2016. május 15., vasárnap

Eurovízió 2016: húsz másodperc


Nem értette, hogy miért fejeződött kudarccal a randevú, amikor gondosan összegyúrta és begyakorolta a nyerő figurát, úgy mosolygott mint Bruce Willis, olyan modorral társalgott mint George Clooney, úgy táncolt mint John Travolta és még szellemes Woody Allen idézeteket is betanult...

                Remélhetőleg a jövő évi Dal zsűrije már végre felhagy az ú.n. „eurovíziós hangzás” emlegetésével és „nyerő megoldásként” nem olyan versenyzőt küld a százmilliós tévénéző tábor elé, aki egy mesterségesen összerakott, megunt és kifutott hangzású szerzeményt ad elő. Azok, akik kitalálták (elsősorban a svédek) már nem alkalmazzák, viszont Magyarországhoz hasonlóan több kisebb országban a „szakzsűri” még mindig ebben az idejétmúlt „európai hangzású” képletben bízott.

Szerencsére az országok többsége már elállt ettől a „siker recepttől”, a stockholmi döntőn immár csak a fellépők egyharmada erőltette. A legbrutálisabban Magyarország és Szerbia csapata. Visszafogott kezdés, átvezetéssel kezd ívelni a dal, majd a magas, hosszú kitartott hangokkal nagy műpátosszal előadott refrain, a bridge után még drámaibban ismétlődik a refrain, ahol már az énekes szinte Zeuszhoz, vagy az Univerzum Főintézőjéhez könyörög, toporzékol, szinte sírva fakad majd a végén ismét lenyugvás. A melódiába o-ooo-oo-ók, u- u- u- úúk hangzanak el és a legszörnyűbb, amikor mindehhez egy nagydobot is vernek a színpadon (ezt a figurát hat évvel ezelőtt már lejáratták az előadók, az idén csak a magyar csapat alkalmazta). Erre már nem vevő Európa, Freddie produkciója a 26-ból a 19. helyen végzett. Nem az énekes hibájából, személyesen nagyra értékelem hangját, személyiségét. Hanem a magyarországi Dal-megmondhatók gyáva és téves döntése miatt, akik nem mertek eredeti, ihletett számot küldeni a fesztiválra (a honi válogatón minden évben vannak ilyen fellépők és szerzemények) hanem a kétes értékű slágergyárosok laboratóriumában bíztak.

Az idei sorrendben a 61. Eurovízió fesztiválon szombaton este, újfajta szavazási módszert láttunk: elkülönítették a szakmai zsűrik értékelését a közönség szavazataitól. Bebizonyosodott hogy a szakmai zsürik mércéi mennyire különbözőek (illetve, hogy nincs a szakmának elfogadott mércéje, náluk is az ízlés dönt), nagy szórás mutatkozott az országonként az első három helyre pontozott dalok között. Szinte végig úgy tűnt, hogy Ausztrália a nyerő, de a közönség szavazatai az összesítésben, drámai hajrában Oroszország előtt Ukrajnát hozták be az első helyre.

Meggyőződésem, hogy a krími tatár származású Jamala azzal a húsz másodpercnyi, csodálatosan előadott résszel nyert, ami a szerzemény közepe táján hangzott el (2.27-től) és amitől elakadt mindenki lélegzete. Jamala ezzel bebizonyította, hogy egy egyedülálló, eredeti, ihletett, magas művészi szinten előadott interpretáció a sikerhez röpít. Az ilyent nem lehet nem észrevenni, az ilyenre nincs recept, ilyent slágergyárban nem gyártanak, az ilyent díjazza a szakma és a közönség is. És ebből elegendő volt húsz másodperc. A produkció művészi értéke talán megbocsájtást ad arra, hogy  az ukrán csapat, a szigorú szabályok ellenére mégis becsempészte a politizálást a versenyszámába.

Egyébként a „szakmánál” Ausztrália győzött, nekem nem nyerte el a tetszésemet sem a szerzemény sem az előadó művésznő, a közönségnél pedig Oroszország, szerintem elsősorban a színpadi látványosság miatt. A szakma és a közönség választása között a legnagyobb eltérés a lengyel versenyzőnél mutatkozott: a szakma által az utolsó előtti helyen szerénykedő énekes a közönségnél a dobogós harmadik helyre került! A magyar szavazók is a megjelenésre Zámbó Árpyra hajazó fiatalembert sorolták a harmadik helyre. A magyarázat egyszerű,  minden szakmabeli rögtön meghallotta (és nem díjazta), hogy a szerzeményt a zeneszerző a két legjobban elkoptatott sablonból hegesztette össze: a verse a My way (és még megannyi más szám) a refrain pedig a Hulló falevél akkordmenet, ami többek között a mulatós sikerszerző Sláger Tibó első számú kaptafája is ( egy kicsit felgyorsítva, dobgéppel és erőszakos szinti alájátszással elsőrangú mulatós számként is sikeres lehetne).

Érdekes jelenség, hogy mint a szakma, úgy a közönség is értékelte a kifejezetten szöveg centrikus szerzeményeket, a svéd és az olasz versenyző is aránylag jó helyezést ért el. Csodálkozást váltott ki az osztrák versenyzőnő, aki franciául énekelt, egy Kis Herceges hangulatú szerzeményt. Mellesleg, pontosan ötven éve, 1966-ban ezt tette az osztrák Udo Jürgens is (franciául adta elő a versenyszámot). A legnagyobb vesztes az utolsó helyezett Németország, az Egyesült Királyság fellépőit a fesztivál szavazótábora már hagyományosan nem értékeli, ezúttal két suhanc gyerek próbált sokat kihozni a 70-es években menő Adur – Gdur – Ddur kombinációból. Nekem szimpatikusak voltak, mert bemutatkozásuk a liverpooli Cavern klubban és az Anfield stadionban készült felvételekkel indult.


Az én két kedvencem több országnál is első helyen végzett. Az olyan országok közönségénél, ahol nem a pátosz, a dráma, a magasan ívelés, a hatásvadászat számít, hanem az egyszerűség, a vidámság, a fiatalos lendület és a tánc, ahol meghallják a tanácsot: Slow down! (Lassíts!).  Hollandia és Belgium.

2 megjegyzés: