A festett madarak folyója

Az 1970-es Labdarúgó VB előtt arra fogadtam, hogy Uruguay fogja elnyerni a győztesnek járó Jules Rimet aranyserleget. A lehetséges diadalt abból következtettem le, hogy 1930-ban és 1950-ben is ez a, két Dél Amerika-i óriás közé beékelődött kis ország vívta ki. Tehát: húszévente ők győznek. Az égkék mezben játszó csapat akkor el is jutott egészen az elődöntőig, ahol minden idők egyik legjobb, ha nem a legjobb brazil válogatottja, a VB-t is megnyerő csapat ellen maradtak alul, úgy, hogy az uruk vezettek 1:0 ra (majd kaptak egy hármast). Brazíliának ez volt a sorrendben a harmadik VB-diadala (Uruguaynak is az lett volna) és ezzel az övéké lett az 1930-tól vándorserlegként használt, Nikét, a győzelem görög istennőjét ábrázoló aranyserleg. A kupát Peléék magukkal vihették, a Brazil Labdarúgó Szövetség székházában állították ki. Azt nem írhatom, hogy „őrizték”, ugyanis 1983-ban, szégyenszemre, ismeretlen tettesek ellopták az Arany Istennőt, a Jules Rimet kupát, és azóta sem találták meg. Valaki otthon, magában nézegeti esténként lefekvés előtt... (”Emma, hova is tettük azt az aranykupát, amit Brazíliából hoztam?”).

            Írom: a két Dél Amerika-i óriás közé beékelődött kis ország. Ez a kis ország, amely 1825-ben nyerte le függetlenségét Brazíliától (miután Brazília függetlenedett Portugáliától), és mindössze 3 millió 407.060 (plusz Suarez és Cavani, azaz 3.407.062) lakosa van szemben a 202 milliós Brazíliával és 43 milliós Argentínával, a labdarúgásban többször is súlyos csapást mért szomszédaira. A legnagyobb, Brazíliában nemzeti tragédiaként megélt csapás, amit azóta is Maracanazoként emlegetnek, 1950 július 16-án következett be Rio de Janeiróban a Maracana stadionjában 199.954 néző előtt történt, a II. világháború után újraindított foci VB döntőjében, amikor Uruguay 1:0-ás brazil vezetésre két gólt lőtt és gyászba borította Brazíliát.

            A Celeste (az uru-válogatott beceneve) szombat este (június 30-án) Portugáliát küldte haza Ronaldostól, mindenestől a most folyó VB-ről, és vette el jókedvét egy ország lakosságának, ha nem is akkora tragédiát okozva, mint 68 évvel ezelőtt Rióban. Külön örömömre szolgált, hogy nem csak a győztest, hanem a pontos eredményt (2:1) is eltaláltam egy tipp-versenyen.

            Mi a titka az uruguayi labdarúgásnak? Mitől foci-hatalom ez a (Suriname mellett) legkisebb Latin Amerika-i ország? Hol teremnek ezek a játékosok, mitől ennyire jók?

            „Christiano Ronaldo magában hordozza egyedül mindazokat a tulajdonságokat, amelyekkel szöges ellentétben áll az uruguayi labdarugó-kultúra. Ronaldo önző, egocentrikus, magát a csapat fölé helyezi, a csapat őt szolgálja ki... Uruguayban, amióta játszák ezt a játékot a csapatjáték a legfontosabb” – írta a montevideoi Refere című napilap a Portugália-Uruguay mérközés napján a beharangozóban a lap sportszerkesztője. Így is történt, a képzett, technikás, jó erőnlétű, többnyire erős európai, brazil és argentín csapatokban játszó játékosokkal rendelkező együttes oroszlánként harcolt, a Suarez-Cavani csatárpáros pedig csodát művelt.

Az uruguayi labdarúgást közelebbről ismerő szakírók a Celeste csapatjátékát tartják a legnagyobb értékként. Az elmúlt több mint egy évszázad során voltak neves uruguayi játékosok – az 1930-as korosztály legjobbjai Hector Scarone és José Andrade, az 1950-es sikercsapaté Oscar Miguez, az utóbbi évtizedekben Recoba, Forlan, Zalayetta, és persze Suarez meg Cavani váltak ismertté - de ezek a nevek közelről sem csengenek úgy mint Leonidas, Pelé, Garincha, Zico, Socrates, Ronaldo (a kövér) a braziloknál vagy Kempes, Maradona, Messi az argentínoknál. Uruguayban nem sztárokat nevelnek, hanem csapatjátékosokat. A hozzáértők nagyra értékelik a rendkívül szakszerű játékosképzést, ezek között érdekes kiemleni a montevideoi Danubio csapat foci-iskoláját (a klubot egykoron a bolgár Lazarov fivérek alapították és nosztalgiából a Dunáról nevezték el), innen érkezett Recoba, Sosa, Forlan és Cavani is. Az utóbbit ifjúsági tornán remeklő teljesítménye miatt hozták át az olaszok (Palermo) Europába, még mielőtt hazájában a két nagycsapat valamelyikében kipróbálta volna magát.

            Érdekes felfigyelni arra az adatra, hogy a mindössze 3,5 millió lakosú országban

(másfél Budapest) több mint 165.000 igazolt labdarúgót tartanak nyilván, ami egyrészt a sportág óriási népszerűségét, másrészt a válogatási lehetőséget bizonyítja. Szinte minden a fővárosban, Montevideoban történik, az uruguayi első liga 16 csapatából 13 fővárosi. A két legnagyobb és legismertebb a Penarol és a Nacional. Nemcsak Uruguay, hanem Dél Amerika egyik legsikeresebb csapatát, a Penarolt 1891-ben, amikor az ország lakosság nem érte el az 1 milliót sem, angol tulajdonban lévő vasúti társaság 118 dolgozója alapította, az alapítók között 72 angol volt. Az „aurinegros” (arany-feketék – a csapat mezszínéből eredő becenév) a kezdetektől fogva az országba nagy számban érkező bevándorlók között kereste a tehetségeket. A legnagyobb rivális csapatot, a Nacionalt ellentétként nemzeti érzelmű egyetemisták alapították 1899-ben és sokáig feltétel volt, hogy a csapatban csakis olyanok játszhatnak, akik Uruguayban születtek. A Nacional színe trikolór, kék-fehér-piros, José Artieras, a függetlenségért harcoló nemzeti hős zászlájának tiszteletére.

            Az írásomat azzal kezdtem, hogy 1970-ben Uruguayra fogadtam. Az idén természetesen nem, mert bármennyire is szimpatikus számomra a Celeste és az ország viszonyulása a labdarúgáshoz, evidens, hogy nem képez akkora erőt, ami a döntőig vihetné. Nagy a valószínűsége annak, hogy már a következő mérkőzésen, a csapatban és egyéniségekben is rendkívül erős franciák elbúcsúztatják. Az 1974-től használt 6 kilogrammos, 18 karátos aranyból készült FIFA World Cup Trophy-t pedig, hasonlóan mint 1970-ben Brazília fogja elhódítani. Most már nem adják örökbe, csak vándorserlegként viszik majd Rióba.

           Végére tartozom a cím magyarázattal. A festett madarak folyója (rio de los pajaros pintados) az ország nevének jelentése a benszülött, guarani nyelven Juan Zorilla de San Martin uruguayi költő értelmezése szerint. Mások szerint ez a magyarázat túl költői, ami biztos: az uru egy (festett?) madár, amelyik az ország legnagyobb folyója partján él.

            P.s.

            Ja! Az egyik legismertebb „argentín tangó” a La cumparsita zeneszerzője is uruguayi, Gerardo Mutos Rodriguez, noha sokan a szerzőséget az 1931-ben Buenos Aires fényei című film főszereplőjének, Carlos Gardellnak tulajdonítják, aki a szerzeményt a filmben előadta.