A kirostáltak

Nem kis munka vár az uniós országok menekültügyi hatóságaira, ahová, mint vulkánkitörés után a láva, minden ellenőrzés nélkül behömpölygött a menekültek és migránsok irdatlan embertömege. Állítólag egyenként fognak alaposan átvizsgálni minden személyt, minden ügyet és körültekintően dönteni arról ki maradhat, ki nem. Aki nem maradhat azt visszaküldik vagy elküldik. Valahová.

            Valahová, a migráns eredeti szándékától eltérő helyre. Miután életét kockáztatva rászánta magát – részben talán az embercsempészek könnyelmű ígéreteitől megszédítve – erre az útra, várható, hogy mindent megtesz, hogy ne kerüljön oda és olyan helyzetbe ami jelentősen eltér terveitől, szándékától. Akár konfliktusok árán is. Tartva a lehetséges kitoloncolástól feltehetőleg sokan nem várják be ezt a szűrést és verdiktet és megkísérlik, vagy már meg is tették, hogy felszívódjanak és illegálisan maradjanak a kiválasztott országban. A nagy számok törvénye nekik kedvez.  Néhány hete nyilatkozta talán Putyin orosz elnök, ha jól emlékszem, hogy Nyugat Európában áldatlan helyzet áll majd elő, amikor a hatóságok elkezdik, megpróbálják eltávolítani a nemkívánatosakat, a kirostáltakat, ami, ismerve mentalitásukat ellenállást, zavargásokat okozhatnak.

            Azok sem érezhetik majd magukat nyertesnek, akik átjutnak ezen az első, menekültügyi rostán. Hiszen ezután következik a legdurvább szűrő, a munkaerő piac. A nyáron olvashattunk arról, hogy Németország és még néhány ország bátorította, szinte hívta a migránsokat, mert szükség van munkaerőre. Kimutatás is jelent meg, hogy milyenre. Közben az unió délebbre fekvő országaiban mind nagyobb gondot jelent a munkanélküliség, fiatalok százezrei, közöttük nagy számban szakképesítéssel, egyetemi végzettséggel keresnek munkát. Nekik nincsenek beilleszkedési problémáik, hiszen tágabb hazájukban, az EU-ban mozognának szabadon. A meghívás mégis a muszlim országok lakosságához szólt.

            A kapitalista gazdálkodás a végsőkig keresi a költség csökkentést ahol az olcsó munkaerő jelentős tételt képez. A rendszerváltás után csakis az olcsó munkaerő miatt  telepítettek át gyárakat, üzemeket a Kelet és Közép Európa-i országokba, majd találtak még olcsóbbat Ázsiában, ahol éhbérért, szinte rabszolga körülmények között dolgoznak a szerencsétlen embertársaink. Ez állítólag a harmadik huncutság, amikor nem kell telepíteni üzemet, hanem odahívni a polgárháborútól menekülő embereket, akik majd örülnek hogy egyáltalán dolgozhatnak annak fejében, hogy maradhatnak. A legolcsóbb munkaerő. Ez az elképzelés számos kérdést vet fel, kezdve a munkaszokásoktól, képzettségtől, fegyelemtől a uniós országokban betartandó törvényes előírásokig, ahol éppen nem lehet bármilyen módon dolgoztatni. Igaz, tapasztalhatjuk, hogy a kizsákmányolók élvezik a politikusok támogatását, ennek köszönhetően számos országban az alkalmazottak kárára, alapvető jogaik durva megnyirbálásával  változtatják a munka és a munkáltatás törvényes szabályozását. A nyugati országokban az elmúlt évtizedek során a szakszervezetek nyomására és a baloldali kormányoknak köszönhetően az alkalmazottak jogait még védik törvények, de a “magasabb érdek” ezt bármikor átírhatja.

            Azok tehát, akik túljutottak a migrációs hivatalok szűrőjén indulhatnak a munkaerő versengésben. Lelki szemeim előtt rabszolgákról szóló film jeleneteket látok, amint az ültetvénytulajdonos (HR menager) tapogatja a jelölt izomzatát, ellenőrzi fogainak épségét…És a száz jelentkezőből kiválaszt tízet. A többiek mehetnek. Valahová.

            A mai világban a verseny és a versenyeztetés az uralkodó eljárás. Még utcaseprőnek, sírásónak, illemhely-menagernek sem lehet elszegődni versenyeztetés nélkül. Vonatkozik ez minden beszerzésre is, ha egy cég T-40-es tankhoz keres hernyótalp-betétet, akkor sem fordulhat közvetlenül az (egyetlen) gyártóhoz hanem tendereztetni kell. Emberek, cégek, szervezetek, kormányok, országok mást sem tesznek mint pályáznak. Mert mindig, minden esetben a legjobbat muszáj megkeresni. Ebből pedig logikusan következik, hogy ez a rendszer a lúzerokat, a veszteseket “gyártja” óriási számban. Hiszen mindig több a vesztes mint a nyertes. Akár egyénről, vállalkozásról, vagy egész országokról, régiókról van szó.

            A vesztesek sorsa, hogy tovább próbálkozzon, próbálkozzon. A sorozatos vesztés először lerombolja a jelölt önbizalmát, majd érlődik a csalódás és bekövetkezik a reménytelenség, kilátástalanság keserűsége. A teljes reménytelenség után két lehetséges út áll, az egyik a feladás, a letargia a másik pedig a düh, a bosszúvágy. Amikor a kilátástalan helyzetért akár az egyén, akár a szervezet…másokat okol másokat tesz felelőssé.

            A vesztesekkel, a lúzerekkel a mai gazdasági-politikai rendszer nem foglalkozik. Vessenek magukra. Még meg is alázzák, elkergetik a hajléktalanokat, kéregetőket, mert rontják a városképet. Egy ilyen látvány elronthatja az elithez tartozó egyén jó kedélyét, egész napját. Jobb tudomást sem venni róluk. Ha egy egész ország lúzer (nem nehéz felsorolni) velük is jobb nem foglalkozni. Mindaddig, amíg a több millió kilátástalan helyzetben tengődő vesztes fel nem kerekedik és meg nem indul egyelőre az általuk kiszemelt európai országok felé.

            A vesztes, többszörösen kirostált, lúzer egyének, akik nem buknak le a letargia mélységeibe, hanem akiknél a bosszú kerekedik felül, nagyon könnyen a szélsőségesek nyílt karjaiba futnak. A szélsőségesek megmondják nekik hogy kit okoljanak reménytelen sorsuk alakulásáért és megszervezik a bosszú lehetőségét is.

            A baj abban van, hogy a célpontot (tévesen) ők jelölik ki. Az iszlám terroristák esetében, mint ahogy láthatjuk is, az egész nyugati, keresztény (“hitetlen”) világ a célpont.

            Közben az egész áldatlan helyzetért az utóbbi évtizedekben eluralkodott gazdasági politikai rendszer és ezt a rendszert működtető gazdasági és politikai elitnek az önös érdekei okolhatóak. Az elit érdekei mindent felelőtlenül felülírtak, gazdaságilag kizsákmányoltak és “stratégiai érdekből” válsággócokat teremtettek. Ha lenne munkájuk,  jövedelmük és persze béke, nem indulnának a szerencsétlenek milliói Pakisztánból, Afganisztánból, Szíriából, Líbiából… sem.

            Fegyverrel, bombákkal talán ki lehet írtani a szamár hangú (IÁ)  Fő Gonoszt, de amíg nem következik be gyökeres változás a világgazdaságban és politikában, amíg nem fordul legalább egy kicsit emberségesebbé a világ, amíg a világ gazdaságát uraló cégek nem teszik lehetővé, hogy az emberek dolgozzanak, de nem éhbérért, nem rabszolga viszonyok között, hanem jövedelemért, amiből meg is tudnak élni ott, országukban, addig -.

            Jóindulatból, emberségességből nem valószínű, hogy ezt megteszik. De ha a kirostált lúzerek milliói felfogják, hogy mi a valódi célpont…  

           

Kiárusítás (egy nagyköveti poszt mibe kerül?)

Pénz Fejedelem legnagyobb Birodalmában sajátos kiárusításon most lehet a közeljövőben érvényesíthető befolyást vásárolni. Megfelelő (kiemelt) összegért elő lehet fizetni akár a jövendő  államügyészi kinevezésre, azok, akik nem szeretnek reflektorfényben fürödni bevásárolhatják magukat a Szürke Eminenciások Körébe. Akik nem csak olyan kérdésekben adhatnak tanácsot, hogy, ki hova kerülhet, hanem sokkal fontosabb ügyekben is rátelefonálhatnak az Elnökre.

            Mint minden biznisz, ez a befektetés sem kockázat mentes. Jó szimattal el kell találni a Befutót. Már most. Nem csak a színt, hogy a Kékek vagy a Pirosok győznek a végén, hanem azon belül kell ráhibázni a jövendő győztesre. Mert más értéke van a most befizetett támogatásnak, mint néhány hónap múlva, amikor már elhullanak a kevésbé esélyesek. És, mint az Ötven milliós játszmában, kárba vész a téves helyre helyezett összeg.

