2019. május 23., csütörtök

Vasárnap délután, Gyálán


A tanulság: sajnos el kell jönni Vajdaságból a vasárnapi ebéd előtt. Mert aki ebéd után indul, az a határon bedugul. Minél később és tovább ebédel annál nagyobb a veszély a hosszadalmas várakozásra.

A gyálai határátkelőhelyet mindeddig jól járhatónak tartottam. Valószínűleg a gyorsabb átjárhatóságnak híre ment és sokan, akik korábban más határátkelőhelyet vettek igénybe, áttértek erre az Észak Bánát-i lehetőségre. Vasárnap délután (ebéd után, persze) 15.47-kor érkeztünk a faluba, a sor vége közelebb volt a falu széléhez, mint a központhoz. Fél óra várakozás és araszoló haladás után elsétáltam egészen az átkelőhelyig és megszámoltam az autókat. Száznyolc jármű sorakozott előttünk.

Sétáltam egyet. A faluban igazi falusi „sunday lazy afternoon” hangulat honolt. Falusi szokás szerint bárkivel találkoztam, mindenki köszönt. Az egyik udvarban egy család vasárnapi ebédjét fogyasztotta. Az asztalon ott voltak a tányérok, tálak, de már a kalácsnál tartottak. Ők is rámköszöntek, az ismeretlen járókelőre. Visszaköszöntem és jó étvágyat kívántam. „Izvolte!” – hívott meg a családfő. Megköszöntem az invitálást és közöltem, hogy már elfogyasztottam az ebédet. (Ezért várakozok most itt a sorban).

Az autósor ekkor már végigért a falun, lehet, hogy a kanyaron is túl.  Egyszeriben több helybeli, KI rendszámtáblás autó elkezdte előzni a várakozó kocsisort. A sorból kiugrott egy német rendszámtáblás Audi is és a nyomukba eredt, gondolván, hogy ezek a helybeliek biztosan tudnak valami megoldást, gyorsított eljárást, ismernek valami kiskaput, esetleg nekik eltitkolt külön határátkelőhelyük létezik valahol, egy felüljáró a kerítésen át... Az öt autóból álló karaván (plusz a „gastarbeiter” család) befordult a szélső utcába balra. „Igen, körbemennek a párhuzamos utcán és a templomnál majd a sor elé vágnak” – feltételeztem tervüket. 

Nem az történt. A szélső utca végén a KI jelzésű autók egymás után leparkoltak egy épület előtt. Ekkor láttam, hogy a libalegelőnek gondolt zöld terület két végén hálóval ellátott foci kapuk állnak, magyarán: ez a helyi stadion, pontosabban focipálya. Az öt autóval pedig a vendégcsapat érkezett meg a gyálai Anfield Road-on. A német rendszámtáblás Audi is ekkor belátta, hogy elb...altázta. Visszafordult, megtalálta azt az autót, aki mögött állt és megpróbált oda visszasorakozni. Nem tudom mire jutottak, nem vártam meg az egyezkedés végét, mert váltottam Emma feleségemet a kormánykeréknél (ő sétál, én araszolok).

 Lassan a 225 éves templom közelébe értem, már láthattam a toronyórát. Valamikor, talán egy vasárnap délután háromnegyed öt előtt négy perccel megállt. És azóta nem mozdul az idő Gyálán. 



2019. február 17., vasárnap

Poloska


Fekszem az ágyban. Ágyba döntött egy parányi, csak mikroszkóppal látható ellenség. A vírus. Több mint két hónapon keresztül sikerült ellenállnom. Végül az történt, mint a korábbi években is. A parányi ellenség akkor vívta ki KO győzelmét, amikor alkohol-absztinenciát rendeltem el magamnak. Voltak az ünnepek, meg az unalmas január, eldöntöttem előre, hogy Lóci születésnapja után (február 9.) semmi alkohol. Lócival még koccintottunk a Liverpoolban felfedezett White and Mackay skót nedűvel ebéd előtt, majd ebéd után finom vörös borral... Hétfőtől pedig absztinencia. Májtisztítás. Fogyókúra.

            Fekszem az ágyban és a mennyezetet bámulom. Belefáradtam az olvasásba, mert nem csak az orrom folyik, a szemem is állandóan könnyedzik. Aludni sincs kedvem, Egyébként is, alváshoz fel kellene szerelnem a maszkot... (az egy másik történet, hogy fulladás miatt csak orrbadugott maszkkal tudok aludni).

            Nézem a mennyezetet és egy poloskára figyeltem fel. Nem olyanra, amit a Szolgálat helyez el. Azt nem találtam meg. Nem is kerestem. A korábbi lakásban, a ’90-es években, biztosan lapult valahol. Akkoriban még aktív újságíróként naponta beszéltem Újvidékkel, a szerkesztőséggel, megbeszéltük mi történik az országban, Vajdaságban, a vajdasági magyarokkal... Exkluzív infókhoz juthatott az, aki lehallgatta. Ha lehallgatta. Nem becsülöm túl szerény személyem jelentőségét.

