Kedves Olvasó!

A címben szereplő megszólítást egy szerkesztőség akkor szokta használni, ha valami fontosan szeretne megosztani a Nyájassal. A már-már familiárisan kedveskedő megszólítással be szeretné avatni valamibe, amire a szerkesztőség készül és egyben számít a megértésére. Nyájasan közölni például, hogy megdrágul az újság (s azután következik a klasszikus összehasonlítás, az arany uncia értéke helyett, a tojás árával a piacon). Van amikor szerkezeti változtatást kívánnak bejelenteni, vagy még fontosabbat: szerkesztéspolitikai változtatást (például: „Ezentúl nem szolgálunk ki önös politikai érdekeket…”).

            A mai kor annyira divatos interaktivitásának reményében abból az alkalomból szólítom meg a kedves olvasóimat (név szerint? – hallom a tréfás kérdést) hogy kerek egy éve közlöm itt, ezen a helyen többé-kevésbé heti rendszerességgel írásaimat. Nagyon is jól emlékszem az indító okra: március idusa környékén, ami a Szabad Sajtó napja is, beszélgettem egy társaságban egy sajtóelmélettel foglalkozó ismerőssel, aki azt a meggyőződését bizonygatta, hogy ebben a rémesen induló XXI. században az egyetlen módja a valódi vélemény kifejezési szabadság megnyilvánulásának a blog. Feltéve persze, ha a blogíró igazán független mindennemű érdektől, illetve az egyetlen érdeke az újságírói, szakmai és etikai szabályok betartásával megnyilvánuló vélemény kifejezés. S mint ahogy az egyik bejegyzésben már kifejtettem: a leírtakért a nevével vállalja a felelősséget.

           

            Ezért kezdtem el egy évvel ezelőtt magam is, ebben a számomra ismeretlen közegben a publikálást. Az egy év alatt hatvan bejegyzést tettem közzé, a legkülönbözőbb témákról különböző újságírói műfajokban. Írtam politikai, társadalmi-gazdasági, közéleti, kulturális, sport, bulvár témákról cikket, kommentárt, jegyzetet, kisriportot, színes írást, de még cikk-sorozatot is. Mint ahogy mindez egy „rendes” újságban megtalálható.

            Az egyszemélyes szerkesztőségem értékelte az egy éves munkát és nagyon érdekes következtetéseket vont le, amit szeretnék ezúttal megosztani veled, kedves Olvasó. A legérdekesebb: szinte hihetetlen mennyire igényes vagy, milyen pontosan tudod értékelni egy írás minőségét! A bloghely ugyanis állandó, percre kész statisztikai adatokat mutat ki: mikor, hol, mit, mennyien olvasták, olvassák. A legjobb újságszerkesztőkből összeállított grémium sem tudta volna jobban rangsorolni bejegyzéseim minőségét mint ahogy az Olvasó a kattintásokkal értékelte. Hadd nevezzem is meg: a legnagyobb érdeklődést a tavaly június 14-én közzétett Főszerkesztő című és a december 9-én közölt Írd alá című irásaim váltották ki.

Rájöttem arra is, hogy az Olvasónak nincs türelme a hosszabb írásokhoz. Bevallom, egy kicsit csalódtam is, miután elkezdtem közölni tavaly tavasszal az Emberek a Vénuszon című sorozatomat, amibe rengeteg munkát fektettem és meg voltam győződve, hogy sikerült érdekesen megírnom. A remélt olvasottság a kezdetben elmaradt, de azután és azóta is növekedik. Az Olvasók közül sokan félre rakták, későbbre halasztották az olvasást, a kimutatásokból nyomon követhetem hányan meddig jutottak. 

            Blogomat legnagyobb számban Magyarországon és Vajdaságban olvassák, ami érthető, viszont nem tudok magyarázatot találni arra, hogy a harmadik helyen az Egyesült Államok állnak! Amerikában összesen három magyar családot ismerek, az ottani „kattintások” száma viszont többezres nagyságú! Nagyon szívesen vennék visszajelzést ami megfejtené ezt a talányt!

            Nagy örömömre szolgál, hogy olvasnak a külföldre távozott magyarok, vajdaságiak, és a külhoniak. A külföldi országok sorrendje a statisztikai kimutatások szerint a következő: Németország, Kanada, Franciaország, Románia, Szlovákia, Horvátország, Portugália (??!) Ukrajna, Ausztrália, Svájc, Anglia, Belgium…

            Szívesen venném a fentiekben említett interaktivitást melynek érdekében ezennel közzéteszem e mail címemet: zoltan.csorba@gmail.hu (figyelem: nem .com, hanem .hu a végén!). Örömmel fogadnám a magyarázatot az amerikai talányra, és egyáltalán véleményt írásaimról, de még témajavaslatot is.

Annál is inkább, mert az újságírás ilyen megnyilvánulása talán a plátói szerelemhez hasonlítható: a jó érzésen kívül nincs benne semmi kézzelfogható -. Ki van ez a műfaj találva, csak akkor eredményez esetleg némi pénzben kifejezhető ellenértéket, ha az ember elkommercializálódik. És óriási előnyben vannak azok, akik több tízmilliós potenciális olvasótábor által értett nyelven írnak. Tehát az a bevételi lehetőség, hogy majd a kattintások után fizet az internet valamilyen fondorlatos módon, csak több százezres olvasottság esetén valósul meg. Talán. Soha sem fogom megtudni, hogyan.

            Az egyszemélyes szerkesztőség értékelésekor kialakult, ádáz vita során elhangzottak olyan vélemények is, hogy lehetne felajánlani az Olvasónak egyedi reklámozási lehetőséget. Például a bejegyzés utóiratában közlemény formájában. Mondjuk méztermelő méhész  esetében megírni, hogy terméke olyan édes mint az első szerelem és közölni elérhetőségét. Vagy vállalni a blogírással rokon tevékenységet (mint amikor a vízvezeték szerelő kisebb villanyszerelői munkát is elvégez, szerelő=szerelő alapon). Esetemben a rokon tevékenység a levélírás, megfogalmazhatnék levelet akár régen látott ismerősnek, zord hivatalnak, a Köztársasági Elnöknek, pártvezetőnek. Vagy szerelmes levelet (fiú lánynak vagy fordítva, mindegy, ragyogó leveleket tudok írni). A szerkesztőség nem foglalt egyértelmű állást, de ha valakinek ilyesmire van szüksége, ne tétovázzon, a fent megadott e-mail a rendelkezésre áll.

            Nem egy slussz-poén, de itt a végén az jutott eszembe, mennyire könnyebb helyzetben vannak a szerelők. Esetükben egyáltalán nem merül fel a kérdés, hogy amit elvégeznek, azért jár-e pénz. Persze, hogy jár (miközben a szellemi termékek adva vannak ingyen az interneten). Egyúttal üzenem az autószerelőmnek (ha olvassa a blogomat), hogy hozom az autót szervízre. Írásban fizethetek? (Válasz helyett megalázó röhej).

 Szereléshez nem értek. Esztergapad helyett a tasztatúrát használom. Kalapács helyett pedig szavakkal igyekezek ütni.

            Folytatni fogom a (szimbolikus) ütlegelést. Néha kisebbet, néha nagyobbat.

Két kisebb után egy nagyobbat…