A viharral egyidőben érkeztünk Kavillóba.
A szél, amely felkavarta a falu porát és letördöste az akácfák kisebb gallyait
Gunaras irányából nyargalt be nagy sebességgel. Mi Utrine felől érkeztünk békés
tempóban. Ott találkoztunk, ahol keresztezi egymást Vajdaság egyik
legnevezetesebb településének a két utcája. Annál a saroki háznál, amely
évtizedeken keresztül kocsmaként fogadta vendégeit és amely mellett üstben
főzte Soltis Lajos a birkapaprikást a Tanyaszínház bemutatójára érkező közönségnek.
Az évente egyszer, mint zarándokhelyre Vajdaság minden irányából Kavillóra
csődülők közül, azok, akik időben oda tudtak jutni az üst közelébe, meg is
kóstolhatták. Olyan kivételesen finom volt, mint színészi alakítása. A kocsma
mellett, a szabad ég alatt bemutatott előadás és Lajos paprikása egy olyan kuriózumot
jelentett, amit minden nyáron nagyon sokan vártunk és amit egyszerűen nem volt
szabad kihagyni.
Kavillót
a Tanyaszínház tette ismerté. Számomra azonban ennél sokkal többet jelent. Mint
ahogy két éve történt látogatásomkor megírtam, ezek a települések, Kavilló,
Kevi, Utrine, Pobeda, Tornyos kisgyermekkori képzeletemben a világ legvarázslatosabb
helyszíneit jelentették. Julis néni, a dadám, aki Keviben született és
Kavillóra ment férjhez (vagy fordítva) számtalan csodálatos történetet mesélt,
amelyek ezekhez a helyszínekhez kötődtek. Képzeletemben ezek a települések a mesevilág
Operenciás tengeren túli világát jelentették. Ezt sokszor elmeséltem
gyermekeinknek is és örömmel fogadtam, amikor Lóci a minap közölte: Vajdaságban,
Oromon lesz fellépése, ha ráérek, menjünk el hamarább és látogassunk el
Kavillóra meg Tordára. Mert édesapám szülőfalujában, családunk származási
helyén sem járt még. A két falu egy kicsit távolabb esik egymástól, de ez nem
jelenthetett akadályt.
Kavilló
két utcájának a kereszteződésénél álló nevezetes épület már nem vendéglátó
hely. Pedig minden bizonnyal ebben a kocsmában muzsikált egykoron a dadám néhai
férje is a két világháború között. Nem ellenőriztem le, hogy létezett-e a
faluban másik kocsma is egykoron, a lényeg: ma egy sincs. Az épületben bolt
üzemel. Ha nem lett volna más tartalma is látogatásunknak, a helyszín
megtekintése után, akár meg is fordulhattunk volna, az időközben Tornyos felé
elvonuló szél nyomában. Amiről kiderült, hogy eltévedt, magányos haramiaként vágtázott végig a falu fő utcáján, ráijesztett az emberekre, de nem követte a
vihar. Eredetileg azt terveztük, hogy beülünk a nevezetes kocsmába és
elbeszélgetünk a betérő helybeliekkel, hiszen egy várost, települést az ember
igazán csak az ott lakókon keresztül ismerheti meg. Erre a célra pedig
legalkalmasabb a kocsma. De mivel kocsma nincs... Az élőben való ismerkedés két
éve, amikor ott jártam, akkor sem sikerült. Ám később, az interneten keresztül
ismertem meg egy kavillói fiatal házaspárt, Lajkó Klementínát és Ákost, ők
meséltek a falujukról. Kiderült, hogy Klementína születésnapja egybeesik
látogatásunk időpontjával és Lócival jó ötletnek találtuk, hogy
meglepetésszerűen felköszöntjük. Ez meg is történt és sokáig elbeszélgettünk
volna, de világossá vált, hogy az az út, amit én a Google-térképen kinéztem,
hogy átvágunk Tornyoson keresztül Oromra nem megoldás, ugyanis autóval nehezen járható,
kukoricás táblák között vezető földes út. Körbe kellett utazni, Zenta felé majd
Oromhegyesen keresztül, ezért hamarább búcsút vettünk a vendéglátóinktól.
Idő
szűkében nem tudtunk megállni Keviben sem, pedig ott, úgy láttuk, fogadta a betérőket a Jóbaráthoz címzett
kocsma a falu központjában és beszélgethettünk volna a helyiekkel.
A Malomnál
Az
oromi malom környékén ottjártunkor – kedden este, augusztus 14-én érkeztünk –
az Ötödik Malomfesztivál előkészületei folytak és az alkotótáborokban
tevékenykedtek az érdeklődők. Őszinte elragadtatással figyeltem a
szervezettséget, senki sem parancsolgatott de mindenki pontosan tette a dolgát:
egy csoport egy épülő objektum tetőszerkezetét cserepezte, mások a fesztivál
díszítőelemein dolgoztak, egy fiatalember a befejező munkát végezte egy furcsa
– szobornak is beillő – kemencén... A magyarországi zenei fesztiválokon
alvállalkozók vállalják fel, nem kis pénzért ezeket a munkákat. Itt Oromon
önkéntesek dolgoznak nagy lelkesedéssel és odaadással. Ezért a munka
eredményének is jobban örülnek és magukénak érzik.
Az
alkotótáborok tevékenységét másnap reggel figyelhettem meg: több csoportban a
fák hűvösében, szalmásbálákon ülve hallgatták a különböző művészeti
területről – színművészet, film, fotó, koreográfia, zene, irodalom - érkező
szakemberek előadásait a jelenlévők. A színészek állítólag egy kis előadást
készítettek Nagyabonyi Emese és Kucsov Borisz vezetésével, a filmesek Kovács
Ákos és Tóth Levente segítségével kisfilmet forgattak, Laskovity Ervin a
tudósítói munkáról beszélt az érdeklődő csoportnak...
Lóci
kedd esti fellépése is az alkotótábor része volt, többet mesélt, szövegelt, magyarázott
mint amennyit játszott, amit a közönség nagy érdeklődéssel és hálásan fogadott.
Este fél tíz körül megérkezett Kölnből Rebb Andrea is. Magyarázat: becsei két
legjobb barátom, akikkel együtt kezdtünk el több mint negyven éve zenélni Rebb
Rudi és Szerda Laci, a barátságot azóta is ápoljuk, noha Rudiék 1985-ben
Németországba, mi pedig 1991-ben Magyarországra költöztünk. Ápolják a
barátságot gyermekeink is. Andrea Rudi leánya, a Malomfesztivál egyik fő
szervezője és kezdeményezője, Szerda Zsófi pedig Laci leánya. Andrea újságíró, de a zenei
vonalat is a családban ő viszi tovább (Szerdáéknál Árpi), egy német együttesben
énekel, tavalyelőtt fel is léptek a Malomfesztiválon, amelyre Andrea minden
évben ellátogat.
Oromon
a fesztivál helyszínétől nem messze kaptunk szállást. Reggel amikor felkeltem a
házinéninél, aki a diófa alatt lévő asztal mellett üldögélt és élvezte a
gyönyörű falusi nyári reggelt, kocsma vagy egyéb vendéglátóhely iránt
érdeklődtem, ahol meg tudnék kávézni. Kiderült, hogy Oromon sincs már kocsma,
de a házinéni menye szívesen főzött egy finom kávét. Amíg a kávé mellett
beszélgettünk egyszer csak a fiatalasszony felugrott, mert hallott valamit az ólak
felől. „Megindult az ellés!” – közölte, majd elment segítkezni. Miután
megittam a kávémat, már három kismalac igyekezett az ólban talpra állni és
éppen érkezett a negyedik. Amikor elbúcsúztunk Oromtól, már tizennégy volt a
jövevények létszáma, de volt aki, mint amikor az ejtőernyősök ugrálnak ki a
repülőből, még várakozott a hátsó sorban, a koca hasában, hogy a nyíláshoz
kerüljön és megláthassa az augusztusi napfényt. Útközben azon tanakodtunk, hogy
hány emlője van a kocának, odafér-e majd valamennyi malac?
„Sokan elmöntek Némötországba...”
