Emberek a Vénuszon (3.)

Aranyesőben

Az írás témája elsősorban Vénusz, de meztelen nő megfestésének ürügyén találtak a festők még számos hálás témát a mitológiában. Vénusz után talán a leggyakoribb, és a szerelem istennője születése történetéhez hasonlóan a megtermékenyítés teljesen egyedi és furcsa módját magába foglaló történet szereplője Danaé. 

Azok kedvéért, akiknek esetleg, így első hallásra „nem ugrik be” Danaé története, egy rövid emlékeztető: Akrisziosznak, Argosz királyának azt jósolták, hogy saját unokája fogja megölni. A király preventív intézkedésként elzárta leányát, Danaét, abban bízva, hogy ha senkivel sem találkozik nem fog megtermékenyülni. A mitológiában azonban minden megtörténhet – úgy elgondolkodtam azon, kik ötlötték ki több ezer évvel ezelőtt ezeket a történeteket – a leány megtetszett Zeusznak, aki a tetőn keresztül aranyesővel termékenyítette meg! A történet utána még számos helyszínen, furcsa bonyodalmakkal folytatódik, de a festők ezt a képet, ezt a momentumot tartották a legillusztratívabbnak. Persze kapóra jön Danaé meztelensége is.

A legelső alkotás erre a témára időszámításunk előtt 450-ből származik, Boiótia görög tartományban találták, a történet egy keverőkorsóra van rárajzolva. Meg kell hagyni, hogy szinte picassói lendületes vonalakkal készült rajz. A főszereplőnő mintha élvezettel fogadná az égi áldást.

Mint ahogy az alábbiakban látni fogjuk, számos festő, közöttük a legnagyobbak is szívesen nyúlt ehhez a témához. Az újabb kori festészet történelmében az első Danaé festményt nem olasz, hanem flamand festő, az északi reneszánsz jeles képviselője Jan Gossaert (Maubeuge 1478 – Anvers, 1532.10.01.) festette meg. A művész, a kor szokása szerint szülővárosa Maubeuge után, ezen a néven illetve Mabuse néven is ismert. Az itt látható önarckép érdekessége, hogy feladta magának a feladatot bal kézfejének beállításával. Egy kicsit azt is furcsállom, hogy zöld háttért választott. Ha majd egyszer megfestem önarcképemet, nem hiszem, hogy zöld háttért fogok választani. Hacsak nem piros kalapban örökítem meg magam, abban az esetben indokolt ez a párosítás, hiszen a piros és a zöld komplementáris színek.

Jan(i)nak az volt a nagy szerencséje, hogy élvezte a kor „flamand Mediciének”a Burgundiai Fülöp herceg támogatását. A későbbi utrechti püspök (az alsó képen ő látható, Jan Gossaert rajza) hasonlóan mint Lorenzo Medici Firenzében, igazi reneszánsz személyiségnek számított, aki palotájában maga köré gyűjtötte a neves festőket, művészeket, humanista gondolkodókat (többek között Erasmust is),

gondoskodott róla, hogy ne legyenek anyagi gondjaik, csak végezzék nemes munkájukat, írjanak, fessenek, társalogjanak, terjesszék a szellem szabadságát. Ő maga is egyházi ember létére kicsapongó életet élt Wijk big Duurstede-i palotájában, imádta a földi élvezeteket, a szép nőket, ételeket, italokat, lovakat, nem sokat törődött a reá bízott egyházközösséggel. Négy törvénytelen fiúgyermek maradt utána, az anyák nevei ismeretlenek. Gossaertól számos női aktot rendelt...

1508-ban, még mielőtt püspökké nevezték volna ki népes küldöttséggel pápalátogatásra indult Rómába, II Gyula pápához. A küldöttségben helyet kapott Gossaert festő is, amivel életének nagy vágya teljesült. 

Fülöp herceg vezette küldöttség látogatása majd két évig eltartott, jártak Rómában, Veronában, Firenzében, Mantovában… Jan Gossaert eredetiben csodálhatta meg Michelangelo, Raffaello alkotásait, amelyekről számtalan vázlatot és jegyzetet készített, ezeket később felhasznált saját munkájában és megosztotta a flamand kollégák között.

 

 

Danaé és az aranyeső történetét 1527-ben festette meg. Mint ahogy a továbbiakban erről meggyőződhet az olvasó, a neves festők többé-kevésbé hasonló kompozíciókat alkottak, amelyektől Gossaert festménye teljesen eltér. Ebből arra is lehet következtetni, hogy Coreggio, Tiziano, Tintoretto nem értesült Gossaert alkotásáról. Az ártatlan arcú Danaé ugyanis nem meztelen, csak kihívóan megvillantja bájait amint merész-kék színű pongyolája szétcsúszik, nem ágyban fekszik, nem valamilyen sötét kamrába eldugva talál rá Jupiter, hanem egy látványos, márványoszlopos helyiségben. Az olasz mesterek képein a háttérben többnyire a természet látható, Gossaert egy nem létező város palotáit festette oda. És nincs a képen az egyébként elmaradhatatlan Cupido sem. Az aranyeső viszont „célirányban” esik, ilyen értelemben Klimt festménye áll legközelebb ehhez a kompozícióhoz (de ne fussunk ennyire előre). A festményt a mester fára festette olajjal, mérete 113x95 cm, a műncheni Alte Pinakothekben  látható.

Tiziano: tízévente egy Danaé

A későbbiekben látni fogunk még flamand mesterek által festett Danaékat, de most vegyük sorra az itáliai mestereket.

Kezdjük Tizianoval, aki  három változatban dolgozta fel a témát ( mintegy tízévente tért vissza Danaéhoz). Az első festmény 1545-ben készült. A mester visszatért a Fekvő Vénusznál alkalmazott „balról jobbra” elrendezéshez. Jól meg kell nézni a festményt és ismerni a történetet ahhoz, hogy beazonosítjuk a testre zúduló aranyesőt. Danaé akár Vénusz is lehetne, a hasonlatosság evidens, jobb kezén ott a karkötő, és jelen van Cupido is, jelenléte azt szimbolizálja, hogy szerelem fogant, illetve, hogy a hölgy a szerelem áldozata. Természetesen, eredeti méretben – 120 x 172 cm – azért más a hatás, az élmény. Érdemes figyelmesen szemügyre venni jó reprodukción a festményt, ugyanis az aranyeső által kirajzolódik egy férfi arc is…Az eredeti festmény Nápolyban a Capodimonte Múzeumban látható.

A festménnyel kapcsolatos egy érdekes esemény: Tiziano ezen a képen dolgozott, amikor műtermében meglátogatta az éppen Velencébe érkező Michelangelo. A nagy Buanorottit Giorgio Vasari festő, művészettörténész kísérte el. Vasari könyve, az 1550-ben befejezett, A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek életei alapműnek számít a reneszánsz korszak megismeréséhez és tanulmányozásához. Tizianót megtiszteltetésként érte a nálánál 13 évvel idősebb, elismert és ünnepelt művész érdeklődése és jól esett hiúságának hallani Michelangelo szavait, aki dicsérte a színeit és „kecsesen eleven stílusát”. Ám miután kijöttek a műteremből a következőket mondta Vasarinak: „Szégyen, hogy Velencében nem tanítják meg a festőket a rajzolás alapvető szabályaira”. Hogy Michelangelo pontosan melyik részletre gondolt Vasari nem jegyezte le, de tény, hogy a Három Legnagyobb, Leonardo, Raffaello és Michelangelo a pontos rajznak és a körvonalaknak alapvető fontosságot szentelt, míg Tiziano előzetes rajz, vázlat nélkül a színek felvitelével haladt a kompozíció megalkotásában és a színeket, a színek élénkségét, hatását részesítette előnyben.

A második kép a sorozatból 1553-ban készült. Tiziano itt dramaturgiailag tette gazdagabbá a történetet egy karakteres mellékszereplő beiktatásával. Talán egy kicsit túlságosan is rájátszott a Jó és a Rossz a Szép és Csúf érzékelésére: Danaé testének színe mint a porcelán (hiszen el volt szegény zárva), tekintete tiszta kielégülés, mellette a kapzsi, csúf, sötétebb bőrű (alacsonyabb társadalmi ranghoz tartozó) szolgálónő, aki ahelyett, hogy csodálkozna az égi áldáson kötényével kapdossa az aranyesőt (közben énekli a nagyecsediek slágerét: „árányeső a kis házra, árányeső a csáládodra”). A kompozícióból eltűnt Cupido, viszont visszajött a kutyus, akit egyáltalán nem zökkentette ki nyugalmából a szokványosnak nem mondható szerelmi-meteorológiai jelenség. A kép mérete 130x181, a madridi Pradóban látható.

A harmadik Danaé kompozíción a Mester világossá tette, hogy „honnan fúj a szél”, illetve, hogy az aranyesőt Zeusz főisten fújja az egekből. Hű maradt saját innovációjához, mármint a szolga megjelenéséhez, még jobban érzékelteti a kapzsi arckifejezését. Új momentum, hogy egy aranytálba gyűjti az égi áldást. Danaé talán ezen a festményen a legjobban sikerült. Se Cupido se kutyus.

A festmény 1564-ben készült 135x152 méretben, Bécsben látható.

Correggio megfestette a szerelmes felhőt

Becskerektől nem messze van Szentmihály és Párma sincs túl messze Velencétől. A Google útvonaltervező szerint az A4-es autópályán, ha nincs nagy forgalom, akkor két óra 23 perc alatt megtehető a 223 kilométeres táv.

            Az 1500-as évek elején bizonyára nem kellett kiírni a coda figyelmeztetést, a kor utasai lóháton vagy kocsin poroszkáltak nagy nyugalommal. A művészek, festők, tudósok, zenészek is szívesen mászkáltak a környéken Milánótól Veronán, Velencén, Mantován, Ferrarán, Bolognán keresztül Firenzéig, sőt általában konkrét meghívásoknak eleget téve, Rómát is felkeresték.

            Nincs adatom arra vonatkozólag, hogy Tiziano és a Pármában alkotó Correggio (teljes neve Antonio Allegri da Correggio – mint több más művész esetében, rajta is a szülőfalujának az elnevezése maradt meg) ismerték-e egymást. A finom lelkű, szerény (még önmagát is, íme ilyen sápadtnak festette meg) és nagy műveltségű Correggio (1484 augusztusa - 1534. március 5)  más iskolát képviselt, egy-két évvel volt fiatalabb a velencei mesternél és közelről sem annyira felkapott. Mindezt pedig azért írom, nem tudni, hogy Tiziano látta-e a Correggio által megfestett Danaé festményt és az elhatározására, hogy megalkotja a fentiekben ismertetett sorozatot volt-e bármilyen hatással a mantovai gróf kastélyában látható kép. Feltételezhető, hogy Tizianónak meséltek Correggio festményéről, amit azután ő később saját értelmezésében újraalkotott.

            Kitől ered a téma?  Isabella d’Este fiának, az 1500-ban született II. Federico Gonzaga, azaz Mantova grófjának támadt egy olyan ötlete, hogy kastélyuk egyik termét Ovidiusnak szenteli és a család által jól ismert és pártfogolt Correggiót kéri fel, hogy fesse meg a megfelelő festményeket. A gazdag és előkelő családból származó művész eredetileg Bolognában tanult, tudósnak készült, ismerte jól a görög és a római irodalmat, ahol Ovidius Átváltozásai alapműnek számít. Az adott feladatot négy nagyméretű festményben valósította meg. Ezek a festmények Zeusz, illetve Jupiter átváltozásainak, de mondhatnánk azt is, hogy kicsapongásainak a történetei.

            Mint ahogy a mitológiai témák esetében már megszokhattuk, mind a négy történet enyhén szólva is furcsa. Danaé és az aranyesős megtermékenyítés mellett itt van Léda és a hattyú története, ami talán a leghihetőbbnek tűnik. A harmadik történet során kiderül, hogy Jupiter/Zeusz AC/DC volt, nemcsak leányzókba, hanem alkalom adtán akár szép ifjakba is beleszeretett, konkrétan Ganümédeszbe, Trósz fiába, akit sas képébe változva rabolt el és vitte az Olümposzra. Argosz király leányának, Ionak a meghódítása viszont teljesen szürreális, a történetnek az illusztrálása pedig megoldhatatlannak tűnő kihívás. A feladat ugyanis: megfesteni egy nő (eddig stimmel) és egy felhő közötti aktust! Olyan mintha egy zeneszerzőt arra köteleznék, hogy kottázza le a smaragd zöld szín átmenetét a püspöklilába. Vagy a költő foglalja szavakba a tenger morajlását. Vagy…

Correggio megoldotta, itt látható a festmény jobbról. Nem tartozik szorosan a témához, de ilyent nem lát gyakran az ember, vagy ha meglátja nem tudja mire vélni. Nos: Jupiter ahhoz, hogy meghódítsa Iót és erről hitvese Héra ne értesüljön, felhővé változott. Az enyhén elefántra hajazó viharfelhő leereszkedett a mennyekből és jól elkapta plüssszerű mancsával a leányzót. A jelenetet hátulról látjuk, hogy előről mi történt csak következtetni lehet a nő fejtartása, arckifejezése és megfeszült combja láttán. Bevallom, nem tudom Correggio látott-e valahol hasonló illusztrációt vagy ő ötlötte ki…

            
 A sorozatból egyébként Danaé készült el elsőnek, 1531-ben. A festmény mérete 161x193, a mester temperával festette fára (a többi három kép a sorozatból már olajjal készült vásznon). A kép jellemzően szemlélteti Correggio stílusát, a pontosan megrajzolt figurák

eleganciáját és főleg a fények és az árnyak finom tónusait a testen, amit a nagy Leonardótól lesett el a pármai festő. A hölgy kilétéről nem tudok információval szolgálni. Szembetűnő, szép alakja súlyfelesleg nélkül, kicsit talán magas a homloka, de ezen kívül még a legnagyobb rosszindulattal sem lehet hibát találni. Érdekes megoldás, hogy Cupido egy kamasz legény képében jelenik meg, de a kép jobb sarkában ott látható a két kisebb szerelem-nyilas is. Eltérőek a magyarázatok, hogy a két rosszcsont mit csinál. Egyesek szerint számolják vagy ellenőrzik az esőként lezúduló arany minőségét, mások szerint a jobb oldali valamit rajzol. 

            A négy festmény, nem maradt együtt. Külön fejezetet lehetne szentelni Danaé kép utóéletének, ki kitől vette meg, hol, kinél lógott a falon (Róma, Madrid, Stockholm, Prága, Párizs, London…) míg végül a római Gallerie Borgheseben kötött ki, ahol ma is látható.

Tintoretto kurtizánnal kedveskedik a francia királynak

            Vissza Velencébe.

            Úgy hívták őket, hogy a Nagy Triász.

Névszerint: Tiziano, Tintoretto és Veronese.

            A „főnökkel”, Tizianóval, a fentiekben már foglalkoztunk témánk kapcsán. Fő riválisának Tintorettót tekintette, aki Jacopo Robusti néven látta meg Velencében a napvilágot 1518 szeptember 29-én. (Ezek a reneszánsz olasz festők, hasonlóan mint a brazil focisták a becenevükön váltak híressé…) Jacopo apja mestersége után kapta a becenevét, apja kelmefestéssel foglalkozott, ami olaszul tintore. Tintoretto inasként jelentkezett Tizianónál, csodálta az ünnepelt Mestert és példaként tekintett rá. Mint ahogy a fiatal újságíróknak sem adnak hónapokon keresztül önálló témát egy szerkesztőségben, a fiatal festőknek is az elejében csak másolni szabad. Lehetőleg a Mester munkáit. Ebből származott a baj, ugyanis Tintoretto olyan ragyogó Tiziano-másolatokat festett, hogy az ünnepelt sztár-festő megijedt, hogy ez a gyerek a babérjaira tör. Néhány hónap után el is tanácsolta és tett róla, hogy Jacopo ne nagyon kapjon jelentős megbízást. Később azután életének filmje kedvezőre váltott, ő is ünnepelt festőművésszé vált, a „bizniszbe” bevette Domenico fiát és Marietta leányát, műhelye jelentős megbízatásoknak tett eleget és számos fiatal festő tanult tőle. Hosszú élete során rendkívül gazdag ópuszt hagyott maga után. A fenti festmény fiatalkori önarcképe.

            Tiziano féltékenysége nem váltott ki ellenszenvet Tintorettóban, szívesen hivatkozott a Mesterre. Ő is megfestette (1570-ben) Danaé és az aranyeső történetét és nyíltan vallotta, hogy Tiziano képei ihlették meg. Tintoretto továbbgondolta Tiziano eredeti újítását – a sorozat második képén, az 1553-ban festett változatban Tiziano a kompozicióba beapplikálta a kapzsi szolgálólány figuráját – az ő festményén a szolgálólány, aki kötényébe összekapkodja az összes aranyat, a kép központi témájaként jelentkezik. 

            Ennél érdekesebb Danaé személyisége. Tintoretto ugyanis Velence egy ismert

kurtizánját Veronica Francót festette meg ebben a szerepkörben mégpedig azért, mert kedveskedni akart III. Henrik francia királynak. A festmény ugyanis eleve a francia királynak szánt ajándékként készült, Tintoretto (és fél Velence) pedig tudott a francia király és a híres velencei hölgy liaisonjáról! A bal oldalt látható portré Veronica Francóról a Harmadik Nagy Velencei, Paolo Veronese munkája.

            Veronica nem egy akármilyen utcalánynak, ideiglenesen felkapott celebféleségnek, hanem egy intézménynek számított a maga nemében. Itt kell megjegyezni, hogy a Cinquecento Itáliájában, különösen Velencében a legősibb mesterség aranykorát élte. Olvasom Pietro Aretino, bulvárújságírói vénával megáldott velencei író, a „revolver-hirlapírók őse”, a kor krónikása, többek között Tiziano életrajzírójának A heterák tudománya című színdarabját. A darabnak csak két szereplője van, Nanna, a tapasztalt kurtizán és leánya Pippa, akit 130 oldalon keresztül oktat „a szerelem művészetére”. Bámulatos egy tanulmány, kézikönyvként tudnám ajánlani a szakmabelieknek! Nanna nagyon pontos, precíz utasításokkal, megfontolt stratégiával, hatékony pszichológiai tanácsokkal és szakmai felvilágosításokkal látja el lányát. Külön foglalkozik nem csak egyes társadalmi rétegekhez tartozó, különböző korban járó kuncsaftokkal, hanem taktikát határoz meg annak függvényében is, hogy Itália melyik vidékéről, városából érkezett az illető, illetve elemzést ad a Velencébe látogató külföldi vendégek jellemző tulajdonságairól, szokásairól is! Mai szemmel meglepő, hogy a könyv szerint az ideális kor ahhoz, hogy a pályára lépjen a leányzó 14 – 16 év között, és 20 éven felül már csak azok maradhatnak meg a piacon, akik rendelkeznek olyan többlet tudással, minta amire Nanna tanítja 14 éves leányát.

            Veronica Franco ilyen hasonló kiképzésben részesülhetett édesanyjától, aki szintén nem közönséges prostinak (cortigiana di lume), hanem luxusprostinak, „cortigiana onestának” számított. Ezek a hölgyek olvasottak, műveltek, illemtudóak voltak, gazdag és befolyásos férfiaknak nyújtottak szolgáltatásokat s ezzel egyrészt vagyonra másrészt befolyásra tettek szert. Veronica a fentiekben említett francia uralkodónak például két szonettben vallott érzelmeiről! Ilyen vallomásnak pedig még egy király sem tud ellenállni.
 

 Idősebb korában is sikerült megőrizni befolyását, takaros vagyonra tett szert és lányokat szponzorált, taníttatott becsületes szakmára, közben szóban is szívesen hadakozott a nők érdekében különböző vitákban, amelyekre ma azt mondanánk, hogy feminista nézeteket vallott. Velencéből pestisjárvány miatt menekült el Franciaországba. Amikor visszatért házát vagyonát időközben széthúzták, puszta életét is alig tudta menteni, ugyanis boszorkányság miatt perbe fogták. Végül 44 évesen szegénységben hunyt el.

De nézzük meg a festményt! Tizianótól eltérően, aki kimondottan szeretett meztelen nőket festeni, Tintorettóra nem jellemző ez az igyekezet. Ennek ellenére Danaét tökéletesen megfestette. Újdonságként fedezhető fel a fény és az árnyék ábrázolása, amit Tintoretto Leonardo hatására alkalmazott, például Danaé bal combján kezdődő árnyék finom érzékelése. Tiziano festményéhez viszonyítva feltűnő, hogy a főszerepbe került szolgálólány nem öreg és csúf, arckifejezésén sem mohóságot, mint inkább csodálkozást vélek felfedezni („ha már hullik az aranyeső, akkor összekapkodom, nehogy kárba vesszen…”) A reneszánsz festészet hagyományai értelmében elmaradhatatlan az ablak mögött a tájkép részlet, dinamikus felhőkkel.  Az ablakpárkányon feltűnik egy lant, ez sem volt még az eddigi Danaé festményeken. Cupido hiányzik, viszont, mint Tiziano képein is, ott gubbaszt a kiskutya. 

Végül az adatok: a festményt olajjal festette vászonra a Mester 142x182 méretben. Ez a kép is hosszú és kalandos utat tett meg: Velencéből Franciaországba került, 1649-ben III. Habsburg Ferdinánd vásárolta meg és ajándékba adta műgyűjtő testvérének Németalföld spanyol helytartójának, a kép 1718-ban már Prágában bukkant fel, majd Bécsbe a Belvedere palotába került. Napoleon hadjárata során 1809-ben a francia katonák nemes egyszerűséggel leakasztották a falról és visszavitték Párizsba, 1811-ben a francia állam döntött úgy, hogy a Lyoni múzeumban lesz a méltó helye. Azóta is ott csodálható meg.

Brutálisan megrázó történet

A következő Danaé festmény alkotója nem egy ünnepelt és neves festő, de a történet annál érdekesebb. Az „érdekes” nem a megfelelő kifejezés. A történet brutálisan megrázó.

Orazio Gentileschi a ferde toronyról híres városban született 1563-ban, amikor a torony talán még nem is volt olyan vészesen ferde. Caravaggio iskolájához tartozott. Caravaggio, a kalandos, botrányokkal terhelt életű, becsületes nevén Michelangelo Merisi is, hasonlóan megannyi olasz festőhöz, aki szülőfalujának nevét tette híressé, nem szerepel dolgozatunkban, mert nem festett sem Vénusz, sem Danaé sem egyéb pőre nőt. A jelen állás szerint attól tartok, hogy a legnagyobb zseni, aki Vinci falunak szerzett világhírnevet sem fog jelentkezni. Őt sem vonzotta a meztelen női test. Mind a két nagy művész saját neméhez vonzódott. Caravaggio bevallottan. És botrányaiból több esetben hasonló felfogású befolyásos férfiak mentették ki, akiknek azután formás pőre fiúfestményekkel kedveskedett.