            Ez a poloska a mennyezeten mozgott. Jobb elfoglaltság híján lemértem a sebességét: tíz másodperc alatt kábé tíz centimétert haladt. Nyugatról keleti irányba. „Keleti nyitás!”. Fejjel lefelé. Nyomult vagy 18 centimétert, azután megállt. Gondolkodni? Mekkora lehet a poloska agya? Gondolkodik egyáltalán?

            Ha jól emlékszem a poloska-invázió Magyarországon tavalyelőtt jelentkezett. Nem tudni honnan másztak elő, de elöntötték a lakásokat. Mint a migráncsok. Naponta fogdostuk össze a padlóról, a falakról, az asztalról, a philodendronról, de még a TV képernyőjéről is, de ezek csak jöttek, jöttek. Mintha Soros hívta volna őket. Vagy valamilyen gyanús, hátsó szándékkal bajkeverő civil szervezet. Azután – szinte egyidőben, ahogy megépült a határon a drótkerítés – egyszeriben lanyhult a jelenlétük.

            Ha egészséges lettem volna, felpattanok az ágyra és Szilvia segítségével (Szilvia nem nőszemély, hanem papírtörlő) elkapom, és a budapesti szennyvízrendszeren keresztül küldem volna egyenest a jeges Dunán át a Fekete tengerbe.

Nem pattogtam. Szemléltem. Asszociáció: bogarak, Beatles. Imádom a Beatles-t, miért írtanám a bogarakat? Miért küldeném a jeges Dunába? Mit árt nekem ez a poloska? Jó, zenélni nem tud, nem tücsök, de nem csíp, nem repül az ember fülébe, szemébe, poharába, edényébe. Nem rágja le a vázában illatozó virágot, nem piszkítja be a falon lógó festményeket, képeket, nem zavarja a Wifit, a kábeltévét, a térerőt. Csak akkor ereszt magából büdös szagot, ha bántják. Így védekezik. Ezért is becézik büdösbogárnak. Ha nem bántják, nem árt. Szagtalan (mint a kínai parfüm fél óra elteltével). Mászik békésen a falon. Fejjel lefelé. Másodpercenként 10 centiméteres sebességgel. Keleti irányba. Ha megtett távoláságát a térképen vonalzóval meghosszabítanám, kiderülne, hogy Azerbajdzsán felé halad. Kábé 128 év múlva érne Bakuba, ezzel a sebességgel.   

De, mint ahogy a fenntiekben is említettem, Ringo egy ponton megtorpant. Spekulált. Meggondolta magát. Elállt a keleti iránytól. Parányi agyában azt döntötte el, hogy jobbra fordul. Dél felé. És határozottan, felgyorsult sebességel (tíz másodperc alatt immár 12 centimétert tett meg, kábé), mintha GPS vezérelné, tartotta a nyílegyenes déli irányt. (Röszke – Bitola –Fokváros).

Rövidesen kiderült az elhatározásának célja: a mennyezet közepére felszerelt lámpabúra alá kúszott be! Szörnyű még bele is gondolni, hogy ott tanyázik az egész rokonsága! Nem, nem lehet, hiszen ott, ha bekapcsolom a világítást nagyobb a hőség, mint ami Irakra, Dubajra, a szaúdiakra, Szíriára, Afrikára vár a klímaváltozás során húsz éven belül (majd csak akkor menekülnek tömegesen a migráncsok a Közel-, és Közép-Keletről, meg a Fekete Kontinensről Skandinávia és Grönland irányába! Olajgmágnásból lett koldusok fognak kéregetni Nuuk főutcáján!).

Megnyugodtam. Fél perc után kimászott a búra alól. Nem találta ott a rokonságát. Északi irány a mennyezet széléig, majd lefelé a falon, és: bekúszott az egyik festményem alá.

A fenntiekben leírt esemény a múlt kedden történt. Amikor még abban bíztam, hogy Neocitran, Coldrex, aszpirin C plusz, Béres C-vitamin, Supradyn, meg miegymás kigyógyít. Csütörtökön elkezdtem szedni a Becséről hozott antibiotikumot. Töredelmesen bevallom, orvosi utasítás nélkül, ugyanis influenza-járvány esetén nem lehet kivárni a sort az orvosnál, a váróteremben csak még változatosabb vírus-koktélt lehet összeszedni.

Ja, és a két skót úriember, White és Mackay is segítségemre sietett.      


2019. február 9., szombat

Három óra tíz perc


Gimnazista koromban találtam ki, hogy karórámat tartósan átállítom minusz 3 óra 10 perccel: ha az én órám 5 órát mutatott (mindegy, hogy délelőtt vagy délután) az a 8 óra 10 percnek felelt meg a környezetemben nagy többség által használt Közép-Európai időnek.