Édesapám
szülőfalujában, ahol gyermekkoromban minden nyáron néhány hetet töltöttem
nagymamámnál, rögtön az egykori családi ház helyszínére érkeztünk. A Tót(h?)
utcába, hivatalosan Ady Endre utcába, de a faluban egyik utcának sem használják
a hivatalos nevét, hanem a régi meghonosodott nevet (Nagy utca, Szélső utca,
Tót utca...). Tudtam, hogy a ház már nincs meg, helyette egy újabb épült, lakóit
nem ismerem. A szomszéd ház elé parkoltam. Nem akartunk senkit sem zavarni, de
a kutya ugatására rövidesen kijött a néhai Béla szomszéd özvegye. Felismert („te vagy az, Zoli?”). Elbeszélgettünk, hogy mennyit változott
Torda, kik élnek még, kik távoztak a temetőbe az ismerősök közül. Lóci élvezte
az eredeti tordai tájszólást, ugyanis Tordán nem csak „őznek”, a sajátos, zárt „ó”
hangot is csak itt lehet hallani. Megtudtuk, hogy, hasonlóan, mint egész
Vajdaságban, sajnos, vészesen megfogyatkozott Torda lakossága is („Sokan
elmöntek Némötországba...”). Elmesélte, hogy nagy sikere volt a Tordai újság
fenállásnak kerek évfordulója alkalmából rendezett ünnepségnek, nagyon sok
olyan egykori tordai is eljött, aki az elmúlt évtizedek során költözött el és
az egyetlen kapocs a szülőfaluval az újság maradt. (Amíg Vajdaságban éltem,
mint tiszteletbeli tordainak – noha én már Becsén születtem – nekem is küldték
az újságot). Az ünnepségre betegsége
miatt nem tudott megérkezni a Magyar Szó minden idők egyik legjobb szerkesztője,
Deszk-főnöke, kiváló tollú újságírója Gyarmati Józsi, aki több mint két
évtizeden keresztül szerkesztette Újvidékről szülőfaluja lapját, a Tordai újságot. A jelenlevőkhöz
egy megható búcsúlevelet intézett, melyben közölte, hogy a továbbiakban nem
tudja folytatni az újság szerkesztését.
Elmentünk
a falu központjába és szomorúan vettem tudomásul, hogy a Bottyán féle
cukrászda, ami évtizedeken keresztül a helyi fiatalok fő találkozó helye volt,
megszűnt. A falu legnagyobb kocsmája, a Mezei féle kocsma ugyan még létezik, de
csak esténként nyit ki. Hasonlóan zárt ajtókba ütköztünk az egykori Olimpia
kocsma, egy újonnan létesített, Florida nevű ifjúsági klub és a Karambol nevű biliárd
klubnál is. A faluba érkező, vagy átutazó vándornak egyszerűen nincs hova
betérni. Persze, tudom, ismerve a tordai vendégszeretetet, hogy ha
bekopogtattunk volna bármelyik egykori ismerőshöz, a több évtizedes kihagyás
ellenére is biztosan szívesen megvendégeltek volna bennünket. De mint mondtam,
nem kívántunk senkit sem zavarni ezen a tikkadt augusztusi hétköznapi
délutánon, amikor az utcák kongtak az ürességtől, hiszen mindenki a ház
hűvösébe húzodott.
Távozás
előtt elmentünk a temetőbe, majd készítettünk egy szelfit a zöldre festett
tordai templom előtt és megcsodáltuk – persze csak kívülről – a Művelődási
házat. Mondtam is Lócinak, ha esetleg egyszer meghívják a tordaiak a Lóci játszik együttest egy
fellépésre, majd meglátod belülről is.
Nem
foglaltam címbe Törökbecsét, de így, a beszámolóm végén mindenképpen meg kell
említenem a Tisza partján lévő éttermet, ahol rendkívül finom halebédet – tiszai
sült fogas és harcsa – fogyasztottunk. Nem a reklám helye, de mindenkinek tudom
ajánlani, aki arra jár.
U.i.
How
to Married a Millionaire címmel készült 1953-ban egy fergeteges vígjáték három
amerikai dívával, Marylin Monroeval, Betty Grable-el és Lauren Bacallal a
főszerepben. Kedden este Oromon a malom környékén elveszítettem cigaretta
tárcámat, amelyen a film plakátjának fotója látható (a film címe és a három csaj). Kérném
azt, aki megtalálta, hogy adja oda a Zsófinak. Fontos lenne. A tárcát
nagybácsim kapta egykoron Lauren Bacalltól. Na, ez egy nagy nemigaz! Nem a nagybácsim
kapta, hanem én, nem színésznőtől, de kedves ajándékként...
Fotók:
Felső
kép: Lajkóéknál Kavillón
Alsó
kép: Szelfi Torda központjában
