyol Posta  10 pezetás bélyeget bocsájtott ki a Meztelen maja reprodukciójával. Hallatlan botrányt váltott ki. Olyannyira, hogy a prűd Egyesült Államok visszaküldtek Spanyolországba minden olyan levelet, amely a Meztelen maja bélyeggel érkezett!

A Meztelen maja párja a Felöltözött maja (La maja vestida). A mérete ugyanakkora (97 x 190) az arc, a testtartás szinte ugyanaz,  eltérés a lábfejek állásában és a  frizurában észlelhető. A modell maja-öltözékben fekszik egy hasonló, de mégis másképpen megvetett ágyon. A festmény feltehetőleg később, 1800-1803 között készült.  Művészeti szempontból feltűnő, hogy ezt a képet már - kivéve az arcot - eredeti stílusban festette, dinamikus ecsetvonásokkal. Az öltözék, a fehér, vékony anyagból készült ruhán mesterien érzékelteti a fény és az árnyékok nüanszait, mint ahogy bő fél évszázaddal később a francia impresszionisták tették. Ugyanez vonatkozik az ágynemű megfestésére is. A festményen észrevehető egy újabb olyan részlet, amely az Alba hercegnős feltételezést bizonyítja: a cipő, ugyanaz az arannyal díszített lábbeli, amely az Alba hercegnő feketében c. festményen látható.

A Felöltözött maja megfestésének több története van. Az egyik szerint miután megfestette a Meztelen maját s ennek híre ment, barátai, ismerősei féltve a mestert javasolták Goyának, hogy "öltöztesse fel", fessen rá ruhát, s ha jön az inkvizíció cáfolni tudja a híresztelést. 


A másik változat közelebb áll az igazsághoz: Godoy (itt látható arcképét Goya festette) megrendelése eleve két változatra szólt, felöltözve és meztelenül. Miután megkapta mind a két képet, egy szobában felszerelt egy mechanizmust, amely segítségével, egy gombnyomásra cserélődött a két kép. A szemlélő először felöltözve látja, majd behunyja szemét, gombnyomás és láss csodát, meztelen! A főminiszter kabinettjében a (hol meztelen, hol felöltözött) majával szemben 1802 után egy másik remekmű, Goyát megihlető Velázquez Vénusza lógott a falon. Miért 1802 után? Alba hercegnő halála után egy rendelettel Godoy kisajátította az Alba család festményeinek egy részét, elsősorban Velazquez Vénuszára fájt a foga. A Vénusz pedig - mint ahogy a korábbiakban leírtam - úgy került az Alba családhoz, hogy a Godoyhoz hasonló nőcsábász Guzman főminiszter leánya az Alba családba ment férjhez és örökösként vitte magával a festményt.

A képeket 1807-ben IV. Károly fia, VII. Ferdinánd ( a fentiekben emlegettem) amikor trónra került és szembesült Godoy-jal, akiről nem tudta, hogy tulajdonképpen, az igazi apja, konkviszkálta. Az inkvizíció még mindig követelte a képek megsemmisítését. A majákat végül az a kisfiú, akit Don Luis infáns családja c. képen láttunk, Luis-Marie de Borbon, a király, VII. Ferdinánd unokatestvére mentette meg,  bíborosként felfüggesztette az inkvizíciót  A képek ezek után a San Fernando Királyi Szépművészeti Muzeum egy zárt termébe kerültek, hogy elkerüljék a hithű, erkölcsös nagyközönség megbotránykozását. A Pradoba 1910-ben vitték át, a két kép egymás mellett látható.

Az alábbiakban egymás fölé helyeztem a két alkotást, a Meztelen maját és az egyesek szerint "még meztelenebb" változatot (felöltözve még erotikusabbak az idomok)  a könnyebb összevetés végett. Az Olvasó azon is elmélázhat, hogy a képeken látható maja egy 20 év körüli leányzó vagy egy 38 éves asszony. Pepita ugyanis 1779-ben, Cayetana pedig 1762-ben született. Véleményem szerint azok állnak legközelebb az igazsághoz, akik azt állítják, hogy Goya mindkét hölgyet "felhasználta" festés közben és egy idealizált személyt ábrázol.

A Le Monde Diplomatique c. magazin 1996 decemberi számában egy bizonyos John Berge egy teljesen eredeti meglátást fejteget: szerinte Goya először a felöltözött képet festette meg, majd a Meztelen maján nagy élvezettel "levetkőztette".  






A betegség neve: szaturnizmus




A fentiekben említettem Goya betegségét: 1792-ben "egy furcsa kór" döntötte ágyba a művészt. Az akkori orvostudomány még nem ismerte a betegség nevét: szaturnizmus. A Szaturnusz az alkímiában az ólom jelképe, a betegséget pedig az ólom váltja ki, lényegében súlyos ólom mérgezés. Goya esetében a különböző festékekben, festőanyagban lévő ólom váltotta ki.  A betegség után Goyának rohamosan elkezdett romlani a hallása, majd szinte teljesen megsüketült. A környezetével egy jegyzetfüzet segítségével kommunikált. Később a látása is romlani kezdett, a művész félelmek gyötörték, lelki állapotát a "fekete sorozatában" festette meg.

Goyáról szóló fejezetben felraktam több önarcképét életének különböző szakaszairól. Az első (a legfelső) 1773-ban, 27 éves korában, egy évvel házasság kötése előtt készült, a második1783-ban, a harmadik 1795-ben, a negyedik (a szemüveges) akkor, amikor a Meztelen maját megfestette, az itt látható ötödik, pedig 1815-ben, amikor a korábban elegáns megjelenésű művészt már semmi sem érdekelte, önarcképét így, kigombolt galérral, valami okból ilyen ferde beállásból festette meg.  

A legfurcsább festménye, ahol saját magát már félholtként, sápadtan festette meg, az 1820-ban készült Goya hálás Arrieta doktornak (Goya cerado por el doctor Arrieta), a festményhez tartozik a Művész saját kezüleg írt köszönete is (a festmény alján olvasható). E sorokból megtudjuk, hogy hosszantartó és súlyos betegségben szenvedett 1819-ben, de barátja, Arrieta doktor ápolásának köszönhetően életben maradt.

1823-ban Goya engedélyt kért munkaadójától, a királytól, hogy Franciaországba, Bordeaux-ba gyógyfürdőbe utazzon kezelés végett. Nem volt kedve visszatérni Spanyolországba, ahol a király abszolutizmust vezetett be. Csak egyszer tért vissza Madridba, 1826-ban, hogy kieszközölje nyugdíját, amit a király jóvá is hagyott.

1828 április 16-án hunyt el Bordeauxban, ott is temették el, a helyi temetőben.

A század végén Spanyolország mindent megtett, hogy egyik legkiemelkedőbb festőjének földi maradványai spanyol földbe helyezze. 1888-ban exhumálták a sírt, de kiderült, hogy ott két személy nyugszik és nem tudták megállapítani pontosan melyik a festő. Az exhumálást később megismételték. Végül 1919-ben történt meg az újratemetése Madridban, az általa is megfestett San Antonio de la Florida templomban.