Átrepülők

„Születtem... az általános iskolát...  fejeztem, majd a gimnáziumba iratkoztam, ahol... érettségiztem...” Mint annyi minden más, a munkahelyi pályázatra írt önéletrajz szokásos formája is gyökeresen megváltozott. A CV immár nem a születéssel kezdődik, az általános iskolára vonatkozó részt is feleslegesnek tartják (természetesen kivételt képeznek azok a személyek akiknek ez a legmagasabb tanulmányi lépcsőfok) és fordított a sorrend: a legmagasabb iskolai végzettséggel kell kezdeni és a legutolsó munkahellyel. Fontos követelmény, hogy a CV legyen áttekinthető, tömör, minden sallangtól mentes.

 A HR menedzsereknek nincs türelmük több oldalas kisregényt olvasni. És a különböző kézírásokkal vesződni. A CV-t számítógépen kell megszerkeszteni. A régi rendszer kézzel írt önéletrajzokat kért, mert egy kézírás, grafológiai elemzés nélkül is sok mindenről árulkodik. Mennyire pedáns, rendszerető a pályázó, vagy éppen az ellenkezője, ha a papíron netalán zsírfoltok vagy kilöttyent kávé nyomai fedezhetőek fel. A mai CV kötelező tartozéka a fénykép, a végén a jelentkező idegennyelv tudására, számítógépes jártasságára és családi állapotára vonatkozó adatok után kívánatos felsorolni egyéb érdeklődését, hobbijait is (zárójelben jegyzem meg, hogy ez veszélyes lehet, mert akinek túl sok a hobbija amit szenvedélyesen űz, nehezebben lesz befogható a napi 10 – 12 órás robotolásra).

A múlt rendszer pályázati gyakorlatában az utolsó mondatban tüntette fel a jelentkező, hogy tagja-e a JKSZ-nek és mióta. Ez így illett: a legvégén, nem hivalkodóan, mert párt tagság léte elvben nem kellett, hogy befolyásolja a jelentkezés eredményességét. Kivéve a magasabb, vezetői megbízatások esetében, de ha a jelentkező szakmai kvalitásai meggyőzőek voltak ezek döntő érvként jelentkezhettek. Világosabban fogalmazva: lehetett párton kívüli személy is akár vezető pozícióban (egy bizonyos szintig) kiemelkedő szakmai tudással, tapasztalattal. „Közönséges” munkahely esetében pedig elsősorban a tudás, a tapasztalat, a szorgalom, a tisztesség és hasonló pozitív emberi tulajdonságok számítottak. Elvben a kommunista erkölcs összeférhetetlennek minősítette, hogy a párttagsággal bárki is előnyként visszaéljen.

A munkát keresők nagyon jól tudják, hogy mai időkben mekkora előnyt jelent a „megfelelő” párttagság a foglalkoztatáskor. Különösen ha állami munkahelyről vagy olyan munkahelyről van szó, amely kapcsolatban áll az állami szervekkel. A hatalmi pártok vezetői sem tagadják, hogy nagyon sokan egzisztenciális okokból csatlakoznak a párthoz, tisztán csak a boldogulásuk, pályafutásuk vagy vállalkozásuk felfuttatása érdekében. A hatalmi pártoknak fontos, hogy a tagságuk terebélyesedjen, mert ily módon terjesztik hatalmukat, ellenőrzés alatt tartják a gazdasági, politikai, kulturális élet minnél nagyobb szegmensét. A Párt ugyanis nem csak ad, olykor kér is szolgálatokat. Persze nem olyanokat, mint amilyeneket a háború alatt a KP rendelt el hithű tagjaitól, hogy például pártfeladatból ellenséges lőszerraktárat kell felrobbantani. Legtöbbször csak annyit hogy választási kampányok során végezzenek el bizonyos meghatározott feladatokat...

