Bartókot alázta meg a maradékból készített brassóival

Ez több mint kellemetlen. Az alázás súlyát a következő helyzethez hasonlítanám: az ország vezetése, a nemzeti ünnep és jeles történelmi esemény kerek évfordulójának alkalmából, nem bízva a honi séfek tudásában, nemzetközileg elismert mesterszakácsot hív meg, akit azután itt a legmagasabb szinten körülrajonganak, erre a nemzetközi sztárszakács az ételmaradékokból dob össze egy brassói apró pecsenyét. És utána még meg is sértődik, hogy aljasságát szóvá tették. Mert a hús, amit az első vendégnek már felszolgált olyan kivételes minőségű volt, hogy kár lett volna nem felhasználni még egyszer.

            Ha nem a legmagasabb szinten történik az átverés, ha például Vastag Tamás kért volna legújabb lemezére a sikerszerzőtől egy dalt, s kapta volna ezt a felmelegített nótát, azt mondanánk, hogy ha nem is korrekt, de van ilyen. A dal, a himnuszértékű igényre emelt rendelés azonban a lehető legmagasabb szintről indult. A miniszterelnök a tavasszal Washingtonban találkozott a magyar-kubai származású Desmond Child-al, a miniszterelnökkel volt az 1956-os emlékévért felelős kormánybiztos, Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója is és ott merült fel, hogy Child írhatna egy örök érvényű szabadsághimnuszt a magyar népnek. A szívesség fejében pedig megkapja az áhított magyar állampolgárságot, eltekintve attól az apróságtól, hogy egy követelménynek nem tesz eleget: nem tud magyarul (nagy eset, mondják a vajdasági olvasók, akik személyesen számos olyan esetről tudnak, ahol magyarul nem beszélő szerbek símán kaptak állampolgárságot...)

            Értem én a miniszterelnök logikáját. Kiemelt eseményről és kiemelt feladatról lévén szó, ezt nem lehet akárkire bízni. Rögtön párhuzamot vont kedvenc sportágában, a fociban eszközölt eljárással, ahol a szintén kiemelten fontos, a magyar válogatott EB-n való szereplés ügyét, egy német szakemberre bízták és bejött a számítás (noha a kézilabdában nem). A honi zenei téren hasonló a helyzet mint a fociban: az edzők, klubelnökök egymást fényesítve jól elvannak, új embereket nemigen engednek maguk közé, hasonlóan mint a magyar könnyűzenében, ahol tudnivaló kik A Zeneszerzők, akik már évtizedek óta uralják a mezőnyt, a kereskedelmi rádiókkal összefonódva és ezek segítségével monopol helyzetet teremtve.

           

            Desmond Child enyhén szólva nem járt el korrekten a megrendelő, a magyar államot képviselő miniszterelnökkel szemben. A megrendelést, az Egy szabad országért című himnusznak szánt szerzeményt leszállította ugyan, mégpedig ingyen, de nem szólt, hogy a szám igazából nem erre az alkalomra íródott. Itthon megtörtént a ráéneklés, hazai menő énekesek szintén ingyen vállalták ezt a megtisztelő feladatot. A szerzeményről készített video klipen látható, hogy mindenki hanyatt volt esve (ide sorolva a kormánybiztos asszonyt is aki kilencszer jelenik meg a klipben) a világhírű zeneszerzőtől, mintha személyesen Beethoven jelent volna meg közöttük és állítólag mindenki könnyezett a meghatódottságtól a himnusz hallatán.

            A botrány – mint ismeretes – akkor robbant, amikor kiderült, amit Child elhallgatott, hogy az Egy szabad országért című himnusznak szánt szerzemény nem eredeti. Ugyanezzel a számmal, amivel a magyar történelem előtt tiszteleg, már tisztelgett a miami sportolók előtt, 2007-ben In the Steps of Champions (Bajnokok lépte nyomán) címmel.

            A zeneszerző most sértve érzi magát az össztűz miatt amit a magyar sajtó rázúdított. Ezek szerint nem fogta fel a megalázás súlyát! A „himnusz” szövegében (szövegíró Orbán Tamás) létezik egy sor, hogy „nem térkép e tájék”. Child pedig pontosan csak térképnek vette: van ott valahol egy Magyarország, vívott 1956-ban forradalmat, ahol forradalmárok majdnem olyan hőstettet valósítottak meg mint a Miami kosarasai az évtizedek alatt, az ám, az In the Steps éppen jó lesz nekik...

            Desmond Child nem volt tisztelettel az iránt sem, amit az elmúlt két évszázadban a magyar zeneszerzők adtak a világ zenéjének. Azért egy országnak, ahol Liszt Ferenc alkotott, amely Bartók által forradalmosította a világ komolyzenéjét, ahol Lehár, Kálmán, Eisemann, Ábrahám egy teljesen eredeti új műfajt teremtettek, ahol élt egy Seress Rezső, akinek a Szomorú vasárnap című szerzeménye annak idején legalább akkora világsikert aratott mint a „Livin’ la Vida Loca” ... illett volna egy eredeti szerzeményt összehozni, pláne ha már a legmagasabb szintről kérték fel.

Nem kellett volna annyira hanyatt esni attól, hogy a sikerszerző jelenlétével és alkotásával megtisztelte országunkat. Hiszen jártak itt már előtte is nem kis zeneszerzők, akik szerzeményükkel tisztelegtek a magyar nép és a magyar emberek előtt. Jut szembe a fentiekben említett Beethoven, aki magyar barátjának, Brunszvik Ferencnek nem is akármilyen nótát, az Apassionata szonátát ajándékozta. Amit előtte még nem ajánlott oda a kölni bírkozóknak.

Erre a témára az utóbbi napokban rengeteg írás, blog jelent meg, ezért olyan részlet kérdésekkel, hogy mire és kinek fizetett a magyar állam 50 milliót az Egy szabad országért plágium kapcsán (amikor studió költségek, aranyárban számolva sem lehetnek magasabbak 2 milliónál – állítja a szakma), hogy milyen a szöveg minősége, mennyire lehet félreérteni, hogy mi lesz ezek után a himnusszal...nem foglalkozom.

Viszont ha már jár a szám, elmondom azt is, hogy véleményem szerint hogyan kellett volna mindezt lebonyolítani. Ha felmerült az állami igény, hogy szülessen meg egy műalkotás, amely az 56-os forradalomnak állít méltó emléket, amely esetleg majd „összekapcsolja a szíveket” meg kellett volna hirdetni egy pályázatot. Egy tendert, ahol a többi összes más tenderekkel ellentétben nem mutyiznák le előre a nyertest, hanem valóban, anonim módon az ország tehetséges szövegírói és zeneszerzői jelentkezhettek volna. Annak érdekében, hogy a pályázatot komolyan vegyék, fel lehetett volna ajánlani ha nem is 50 milliót, ami most eltűnt, hanem tízet. Biztos vagyok benne, hogy lett volna mi közül választani, mert meggyőződésem, hogy ebben az országban számos olyan fiatal és ismeretlen alkotó él, akik génjeiben ott van Liszt, Bartók, Lehár, Seress...