Gentileschire nem írhatom, hogy Caravaggio tanítványa volt, ugyanis néhány évvel idősebb volt nála, a legidősebb a műhelyben dolgozó festők közül, akik valamennyien követték Caravaggio utasításait. Ezek közül a legfontosabb a fény és az árnyék közötti kontrasztok, különösen a a fényben úszó részletek csillogásának kifejezett érzékelése. A németalföldi mesterek, például Rembrandt is később ezeken a festményeken tanult,  Van Dyke pedig különösen Gentileschivel volt elragadtatva, akinek megfestette portréját és besorolta a kor 100 legismertebb személyiség közé.  

Orazio Gentileschi 1621-ben festette meg Danaé és az aranyeső festményt. A képen hangsúlyozott az arany szín, az ágy, a lepedő és a nő alsótestét fedő vékony lepel meghatározzák a kép színvilágát. A női test tökéletes, az összegyűrődött fehér lepedő arra utal, hogy az ágyon „valami történt”, ott van Cupido is aki az aranyesőnek úgy csodálkozik mint más gyermekek az első hónak. A sötét háttér kontrasztja kiemeli a hulló aranyat és Danaé kecses figuráját. A festmény a clevelandi múzeumban tekinthető meg, mérete 163x228.

Az eddigi történetben nincs semmi különös, semmi, ami dramatikus kifejletre utalna.

Folytatom: Orazionak volt egy csinos leánya, Artemisia, aki 1593-ban, Rómában

született. Apja mellett tanulta meg a festészet alapvető szabályait s mivel rendkívüli tehetséget  mutatott, édesapja szerette volna beíratni a római Szépművészeti akadémiára, de nem vették fel, mert abban az időben festőművészek csak férfiak lehettek. Orazio Rómában a Pallavicini kastély Rózsa termének freskóin dolgozott művésztársával és barátjával, Agostino Tassival és őt kérte fel leánya oktatására (a jobb oldali festmény Artemisia önarcképe lanttal). Tassi visszaélt a bizalommal és megerőszakolta az akkor 17 éves Artemisiát. Előtte állítólag házasságot ígért, noha nős volt, majd pedig a leányt prostitucióval vádolta.

Orazio a Vatikán bírósága előtt indított eljárást Tassi ellen a történtek miatt. Francia fordításban olvastam részleteket a bírósági eljárás irataiból. Szinte hihetetlen szörnyűség! A leánynak többször is részleteiben el kellett mesélni, hogy történt az eset, majd kínzásoknak vetették alá. Bőrszíjjal szorították mind erősebben kézujjait, ugyanis a vatikáni eljárás szabályai szerint kötelező volt a tortúra vizsga és ha a vizsgált személy a kínok közepette sem változtatja meg vallomását, csak akkor fogadják el hitelesnek (azóta remélhetőleg ezt az eljárást kiiktatták) ! Végül a bíróság egy év gályarabságra ítélte Tassit, amit végül nem töltött le.

Az eset érthetően mély sebet ejtett a fiatal festőnő lelkén. Elhagyta Rómát és apja közbenjárásával férjhez ment egy firenzei, szerény képességű festőhöz, név szerint Pietro Vicenzo Stiatessihez. Úgy tűnt, hogy Firenzében feltalálta magát, hogy sikerült leküzdeni lelki megrázkódtatásait. Firenzében kivételt tettek és első női diákként felvették a Rajzakadémiára. Szoros barátságot ápolt Gallileo Gallileivel, valamint Michelangelo unokaöccsével, aki megbízta a nagy festő emlékét ápoló Buanorotti ház falának díszítésével. Stiatessivel való házasságból egy leány és négy fiúgyermek született. 

Lelke mélyén azonban nem heverte ki a súlyos megrázkódtatást, amit mi sem

bizonyít jobban, mint az 1620-ban, a szörnyű esemény után tíz évvel megfestett Judit lefejezi Holofernészt című festménye, aminek brutalitása elementáris.  A téma nem, számos festő feldolgozta, többek között Caravaggio és édesapja, Orazio is, csak nem akkora szenvedéllyel mint Artemisa. A jelenet az Ótestamentumból származik, amikor Judit meghódította az asszír uralkodót, majd pedig, abból a célból, hogy népét megmentse, lefejezte Holofernészt. A festményen Judit „szerepében” saját magát festette meg, Holofernész pedig, talán mondani sem kell a gyűlölt Tassi.

Artemisia hat évet élt (1620-ig) Firenzében, majd leányával – egyes vélemények szerint azért, mert tetemes adósságokba sodorta magát – visszatért szülővárosába, a rossz emlékű Rómába, onnan egy rövid időre Velencébe költözött, majd Nápolyban telepedett le.

Időközben édesapja több meghívást is kapott Franciaországból, majd pedig személyesen a nagy műkedvelő hírében álló I. Károly angol királytól, aki külön rajongott az olasz és a flamand festők iránt. Mint ismeretes, udvarának vendégszeretetét élvezte az egyik legnagyobb flamand festő, Van Dyke is, aki számtalan portrét festett a királyi családról, a tágabb rokonságról és mindenkiről, aki az udvaron megfordult.  Orazio a király feleségének, Henrietta Mária greenwichi kastélyában dolgozott és meghívta leányát, hogy a felvállalt munkát közösen fejezzék be. Ez 1638-ban történt, Orazio nagy örömmel fogadta Artemisiát és a régi idők hangulatában határtalan lelkesedéssel dolgoztak együtt. A nagy boldogságot általában a nagy baj követi: Orazio munka közben, leány jelenlétében rosszul lett és elhunyt. Artemisia befejezte apja által felvállalt feladatot, majd 1642-ben hagyta el a polgárháborúba sodródott Angliát. Élete hátralevő részét Nápolyban töltötte.

Egyébként, Artemisia is, még pályafutása elején, hamarább, mint édesapja, 1612-ben

megfestette Danaé témáját. Az égből hulló aranyesőt  ő is teljesen sötét háttérrel oldotta meg, az ő festményén is jelen van az égi áldást a kötényébe kapkodó szolgálólány, de Cupido hiányzik. A két szereplő között semmi kapcsolat nem érzékelhető: Danaé arcán és testtartásán az „aktus utáni állapot” látható, a szolgálólány pedig használja a helyzetet. Ez a festmény is az Egyesült Államokba keveredett el, a St Louis-i Szépművészeti múzeumban tekinthető meg.

A Gentileschi család történetével átcsúsztunk a XVII. századba. Ezen az emeleten szinte felsorolhatatlanul sok flamand mester várja a látogatásunkat. Danaéval azonban ezúttal csak egyiküket fogjuk üdvözölni, majd az időrendet – a téma miatt – felborítva bekukkantunk két műterembe mielőtt visszatérnénk a XVI. századba és Velencébe.

Ki jólétben, ki nyomorban

Egyik következő munkámban fel fogom dolgozni a nagy festőket aszerint, hogy ki mennyire boldogult életében. Kinek sikerült anyagiakban kifejezve értékesíteni tudását, műveit, kinek nem. Kinek múlt el élete jólétben, ki nyomorgott, szenvedett a meg nem értés, a megvetés és a szegénység közepette. Az utóbbiak közül természetesen Van Gogh a listavezető, akinek egy-két képe többet ér, milliárdokban számolva, mint a mai kor legkorruptabb, legromlottabb politikusai és ezek üzlettársai által összeharácsolt vagyon. Voltam Amszterdamban, a nevét viselő és művei egy részét őrző múzeumban, kivártam a hosszú sort és örültem, hogy a nem olcsó belépődíj kifizetése után bejuthattam. Évtizedeken keresztül a turisták milliói milliárdokat hagynak a holland államnak, hogy megcsodálhassák élőben a szerencsétlen Vincent alkotásait, miközben, míg élt, nem akadt egy szál honfitársa sem, aki néhány guldenért képet vásárolt volna tőle, hogy ne kelljen a festékért és a vászonért alázkodnia testvérénél.

Ki tudja, hogy ma is hány Van Gogh nyomorog az Univerzumtól kapott tehetsége súlya alatt, mely tántoríthatatlanul az alkotásra ösztönzi, ebben a különösen mohó és a művészetektől, művészektől és hasonló szerencsétlenektől megvetéssel elzárkózó világban? 

Hasonlóan, mint az amszterdami múzeum előtt Budapesten is hónapokon át tolongott a szintén nem kevés pénzt fizető közönség, hogy láthasson egy hasonlóan szerencsétlen hollandot. Akinek sorsa talán még sanyarúbban alakult, mert megélte, megérezte a gazdagságot, de mindent elveszített és a legnagyobb szegénységben, jelzetlen sírba temették el 1669 október 4-én érzéketlen honfitársai. Akik ma büszkén említik, minden szégyenérzés és lelkiismeret-furdalás nélkül a nevét: Rembrandt. Rembrandt Harmenszoon van Rijn. Festményeit keresztnevével írta alá. Iránta való tiszteletből Van Gogh is úgy döntött, hogy alkotásait csak Vincentként szignálja.

Rembrandt életének, sorsának alakulását megfestette önarcképein. Figyelmesen szemügyre kell venni tekintetét, arckifejezését, tartását…

Az 1606-ban, Leidenben születet Rembrandt mintegy 600 festményt festett, különböző időszakaira különböző témák és kifejezés módok jellemzőek. Danaét 1636-ban kezdte el festeni, élete boldog korszakában, amikor jól alakult sorsa, neves, keresett festőnek, elsősorban portréfestőnek tartották, a megrendeléseknek köszönhetően jelentős jövedelemre is szert tett. Igaz, könnyelműen szórta is a pénzt, többek között aránytalanul magas áron felvárásolt sok festményt, főleg olasz mesterek műveit. Magánélete is ebben az időszakban ért révbe, 1634-ben házasságot kötött Hendrick van Uylenburgh gazdag amszterdami műkereskedő unokahúgával, Saskiaval. A kép első változatán Danaét feleségéről mintázta. Ám, ekkor kezdődtek a sors csapásai: három gyermekük is születésük után elhunyt, csak az 1641-ben született Titus kisfiú maradt életben. A következő évben, 1642-ben felesége Saskia tuberkolózisban meghalt.

Utólagos X-sugarakkal végzett kutatások bizonyítják, hogy Rembrandt ezek után jelentősen átdolgozta a festményt. Az elhunyt felesége helyett, más testtartásban Geertje Dircx a kisfiú nevelője került a vászonra (Geertje később pokollá változtatta a festő életét, de ez már más téma). Az első változaton, hasonlóan, mint a többi Danaé festményen az

aranyeső aranypénz formájában esik. A végleges képen Rembrandt egy forradalmi újítást eszközölt: az aranyeső aranyszínű fényként jelenik meg és teríti be Danaé testét. Az aranyfényt feltehetőleg a háttérben látható szolgáló engedte be a helyiségbe azzal, hogy széthúzta a függönyt. A nő bal kezével vagy a vakító fénytől óvja látását, vagy ami valószínűbb, üdvözli eljövendő szerelmét. Aranyszínben festette meg a festő a jobb felső sarokban látható Cupidót, aki oda van bilincselve az ágy támlájához. Az eredeti festményen az is látszik, hogy Cupido emiatt sírdogál. 

Danaé volt Rembrandt számára egyik legkedvesebbnek tartott festménye, amelyen megfigyelhetőek a flamand barokk festészet összes jellemzői: a gazdag színvilág, a fény és az árnyék ellentét kifejezett ábrázolása, a pátosz, a színpadiasság, a részletek gondos kidolgozása… A 185 x 203 cm méretével egyike a legnagyobb– pontosabban a harmadik  legnagyobb – alkotása (a legnagyobb festménye Julius Civilis összeesküvése címet viselte és 5 x 5 méteres volt eredetileg.  Amszterdam új városháza részére festette meg, de végül a festményt a városatyák visszaküldték és a honoráriumot sem fizették ki. Rembrandt sajátkezűleg szűkítette le a képet 3x3 méteresre, a festmény végül Stockholmba került).

Danaé festményt 1772-ben II Katalin orosz cárnő vette meg – több más festménnyel, közöttük Tiziano Danaéjával együtt – Diderot javaslatára. A cárnő nagyon kedvelte az alkotást, a palotában a fő helyen volt látható. Unokáját Miklós cárt viszont idegesítette a kép és ha nem is valami sufniba, de félreeső helyre tetette. A cári család rendkívül gazdag gyűjteménye az Októberi forradalom után az Ermitázsba került.

1985 június 15-én, egy szombati napon szörnyű esemény történt a leningrádi múzeumban. Egy litván elmebeteg férfi késsel szabályosan átvágta Danaé torkát, másik vágással a nő hasa táján okozott sérülést majd kénsavval leöntötte a festményt. A restaurálás tizenkét éven keresztül tartott. Most már védőüveg mögött őrzik. Mellesleg Rembrandt egyik legismertebb festményét, az Éjjeli őrjáratot három ízben támadták és károsították meg vandálok, 1911-ben, 1975-ben és 1990-ben.

Itália gyógyító hatása

A (relatív) teljesség igénye érdekében a téma kapcsán illik még szólnom két flamand

művészről. Az egyik Hendrick Goltz, ismertebb a latinosított vezetékneve, Goltzius (1558 – 1617), akit van aki németnek, többen németalföldinek tartanak, ugyanis német területen született, de Haarlemben alkotott és ezért a németalföldi opust gyarapította. Elsősorban réz és fametszeteivel. Goltzius ( a bal oldali képen önarcképe látható) azok közé tartozik aki, az élettől inkább pofonokat mint simogatásokat kapott: fiatal korában egy baleset során lebénult a jobb keze, újra kellett megtanulni rajzolni bal kézzel, ami szívósságának köszönhetően sikerült, többek között lerajzolta saját béna jobb kezét is. A betegségek és a melankólia egész életére ránehezedtek. 1590 táján miután hónapokon keresztül véres váladékot köhögött, az orvosok lemondtak róla. Ekkor ő úgy határozott, hogy mielőtt meghalna megpróbálja teljesíteni  élete vágyát és elutazott Itáliába. Az olasz klíma, a szinte befogadhatatlan szellemi táplálék, amit az olasz mesterek remekművei láttán érte, nem utolsó sorban az a kellemes döbbenet, hogy a messzi földön is hallottak rézkarcairól csodát tettek egészségével. Mint ahogy manapság mondanánk, „teljesen feldobódva” tért vissza Haarlembe, ahol az ottani festőknek külön élményt jelentettek Goltzius meséi, beszámolói, tapasztalatai az itáliai „tanulmányútról”. Ennek

hatására megfestett több mitológiai ihletésű festményt, többek között,  1603-ban Danaé történetét is, bevallottan Tizianonak adózva. A képen, Danaé éppen szúnyokál, Cupidókból van bőven, egyikük azon fáradozik, hogy félrebillentse a súlyos függönyt és utat teremtsen az érkező Jupiternek. A szolgálóasszony szedi össze az aranyakat, amire úgy tűnik Danaénak nincs is szüksége, hiszen a kép bal alsó sarkában egy kincses ládikót láthatunk. Itt jegyzem meg: kínos igyekezetem, hogy valamilyen időrendi sorrendet betartsak, ezennel ismét felborul, hiszen Goltzius Danaéja korábban készült mint Rembrandté. A festmény az Alvó Danaé Jupiterre várva címet viseli, időközben elkeveredett Amerikába, a Los Angeles-i Country museumban látható ( a háttérben Dolly Parton énekel).

A másik flamand festő,  Jacob van Loo (Zéland, 1614 – Párizs

1670). Jakab Rembrant kortársa volt ő is Amszterdamban élt és alkotott. Egy gazdag nőt vett feleségól és a város legelőkelőbb utcájában lakott. 1660-ban azonban gyilkosság miatt el kellett menekülnie az „Északi Velencéből” és Párizsba költözött. A francia fővárosban megfestette a Pierre Corneille francia író portréját, majd pedig néhány festményt a királyi családról (XIV. Lajos és családja) minek köszönhetően beválasztották a Francia Királyi Akadémiába. Danaé az összes közül ezen a képen a legsápadtabb (mivel apja elzárta bőre nem kapott elegendő napfényt), az aranyeső csak diszkréten hullik a bal felső sarokból, az idős szolgálóasszony éppen ébresztgeti a pőre nőt, hogy kelljen fel, mert aranyeső esik. A

festmény a legkisebb az egész sorozatból (62x74) és magántulajdonban van valakinél (lehet, hogy éppen nálam, csak nem dicsekszem?)

A téma legmozgalmasabb alkotása Giovanni Batista Tiepolo (Velence 1696 – Madrid 1770) festménye. Tiepolo az olasz rokokó, a velencei későbarokk utolsó képviselőjének számít. Egyébként freskói tették híressé, ő festette meg a velencei Chiesa della Pietá mennyezetét, majd pedig Madridban III. Károly új palotájának freskóit. Ez az egyetlen Danaé kép ahol a túlsúlyos főszereplő felett teljes életnagyságban, felhőt

meglovagolva, megjelenik az aranyesőt szóró Jupiter is. Ott van a kapzsi szolgálóasszony és Cupidó is, az ágy alatt pedig egy, a jelenttől megriadt macskát (vagy kutyát?) is felfedezhetünk. A macska (kutya?) valószínüleg legjobban a Jupiterrel érkező sastól riadt meg… Furcsa az egész.