            A fent említett Szürke Eminenciások Körébe a legnehezebb bejutni. Ám létezik számos kellemesnek vélt poszt, ami néhány millióval előjegyezhető. A gazdagok (és szépek?!) ellenállhatatlan vonzódást tanúsítanak például a diplomáciai pálya irányába. Természetesen nem a sajtóattaséi vagy II. o. titkári szerepkörben képzelik el magukat. Hanem nagykövetként.

            Aki valamennyire is konyít a diplomáciához, az tudja, hogy a külügyben dolgozók két alapvető csoportra oszthatóak. Az egyik csoportba tartoznak a karrier diplomaták, akik éveken keresztül,  felelősségteljes munkával, a szakma fortélyainak a gyakorlatban való elsajátítása mellett lassan lépegetnek a szigorú követelményekhez szabott ranglétrán, melynek a csúcs a nagyköveti rang. A diplomácia felépítése hasonló mint a hadseregé, léteznek rangok és beosztások, tehát minden Külügyminisztériumban felelős tisztségekben dolgoznak nagyköveti rangban szakértők. Akik előbb-utóbb kiküldetésbe kerülnek valamelyik külföldi országba misszió vezetőként. Vagy nem.

            Vagy nem, mert a hatalomra kerülő politikusok elképzeléseinek, ígéreteinek, vagy csak egyszerűen heppjének függvényében erős konkurenciaként jelentkeznek a kijelölt “ejtőernyős” diplomaták. (Vagy: “diplomaták”.)

            Az Egyesült Államokban ebben a témában legalább nincs képmutatás, sumákolás. Ott világosan közlik, hogy a Befutónál ki fizetett idejében elő. Az összeg meghatározza a szóba jöhető megbízatási országok körét is. Aki nagyobb summát kockáztatott többet nyert, pályázhat fontosabb és kellemesebb helyre, aki kevesebbet azoknak marad Trinidad, Új Zéland, Albánia vagy Magyarország. Ezeket a dísz-nagyköveteket nyilván nem szabad megsérteni olyan célországokkal, ahol bajos a helyzet, mint például Eritrea, Banglades, vagy kényes a politikai szituáció (Szíria, Irak, Pakisztán, Líbia stb).  Ezekbe az országokba menjenek a karrier diplomaták!

            Hogy félreértés ne essék: amióta létezik diplomácia mindig is voltak kijelölt, tehát nem professzionális diplomaták, nagykövetek. Egy országot sikeresen képviselhet és sokat tehet a küldő ország kedvező megítélésében egy nemzetközileg is elismert, kiemelkedő műveltséggel és jártassággal rendelkező személyiség. Aki a tudomány vagy a művészet világából érkezik, elismert kutató, egyetemi tanár, Nobel-díjas író, például. Kevésbé ismert tény, hogy a XVII. század flamand festészetének legkiemelkedőbb személyisége, Rubens rendkívül sikeres diplomata tevékenységet is végzett. Annak köszönhetően, hogy ismert és elismert volt az európai uralkodó házakban sokat segített  nem csak hazájának, hasznos tanácsokat adva Izabella főhercegnőnek, de nagy mértékben neki köszönhető az angol-spanyol békeszerződés. Sikeresen képviselte a francia királyné Mária Medici érdekeit Madridban, a spanyol király érdekeit Párizsban és Londonban, I Károly angol király érdekeit a kontinensen, olyannyira, hogy az angol király miután angol nemesi rangot adományozott Rubensnek hivatalosan is felkérte, hogy legyen az angol trón nagykövete Brüsszelben (amit a flamand festő nem fogadott el).

            A mai diplomáciában, nemzetközi politikában tudtommal nem sok olyan személyiség lelhető fel, aki a művészetek világából érkezett. Egyrészt azért, mert a mai kor politikusaitól távol állnak ezek az értékek, másrészt talán azért, mert kevés az olyan elismert művész, aki a nemzetközi politikában érvényesülhetne. Kivétel talán Amerika és a filmművészet, ahol színészek, producerek eljutottak a politika és a diplomácia területére, sőt még az Ovális irodába is (csak így zárójelben jegyzem meg, hogy ha összehasonlítjuk Reagan egykori elnök és Rubens szellemi kapacitásait…)   

            Természetesen, akad számos olyan ország ahol köztiszteletben lévő, elismert, nagy műveltséggel rendelkező személyiséget küldenek nagyköveti megbízatásba. Gyakoribb azonban a politikai indíttatás. A politikusokat és a politikusokhoz közel álló személyeket (akik úgy érzik, hogy kiérdemelték a szívességet) valami, szinte megmagyarázhatatlan módon vonzódnak a diplomáciához. Megtörténik, hogy egy politikai karrier megkoronázásaként neveznek ki valakit nagykövetnek, de arra is akad példa, hogy politikust azért küldenek el valamelyik távoli, jelentéktelennek tűnő országba, hogy félre tegyék a honi színtérről.

            A kinevezettek pedig általában nagy örömmel és határtalan önbizalommal (“végre személyiségemnek, képességeimnek megfelelő megbízatást kaptam”) ugranak fejest a diplomácia számukra ismeretlen tengerébe. Amely csak távolról csábítóan kéklő és a felszínen nyugodt, hiszen a vihar bármikor embert próbáló hullámokat korbácsolhat. A képnél maradva: a külképviselet hajóját víz alatti sziklák és zátonyok között kell nap mint nap kormányozni. A misszióvezetők általában abból indulnak ki, hogy jók a matrózok, tapasztalt a személyzet, van kire támaszkodni. De a kapitány dönt. És a kapitány tárgyal.

            Az “ejtőernyős” diplomaták azzal, hogy könnyelműen elvállalják ezt a rendkívül érzékeny és felelősségteljes feladatot, lényegében a szakmát becsülik le. Természetesen, ők is tudják, hogy a diplomata munkája nem csak fogadásokból áll, amihez nem elegendő ha az ember tud késsel-villával étkezni és ügyel arra, hogy idő előtt ne részegedjen le. A járatlan diplomaták nem is tudják, hogy mennyi kis részletre kell(ene) figyelni a fogadásokon, amiket a jelen lévő más diplomaták, tapasztalt rókák nagyon is tudnak és az ember nem is gondolná, hogy milyen részletekből milyen következtetéseket vonnak le.

            A karrier diplomaták, gyakran nem kis adag kárörömmel, szívesen mesélnek a mondva csinált diplomaták, nagykövetek baklövéseiről, leégéseiről. Az ő megállapításuk, hogy ezek önbizalma általában fordított arányban áll szakmai jártasságukkal és általános műveltségükkel. Pedig Szokratész is (“tudom, hogy semmit sem tudok”) Montaigne is (“que sais-je?”) óva intett az elhivatottságtól rámutatva, hogy minél műveltebb valaki, annál inkább látja mennyire hiányos a tudása. Egy idősebb nagykövetségi munkatárs mesélte, hogy a nagyköveti kinevezéssel az emberek gyökerestől megváltoznak, kioktatnak, fölényeskednek, mintha a kinevezéssel valami csoda folytán automatikusan tudást, bölcsességet és műveltséget is kaptak volna.  Csak úgy, intravénásan.

Az egyik legfurcsább történetet elmesélem. A harmadrangú politikusnak élete vágya teljesült azzal, hogy megfelelő pártpolitikai kapcsolatai révén kinevezték nagykövetté. Az állomáshely egy ázsiai országban volt, ahol túl sok munka nem akadt és a nagykövet úr elkezdett élénken érdeklődni a festészet iránt. Majd ráeszmélt egész élete során fel nem fedezett szunnyadó tehetségére és maga is el kezdett festegetni a személyzet lelkes dicséreteitől ösztönözve. Lassanként már szakértőnek érezte magát és mind inkább kritikus szemmel vizsgálta a nagykövetség épületében lévő festményeket (itt jegyzem meg, hogy a külképviseletekre nem akármilyen festmények kerülnek, ezeket minden külügyminisztériumban külön bizottság gondosan válogatja ki az ország kiemelkedő képzőművészeinek alkotásai közül). Különösen a szalonban lévő egyik tájképen akadt meg a szeme. A kép egy vízpartot ábrázolt. A nagykövet urat mind inkább kezdte idegesíteni a kép üressége és eldöntötte, hogy korrigálja a festő mulasztását: fogta az ecseteket, festékeket és a vízfelületre odafestett egy csónakban ülő személyt! A műrongálásra néhány év után derült fény, amikor az új csapat vette át a leltárt és eltérést tapasztalt a fényképen és a falon látható képek között. Az “elkövető” ekkor sem fogta fel tettének súlyát és felajánlotta, hogy majd ő megbeszéli az eredeti kép alkotójával. Ekkor már mondták neki: inkább ne…!

            Visszatérve az eredeti témához: választások, különösen az amerikai elnökválasztások során tömérdek összegekkel támogatják a jelölteket, a szponzorok a választások után kérik vissza a szívességet. Ha már a Pénz Fejedelem a legmagasabb, mindenható értékké vált sokkal tisztább ügy lenne, hogy a kampányokra, fellépésekre, reklámanyagokra, választási stáb működtetésre, csúszópénzekre elherdált összegeket inkább közvetlen szavazat vásárlásra költenék el. Licitáljanak a jelöltek, ki mekkora havi apanázst ajánl fel a választópolgároknak. Konkrétan, kápéban. Hadd legyen a szegényeknek (és csúnyáknak?) is valami haszna a demokrácia pénzcentrikus üzemeltetéséből!