Fodbalisták

Megsajnáltam csütörtökön este a miniszterelnököt. A felcsúti gyönyörű szép stadionban fodbalistái újabb keserű csalódást okoztak. Nem véletlenül írom így szabálytalanul a zöld gyepen egyszínű mezben futkározó életerős fiatalemberek gyűjtőnevét. Ezzel is utalni szeretnék arra, hogy az, amit ők művelnek nem labdarúgás, nem futball. Hanem fodbal, ahogy megboldogult nagyanyám nevezte megvetően a sportágat.

Ha van ország, ahol a labdarúgás élvez minden lehetséges támogatást az a jelenlegi Magyarország, annak köszönhetően, hogy a miniszterelnök imádja ezt a sportágat. Megteheti,  pénzt, paripát nem sajnálva bőkezűen támogatja ő személyesen és a kormányzat, annak reményében, hogy majd csak felemelkedik a magyar labdarúgás. Stadionok épülnek, labdarúgó akadémiák oktatnak, működik a TAO rendszer, amelyen keresztül számolatlan mennyiségű pénz jut a nagyvállalkozóktól a sportba, elsősorban a labdarúgásba. Ennek ellenére csak kudarc, kudarc, alázás, keserűség.

Először jártam Felcsúton. Az egész Puskás akadémia komplekszum valóban csodálatra méltó. A Pancho Aréna mint egy mesebeli kastély világít a vidéki, tipikusan falusi környezetben. A szervezés tökéletes volt, minden részletre ügyeltek, minden klappolt. A miniszterelnök úgy időzítette nyaralását, hogy erre az eseményre, ahol kedvenc csapatának reális esélye volt a továbbjutásra, arra, hogy bekerüljön egy európai csoportba, minek köszönhetően nevesebb európai csapatokkal mérkőzött volna meg a Vidi feltehetőleg ugyanitt, Felcsúton. (Még Árok Ferenc egykori magyarszós kollegánk, ismert labdarúgó szakember is győzelmi esélyt jósolt a Nemzeti Sportnak nyilatkozva). 

Érezhető volt a bizakodás, a stadionban megjelent a politikai, gazdasági, közéleti elit számos képviselője, akik szerették volna a miniszterelnökkel közösen megünnepelni a sikert. Ott volt szinte végig az elnök mellett Garancsi István nagyvállalkozó, a Videoton első embere, szakmai elemzéseket adott első kézből (ha jól láttam) a köztük álló Kovács Zoltán, az Újpest egykori válogatott játékosa, egyike az utolsók közül, aki még tudott játszani. Mögötte ott állt Dzsudzsák Balázs a mai korosztály üdvöskéje, a válogatott kapitánya, az Elnök előtt néhány sorral lejjebb ült Bernd Storck szövetségi kapitány, ott volt a stadionban Schmidt Mária, Frenreisz Károly és sokan mások, akik szívesen osztoztak volna együtt a sikeren.

A miniszterelnök a mérközés előtt rendkívül jó hangulatban volt, személyesen felkereste és üdvözölte a vendégcsapat vezetőségét, mindenkivel kész volt váltani pár szót...majd mind komorabbá vált. A 0:2 után már senki sem bátorkodott hozzászólni...

Pedig nem egy nagy csapat okozta a bosszúságot. A Partizan csak nevében nagy, de hol van attól a szinttől, amit egykoron Bobek, Zebec, Valok, Čajkovski, majd Šoškić, Vasović, Galić, Ćurković, Bečejac, Bjeković, Mijatović... képviseltek és jelentettek?! Már ránézésre is egy szedett-vedett társaságnak tűnt.

De a házigazdánál fölényesen jobbnak minősültek. Sehogyan sem tudom felfogni, mit keres ez az átlagnál szerényebb tudású külföldi játékosok garmada a magyar csapatoknál. Pénzben tudom mit keresnek, sokkal többet mint a hazaiak, igaz, kevesebbet, mint a nevesebb klubokban játszó „vendégmunkások”, de ha nem segítenek hozzá a sikerhez, mert képességük megkérdőjelezhető, egyáltalán miért költenek rájuk, mi szükség van rájuk? Mind a két csapatban volt Afrikából származó játékos, hasonlóan mint a nagy európai csapatoknál is. Az afrikai származású labdarúgók immár a sportág legkeresettebb játékosai közé tartoznak, elsősorban fizikai adottságaiknak köszönhetően, de megtanultak focizni is. Jut szembe: a hetvenes években még sehol sem volt az afrikai labdarúgás, de azután jórészt a jugoszláv edzőknek köszönhetően is, bámulatos fejlődés történt a fekete kontinensen.

Egyszer már említettem, hogy mintegy húsz évvel ezelőtt éppen valamelyik afrikai országból hazatérve látogatott el Miljan Miljanić, a Crvena Zvezda, a Real Madrid és a jugoszláv válogatott egykori sikeres szakembere az (akkor még) Jugoszláv Nagykövetségre és egy beszélgetés során kifejtette mi a titka a játékosnevelésnek. Hogyan történt ez az egykori Jugoszláviában – minek köszönhetően vilgászínvonalú játékosok fejlődtek ki a csapatokban – hogyan végezték ezt a munkát a jugoszláv edzők Afrikában. Annak alapján amit Miljanic elmondott és (részben) ismerve a magyarországi gyakorlatot látom, hogy játékosképzés közelről sem úgy történik, ami sikerrel kecsegtetne. És ölhetnek még milliárdokat, épülhet még tíz stadion, létesülhet még számos akadémia, ha ott nem célszerűen folyik a munka, a magyar labdarúgás nem fog előremozdulni, maradnak a képzelten hazai, a kétes minőségű külföldi selejt játékosok és csak további bosszúságokat fognak okozni a miniszterelnöknek (és a sportág kedvelőinek) a fodbalisták.