Korunk
Leonardoja a Tescoban árufeltöltő.
Bartók
várja, hogy klippje néhány százezres nézettséget produkáljon. Akkor talán majd
fizet némi pénzt a Youtube. Magyarország kis ország, itt csak a mulatós műfaj
ér el rentábilis nézettséget. Bartóktól ez a műfaj távol áll.
Barátja
és sorstársa, Kodály végre rendezte anyagi helyzetét: az egyik kereskedelmi
tévé tehetségkutató műsorában zsűri tag. Azóta ismeri az egész ország.
Bunuel
forgatókönyvét ötödször utasította el a filmgyártással megbízott Teljhatalmú Pénzosztó.
Mert nincs benne elég akció. Semmilyen akció sincs, de még story sem. Olyan „művészi
értékű” hülyeségekre pedig nem herdálnak állami pénzt, ami még a tizedét sem
hozza vissza a költségeknek.
Stróbl Alajos örül:
állami megbízatást kapott. Mint annak idején az Operaház építésekor. A magyar
labdarúgás most épülő szentélyébe carrarai márványból kell kifaragnia az
örökkévalóságnak, ezúttal nem Lisztet és Erkelt, hanem e csodálatos játék,
egyben a magyar újkori történelem legendáit az Aranycsapat tagjait. (Az 1986-os
mexicói VB-n (le)szereplő válogatott szövetségi kapitányának A gondolkodó
szerinti megformázásra a felkérést Rodinnak küldték meg.)
Hemingway
egy gyorsétteremben mosogat. Ingyen ír blogot egy, a tulajdonosoknak
többmilliós hasznot hozó portálnak. A portál „sajnos” fizetni nem tud. De teret
ad a blognak. Örüljön a firkász, hogy sokan olvassák. Hemingway örül. A portál
tulajdonosai, a Pénzek Urai is. Ezek a csodatevő, termelést racionalizáló menagerek
mindent megoldanak. Jöhet az újabb leépítés. Felesleges újságírókat állásba
alkalmazni, mikor a külsős, önként jelentkező tollforgatók küldik az írásokat.
Nekik még annyit sem kell fizetni, mint hajdanán azoknak a bloggereknek, akik
tehetségüket naponta aprópénzért árusították, mint Ady, Heltai, Krúdy, Karinthy,
Kosztolányi, Márai… Akiknek szerencséjük volt, hogy az akkori
laptulajdonosoknak nem jutott eszébe a Nagy Ötlet: meg kell versenyeztetni
őket, írjanak csak buzgón naponta és valamelyikük majd kap ötven pengőt! Hadd
örüljön! Egyszer az egyik, másik hónapban a másik. Kétszer ugyanaz nem nyerhet,
ha kitartóan írnak, mindenki sorra jut.
Az egyetlen, akinek időben megjött a
józan esze Rimbaud. Felhagyott a versfaragással és felcsapott
fegyverkereskedőnek. Válság mindig lesz, fegyver mindig kell. Az emberek nem a
szépen csengő verssorokból, hanem a fegyverek durrogásából értenek.
Egyébként is: mi szükség ezekre a
haszontalan művészekre, alkotókra? Tevékenységükkel növelik akár egy ezred
százalékkal is a GDP-t? Az elmúlt évszázadokban az írók megírtak minden
remekművet, a festők festettek annyi képet, hogy megteltek a múzeumok és a
minisztériumok falai, az operákban eleve nem játszanak kortárs műveket. Újabb művészi
alkotásokra nincs igény, ilyesmit már senki sem rendel, ennek ellenére ezek a
szerencsétlen éhenkórászok csak nem értenek a szóból, csak nem tudják
visszafogni magukat: írnak, festenek, zenélnek, szavalnak. Akár árufeltöltés,
mosogatás után, közben. Irracionális késztetésüket nem tudja visszaszorítani a mai
pénzközpontú világ racionalitása. Valamiben reménykedve ellenállnak, mint a
mohikánok az Új Világ hódításának.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése