2016. február 28., vasárnap

A Dal - döntő 2016


Nem csak a zenében, egyáltalán a művészeti alkotásban alapjában véve két féle produktumot különböztetünk meg: az egyik, amelyik ihletből, spontán születik, a másik pedig, amelyik rutin, tudás, tapasztalat alapján, bizonyos elfogadott szabályok és értékek mentén gondosan összerakott mű. Szerencsés esetben létezik ennek a kettőnek az ötvözete, amikor ihletből születik az alkotás, de utólag az esetleges szabálytalanságokat megfésülik, helyrepofozzák.

                A magyarországi eurovíziós dalválogató döntőjében szombat este hallhattunk mind a két alapváltozatra példát: az egyik a Szabolcs-Szatmár megyei faluból érkezett, a szélesebb közönség előtt ismeretlen Parno graszt zenekar, a másik pedig a Freddie angolosított művésznéven kitalált Fehérvári Gábor Alfréd. A Parno graszt cigány zenekar magyarul énekelte ihletett, egyszerű, hangulatos, őszinte szerzeményét, Freddie angolul.

                A zsűri és a zsűri hatása alá kerülő közönséges sem tudott ellenállni a már évek óta jelentkező sajátos fix-ideán: a fesztiválra eurovíziós hangzású dal kell! Ugyanígy gondolkodnak Azerbajdzsánban, Türkmenisztánban, Grúziában, Lettországban, Ukrajnában… és küldik az ugyanolyan hangzású mesterséges eurovíziós produktumot. Abban a tévhitben élve, hogy az „ilyen” szerzeménynek van esélye a zenei EB-n.

                Milyen az az „ilyen”? A csapat alkotóelemeire szedte szét az általuk elképzelt sikeres számot és megalkotta a „nyerő” receptet. Először is: végy egy jó megjelenésű, jó hangú énekest. Megvan. Következik egy rutinos zeneszerző, aki ismeri az összes menő sablont, figurát. Magyarországon ilyenből van kettő, akiknek nem gond naponta akár tíz ha nem is „slágergyanús”, de „menős hangzású” szerzeményt összerakni: a szám visszafogottan kezdődik, majd ível, szépen ível (itt jut eszembe, hogy Zséda, akit remélhetőleg többet nem hívnak zsűrinek, a teljesen más műfajú Petruska szerzeményben hiányolta az ívelést!), van verse, refrain és a kötelező bridge, majd visszatér a visszafogottságba. Úgy ível mint egy repülő! Kifogástalan! Ehhez még kell egy angol nyelvű szívhez szóló, vagy az universum problémájával foglalkozó szöveg. Ja, persze, az sem árt, ha a színpadon egy felakasztott nagydobot ver egy alkalomhoz öltözött táncos. A recept alapján megszületett a Pioneer című sikerszám, olyan igazán magyaros virtusú, mondanám ironikusan.

                A zsűri és a közönség nem tudott ellenállni a kísértésnek, ismét belefutottak a fix idea csapdájába. Pedig okulhattak volna a tapasztalaton. Az eddig két legsikeresebb magyar résztvevő nem „eurovíziós hangzású” szerzeménnyel nyerte el a kontinens szimpátiáját. Az eddig legjobb helyezett Friderika Jenei Szilveszter gyönyörű, sajátos, ihletett lírai számával (Hogyan mondjam el vétkeimet), Rúzsa Magdi szintén egyedi saját szerzeményével aratott sikert, ami ugyan egy blues volt, de nem sablonos blues, vagy akár ide sorolhatnám By Alex különösen egyszerű és megnyerő dalát is. Hozzátenném azt is, hogy mind a három szerzemény magyar nyelven hangzott el, tehát ha angol nyelvű a szöveg, az még nem jelent fél sikert, az angol nyelvű számmal egyszerűen beolvadunk a grúz, azeri, ukrán, litván „futottak még” produktumok közé, akik szintén nagy reménnyel angol nyelvű „eurovíziós hangzású” szerzeményekkel érkeznek a fesztiválra.

