2016. május 8., vasárnap

You'll Never Walk Alone (5.)


Amikor ezt a bejegyzést írom, szombaton, délután fél három, eszembe jut, hogy két héttel ezelőtt ekkor, fél órával a mérkőzés kezdete előtt még nem volt belépőjegyünk. Ott álltunk az Anfield Roadon, özönlött a tömeg, a katlan már izott, a pályára már kifutottak a két csapat játékosai bemelegíteni, mi pedig kintről szemléltük és bíztunk a csodában: hátha, mégis...

            De kezdjük sorjában. Szombaton reggel nem keltünk fel korán, Dzsejni a konyhában készítette a szokásos angol reggelit, Alan pedig szendvicseket. „A majonézt szeretitek?” – kérdezte. Mindent szeretünk. A szendvicsek mellé rágcsálni valót, chipset meg miegymás pakolt, mintha két napos kirándulásra indulnánk. Szobánkban utolsó próba, a címbe foglalt Liverpool himnusz szövege, dallama megy. Minden rendben, indulhatunk. Evertonba. (Az Anfield stadion ugyanis Liverpool Everton nevű városrészében található, míg az Everton stadionja, a Goodison Park Waltonban. A két nagy rivális csapat közül az Everton a régibb, 1878-ban alakult meg, az Anfielden játszott, de bérleti díj miatt 1892-ben innen elköltözött. Ezért a stadion tulajdonosa megalapított egy új csapatot, a Liverpool FC-t. Az Anfield Roadon ma is létező Sandon Pubban, 1892 március 15-én.)



Alan házigazdánk a Goodison Park-i stadion főbejáratáig hozott el bennünket autóval, innen, a szépen rendezett, hangulatos Stanley Parkon keresztül sétáltunk át az Anfieldre. A park közepéből látszik mind a két stadion. Éppen azt csodáltam meg, hogy egy horgász lógatta szerelését a park tavában (parktóban hal?) amikor megpittyent a telefonom. Üzenet érkezett, hogy a jegyek nem az én, hanem egy angol névre szólnak, a főbejáratnál lehet átvenni.

Az Anfieldhez egy óra körül érkeztünk, a környező utcákból már csordogált a vörös sereg, érkeztek a szurkolók. Egy rendész készségesen elvezetett ahhoz az ablakhoz, ahol a tiszteletjegyeket lehet átvenni. Bemondtuk az üzeneten érkezett nevet, majd az enyémet és a szerb edző nevét is. Két rendkívül kedves fiatal hölgy elkezdte keresni a borítékok között. Háromszor is végignézték, de semmi. Közben érkezett néhány brazil suhanc (a Lóci rögtön  kiszúrta, hogy brazilok és elkezdett velük beszélgetni portugálul) a Liverpool jelenlegi csapatának egyik legjobb játékosára, Coutinho-ra hivatkozva meg is kapták a borítékot a jegyekkel. Mi közben tudattuk, hogy kerek születésnapom van, a kisasszonyok fel is köszöntöttek, adtak kulcstartót, kitűzőt, cukorkát, csak éppen jegyet nem. Felhívtam Zoran Spisljakot, aki a kisasszonynak telefonon elmondta, hogy kinek kellett volna a jegyeket leadni... „Jőjjenek el fél órával a mérközés kezdete előtt, hátha addig megérkeznek a jegyek”
A stadion környéke ekkorra már teljesen benépesült. Sokan friss virágot helyeztek az LFC egyik legsikeresebb edzője, a legendáris Bill Shankly szobra elé, aki 1959-74 között vezette számos sikerre a Vörösöket. A híres délnyugati lelátó, a KOP előtt sörsátrak sorakoztak, egy zenekar muzsikált, gyerekek fociztak, egész családok érkeztek Liverpool mezbe öltözve. Egy nagy csoportban hangoskodtak a vendégszurkolók, a newcastle-i szarkák fekete-fehér csíkos mezekbe öltözve. A tömeget békésen szemlélte néhány rendőr, lóháton megjelent két rendőrnő is, de semmi okuk nem volt intézkedésre a barátságos hangulatban.

A mérközés kezdete előtt húsz perccel visszamentünk a kisasszonyokhoz. Az egyikük már messziről mosolygott ránk: igen megérkezett a boríték számunkra. Bejutottunk. Ott voltunk. Nagy köszönet Spisljaknak!

És akkor a KOP szurkolói elkezdték a himnuszt: „When you walk, trough a storm...”. Mindenki énekelte, Az egész stadion vöröslött a feltartott sálaktól, mindenki énekelt. Mi is. Ezért jöttünk. A címbe foglalt dal egyébként az 1945-ben bemutatott „Carousel” című musicalból származik, amit a Merseybeat neves, de közelről sem annyira híres zenekara mint a Beatles, a Gerry & The Pacemakers dolgozta fel, 1963 októberében az Egyesült Királyság slágerlistájának élére kerültek a dallal és négy héten keresztül vezették a listát. Ekkor vált a liverpooli szurkolók himnuszává. (Az alábbi felvételen élőben látható, hallható a hangulat)


Később több más csapat is átvette a himnuszt, többek között a glasgowi Celtic, a dortmundi Borussia is, de igazi varázsereje a dalnak akkor van, amikor a liverpooliak éneklik. Emlékezetes maradt például a 2005 májusában játszott BL döntő Isztambulban, amikor a Milan 3:0-ra vezetett, a szünetről pályára kifutó játékosoknak ekkor a liverpooli szurkolók teli torokból és óriási lelkesedéssel elénekelték a himnuszt, ami nyomán csoda történt: a játékosok akkora biztatást kaptak szurkolóiktól, hogy összekapták magukat és hat perc alatt az LFC kiegyenlített, majd a büntetőpárbajban el is hódította a trofeát! A dal ilyen helyzetről szól, amikor az ember az élet viharába keveredik, reménytelennek, kiszolgáltatottnak és magányosnak érzi magát akkor érkezik a biztatás, hogy lépdeljen tovább, szeleken, esőn át, még ha álma elveszettnek tűnik is, „menj tovább, reménnyel a szívedben és soha sem leszel egyedül” („walk on, walk on, with hope in your heart and you’ll never walk alone”).
Míg a himnuszt énekeltem a stadion-kórussal, a zöld füvön ott véltem látni Rusht, Fowlert, Gerrardot, Huntot, Keegant, Owent, McManamant, Dalglisht is, mindazokat, akik évtizedeken keresztül elragadtatták az Anfield közönségét. Ezt a csodálatos hangulatot eddig csak tévén láthattam, most ott voltam, átéltem.

Rövidesen elemi erővel robbant az Anfield. A KOP „beszívta a kapuba” az első találatot (Sturridge), majd Lallana rúgott egy óriási gólt! A legjobb helyen ültünk, az oldalsó lelátó 17. sorában a KOP felől eső részben, a tizenhatos vonal magasságában. Az egyetlen egy kicsit bosszantó részlet az volt, hogy mellettünk, a „vörös tenger” közepette ült egy newcastle-i fiatalember (édesanyjával), aki az egész mérközés alatt motyogott. Csapata játékosainak adta az utasításokat („Vigyázz, jobból jön fel Millner, mondtam, hogy vigyázz...”). Végül, mintha hallották volna a fiatalember utasításait, a Newcastle elkezdett mind jobban játszani, és második félidőben a szarkák is lőttek két gólt a hozzánk közel álló kapuba. A 2:2 végeredménynek a vendégcsapat szurkolói jobban örültek, de a hazaiak sem bosszankodtak.

A mérközés után az Anfieldről visszamentünk Waltonba, amely teljesen kihaltnak tűnt. Aki csak tehette Londonba utazott, ugyanis az Everton a MU ellen játszott FA kupa elődöntő mérközést. Először körbejártuk a magyarok számára is kellemes emléket őrző Goodison Park stadiont, hiszen itt győzte le káprázatos játékkal a magyar válogatott az 1966-os VB-n 3:1-re Brazíliát! Ez az esemény azonban nincs feltüntetve a stadion történelmét idéző óriási fotókon és feliratokon, csak annyi, hogy itt játszották az NSZK-Szovjetunio elődöntőt. (Az alábbi szelfi a főbejárat előtt készült, mögöttünk az Everton legendájának szobra Dixie Dean, aki a 20-as, 30-as években öntötte a gólokat)


Betértünk a stadion közvetlen szomszédságában, az utca másik oldalán egy saroki épületben székelő pubba, amely a Kékek beceneve után The peoples pubnak („A zemberek kocsmája”) hívtak. Legalább nyolc nagy monitoron ment a meccs. Nem voltak sokan. Idősek, akik még emlékeztek 1966-ra, amikor az Everton utoljára hódította el az FA kupát. És akik nem engedhették meg maguknak, hogy elutazzanak a Wembleyre. Például az a fiatalember, aki a pult előtt, egy szál pólóban (kint 7 fok volt!) és festékes nadrágban (ennek alapján arra tippeltem, hogy szobafestő a szakmája) agyon izgulta a mérkőzés minden pillanatát. Csak akkor engedett fel egy kicsit, amikor a pubba beszaladt egy öt-hat év körüli fiúcska Everton mezbe öltözve és a nyakába ugrott. Majd megérkezett az anyuka is, aki mentegetőzve közölte a jelenlevőkkel, hogy „csak beugrottunk üdvözölni” és hagyták a családapát tovább izgulni.


Az egyenlítés sehogyan sem akart összejönni (a MU vezetett 1:0-ra méghozzá az Evertonból átigazolt Fellaini révén). Több kihagyott helyzet után kimentünk néhányan az utcára rágyújtani, amikor üdvrivalgás hallatszott ki a kocsmából. Berohantunk cigarettástól. Tizenegyeshez jutott az Everton! Még a botjára támaszkodó idős bácsi is felállt székéről, hogy jobban lásson. A szobafestő ökölbe szorított kézzel ugrásra készen egészen a monitor elé ment. Lukaku nekifutott és rosszul elvégzett lövését kivédte a manchesteri kapus. Ha a belga középcsatár látta volna ezeknek az egyszerű embereknek az arcát, ha át tudta volna érezni a szobafestő izgalmát, akinek olyanná vált az arckifejezése, mintha egy vödör festék zúdult volna a nyakába, talán jobban koncentrált volna. Naív és gyerekes ötlet, de szerintem ezeket a profi játékosokat, akik akkora heti gázsiért alkalmaznak a klubok, amennyit a szobafestő egész élete alatt nem keres meg, incognitóban el kellene vezetni a csapat pubjaiba, a szurkolók közé. Hogy érezzék át, mit jelent az Everton kék színe, több mint százhúsz éves történelme. A családi hagyomány, ahol a dédapa is a klubnak szurkolt és Dixie Deanről mesélt unokájának.  

Megsajnáltam ezeket az embereket, átéreztem csalódásukat. A félidőben úgy döntöttünk, átmegyünk egy másik kocsmába. A legjobbkor érkeztünk az Eton és a Walton utcák sarkán lévő The Brick nevű, teljesen kékre meszelt pubhoz, mert bentről óriási kiabálás hallatszott. Berohantunk. Kiegyenlített az Everton! Itt már többen voltak, férfiak, nők vegyesen, egymás nyakába ugorva ünnepeltek. És egy kicsit barátságtalanabbak is voltak, mert miután bementünk megkérdezték, hogy nem Liverpool szurkolók vagyunk? A képen látható felirat üzenete is egy kicsit furcsa...A vörösökhöz való vonzódásunkat nem tagadtuk le, azt válaszoltuk, hogy külföldiek.

Szurkoltak teli torokkal, mint ahogy a stadionban szoktak. Én meg miattuk szorítottam, rúgjon már egy gólt valamelyik lukaku, hadd örüljenek ezek a szerencsétlen emberek. Ehelyett az utolsó percben jött a hideg zuhany. A MU győzött, az Everton kiesett.

A liverpooli legenda Shankly mondta: „Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb.”

            Vasárnap délelőtt vendéglátóinkkal körüljártunk még néhány helyszínt amihez ők, született liverpooliak ragaszkodtak. Például a Sefton parkot. (Fotó a kedves vendéglátóinkkal a Sefton parknál lévő cukrászda előtt.)


          
  Alan gitárjával az én unszolásomra készítettünk egy quick-spotot a Panny Lane utca elején. Itt hallható.



            A repülőtérre menet eszembe jutott, hogy 1983-ban, amikor megboldogult édesapán volt kerek hatvan éves kijött hozzám Párizsba szintén öt napra. Egész életünkben nem beszélgettünk annyit egymással mint az az öt nap alatt, amikor 24 órában együtt voltunk. Ekkor döbbentem rá, mennyire tisztelem, becsülöm és szeretem édesapámat. Részéről a látogatást az rontotta el, hogy amikor utazott vissza a Párizs-Belgrád vonaton kifosztották.

            Velünk szerencsére nem történt semmi malheur, pedig fel voltunk rá készülve. Csak annyi, hogy a John Lennon repülőtéren becsekkoláskor a Lócit háromszor visszahívták, és táskáját, ruházatát tüzetesen átmotozták.


            Szerintem valami kütyü kijelzett, hogy a fiatalember túl sok élményt és ihletet visz magával Liverpoolból.

2 megjegyzés: