Ma reggel – ahelyett, hogy végre elkezdtem volna a
tervezett akvarell-festést – Montaigne Esszéit olvastam. Szabadságon vagyok,
megtehetem. Tegnap késő délután késztetést éreztem, hogy, hosszabb kihagyás
után, franciául olvassak. Kár lenne veszni hagyni ezt a tudásomat. Jacques
Prévert életéről olvastam, érdekes részleteket tudtam meg a Barbara vers
költőjéről, a legtartósabb örökzöld, a Hulló falevél dal szövegírójáról.
Prévert-nek köszönhető, vagy ő tehető felelősnek, hogy a francia könnyűzene
szövegcentrikus. Magasra tette a lécet, még a két háború között. Utána
akármivel egyszerűen nem jelentkezhettek szövegírók. Szerzemény olyan
szöveggel, hogy „Ne menj el, gyere vissza, összetörted a szívemet ...” nemigen
kerül rögzítésre. Noha, egy másik francia örökzöldnek, Jacques Brel
felejthetetlen szerzeményének éppen az a címe, hogy Ne me quitte pas – azaz, ne
hagyj el. (Angol átköltésben If You Go Away). Csak Brel ezt a gondolatot,
kérést olyan szinten öntötte versbe, hogy okulhatnak a szövegírók. Az utóbbi
időben nem kísérem a francia könnyűzenét, de hiszem, hogy ez a követelmény
megmaradt. Ami akkora hagyomány, mint Vajdaságban a jó házi pálinka.
Mivel a könnyű bemelegítés sikerült, ma már
komolyabb irodalomhoz nyúltam. Azt nem írom, hogy eredetiben olvastam, mert –
az első magyar fordításban Montaigne Mihálynak (!) nevezett – író műveit a XVI.
századi francia nyelven írta. Igaz, az egyetemen tanították a régi francia
nyelvet is, az Esszéket olvastam abban a formában is. Ezúttal azonban –1962-ben André Gide előszavával megjelent –
modern francia nyelvű változatot vettem kézbe. Mivel Montaigne többnyire
Cicero, Horatius, Seneca és más klasszikus írók, filozófusok gondolataiból
indult ki és arra építette mondandóját, érdekes lenne egyes témát az én
gondolataimmal megírni. Folytatni a gondolatmenetet. Igaz, jó esszét még
pályafutásom alatt nem sikerült összehozni. De az előzőekben már foglalkoztam
azzal, hogy a műfaji követelményeket általában lazábban veszem.
Montaigne-el kapcsolatban eszembe jutott egy régi,
kellemetlen leégésem. Amikor megkezdtem tanulmányaimat az Újvidéki Bölcsészeti
Kar Francia Nyelv és Irodalom Tanszékén egy olyan lány volt a barátnőm, aki
rengeteget olvasott, nálamnál sokkal járatosabban mozgott az irodalomban (ennek
ellenére nem irodalmat tanult az egyetemen, hanem orvostudományt) és általában
műveltsége túlszárnyalta az én akkori szintemet. Középiskolás koromban ugyanis
a foci és a zene ( a focizás és a zenélés) érdekelt elsősorban, az irodalom és
az olvasás, bevallom, háttérbe szorult. Volt mit a későbbiekben bepótolnom.
Egy beszélgetés alkalmával az esszékre terelődött
a szó. Azt találtam mondani, hogy „Montesquieu esszéi”. A lány kijavított, hogy
nem Montesquieu, hanem Montaigne. Erre felfortyant a hiúságom és
visszapofáztam: melyikünk tanul az egyetemen francia irodalmat, te vagy én? A
válasza: te, ezért nagyobb a baj. De majd ha befejezed az egyetemet, minden(ki)
a helyére kerül. (Az én műveltségem is).
Mentségemre legyen mondva – ezt akkor nem hoztam
fel – hogy akkor épp, hogy csak elkezdtem a tanulmányaimat, a francia irodalom
órákon még csak a középkori írókig, költőkig, Villonig jutottunk. Misi a
második év, Montesquieu Károly (az ő nevét is fordításban használták) és a Felvilágosodás
kora a harmadik év tananyagában került sorra. A tévedést és bunkó reakciómat
azóta is szégyellem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése