Szakértő

Nem vagyok bennfentes. Nem tudom, hogyan működik a rendszer belülről. Csak feltételezem. Feltételezem, hogy mindenki, aki bent van, foggal-körömmel védi vadászmezejét. Egy afrikai ismerősöm mondta vagy 30 évvel ezelőtt Párizsban: ahol sok pénzről van szó, ott nem szabad bízni a fehér ember tisztességében. Ezen a területen pedig nagyon sok a pénz és nem csak a fehér ember esik kísértésbe.

            A fenti megállapítás az élet számos területére érvényes. Jelen esetben egy olyan területre vonatkoztatom, ami ezekben a hetekben a legnagyobb érdeklődést váltja ki: a labdarúgásra. (Sziasztok lányok! – Búcsúzom azoktól akik itt, ennél a kulcsszónál hagyták abba az olvasást, pedig marasztalnám őket, nem bánják meg!)

            Bizonyítottnak tűnik, hogy a magyar válogatott vitathatatlan előrelépése elsősorban a „kívülről” alkalmazott, németesen alapos, hozzáértő, kimért, tapasztalt, profi szakvezetőnek köszönhető. Aki nem tartozik senkinek semmi ígérettel, kit játszasson (Juhász Roland), kit ne (Kleinheisler László) illetve csak annyi ígérettel, hogy tegyen meg mindent legjobb tudása szerint a csapat sikere érdekében.

            A magyar „szakma” dünnyögött is a német szakvezető meghívása és alkalmazása miatt. Hiszen, szerintük vannak itt jobbnál jobb szövetségi kapitányoknak való szakemberek. Idősebbek, fiatalabbak, egyaránt. Közöttük olyanok, akik még tegnapelőtt játékosként okoztak bosszúságot ügyetlenségeikkel. Amint abbahagyták az aktív játékot és elvégeztek talán egy két tanfolyamot, már osztják is az észt. Hogy milyen szinten, arról nap mint nap meggyőződhetünk, láthatjuk amikor szakértenek a sportcsatornákon. Közhelyek, semmitmondó „magyarázatok”, semmi új ahhoz képest amit egy átlagos focirajongó eleve tud. „A csatárnak sikerült a legjobban eltalálni a labdát, és ez a lövés bizony védhetetlen volt”... „Itt a védelem lemaradt”... „Ha a B. nem változtat a hozzáállásán, nem támad többet és nem szerez gólt, bizony elveszíti ezt a mérkőzést is” (Hozzá kell tenni, hogy kézilabda, vízilabda, kosárlabda, ökölvívás, autós sport esetén hallhatunk igazán hozzáértő szakkommentárokat, amelyek segítségével könnyebben megértjük, hogy mi miért történt és miért nem másképp, mi az oka... De a fociban ilyesmiben ne reménykedjünk.)

Storck kinevezésével a labdarúgás elöljárói megbolygatták ezt a belső kőrt, akik évtizedek óta Magyarországon a labdarúgásból élnek, akik „úgy elvannak”, a közvélemény elfogadja érvelésüket, hogy a közönség ne várjon sokat, mert többre a magyar játékosok képtelenek, ez már egy ilyen fátum. Mert az a kor már elmúlt, amikor Puskásék a grundokon kergették a labdát, grund sincs, Puskás sincs, nem is lesz, mert a mai gyerekeket a labdarúgás legfeljebb számítógép játék szinten érdekli. Ők, a szakértők már mindent megpróbáltak, nemzetközi szinten is értékelt programokat dolgoztak ki, nem is szólva arról, hogy gyönyörű szép stadionok épülnek, de még ezek sem elég vonzóak, ahhoz, hogy valahonnan felbukkanjon ha nem is Puskás, de legalább Détári tudású játékos. Ilyenek ezek a mai magyar gyerekek! Fátum!

            A szakma saját magát nem okolja ők mindent megtesznek. Hozzá kell tenni, hogy nem csak magyar edzőkről, szakemberekről, elöljárókról beszélek, hiszen időnként érkezik ebbe a kőrbe külföldi szakember is, de miután meggyőződnek, hogy ezek nincsenek azon a szinten, hogy felbolygassák az állóvizet, hagyják őket. A gond akkor jelentkezik ha szavannán megjelenik egy szemlátomást erősebb oroszlán. Most borítékolom, hogy miután Magyarország kiesik az EB-n (előbb-utóbb), jönnek majd rövidesen ugyanazzal a mesével, hogy csak egy átmeneti csoda történt óriási szerencsével párosulva, lényegében a helyzet nem változott, fogadjuk el a tényt és a fátumot a magyar labdarúgással kapcsolatban. Egyébként is volt már itt egy német (Matheus), akitől szintén megváltást vártak, de ők akkor is tudták, hogy hiú ábránd, megváltás nem várható. (Kárörvendő kacaj)  

            Véleményem szerint pedig történt változás. Függetlenül a következő mérkőzések kimenetelétől, Storck már elért olyan eredményt, amivel az MLSZ és az ország elégedett lehet. Felállított egy rendszert, megtalálta hozzá az optimális képességű játékosokat, minden játékosnak személy szerint elmagyarázta mi a feladata, adott helyzetekben mit kell tenni, szemlátomást gyakoroltatta a játék bizonyos elemeit (labdaszerzés, labda felhozatal, gyors támadás indítása, helyzet teremtés). És pszichikailag is felkészítette a társaságot, akik egyenként nem sokkal különbek mint akik a korábbi felállásokban is játszottak, de nem olyan hitehagyottak, bátortalanok ( milyenek is lennének amikor azzal küldi a pályára a szakvezető, hogy „az ellenfél sokkal jobb, próbáljunk meg tisztességgel helyt állni”?).

Lehet a labdarúgásban meglepő eredményeket elérni (kiemelkedőt azért nem) nemzetközileg jegyzett klasszis játékosok nélkül is. Ismert példa Velibor Bora Milutinović, a „csodatevő” szerb edző receptje, aki öt egymást követő VB-n sikeresen mutatkozott be olyan csapatokkal mint Costa Rica, Mexico, USA, Nigéria, Kína. A belgrádi Partizan egykori játékosa, aki játékosként közelről sem volt olyan sikeres mint 11 évvel idősebb bátyja Miloš Milutinović, receptje a következő: szedjenek össze 24 jó fizikai és pszichikai állapotban lévő, aránylag (elfogadható szinten) képzett játékost (ennyit csak lehet találni minden országban), akiket erőnlétben és gyorsaságban magas szinten fel lehet készíteni és gyakoroltasd be velük a különböző figurákat. A labdarúgást ugyanis le lehet bontani figurákra, mint a kosárlabdában, vagy a vízilabdában begyakorolni variációkat: ki kinek adja a labdát, közben ki merre fut, ki hol fogja kapni a lasztit és hogy lehet bejuttatni a hálóba. Védekezésben pedig csüngeni, lihegni az ellenfél nyakán míg el nem megy a kedve a játéktól.

            Szóval, lehet így is eljutni valameddig, de könnyebb ha a kapott anyag eleve jobb minőségű. Ha a játékosok megközelítik a klasszisok szintjét. De hol lehet ilyeneket találni? A fentiekben már leírtam a szakértők állítását: a magyar gyerekeket nem érdekli a foci, aki jelentkezik az akadémiákon, azokkal nem sokat lehet kezdeni. Pláne az olyanokkal, akiket apuci már Messi-mezben hozza a pályára és stoplis rózsaszín vagy lila Puma cipőben mint amilyenekben a TV-n játszanak a nagyok. A helyzetet még bonyolítja, ha apuci kész bizonyos összeggel szponzorálni is a csapatot, de akkor ne vegyék zokon, ha lenne néhány ötlete...