Erre a fondorlatra a következő esemény miatt szántam rá magam: egy szép tavaszi napon, talán május volt, az újvidéki városi autóbuszban közelebb lépett hozzám egy csinos lány. Már-már azt hittem, hogy talán neki is megakadt a szeme rajtam vagy valami, és majd -. Közben csak a karórámról akarta leolvasni a pontos időd. Nem kérdezte, hogy „Fiatalember, bocsánat, hány óra van?”, amire én tovább fűztem volna a beszélgetést, esetleg leszálltam volna ugyanazon az állomáson, ahol ő... Szóval lehetett volna valamilyen folytatás.

Ekkor döntöttem el: ha valaki az én órám alapján szeretne tájékozódni, ne legyen az annyira egyszerű. A valós idő megfejtését a +10 perc hozzáadással nehezítettem meg, mert ilyen eltérés nem létezik. Az időzónák +/- teljes órákra tagolódnak.

Hogy még érdekesebb legyen a minusz 3 órás időszámítás egy olyan sáv, amely at Atlanti óceánon húzódik végig és a sávban csak egyetlen város található: Grytviken. Ha valakinek esetleg így, első olvasatra „nem ugrott be” hol található az említett város, emlékeztetném, hogy az Egyesült Királyság tengerentúli területeihez tartozó Déli-Georgia és Déli-Sandwich szigetek székvárosa (a Déli-Sandwich szigetek nem tévesztendőek össze az Északi-Sandwich szigetekkel, közöttük akkora a különbség, mint a lazacos és a kolbászos szendvics között). Az említett szigeteken a fókákon kívül nincs őslakosság, ennek ellenére 1982 áprilisában a Falkland válság idején ádáz csatákat vívott itt Argentína és az UK. A Vaslady (nem Hosszú Katinka, hanem Margareth Thatcher volt miniszerlenök-asszony) megmakacsolta magát, demonstrálni igyekezett a világ előtt, hogy a Brit Oroszlán nem fogatlan. Az említett évben április 3-án az Argentín hadsereg elfoglalta a szigeteket, de a britek április 25.-én visszafoglalták. Időbe tellett mire odaértek, hiszen a szóban forgó település és szigetek a Tűzföld és az Antarktisz között található, valahol a félúton, mind a kettőtől nagyon messze (tudom, hogy ez nem pontos távolsági meghatározás, de nincs kedvem kikeresni a pontos adatokat). Az egyáltalán nem angolos elnevezésű (az ide hajózó norvégek a névadók) Grytviken városkában – a temploma a képen látható – lényegében csak tudósok, kutatók, helyőrség, némi államhivatal valamint fóka- és bálnavadászok tartózkodnak rövidebb-hosszabb ideig. Templom létezik, feltételezm, hogy hentes, és pékség is, hiszen a legközelebbi pékség vagy bevásárlóközpontba nem olyan egyszerű átugrani, ehhez többezer mérföldet kellene megtenni, ami hajóval hetekbe tellik, de repülővel is egész napos utazás. Templom, az van, stadion nincs. Igaz, igény sincs rá, de attól még építhetnének...

Az időátállítást gyorsan megszoktam. Ha hajnali négykor elindultam az iskolába, jó eséllyel odaértem a külvilág számára fél nyolckor kezdődő tanításra. Ezek után is többször megtörtént, hogy karórával nem rendelkező személyek, olyan helyen, ahonnan nem látszott a toronyóra (mondanom sem kell, bármennyire is mai észjárással felfoghatatlan, hogy abban az időben nem létezett mobil telefon, melynek kijelzője pontos időd mutat) kérdezés nélkül próbáltak tájékozódni a karórámról. Majd felhívták a figyelmemet: megállt az órája!
-                     Nem állt meg – válaszoltam, majd hozzáfűztem – szabadon választott egyedi, saját időzónámban élek!
A magyarázatomra érkező válaszukat az arckifejezésükből ki lehetett találni... 

Mindez pedig arról jutott eszembe, hogy tegnap délután, a 4-es villamoson (mindig megnézem, hogy melyikre, a 6-os vagy 4-es villamosra lépek fel, noha oly mindegy, mert mind a kettő közlekedik azon a távon, amire igénybe veszem, az Oktogon és a Margit híd budai hídfő közzött) egy nő egyértelműen a karórámra pillantott (egyszerűbb volt, mintha előkotorászná a telefonját).
Micsoda érdekes véletlen: három óra tíz percet mutatott az óra!


2019. február 3., vasárnap

A "B" oldalról

Csak az agyonkoptatottra emlékezem


Autóvezetés közben általában nosztalgia rádiót hallgatok. Ilyenből a közelmúltig kettő volt fogható Budapest vételkörzetében. Múlt időben írom, ugyanis a SlágerFM nevű rádió február 2. éjféltől lényegében megszűnt, új koncepcióval új frekvencián, a 95.8-on, az egykori Rock Rádió helyén szól. A Sláger FM Budapest körzetében a leghallgatottabb rádió volt, majd megjelent a Retro Rádió. A SlágerFM a 80-as és 90-es évek legjobb slágereivel hirdette magát szlogenjében, a Retro ezt kibővítette a „’60-as, ’70-es és ’80-as évek legnagyobb slágerei” meghatározással. Közben egyik is másik is játszott Chuck Berry-t, Little Richard-ot, Elvis Presley-t, hiszen milyen nosztalgia adó az, amely a rock and roll nagyjait nem sugározza, ezek az előadók és a műfaj nagy sikerei pedig az ’50-es évekből származnak! De nem ez a lényeg...

            Egy szakmáját szerető igazi zenei szerkesztő számára nem létezhet kellemesebb feladat, mint válogatni egy akkora gyémántbányában, mint az elmúlt 50-60 év könnyűzenei produkciója! Micsoda gyöngyszemeket lehet(ne) itt találni! A zenekedvelő korosztályom többsége – hasonlóan mint én is – rendelkezik kedvenc zeneszámainak a gyűjteményével, amit szívesen hallgat, olyan szerzemények, amelyek mellett társaságban, vagy magányában egy italka mellett szívesen nosztalgiázik. Az a korosztály, amely Jugoszláviában nőtt fel abban a szerencsés helyzetben volt, hogy akkor naprakészen megismerhette a világ könnyűzenei kínálatát. Az is, aki csak a rádiót hallgatta, hiszen a jugó-adók ezeket sugározták. Itt külön meg kell említeni az Újvidéki rádiót, amely még 1968-ban beindította a felejthetetlen Futótűz című (a hivatalos megfogalmazás szerint) „ifjúsági könnyűzenei műsort” Szkopál Béla vezetésével. Majd őt követte péntek esténként Kovács Károly által szerkesztett és vezetet Slágerparti, Zenebona ... Ezeknek a műsoroknak a környező országokban (Magyarország, Románia, de még Csehszlovákia is) több tízezernyi rendszeres hallgatója, rajongója volt. Mellesleg, mindennek létezett egy ravasz politikai háttere is, az Újvidéki rádió minden pénzt, lehetőséget (a legújabb sikerszámok beszerzése) és szabadságot megadott az említett műsorvezetőknek, hogy a műfajban kiváló műsort készítsenek már azért is, hogy a szomszédos országok fiatalságát a hullámsávra, az Újvidéki rádió hallgatására szoktassa. Mert a műsor után következtek a hírek, amelyen keresztül már politikai propagandát lehetett elültetni a szocreál országokban élő magyar ajkú fiatalok fülébe... („Mennyivel jobb a jugó rendszer, mint a magyar, román, csehszlovák...!”)

            Egyszóval: mi képben voltunk a világ könnyűzenei termésével. Nem csak az Újvidéki rádió említett műsorának és más csatornáknak köszönhetően (Belgrádi rádió Minimax című adása szombaton reggel 8-tól délig, hétfőn este a Veče uz radio, a Zágrábi rádió Taxi za Babilon c. adása stb.), hanem azért is, mert a zenei újdonságok lemezen is megvásárolhatóak voltak. Mindebből következik, hogy sokkal nagyobb volt a választékunk és a lehetőségünk, hogy felfigyeljünk olyan szerzeményekre is, amelyek nem szerepeltek a sikerlisták élén, hanem a „kislemez” (a 45 fordulatszámú) B oldaláról kedveltük meg, vagy valamelyik ínyenc zenekedvelő felhívta valamelyik ritkaságra a figyelmünket...

Talán mondanom sem kell, hogy egy jóízlésű zenehallgató ebből a korosztályból, ha nosztalgiázik, még véletlenül sem a Mándoki-féle Dzsingisz kán című brutális, német nyelven előadott (na, nem a német nyelv miatt mondom) diszkó-förmedvényt helyezi a korongra. A gondosan összeszedett zenei válogatásában sem valószínű, hogy az agyonkoptatott ABBA, Boney M vagy Depeche mode számok helyet kaptak. Ezeket már akkor meguntuk. És a jugó adók, akkor sem játszották az unalomig, mert volt ízlésük (inkább a diszkókban nyomták a DJ-ek).

A hivatalos kimutatás szerint a Retro Rádió által leggyakrabban játszott külföldi szám éppen a fent említett Dzsingisz kán! Folytassam? Toronymagasan a legtöbbet játszott előadó a Neoton família és az ABBA. A legtöbbet játszott zenei szerzemény pedig a Lady Carneval Korda Gyuri bácsitól és a Nem csak a húszéveseké a világ, Aradszky Lászlótól. Az említett adón egyébként egy hazai, egy külföldi váltásban sugározzák a szerzeményeket. Amikor a jelentős anyagi háttérrel rendelkező – a nemrég elhúnyt Andy Vajna érdekeltségébe tartozó cég által indított – adó országos frekvenciával beindult, be kell vallanom, kellemes meglepetésként tapasztaltam, hogy a külföldi számok között időnként felhangzottak olyanok is, amelyek már hozzáértést és ízlést feltételeznek. Azután vettem észre, hogy ugyanazok a számok, ugyanabban a sorrendben hallhatóak, amelyeket a Spotify gyűjtött össze a ’70 es évek zenéjének válogatásában.

Logikus. Honnan tudná a – korosztályunkhoz képest – fiatal zenei szerkesztő, hogy mit hallgattunk a ’60-as, ’70-es években? Ezért a Spotify válogatását veszi elő. A Retro adón feltűntek a magyarországi veterán DJ-ek, a retro zene állítólagos ismerői, de ők is inkább a bevált és bejáródott menüből válogatnak (ABBA, Neoton, Depeche mode). Valahol igazuk is van, mert a kívánságműsorokból kiderül (Dévényi Tibi bácsi „legendás” Három kívánság c. műsora például), hogy a magyarországi hallgatók ezeket a számokat igénylik.

Olyan ez, mint amikor egy étterem étlapján csak a jól bevált rántott hús és pörkölt a választék. Amikor a tulaj nem kíván kísérletezni kevésbé ismert kínálattal. Az ínyenc készítsen magának! A zenei ínyenc rakja össze magának a válogatást, ha a resti menüjét unja!

Mindez, amit a fentiekben leírtam egy konkrét eset kapcsán fakadt ki belőlem. A minap, a budapesti dugóban araszolva szokásomhoz híven az (akkor még létező két) nosztalgia adó között váltogattam. A szokásomhoz tartozik az is, ha (nagy eséllyel) az éppen hallgatott adón felcsendül valamilyen ABBA, Boney M, Depeche mode, Neoton família, vagy az általam két legutáltabb szám (a Dzsingisz kán vagy a Gedeon bácsi – ezektől frászt kapok) akkor egy gombnyomással váltok. A SlágerFM a 103.9-en volt fogható, a Retro „eggyel lejjebb” a 103.3-on. Bekövetkezett: a Sláger FM-en bejött a Depeche mode, egy gombnyomás, a Retron pedig a Gedeon bácsi! Tovább „ereszkedtem”. Legnagyobb meglepetésemre a Deep Purple-tól az igencsak ritkán játszott (ezek az adók a Deep purple-tól esetleg csak a legelnyűttebb Smoke on the watert ismerik) Demon’s eye című szerzemény szólt! Eszembe jutott, hogy annak idején „leszedtem” ennek a számnak a basszus és az orgona szólamát is, jól esett ismét hallani. A Demon’s eye után pedig még egy Deep purple: My woman from Tokyo! Ezt sem hallottam még nosztalgia rádión Magyarországon! Ugyan melyik adó lehet ez, amelyik ritkán sugárzott Deep purple-öt ad? Rock rádió? Közben kerek óra lett, hírek. „Itt a Katolikus rádió...”

Írásom célja korántsem az, hogy a Katolikus rádiót reklámozzam és amikor a ritka gyöngyszemeket emlegettem, nem a Deep purple-ra gondoltam első sorban. Hanem... Mivel hullott a hó, eszembe jutott, hogy ha netalán zenei szerkesztő lennék valamelyik nosztalgia rádióban, a hóesésről Adamo „Tombe la neige” című számát biztosan lejátszanám. Igaz, nem angol nyelvű, nem sokak által ismert sláger. De egy szép szerzemény, amit talán ismeretlenből is szívesen meghallgatná akár a magyarországi rádióhallgató is.

Értem én, hogy a hallgatóságot kell növelni (a reklámok miatt), és a tömegízlés a rántotthús-pörkölt kombinációra korlátozódik, de időnként talán be lehetne „csempészni” egy-két ismeretlen zenei gyöngyszemet valamelyik lemez B oldaláról. Hiszen van miből válogatni! Fél évszázad zeni produkciója között megannyi olyan szerzemény akad, amely bizonyítottan, ismeretlenből is, első hallásra megérinti a hallgatót. Melynek hallatán felteszi a kérdést: „Mi volt ez a szám?” és utánakeres, mert szívesen meghallgatná ismét.   
               

2019. január 12., szombat

A Benczúr Ház teraszán



Június volt. A Benczúr Ház udvarában pompázó terebélyes hársfa ontotta illatát. A mellette lévő, szintén több évtizedes akác már búcsúzott a tavasz illat-palettájától, de mint ahogy a kevéske, nem tolakodó száraz vörösbor zamata csak gazdagítja egy ételnek az össz illatát és mint ahogy a gordonka bársonyos mély hangja megalapozza a vonós négyes összhangzatát, a teljes illat-élményhez, a hárs vezető szólamához, hozzátett az akác is.

Felirat hozzáadása
 A Benczúr ház teraszán ültem egy kellemes ebéd után. Környezetemben vannak, akik már-már nem természetesnek tartják a finom étkek iránti rajongásomat. Ez nem jelent finomkodást, válogatást, esetemben a finom étek lehet szinte akármi, ami igényesen készült. Lehet, hogy szégyellnem kellene, hogy annyira élvezem. Azzal vígasztalom magam, hogy a történelem számos ismert személyiséget jegyez, akiknek hasonlóan az átlagosnál nagyobb élvezetet jelentett a finom étek.
           Ültem a Benczúr Ház teraszán, itt kell talán megjegyeznem, hogy az épületnek háznak semmi köze nincs Benczúr Gyula festőhöz. Illetve csak annyi, hogy Budapesten a Beczúr utca 27 alatt található. Amikor felépült, a XIX. század másik felében, az utcát még Nagy János utczának nevezték. A három szintes épületet a sikeres újpesti szeszgyáros, Stern Ignác építette. 


Az épületet Egyedi villaként is nevezték, ugyanis a szeszgyáros Ignác fiai, Artúr és Lajos 1889-ben Egyedire magyarósították vezetéknevüket, annak alapján, hogy Artúr Egyed környéki földbirtokos volt, korában híres lótenyésztő. Lehet, hogy sokan nem tudják, azok közül, akik jártak már a Benczúr Ház udvarán lévő nyári színpadon bemutatott előadáson, hogy a színpad mögött van eltemetve Kincsem egyik onokája! A háromszintű ház alagsorában is egyébként istállók voltak, amikor a házat felépítették. A család sorsa mellesleg tragikusan végződött, a földbirtokos Artúrt veje fojtotta meg, mert nem volt hajlandó rendezni a vejkó valamilyen adósságát, a szeszgyárat öröklő Lajos pedig tönkrement és a teljes összeomlás előtt öngyilkosságot követett el 1927-ben. Az épületet a Magyar-itáliai Bank vette tulajdonába, ennek a banknak tartozott legnagyobb összegben Lajos. Az épületet 1930-ban megvásárolta a Magyar Királyi Posta Jóléti Alapítvány, azóta a Benczúr Ház a postásoké, itt található a Posta Múzeum is.

            Ültem a Benczúr Ház teraszán, nem gondoltam az Egyedi (Stern) család történetére, egyszerűen csak élveztem, a talán még általuk ültetett hárs és akác illatát, a tavaszi napsütést és úgy kifakadt belőlem, hogy milyen kevés is elegendő ahhoz, hogy az ember boldog legyen.

           
Felirat hozzáadása
Szép az élet!
            La vita e bella!

            Persze nem mindenki éri be ennyivel. És mindig akad még valami, ami a teljes élvezethez hiányzik. Esetemben: a finom ebéd teljességéhez nagyon hiányzott, egy cigaretta. Az íróasztalon maradt.  
Ekkor, mintha nem tudom ki küldte volna megjelent az étterem főnöke.
-          Ne haragudjon a kérdésemért, de: dohányzik Ön?
-          Igen.
-          Megkínálna egy cigarettával? Olyan jól esne!

Megkínált. Majd még eggyel, mert közben jól elbeszélgettünk.
La vita e bella!
De, sajnos... Mindig akad valami ami felborítja az élvezetet.
Lassacskán lejár az ebédidőm.
Pedig milyen jó lenne itt még üldögélni!
Milyen jó lenne, ha nem szorongatna az idő!


Ilyen az ember! Most már nem teljesült minden kívánságom azzal, hogy rágyújthattam! (Mellesleg, azóta megtiltották a dohányzást a teraszon. Mert több dohányos is látta, hogy a főnök (meg én) ott élvezkedünk, mind többen kijártak rágyújtani, követelték a hamutálcákat, a teraszról a füst állítólag bekúszott az étterembe is, és -.)

Milyen jól esett volna, ott és akkor, a hárs illatban, a tavaszi napsütésben például lejátszani egy ráérős sakk-partit. Kávézás közben. Lehet ennél nagyobb élvezet?! Nem rontaná el a kellemes érzésemet az sem, ha történetesen az alkalmi partner rámverne a sakkban. Nem dönteném fel a táblát és hajigálnám szét a bábukat. Tudomásul venném, hogy van még tanulnom a sakkban is és átsétálnék a Díszterembe, ahol egy gyönyörű versenyzongora várja, hogy megszólaltassák. Élvezném a játszást és nem fanyalognák azon, hogy ennyi év után illene valami virtuozitást is bemutatni ezen a hangszeren...A díszterem mellett lévő Fehér szalon ideális lenne arra, hogy felállítsak egy festőállványt és fessek egy portrét valakiről, aki ráérne pózolni. Van itt még olyan terem ahol elférne egy sznúker asztal, hiszem, hogy partner is akadna egy-két barátságos partira vacsora után, lefekvés előtt.Egyszóval: el tudnák itt időzni, ebben a kellemesnek tűnő épületben folyamatosan. Feltételezem, hogy Artúr és Lajos is kellemes perceket töltött itt, ezekben a szalonokban, ezen a teraszon. Talán még mondogatták is magukban, vagy kedvesüknek: „az élet szép!” De nem szívesen képzelem magam írigykedve a volt tulajdonos helyébe, mert a fentiekben leírtam tragikus sorsukat. Nem kívánok magamnak újgazdag-arisztokrata felívelést sem, mert bármikor jöhet egy fordulat és veszhet minden... Inkább valami kötetlen totum-factum kétszer csengető beosztás lenne számomra a legmegfelelőbb. Például a Magyar Posta Művelődési Életét Egyengető És Felügyelő Kormánybiztos állás. Elvállalnám.

            Most január havát lapátoljuk, zimankóval szembesülünk ha kilépünk a meleg lakásból, a Duna felől téli szél pörköli és pirosítja az ember orrát. Pest utcáin piszkos loccs-poccsot kerülgetünk, nehezen lélegzünk a benzingőzös levegőben (a budai, magasabban fekvő utcákban téli idill honol, akik ott laknak nem is igen járnak le).
            De minden nappal közelebb kerülünk júniushoz.






2018. szeptember 21., péntek

Paradigma



Jelzés értékű, hogy melyek azok az idegen nyelvű szavak, amelyek jelentése iránt a honi internetezők leggyakrabban érdeklődnek: paradigma, dilettáns, explicite, renitens, hypertonia.

Meg kell jegyezni, hogy, aki ráklikkel a paradigma kifejezésre, nem lesz sokkal okosabb: „Minta, összehasonlításra alkalmazott példa”. Nyilván nem ez a jelentés miatt hallja az ember lépten nyomon az utóbbi időben mint gyakrabban. Ha jobban odafigyel rájön, hogy paradigma váltást szoktak emlegetni, így, ezen a szintagmán már el lehet gondolkodni. A Szent István Egyetem portálján el is magyarázzák, hogy az 1960-as években kezdték el a paradigma kifejezéssel meghatározni azt, amikor főként a tudományon belül, valamelyik ágazatában közmegegyezésre jutottak abban milyen álláspontot lehet elfogadni. Mivel minden változik (panta rhei) idővel jelentkeznek új ismeretek, új tartalmak, új mozzanatok, felszínre kerülnek az anomáliak és változtatni kell a paradigmán. Ez a változtatási szándék általában ellenállásba, nehézségekbe ütközik, sokan ragaszkodnak az elfogadott közmegegyezéshez, mert az felel meg nekik, mások a változtatást sürgetik, sürgetnék.

Miért emlegetik manapság a paradigma váltást? Elsősorban azért mert a világ társadalmi-gazdasági és politikai helyzetében gyökeres és sokakat sújtó változások álltak be. A kapitalizmus már messze nem az, amivel kapcsolatban egy közmegegyezés alakult ki. Gyökeresen megváltozott az értékrend és aggasztó irányba tolódott. Meg kellene változtatni az emberiségnek az értékek iránti viszonyulását. Változtatni azon a paradigmán, hogy a termelés, a termelékenység és mindenek felett a pénz, a nyereség a legfontosabb és mindent felülír. Mert ez a hajsza a bolygónk tönkretételéhez vezet, miközben az emberiség nagy hányadát a szenvedésbe, a kizsákmányoltságba, a reménytelenségbe és a boldogtalanságba szorítja. A helyzet haszonélvezője egy szűk réteg, amely persze ragaszkodik pozíciójához.

Na ez volt részemről egy leegyszerűsített, dilettáns magyarázata a paradigma váltásnak. A dilettáns szó eredeti értelme az említett szótár szerint: az a műkedvelő, aki valamivel csak hobbi szinten foglalkozik. Mivel a közgazdasággal csak hobbi szinten foglalkozom (míg mások hobbiból eljárnak horgászni én figyelem hogyan dübörög a gazdaság) véleményem ezek szerint dilettáns. És dilettánsok mindazok, akik szabad idejükben festegetnek, zenélnek, sakkoznak... Ezzel persze nem értek egyet és hiszem, hogy sokan mások is a dilettáns kifejezés mögött egy más tartalmat éreznek.

Például: sokan egyetértenek abban, hogy a világ azért követeli a paradigma váltást, mert a dilettánsok (politikával nem kellő tudással és erkölcsi értékekkel rendelkező, a hatalomhoz minden áron ragaszkodó, többnyire egoista és a korrupcióra fogékony személy) explicite (világosan kimondott, egyértelmű) ide vezették. Ahhoz viszont, hogy megtörténjen a váltás sokkal több és sokkal határozottabb, szervezettebb renitensre (engedetlen, ellenszegülő) lenne szükség. Akik megtalálnák a módját, hogyan lehet a változásokat kikényszeríteni (bebizonyosodott például, hogy a tömeges tüntetések semmihez sem vezetnek, azok, akik ellen tüntetnek jókat röhögnek a markukba, kivárják, hogy a tüntetők belefáradjanak, hasonlóan védve érzik magukat a munkaadók, akik rájöttek, hogy következmények nélkül facsarhatják a munkavállalókat). Amíg ez nem történik meg, nem marad más hátra, mint hogy a lassanként rabszolga sorsba süllyedő tömegek tehetetlenül magukba roskadva bosszankodjanak, idegeskedjenek. Ez pedig a hypertoniához (magas vérnyomás) vezethet.


2018. szeptember 19., szerda

Kossuth, Brian Epstein, Hruscsov

Miért ne lenne a mai nap, szeptember 19., Kossuth Lajos és Brian Epstein születésnapján, az a nap amikor megkezdem a közlését az újragondolt és megreformált blogomnak?
A blogírást – grafomániás kényszeremtől vezérelve – kereken három és fél éve, pontosan: 2015. március 16-án (Rajz Attila egykori magyar válogatott jégkorongozó – bal szélső – születésnapján) kezdtem el és 145 bejegyzést közöltem. Valamennyi visszaolvasható az archívumban (itt, jobbról látható, évek és hónapok szerint kereshető). Az elmúlt időszakról készítettem egy elemzést ami roppant érdekes adatokra derített fényt. Például, hogy huszonvalahány országban élő (vagy ott bejelentkező) olvasók olvasnak, olvastak. Meglepetésként ért, hogy a sorrendben az 5. helyen Oroszország áll (fogalmam sincs kik olvasnak Moszkvában, Voronyezsben, Szibériában, Vlagyivosztokban, talán személyesen Putyin is fordításban) de még nagyobb meglepetést jelentett, hogy, úgy tűnik az UFO-k is érdeklődnek blogom iránt! Az országok felsorolása között, ugyanis jelentkezik egy olyan meghatározás is, hogy „ismeretlen körzet”?!
Egy ismert közvéleménykutatóval is végeztettem elemzést, s a tanulmány legfontosabb megállapításához tartom magam most, az újraindulásnál: a zembereknek nincs türelmük hosszú írást olvasni. Ezért: rövidebbeket, csattanósabbakat kell írni, mégpedig gyakrabban és kevésbé komoly témákról. Ehhez igazodik a mai írásom is a fenti címmel.

Az eseményre, mintha úgy halványan emlékeznék én is, hiszen már három és fél éves voltam. Hasonlóan, mint ma, az indián nyár kellemes melege honolt nem csak a rezervátumban, hanem i šire.  A meseországba ezen a napon a szokásosnál is nagyobb tömeg tódult, hiszen egy nem mindennapos vendég látogatását jelentették be. Elsőként a szovjet vezetők között Amerikába látogató Nyikita Hruscsovot, a CCCP első emberét várták. Ott volt már néhány napja, a hivatalos megbeszélések mellett igyekezett belekóstolni abba a (szerinte erkölcsileg zülött) világba, Chicagóban megízlelte a hot dogot, vacsorázott Marylin Monroe elvtársnővel, kinek megjelenésekor elismerően csettintett, állítólag énekelt neki Frank Sinatra elvtárs is...
A szeptember 19. –ei a hivatalos program tehát az anaheimi Disneyland meglátogatásáról szólt. A szovjet vezetés, élén Nyikita Szergejeviccsel meg is jelent a helyszínen, ám máig tisztázatlan okok miatt nem engedték be őket! A heves vérmérsékletű Nyikita fel is b.szódott rendesen, megkérdezte: talán rakétakilövő állomásokat rejtegetnek a meseországban, vagy esetleg kolera vagy pestis járvány dúl bent? A 20th Century Fox vezetősége azonban kitartott: biztonsági okokból a szovjetek nem tekinthetik meg Disneylandet, ahol egyébként Miki egér születésnapját ünnepelik a bentlakók (1928 szeptember 19-én mutatták be először ezt a legnépszerűbb rajzfilm figurát).
Kár. Ha beengedik, lehet, hogy a látvány megihlette volna Hruscsovot és az egész keleti blokk egy rajzfilmszerű irányzatot vesz, ahol az egerek sikeresen átverik a mohó macskákat, a fegyver arzenál felett pedig a jámbor Plutó kutya őrködik…
A következő bejegyzésem még rövidebb lesz.