Alexandre Jacques Chantron (1842-1918) francia festő bizonyára hálás, hogy

munkámban olyan neves művészekkel került egy társaságba, mint amilyenekkel. A nantes-i születésű festő az eklektikus irányzat képviselője Bouguereaux-al együtt (akivel majd Vénusz ügyben találkozni fogunk a későbbiekben), ami azt jelenti, hogy különböző stílusok keveredése jellemzi munkásságukat. Chantron a nantes-i Szépművészeti egyetemen tanított, a realista festészet mellett állt ki, noha mellette egy új világ, az impresszionizmus hódított. Ismert tény, hogy ebben a folyamatban, a realista és az impresszionista viszályban a hagyományos Párizsi Szalon túl konzervatív szerepet töltött be, a szalonba impresszionista festők remekművei csak nehezen juthattak be, viszont Chantron, akinek még a francia nyelvű Wikipédia sem ad helyet, realista alkotásaival kétszer is díjat nyert. Nem Danaéval (hanem csendéletekkel), akit itt láthatunk, s amely elnyerte az én személyes tetszésemet a test tartásával, azzal a mozdulattal, amellyel a függöny elmozdításával utat ad az aranyesőnek. Meglátásom szerint az egész festményben érezhető egy vibráló izgalom, szenzualitás, külön tetszik a vádlija.

A legerotikusabb Danaé

Danaé sorozat utolsó festménye egyik kedvencem, Gustav Klimt bécsi festőművész,

osztrák-magyar állampolgár (Baumgarten, 1862 – Bécs, 1918), a szecesszionizmus legismertebb képviselőjének az alkotása. 

A festőművész legerotikusabb alkotását szemlélve, amelyen első pillantásra nem világos, hogy mit is ábrázol a kép, aki nem ismeri Danaé történetet, az végképp értetlenül forgatja fejét, én személyesen valahogy így képzelem el a mű születését: Klimt  ismerve a témát és ismerve a festményeket amelyeken a nagy elődök, Giorgione, Tiziano, Tintoretto, Rembrant szemérmesen kerülgették a lényeget úgy döntött, hogy ő ezt a lényeget ragadja meg.  

Ugyanis: miről van szó?

Nemzésről.

Egy furcsa, rendhagyó mondhatnánk szürrealista nemzésről.

Akkor hát szét a combokkal és ömöljön az aranyeső (ha már a mitológia az aranyesőt jelölte meg) oda ahova kell. A kanyargó körvonal még erősíti az erotikus töltetet, Danaé arcán pedig az orgazmus figyelhető meg, amint csukott szemmel kizárja a világot és átadja magát önmaga élvezetének.

A festményt Klimt 1908-ban festette, mérete jóval kisebb az elődök által festett Danaé képeknél: 77x83 cm. De annál ütősebb.

Dolgozatom fontos részét képezi, hogy kiderítsem név szerint ki volt az a nő, akit a festő olyan mitológiai személyiségek, mint Vénusz vagy Danaé szerepében megjelenített. 

Ki volt Klimt Danaéja?

A bécsi festőművész egész életét megrögzött agglegényként élte le. Vannak agglegények, akik azért nem nősültek, mert valami okból nem jöttek össze, vagy nem kerültek kellő közelségbe a szebbik nem képviselőivel. Vagy túl sokat válogattak, vagy egyáltalán nem válogattak, nem volt bátorságuk, önbizalmuk. Esetleg nem is érdekelték a nők. Klimt nem ezek közé tartozott. Ő egy igazi nőfalónak számított. Különböző hölgyektől tizennégy (14) gyermeke született, igaz, hivatalosan csak hármat ismert el, a többit letagadta, hogy nem ő volt a tettes. Nem nősült meg, életét édesanyjával és nővéreivel élte le, noha létezett komoly kapcsolata, szerelme, amit a poliamoria jelenség egyik példájaként szemléltetik a pszichológusok. A híres debreceni Tankcsapda együttes egyik dalszövegének kifejezését használva az „élete nője” egy menős „sztájliszt”, KundK egyik legismertebb divattervezője, előkelő, nyolcvan alkalmazottat foglalkoztató női szabóműhely résztulajdonosa, a bécsi Coco Chanel, név szerint Emilie Flöge volt.

Flöge kisasszonyt a festőművész 1891-ben ismerte meg (a festő 29. a kisasszony 17.

életévében járt akkor), Emilie akkor még pályafutása kezdetén toporgott, de az ismerettségük mindkettőjük életét gyökerestől megváltoztatta. Klimt Emilie több portréját is megfestette, a szakértők biztosra veszik, hogy legismertebb műve, A csók kettejüket ábrázolja. Hogy kiről mintázta Danaét, nem találtam adatot. Szerintem elképzelhető, hogy Danaé is Emilie. Ugyanabban az évben (1907-ben) készült, mint A csók, (jobb oldali kép) Danaé is vörös hajú, szeme, ajkai, melle alapján is hasonlóságot vélek felfedezni.

Ha időközben valami közelebbet megtudok, hozzáírom. 

Ennyit Danaéról. Ez a téma a festészetben számomra hasonló mint a blues a rock zenében: adott a forma, amihez azután az alkotó saját ízlése, képzeletvilága, kedve, habitusa szerint hozzátesz valamit. Vagy nem. Aki valami újat, megkapót tud produkálni annak alkotása kitűnik, megmarad az utókorra, az utánzók pedig csak utánzók maradnak. Számos zenész azért nyúl a blueshoz, mert éppen egy jót akar szólózni és nincs kedve külön akkordmenetet meghatározni. Számos festő hasonló okból festette meg Danaé történetét.

A következő részben az ezüst tónus mesterét, Veronesét mutatjuk be és ami érdekesebb több olyan festményt, amelyek "in flagranti" rajtakapott Vénusz jeleneteket ábrázol.