            Ha jól emlékszem 1993-ban történt: Magyarország szövetségi kapitánya Jenei Imre kérte, hogy találkozni szeretne a Budapesten átutazó két (akkor még) jugoszláv szakemberrel Miljan Miljanićtyal és Ivan Toplakkal. Aki esetleg nem hallott róluk: Miljanić a FIFA által is elismert szakember a belgrádi Crvena Zvezdával négy bajnoki és három kupa győzelmet aratott, a Real Madrid edzőjeként az 1974/75 ös idényben bajnoki címet nyert és a Spanyol kupát, két ízben volt jugoszláv szövetségi kapitány. Ivan Toplak szintén volt szövetségi kapitány, a 60-as évek végén és a 70-es évek elején elismert szakértőként az Egyesült Államokban népszerűsítette és tanította a labdarúgást. Miljanić és Toplak egy több állomásos afrikai előadás sorozatról érkeztek. Itt kell megjegyezni, hogy Jugoszlávia, mint az El Nem Kötelezett Országok egyik vezető hatalma a labdarúgás fejlesztése terén is szerepet vállalt az afrikai országokban. Éveken, évtizedeken keresztül számos jugoszláv szakember dolgozott a fekete kontinensen és később szövetségi kapitányokként is vezettek válogatottakat. Ne feledjük, hogy a 70-es évek elején az afrikai labdarúgás még sehol sem tartott, az afrikai csapatok voltak a tutti esélytelenek, akiken a gólkülönbséget illet javítani. Jugoszlávia az 1974-es VB-n például 9:0 - ra gázolta le a baráti Zaire válogatottját. Hogy azóta mi történt láthatjuk: szinte nincs olyan említésre méltó európai csapat, ahol ne játszana (és milyen szinten!) afrikai származású játékos, a mostani EB-n is több európai válogatottnak van a csapatában a fekete kontinensről érkező, idejében honosított labdaúgó.

            Na de: Jenei Miljannal és Toplakkal az (akkor) Jugoszláv Nagykövetség épületében találkozott, a téma a játékos képzés volt. Majd négy órán át tartott a rendkívül érdekes beszélgetés, amin jómagam tolmácsként működtem közre. A jugoszláv szakemberek a részletekig elmagyarázták a módszert ami az akkori Jugoszláviában alkalmaztak s aminek eredménye mindazok a (későbbi) szerb, horvát, bosnyák, macedon, montenegroi (igen, például Savićević) játékosok akik a korábbi évtizedekben Európa legnagyobb klubjaiban játszottak. Most már nincsenek ilyen szinten jelen, mert az a modell sem működik zavartalanul.

            Az elhangzottak közül egy részletet idéznék: a jelenlévő szakemberek egyetértettek abban, hogy a kivételes képességű játékosokat -  az olyan igazi tehetségeket mint Džajić, Stojković, Petrović-Pižon, Šestić (mind egykori Zvezda játékosok), de bővíthetnénk a névsort még számos más jugoszláv klubban remeklő tehetséggel – fel kell kutatni, meg kell találni. Az ilyenek nem jelentkeznek önmaguktól, gyakran rá kell őket beszélni, ajnározni, segíteni egyengetni fejlődésüket és útjukat a mindennapi életben. De elsősorban: felfigyelni a tehetségükre. Ennek pedig meg kell történni a gyermek 10 – 12 éves kora között, legkésőbb 14 éves korig. Tehát: a legnagyobb felelősség az általános iskolai torna tanárokon van (lenne). Itt meg is állhatunk elgondolkodni: emlékezik valaki az olvasók között, hogy mostanság bármelyik magyarországi általános iskolában a tornatanár felfigyelt és szárnyai alá vette valamelyik gyereket, mert meglátta benne a kivételes tehetséget? Utána következne, hogy a tornatanár elvezeti és beajánlja a megszeppent gyereket valamelyik klubnál (érdekes, de ez is jellemző: a nagy tehetségű játékosok gyermekkorukban visszahúzódó természetűek), ahol szakmai munkát végeznek vele, kivételes tehetség esetén a helyi edző ajánlja be a nagyobb klubnak, ahol kidolgozott terv alapján legkésőbb 16 éves koráig meg kell tanulnia a labdarúgás minden technikai követelményét és a klub gondja az erőnléti, fizikai és pszichikai fejlődése is.

            Valahogy nem tudom elhinni, hogy ha Magyarország összes általános iskolájában a tornatanárok lelkiismeretes munkát végeznének nem találnának olyan tehetségeket, mint amilyenekből az utóbbi években például Belgiumban két válogatottra valót kineveltek. De az is lehet, hogy az általános iskolákban még meg is találják az ígéretes gyerekeket, de azután „szakembereink” az akadémiákon, a kluboknál, hagyják elkallódni.

            Úgy érzem azonban, hogy történni fog változás. Magyarország miniszterelnöke ugyanis túlságosan szereti a labdarúgást ahhoz, hogy ne tegyen meg mindent a változás érdekében. Különösen az EB-n felcsillanó reménysugár láttán.

            Első lépés: tornatanárok, feleltetés!