                A „nyerő elképzelés” egyszerűen nem lehet nyerő. Az „olyan mint” nem nyerő, mert mesterségesen összerakott. Bach műveit tanulmányozva rutinos, képzett zeneszerző összerakhat olyan fugát, amelyik úgy szól, mintha Bach írta volna. Az impresszionista festészeti technika ismeretében képzett festő festhet olyan tájképeket, amelyeket akár Monet-nak is tulajdoníthatnának…De nem Bach, nem Monet, hanem másolat, tehát értéktelen. Ennek ellenére minden magyarországi válogatón jelentkezik több művel a Szabó Zé meg a Rakonczai Viktor, akik ismerik a dörgéseket az aktuális könnyűzenei piacon, tudják, hogy mely sablonok a felkapottak, milyen melódia vezetés, milyen hangzás, gond nélkül írnak szépen ívelő számokat (hogy Zséda el legyen ragadtatva), ilyen receptre készült szerzemények voltak az idén azok is, amit Nika, Agárdy Szilvia vagy Vásáry André adott elő
.
                A szombaton elhangozott produkciók közül majdnem tetszett Oláh Gergő száma, kifogástalan volt az éneklés mellett a koreográfiája is, de sehogyan sem értem, hogy keveredett az általa meghatározott roma folkba a törökös-orientális hegedű motívum. A koncert mélypontja volt a minősíthetetlen Mushu formáció a tenyérbe mászó ellenszenves frontember Palmer Izsákkal az élen. Ilyen viselkedést megengedhet magának valaki, aki már tett le valamit az asztalra, de nem egy kezdő zenekar plágiumgyanús infantilis számával…(Erről jut eszembe: néhány évvel ezelőtt egy fiatal barátom közölte, hogy alapítanak egy igazi heavy metal zenekart. A lényeg, a bőrszerkó, a frizura és a láncok már megvannak!) Nem értettem, hogy kerülhetett egyáltalán a 30 közé, azután rájöttem: bátyja, Johnny K. Palmer a menős angolszöveg író Magyarországon, ő angolosította Wolf Kati, Hien, Biga, Gáspár Laci szerzeményeit is, ezúttal Vásáry André által előadott Why című szerzemény „teljesen eredeti” mondandóját öntötte versbe. Meg még néhány produkció angol szövegét jegyezte.

                Hogy én kinek szurkoltam? Kire szavaztam?
Részben ellentmondva elvemnek (csakis magyar nyelvű dalt a Dalba!) Petruska Andrásra.    
               



2016. február 21., vasárnap

GYAO

Állítólag az ország leggazdagabbjai, a milliárdosok klubjából többen is olvassák blogomat. Az értesülésnek a valóság értékét nem tudom sem ellenőrizni, sem bizonyítani, de logikusnak tűnik az az állítás, hogy főként a szociális érzelmű bejegyzéseimet kedvelik. Azok az írásaim ahol a társadalmi igazságtalanságokról, a gazdagok és a mélyszegények közötti mind nagyobb szakadékról, a kizsákmányolásról, a korrupcióról értekezek, egyik másiknak könnyeket csalnak ki a szemükből.

            Ismerem az elit érzékenységét. Jut eszembe: annak idején Bajnai Gordon miniszterelnökként egy TV beszélgetés során felhívta a műsorvezető figyelmét, hogy ne bántsa, ne piszkálja állandóan a milliárdosokat! Hiszen tőlük származik az ország adóbevételének oroszlánrésze (nem is tőlem meg a Feri szomszédtól) és ha továbbra is kígyót-békát kiabálunk rájuk, letolvajozzuk őket, meg találnak sértődni, kimentik tőkéjüket, vagyonukat az országból és azután vakaródzhatunk (mert a Feri szomszéd meg én nem tudunk pótolni ilyen volumenű bevételi hiányt).

            Ha már olvasnak, kihasználom az alkalmat néhány jóindulatú javaslatom közzétételére.

            Először is azt tanácsolom, hogy ne vásároljanak labdarúgó klubot!  Pláne ne külföldön.

Mindenki tudja, hogy az ilyen befektetés egy feneketlen zsák, ennek ellenére M.L. 49 éves felcsúti polgár, ismert vállalkozó bevásárolta magát résztulajdonosként az eszéki NK Osijek labdarúgó egyesületbe. A tízcsapatos horvát bajnokság kilencedik helyén tanyázó klub a csőd szélén áll és többmilliós tartozást is felhalmozott, ezt is rendezni kell. Igencsak kellemetlen részlet, hogy az ügyletben egy többéves börtönbüntetésre ítélt háborús bűnös közvetített. A másik résztulajdonos, klubmentő, pedig azt nyilatkozta, hogy M.L. sikeres magyar vállalkozót Dubajból ismeri! (Mint ahogy én a Bugyi Zolit Temerinből).

 A magyar közvéleményben senki sem érti milyen gazdasági kalkuláció nyomán hozta meg ezt az üzleti döntést a felcsúti vízvezeték szerelő, akit az eszéki városi önkormányzatban az egyik (ellenzéki) képviselő “alvilági vállalkozónak” nevezett. Szerintem a következőkről lehet szó: bebizonyosodott, hogy a horvát éghajlat kedvezőbben hat a labdarúgó termésre, mint a magyar klíma, egy kis szerencsével jelentkezni fog a Dráva menti város gyermek csapatában (majdnem azt írtam, hogy a pionír csapatban) egy újabb Šuker, csak ki kell várni. Ki kell várni, átvinni a Puskás Akadémiába, kiképezni, s miután a magyar NB I-ben megacélosodik eladni a Realnak. Már meg is térült a befektetés. Ilyen egyszerű!

            Logikus a következtetés, ennek ellenére elhibázottnak találom és óva inteném azt a befektetőt is, aki M.L. példáján felbuzdulva a Premier Liga pillanatnyilag utolsó helyén tanyázó Ljubuški Sloga csapatát nézte ki magának. Nem az angol, hanem a BIH Premier ligáról van szó, ott is így hívják a nemzeti bajnokságot. (Ljubuški pedig egy majd 30 ezer lakosú városka Hercegovina szivében Čapljinától nem messze Timotski felé vezető út mentén. A város  neve a napokban felkerült néhány portálra, nem a foci csapat okán, hanem azért, mert a központban, egy kétemeletes ház tetején két fiatal a Beatles legendás produkciójától eltérően nem muzsikált, hanem hangosan szeretkezett. Csendes város lehet, ha ezekre a hangokra felfigyeltek a járókelők. Vagy túl hevesek a szerelmesek). Bosznia és Hercegovinában is teremnek értékes játékosok (lásd  Džeko, Pjanić, régebben: Halilhodžić, Bajević, Marić, Sušić). A logika ugyanaz: kiszemelni, elhozni, kiképezni és eladni a Realnak. Mindkét esetben a külföldön befektetett tőke megtérülési időszaka azonban igencsak bizonytalan.

            A fentiekben némi tréfával és iróniával fűszereztem mondandómat, de most már komolyra fordítom a szót.

            Magyarországon a kormányzat sikertörténetnek minősíti az u.n. TAO rendszert. Amikor az adózók, főleg nagy cégek és a tehetősek (nem a Feri szomszéd és én) nyereségük egy részét közvetlenül a kiválasztott sportegyesületnek utalják és ezt leírhatják adójukból. A rendszert a sportügyeket kezelő államtitkárság “nemes gesztusnak” minősíti, a Transparency International viszont “átirányított közpénzeknek” és sumákságokat vél felfedezni a háttérben. A lényeg, hogy az elmúlt négy év alatt, amióta ez a rendszer működik, a legújabb adatok szerint közel 300 milliárd forint került a sportba, számos egyesület ezzel megszabadult a hétköznapi anyagi gondoktól, örülnek a klubok, örül az a számos külföldi (sok esetben harmadrendű) játékos is, akik magyar kluboknál rúgják vagy dobálják a bőrt.

            Ha már ilyen jól működik ez a közvetlen rendszer, tehát amikor nem vacakolnak azzal, hogy befizetik a költségvetésbe, majd a költségvetés szétosztja az illetékes minisztériumokon keresztül, miért nem lehetne egy hasonló rendszert működtetni a gyermekek érdekében? Az iskolai étkeztetés és a gyermekkorházak közvetlen megsegítése céljából. Hiszen látjuk, hogy a jelenlegi megoldás nem jó, a gyermekek étkeztetése silány, a kórházak felszereltsége, működése komoly nehézségekbe ütközik.

Akár az elit is kérhetné, követelhetné, hogy létesítsenek a TAO mintájára egy GYAO-t, minek köszönhetően közvetlenül utalhatnák a pénzt. Nem csak egy alkalommal, hanem rendszeresen. Ez sem lenne kevésbé nemes gesztus mint a sport és a stadionok építése és ha négy év alatt itt is összejönne 300 milliárd, az sokat jelentene. Kívánatos lenne, hogy mindezt a tehetősek diszkréten tegyék, ne kérjék, hogy a gyermekkorház vagy valamelyik iskola vegye fel cégük elnevezését, vagy a gyermekek étkezés előtt imába foglalják az adakozó nevét. Az igazi, nemes segítség az, amikor az ember ismeretlenül teszi, csakis a cél érdekében.

            Tudom, persze, hogy tudom, hogy ez a javaslat nagyon hajlik a demagógia felé. Ha demagógnak ítélik és emiatt elvetik, létezik egy radikálisabb megoldás is: szét kell robbantani az egész társadalmi gazdasági rendszert és létrehozni egy humánusabbat, ahol eleve nem a lakosság 1 százaléka birtokolja a javak 80 százalékát; ahol nincsenek dúsgazdagok és kilátástalan mélyszegények, áthidalhatatlan szakadékok a társadalmi rétegek között; ahol az erkölcsi értékek és törvények megakadályozzák az előnyös helyzetből eredő gátlástalan vagyonhalmozást; ahol ingyenes és minden követelménynek eleget tesz az iskoláztatási és az egészségügyi rendszer és nem kell esedezni, kunyerálni a milliárdosoknak hogy méltóztassék gondolni az éhes és beteg gyermekekre is.


2016. február 5., péntek

Ki visz ki

Vinjak, konjak (így szabálytalanul írom le ennek az itókának a nevét, mert közte és a cognac között akkora volt a különbség mint a Fityó és a Cápa becenéven futó Citroen DS között) pelinkovac, rum, pálinka, bor, sör és likőrök. Ennyi volt a jugoszláv kocsmák kínálata alkoholos italokból a korai hetvenes években. Abban az időszakban, amikor, előbbi életszakaszomhoz viszonyítva mind kifejezettebb érdeklődést kezdtem tanúsítani a klasszikus görög filozófia, Szókratész, Platón, Arisztotelész tanai helyett a rock zene, a labdarúgás, a csinos lányok és a vendéglátó-ipari objektumokban rejlő szórakozási, lazítási és kommunikációs lehetőségek iránt.

            A jugoszláv ipar nem kényeztette a vásárlókat túlzottan széles választékkal (de meg kell jegyezni, hogy a KGST országokból érkezők, az ottani kínálathoz képest kánaáni körülmények között érezték magukat). Ha pálinka, akkor vagy Manastrika nevű szilvórium vagy a montenegroi törkölypálinka, a lozovača (esetleg házi pálinka a pult alól). A fentiekben említett konjak, a cognac-kedvelő Napoleon nevével – feltételezem minden copy right nélkül – felvértezve jó árfolyamot ért el a kelet-európai helyszíneken. Budapesten például egy-két Napoleon forintértékéből fergeteges hétvégét lehetett eltölteni. A még korábbi hadvezér, Cézár dicsőségét hirdető ital már igényesebbnek számított, ezt már vinjaknak nevezték, értékét is magasabban jegyezték az említett piacokon. Személy szerint a Rubin társult- munka szervezet önigazgatói által kifejlesztett és gyártott terméket preferáltam.

Ha vörös bor, akkor a dicső szerb vezér, Lázár cár, vagy (micsoda szellemes marketing ötlet!) hitvese, Milica cárnő nevét viselő nedű került a kocsma asztalra, fehérborból vagy karlócai, vagy verseci rizling, szűkebb pátriámban (Becse és környéke) a gyöngyszigeti Krokan, amiről a kapitalizmusban derült ki, hogy Európában egyedülálló zamatú, ritka szőlőfajta. Azóta nagy becsben tartják, meg is ugrott az ára.

Sörben Zvezda-Partizan szintű ádáz harcot vívott két konkurens cég, a becsei és az apatini sörgyár a bácskai kocsmák és sörfogyasztók kegyeiért.  Becsén szemtanúja voltam egy tettlegességig fajuló vitának egy magánvendéglős és az apatini sörgyár kereskedelmi utazója között, mert a vendéglős, annak ellenére, hogy az apatiniaktól kapott „Jelen Pivo” feliratú fehér asztalterítőket, helyi, becsei sört is árusított. Dél Bácskában a čelarevoi sör vezette a kínálatot, az egész országban pedig a csúcsminőségnek a nikšići sört tartották.

            Viszki nem volt.
            Azokon a helyeken, ahol én megfordultam hiányzott a kínálatból.

       Pedig az egész ország tudta, hogy Elnökünk kedvenc itala ez a skót párlat. Hogy pontosan melyik, az államtitok maradt az önigazgatók többmilliós tábora előtt, akik azért annyit tudtak, hogy a szivarok közül a kubait kedveli, az autók között a Rolls Royce-t , a nők között a nálánál jóval fiatalabbakat…

Az Elnök iránti elkötelezettség jegyében alacsonyabb rendű, rangú vezetők is szűk körben áldoztak a viszki szentélyén. Állítólag, amikor bukott Vajdaság, 1988 július 4-én, a koszovói szerbek helyzetével manipuláló nacionalisták „látogatásának” napján, a vajdasági csúcsvezetés tanácstalanságában, hogy mit tegyen a békés, álmatag Újvidékre csődült agresszív tömeggel szemben, alkalmazzon-e határozott rendészeti fellépést vagy mindjárt kezdjék meg a későbbre tartogatott joghurt kiosztását, viszkit kortyolgatott (de az sem hozta meg a határozottságukat). Viszkit jéggel. Mert odakint izzasztó hőség uralkodott (és a békés rend megdöntésére irányuló haditerv).

            A vajdasági kocsmákban, Tito iránti tisztelet-becsület ellenére sem rendelt senki viszkit.  Illetve ha rendelt, a pincér közölte, hogy, sajnos –.

            A jugoszláv társadalom töretlen fejlődésének egy szakaszában, mind több olyan termék jelent meg, többnyire licenc alapján hazai kivitelezésben, amire igény mutatkozott. Bővült a választék, igényesebb árucikkek között lehetett válogatni és egyszeriben felbukkant a viszki is! Nem egy széles skálán (a kereskedők nem tudták, hogy a sör-spriccer-vinjak-pálinka kvartetthez szokott munkásosztály vajon meg tudja-e kedvelni), hanem csak egy fajta: a Racke whyski! „Enyhe füstzamattal” – így hirdették. A palack címkéjén, ha jól emlékszem egy ravaszdi mosolygott, talán ezzel is utalva arra az igére ami a róka nevéből fejlődött ki. Őszintén bevallom, az ital az első ízlelés után csalódást okozott, hasonlóan mint a Coca cola is a Cockta után. Az első próbálkozásból nem szabad messzemenő következményeket levonni, az első cigarettától is rosszul lettem, hasonlóan mint Monet-nak a banán sem hódította meg rögtön az ízlésem világát. A későbbiekben már nagyobb választékban tudtam hozzájutni a viszkihez, megkedveltem. Azóta is fogyasztom, többnyire Sétáló Jancsi általános iskolai osztálytársam emlékének adózva. Annak a fajtának az ára, ami a legjobban ízlik, ízlene, egy kicsit húzós ezért csak ritka alkalmakkor engedhetem meg magamnak. Megtudtam, hogy - volt neki ízlése - a néhai elnökünk is ezt a fajtát kedvelte.

            Éppen ezért, igencsak  kellemes meglepetést okozott az a honfitársunk, aki a múltkoriban egy üveg Chivasszal állított be.
 „Tito is ezt kedvelte…”- mondta feszengve, amikor átnyújtotta a nedűt.
Szóltam a jugonosztalgikus kolegámnak is, hogy jöjjön azon nyomban, mert a Marsall (nem gitárerősítő) emlékének kell adózni és hozzon három poharat.

            A palackból kiszabadult néhai Elnök szelleme feloldotta a nyelvünket és a beszélgetést az egykori boldog idők felé terelte, amikor még mindenki boldogságban és testvériség-egységben élt. Erre többször is koccintottunk:
-          A régi jugóban nem voltak egzisztenciális problémák. Aki befejezte az iskolát, munkahely várta, jó fizetés, előrehaladás, ha megnősült lakást kapott, később, ha jöttek a gyerekek, nagyobb lakást…
-          Bizony, bizony, így volt!
(csin-csin)
-          És mindenki eljutott a tengerre, az utolsó hajléktalan is…
-          Hajléktalanok nem voltak! Azok a demokráciában jelentek meg!
-          Az Alkotmány szavatolta, hogy Jugoszlávia minden lakosa két hetet az Adrián tölthet!
-          Ilyen azért nem volt az Alkotmányban! Talán Tito ígérte…
-          Ha ő ígérte, az erősebb volt mint az Alkotmány! Mert be is tartotta szavát!
-          Bizony, bizony!
(csin-csin)
-          Mennyire más volt a közhangulat, az emberek boldogabbak, gondtalanabbak, vidámabbak, jobb kedvűek voltak mint manapság.
-          Persze, mert jók voltak a fizetések. Senki sem rokkant bele a sok munkába, de mindenki jól keresett.
-          Így igaz, mert nem lopták szét mint ezek a mai politikus-gazemberek!
-          Bizony, bizony!
(csin-csin)
-          Kosárlabda, vízilabda, kézilabda világbajnokok voltunk, meg olimpiai bajnokok, meg hányszor megnyertük az Eurovízió fesztivált!
-          Nem olyan túl sokszor, de néhányszor igen!
-          Mindenre volt pénz, sportra, kultúrára, filmre, szórakozásra, pihenésre, két évente autót cseréltem. Most meg ezek a gazemberek …
-          Ezt már mondtuk! Mindegy, nem árt elismételni!
(csin-csin)
-          El kell ismételni, mert nem hisznek nekünk. Azt mondják, hogy üres nosztalgia, mert akkor voltunk fiatalok. De nem csak nosztalgia!
-          De nem ám! Azt várják, hogy kihaljon a mi korosztályunk, az utolsó mohikánok, akik még emlékeznek egy igazságos társadalomra, egy olyan országra ahol nem volt kizsákmányolás, megalázás!
-          És akkor le fogják tagadni! Aki nem élt akkor és ott, már most sem hisz nekünk. A szenilis öregek képzelődnek – mondják.  Azt fogják állítani, hogy Jugoszlávia nem is létezett! Kitörlik a könyvekből! De az emlékezetünkből nem tudják kitörölni!
-          De nem ám! Amíg élünk!
-          No ajde, zsiveli!
(csin-csin)

            Végül a kecses palackban maradt is meg nem is. Minek után megfogalmazódott a kérdés, hogy most, ilyen állapotban hogy kerülünk haza.
Ki visz ki bennünket?

            Mivel a kérdés szerb nyelven fogalmazódott meg, a szójáték poénja nem érvényesült.