Ennek a kiszolgáltatott helyzetnek köszönhetően például a szerbiai többpártrendszerben az összes lakossághoz viszonyítva a hatalmi pártnak, a haladóknak sokkal magasabb az aránya, mint ami Jugoszláviában az egypárt rendszerben volt. A JKSZ-nek történelme során a legmagasabb tagsága 1981 végén volt, amihez hozzájárult az is, hogy az előző évben hunyt el Tito és az iránt való tiszteletből és a mai szemszögből tekintve nehezen magyarázható közhangulatnak köszönhetően a legmagasabb volt a JKSZ-hez csatlakozók száma. Egészen pontosan: 1981 végén a JKSZ-nek 2.117.083 tagja volt, ami a lakosság 9,5 százalékát jelentette (Vajdaságban 203.350 tag, a lakosság 11 százaléka). A belgrádi társadalom kutató intézet, a Cesid adatai szerint manapság Szerbia lakosságának több mint 20 százaléka (!) a Szerb Haladó Pártnak a tagja. Ha ehhez még hozzáadjuk a „haladókat” támogató pártok, például Vajdaságban a VMSZ tagságát, ez az arány olyan mértékű, amit a kommunistáknak az egypárt rendszerben nem sikerült megközelíteni sem.

Mindezt pedig a következők miatt írtam le: a napokban egy társaságban – mivel az elhangzottak nem voltak nyilvánosak úgy fogalmazom, hogy „ismerősöm ismerőse”, egy ötvenes éveiben járó belgrádi személy – elmesélte párttagságának pontos történetét:

„ Az első párt, természetesen a JKSZ volt, ahova azért ajánlottak be, mert  aktívan részt vettem az Ifjúsági Szövetség munkájában és – noha ma már bután hangzik, meg nagyon sokan le is tagadják – én büszke voltam a tagságomra és igyekeztem felelősségteljes magatartással meghálálni a bizalmat. A párt később (1990-ben – szerk.megj.) testületileg átvedlett az SZSZP-be. A zűrös időkben tapasztaltam, hogy mindenki keresi a kapcsolatokat, a „vezát” és egy jobb munkahely érdekében csatlakoztam a JUL-hoz. Végül a „júlosok” nem segítettek és még október 5. előtt, időben leléptem. Demokratává váltam, Kostunica irányzatát találtam hozzám közel állónak, a nemzeti érzéseimből fakadóan, de rövidesen kiderült, hogy a DS a nyerő Szerbiában. Átigazoltam.  Tadic pökhendi butasága miatt távoztam a DS-ből, amikor elveszítettük a szinte megnyert választásokat. Láttam, hogy bizonyos üzletemberek milyen jól jártak, lényegében kifosztották Szerbia gazdaságát, én viszont nem tudtam a privatizációs fazéknak még a közelébe sem férkőzni. Amikor megjelent Vučić a haladóknál és elkezdte az üzletemberek és volt miniszterek felelősségre vonását, elszámoltatását, letartóztatását felcsillant, hogy végre megjelent egy igazi politikus, aki rendet tesz az országban. Természtesen beiratkoztam a haladókhoz. Ahol éppen nem annyira rózsás a helyzet mint ahogy gondoltam, a munkahely az rendben, sőt, sikerült a rokonság közül is az unokaöcsköst munkahelyhez juttatni. De nem tetszik ez az egyszemélyes önkényuralom és majd meglátom hogyan alakul. Ha megszerveződik egy újabb, ígéretes párt, nincs kizárva, hogy csatlakozom. Az biztos, hogy egyik korábbi párthoz sem fogok visszatérni, mindegyik lejáratta magát, amikor hatalmon volt”.

Elgondolkodtam azon, hogy ha ez a személy pályázati CV-ben leírná pártbeli pályafutásának történetét, az milyen hatást váltana ki egy esetleges felvételi bizottságnál. A kézenfekvő válasz a negatív, hiszen szemlátomást egy klasszikus „átrepülő” a jelentkező, aki érdekből váltogatta a pártokat (persze, lehet olyan védő beszéd, hogy időközben változott a szemlélete, a régi pártjában már zavarták a hiányosságok és az új párt minden esetben haladóbbnak bizonyult).

De az is megtörténhet, hogy a bizottság a jelenség pozitívumát értékelné: ez a személy a mindenkori hatalomhoz ragaszkodik, ilyenekre van szükségünk!