A
legújabb földosztásban az utolsó pillanatban hoppon maradt B. ismerősöm (nem a
Béla, egy másik B.) meghívott egy nyárbúcsúztató, idényzáró kerti partyra.
Szokatlan, meglepő, sőt, meghökkentő
eseményekre készített fel már előre. Elővigyázatos érdeklődésemre
megnyugtatott, hogy a dátum egybeesése az őzike tekintetű Diana hercegnő
halálával (ugyanúgy mint Julius Cézár születésnapjával) teljesen
véletlenszerű.
A
helyszínen minden szokványosnak tűnt, kivéve azt a 4.20 méter átmérőjű
bográcsot az udvar közepén, amely, mint egy óriási teleszkóp az Orion
csillagjegy legfényesebb csillaga felé irányult.
A
hangulatot az elején olyan visszafogottnak éreztem, mint általában, amikor
egymást nem ismerő emberek találkoznak fogorvosi váróteremben, buszállomáson,
az adóhivatalban, színházi előadás szünetében, temetésen, táncversenyen,
crickett mérkőzésen, lakodalomban vagy egyebütt. A visszafogottságot később
feloldotta az a harmonikás, aki egy narancssárga színű bogyókat termő cserje (a
jelenlevők közül senki sem ismerte a növény nevét, még a házigazda sem, aki
kérdésre válaszolva nevetve annyit mondott, hogy „ismerem az akácfát meg a
barackfát és passz!”) előtt ült egy zongoraszéken és fülbemászó melódiákat
csalogatott ki a hangszeréből. Később csatlakozott hozzá egy trombitás is, de
becsületes törekvése ellenére érződött, hogy nem uralta hangszerét az elvárt
szinten (olykor kicsúszott, szellentés-szerűen egy-két hamiskás hang a rézfúvós
hangszer tölcsérén). Ennek ellenére néhányan táncolni kezdtek a frissen nyírt,
egy kicsit hepe-hupás pázsiton. Az egyik molett hölgy, akinek a cipő sarka
többször is belefúródott a pázsitba, s emiatt nehezebben tudta szabályosan
lejteni a tánclépéseket, mezítlábra vetkőzött.
Ahogy
ereszkedett le az éj leple B. és barátai fáklyákkal meggyújtották a bogrács
alatt bekészített fát. A parázs pattogott, repült a szikra, a látvány már-már
egy rózsadombi tűzijátékra emlékeztetett. A máglya felett a bográcsban
elkezdett rotyogni a temérdek mennyiségű halászlé.
A
gasztronómiai igényesség megkívánja, hogy elmondjam: az alaplé nem készült
külön, tehát nem passzíroztak, hiszen ahhoz az étolajgyárból kellett volna
sajtológépet kölcsönözni. Mindent
egyszerre dobáltak előzőleg a bográcsba: 128 fej vöröshagymát vágatlanul, 64
darab zöld paprikát, 7 kg paradicsomot, 6 harcsát, 8 süllőt, 14 pontyot, 3
csukát (ebből a halból elkelt volna még néhány, de a halas boltban nem volt több
– tudtuk meg a háziaktól) és egyéb, nem egészen pontosan azonosítható apró
halat, majd amikor megindult a forrás 20 kilogramm nemes kalocsai törött paprikával
(4/5 : 2/5 arányban édes és csípős) és fél zsák sóval („a télről maradt meg,
ezt szórtuk a járdára!”- tréfálkozott a házigazda)
színezték-sűrítették-ízesítették. A lé finom illata hamarosan elterjedt nem
csak az udvaron, három saroknyi körzetben is felcsigázta a szomszédság
étvágyát. A szomszédok örültek, mert a halászlé illata semlegesítette a dorogi
szemétégetőből áradó kellemetlen szagot.
21.42 órakor (pontosan tudom, mert
éppen az új karórám multifunkcionális jellegét szemléltettem az egyik alkalmi
ismerősnek) megjelent a házigazda, karjában a csinos, mosolygós, bikinire
vetkőzött feleségével. B. barátai egy létrát támasztottak a bogrács
mögötti akácfához. A házigazda, karjában kedves feleségével, felmászott a
létrán. A zenekar – időközben a duett kibővült egy dobossal – tusst játszott.
És a házigazda a fortyogó halászlébe
dobta bikinis feleségét!
- Nem szálkás! – vetette oda morbid
humorával az elképedt vendégseregnek, majd mintha mi sem történt volna
lemászott a létráról, megigazította nyakkendőjét és a zenekartól megrendelte a
„Jártál-e már Bácstopolyán…” kezdetű dalt.
Ez a mozzanat a vendégek többségében
megrökönyödést váltott ki, kivéve B.T.
újságíróban, aki szakmai elferdülése és a fél liter elfogyasztott, immár
legálisan, engedéllyel kifőzött házi-kisüsti hatásának következtében címet is
adott az eseménynek: Sellő halászlé!
A mezítláb táncoló hölgy, mint aki
csalánra lépett felszisszent, a trombitást annyira megviselte a látvány, hogy
immár egyáltalán nem tudott hangot elővarázsolni hangszeréből, egy szőke, mély
dekoltázsú hölgynek az ámulattól leesett az álla és úgy maradt, a frakkba
öltözött úr pedig sírógörcsöt kapott.
Nekem
is elment a kedvem az egésztől és rövidesen közöltem B. ismerősömmel, hogy ne
is marasztaljon, nem tudok tovább maradni és nem kívánom megkóstolni a
halászlét sem. Elhessegettem magamtól a brácsással kvartettre duzzadt zenekart
is, akik – mint ahogy a lakodalmakban szokás – némi honorárium fejében a kapuig
kívántak mulatónótával kísérni. Nem éreztem a pillanatot mulatózásra
alkalmasnak.
Másnap egy belvárosi cukrászdában
találkoztam B. feleségével. Kávézott egy barátnőjével és bájosan mosolygott.
Nem akartam hinni a szememnek, egyáltalán nem látszott megviseltnek, nem
érződött rajta a halászlé hagymaillata, halszálkát sem láttam a hajában. Ő is
észrevette elképedt csodálkozásomat, és huncut, hamiskás Shania Twain-mosoly
kíséretében legyintett:
- Ön nem tudta? A férjem EU-s támogatással átképzésen vett részt, elvégzett egy illuzionista tanfolyamot. Ez volt a vizsga mutatványa!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése