Aludtak

 

Az íróasztalon aludt a főnökével.

Az információt címben közölte egy belgrádi bulvár napilap.

Tényleg nem mindennapi és újságba kívánkozó esemény, ha valaki az íróasztalon és nem a kényelmesebb pályaudvari padon, játszótéri hintán, a városi autóbusz hátsó ülésén vagy a saját ágyában alszik.

Először arra gondoltam, hogy az alcímbe foglalt Lj.P. 24 éves feketén dolgozó, próbaidős gyakornoklány és A.R. 52 éves cégtulajdonos túlórázott, az iroda pedig olyan helyen található, ahol már a késő esti órákban nem közlekedik a városi közlekedés. Rá voltak kényszerülve, hogy az irodába töltsék el az éjszaka hátra maradt részét. Kiderült, hogy a padló nem megfelelő, mert az ajtó alatti résen beáramlik a hideg, nem lévén kanapé úgy döntöttek, hogy az íróasztalon vackolnak meg.

Itt most végignéztem a saját íróasztalomon, ami aránylag nagyobb méretű, de így is rövidnek tűnik, még egy alacsonyabb termetű személy számára is. Ha ráfeküdnék, lelógna a lábam. Lógó lábbal pedig nem tudnék aludni. Azon kívül, hogy rövid, szűk is. Két személy számára pláne nem komfortos. És itt van a fűzőgép, amiben az ember véletlenül beletenyerelhet, gémkapcsok, ironok, töltőtoll, hamutartó, kávés csésze, papírvágó kés. Meg persze a monitor és a billentyűzet. Na jó, mindez egy mozdulattal eltávolítható, de akkor is rövid és szűk.

A szöveget olvasva kiderült, hogy a bulvárlap bizony szemérmeskedett! Nem nevezte nevén a cselekvést. A szerb nyelvben is létezik nyomdafestéket tűrő kifejezés arra a bizonyos együttlétre. Még az sem lett volna túl durva, ha leírja az újságíró: a cégtulajdonos az íróasztalra döntötte a gyakornoklányt.

Végül is érthető a lap szerkesztése részéről ez az óvatosság. Mert ha az újság ottmarad az asztalon a lakás nappali szobájában és belelapozik a már olvasni tudó kiskorú úgy értelmezi, hogy „egy néni meg egy bácsi egy íróasztalon aludt”.

Lényegében egy meetoo (énisénis) eseményről számolt be a lap.

A feketén dolgozó, próbaidőn lévő gyakornoklány elmondta, hogy nem a Munka Törvénykönyve előírásai szerint alkalmazta a cégtulajdonos, fizetést csak (far)zsebbe kapott időnként és hogy a kiszolgáltatott  helyzetével visszaélt a kapzsi és undok vadkapitalista cégtulajdonos. Megzsarolta.

Az 52 éves A.R. úr viszont másképp emlékezett a szerda esti történtekre. Ő gyengéd érzelmeket, impulzusokat vélt felfedezni a lány részéről, aki mellesleg, szerinte, kihívóan öltözködött. Bevallotta, hogy tett olyan utalást, hogy ha Lj. P.  jól teljesít a próbaidő alatt, akkor esetleg megfontolja, hogy a Munka Törvénykönyve szerint fogja alkalmazni és fizeti majd a nyugdíj- és egészségügyi illetéket és az egyéb hozzájárulásokat, amelyek ugyan terhelik a súlyos anyagi helyzettel küszködő feltörekvő cég költségvetését.

Röviden: nem aludtak az íróasztalon.

Ahol nem is lehet.

Kereslet

 

A galériákból kifogytak a festmények. Üresen tátonganak, sem olajfestmény, sem akvarell, grafika, de még egy kis szobrocska sem vásárolható. A galéria-tulajdonosok nyösztetik a művészeket,  rimánkodnak, többszörös tiszteletdíjat ajánlanak, előlegben fizetnek. De alkotásaik nem tudnak eljutni  hozzájuk, mert a vásárlók már az utcán, egymást túllicitálva felvásárolják a még alig száradt festményeket a művészektől. Gyakran tettlegességre is sor kerül a vásárlók között.

A múzeumokba, képtárakba szinte lehetetlen bejutni. Két, két és fél évre előre eladtak minden jegyet, már előjegyzéseket sem fogadnak.

Hasonlóan, mint a galéria tulajdonosok, a könyvkiadók is naphosszat könyörögnek az íróknak, költőknek: hozzanak már kéziratot! Az emberek már fenyegetődznek, mert elmaradhatatlan napi szükségletté vált, hogy minden reggel, felkelés után, és este lefekvés előtt átadják magukat az élvezetnek elolvasnak legalább egy új költeményt. Minden nyelvre lefordították már a világirodalom összes versét, még a brazíliai őserdők bennszülöttéinek korábban soha le nem jegyzett, csak szájhagyományok útján terjedő népköltészetét is.

A zeneszerzőknek sincs nyugvása, naponta követelik tőlük az új szerzeményeket. Már az sem baj, ha a szerző ugyanazt a dalt szállítja csak más tempóban, hangfekvésben, esetleg módosított szöveggel. 

Kiéheztek az emberek a műalkotásokért! Már a favágók és az asztalosok is rímeket faragnak, a szobafestők, mázolók tájképeket festenek, a szerzetesek zenét szereznek, az autószerelők hangszerelnek, a sebészek hangnemváltó beavatkozásokat végeznek. De így sem tudják kielégíteni a keresletet! 

A fentiekben leírt, elviselhetetlennek és tűrhetetlennek tűnő helyzethez képest megnyugtató, hogy egy bádogosra csak öt hónapot kell várni.

Hagyományos szex-szimbólum

 

Az általános iskola hatodik vagy hetedik osztályába jártam, amikor az osztálytársak megbíztak azzal, hogy én gyűjtsem össze a pénzt nem tudom mire. Nem emlékszem, hogy miért rám esett a választás és egyáltalán nem örültem ennek, a komoly anyagi felelősséggel járó feladatnak. Rögtön arra gondoltam: nehogy elveszítsem barátaim pénzét, mint ahogy elveszítettem a biológia füzetemet!

Szükségszerűnek mutatkozott, hogy vásároljak egy pénztárcát. A családban édesapámnak volt bukszája. Egy vastag pénztárca, amit mindig magával hordott, értelemszerűen minden ruhaváltásnál zsebet kellett találni a bugyellárisnak is. Ami nem volt egyszerű feladat, mert a vastag, kitömött tárca nem fért el könnyedén bárhol. Egyébként a brifkóját nagyrészt különböző papírok, iratok, (személyi, jogsi) hizlalták meg, pénz csak itt-ott bukkant fel mutatóban a papírok között.

Már nem emlékszem pontosan hol vásároltam meg életem első pénztárcáját, de a kinézésére igen: a buksza hátsó oldalán egy fényképet helyezett el a gyártó. Különböző ismert személyiségek portréi között lehetett választani. Azt a pénztárcát választottam, melynek hátoldalán Brigitte Bardot mosolygott.

Miután megismerkedtem „az isteni BB-vel”, nem személyesen, hanem a vele kapcsolatos tényekkel és adatokkal (nem akkor, amikor az osztály pénzét gyűjtöttem, hanem a napokban) meglepődtem, hogy egy konzervatív-keresztény nagypolgári családban nőtt fel és egyházi iskolába járt. Édesapja nagyiparos, a párizsi Bardot Művek, anyai nagyapája pedig egy biztosító társaság tulajdonosa volt. A világhírű Elle női magazin 1949-ben egy mellékletet jelentetett meg amivel a bakfis lányokat célozta meg, Szüleitek és ti címmel. Ebből az alkalomból a magazin címlapjára került a nem egészen 15 éves Brigitte kislány, amint édesanyja igazítja rajta a ruháját. Egy olyan szép, családbarát, konzervatív fotó.

A címlap jól eladta a lapot és a szerkesztőség engedélyt kért a szülőktől, hogy készítsenek egy újabb címlapfotót, ami 1950 május 8-án jelent meg. A durcás tekintetű kislány fényképe felébresztette Marc Allégret filmrendező érdeklődését és megkérte, az egyébként is filmimádó édesapát (aki már az 1940-es évek végén vásárolt saját használatra filmkamerát és felvételeket készített kislányairól – Brigitte-nek volt egy két évvel fiatalabb húga is) engedje meg, hogy leánya szerepet kapjon az akkor készülő alkotásában. A család nem szívesen, de elengedte a nem egész 16 éves bakfist próbafelvételre. Ahol Allégret rendező fiatal, 21 éves asszisztense, egy bizonyos Roger Vadim magyarázta el a jeleneteket a kislánynak.

A próbafelvételek igen, de a film nem készült el, viszont Roger és Brigitte egymásba szeretett! Ami, érthetően, felbőszítette az édesapát és közölte a lányával: a további iskoláztatását Angliában folytatja, szigorú körülmények közepette, ahonnan nem térhet vissza, míg be nem tölti a 18. életévét. A bakfis lányt ez felbőszítette, egy adandó alkalommal, amikor egyedül maradt otthon megnyitotta a gáztűzhely csapját és behelyezte helyes kis fejecskéjét a sütőbe. Kómába került, úgy vitték kórházba.

Inkább Vadim, mint a halál alapon Bardot papa belenyugodott a kapcsolatba. Miután Brigitte betöltötte 18. születésnapját, 1952 december 21-én házasságot kötöttek.

Ebben az évben, még a lagzi előtt, Brigitte három filmben is szerepet kapott, az egyikben a partnere, nagy szerelme, a jövendő férje volt. Az Elle magazin az említett két fénykép után még számtalanszor szerepeltette felfedezettjét a címlapon. Volt valami megkapó a tekintetében – noha, ha az ember jobban szemügyre vette, észrevehette, hogy bal szemére egy kicsit kancsal volt, na, nem annyira, mint ... – csinos volt és fotogenikus.

Az említett, arisztokrata orosz gyökerekkel rendelkező Roger Vadim (édesapja vezetékneve: Plémjanikov) a kor ismert kurafijának, bocsánat: nőcsábászának számított. Szexuális túlfűtöttségét tükrözték filmjei is, amit rendezőként jegyzett. A legismertebb, ami valódi forradalmat okozott a filmalkotásban az És isten ... megteremté a Nőt (eredetiben: Et le dieu ... créa la Femme). Megjegyzem: a nagy és a kisbetűk használata pontos!

A film női főszereplője az akkor 22 éves felesége Brigitte Bardot rögtön az első jelentben anyaszült meztelenül látható, amint a száradó lepedők mögött napozik. És így tovább. Francia forrásból olvastam, hogy bemutatása előtt Vadim kénytelen volt elfogadni több jelenet cenzúrázását, többek között törölték a „cunnilingus” jelenetet is (aki nem tudja, hogy ez a kifejezés mit fed, nézzen utána, én le nem írom). Mellesleg ekkor már a szenzuális BB, mint a kor szex-szimbóluma berobbant a filmvilágba, az 1956-os Cannes-i fesztiválon – a korabeli francia sajtó szerint – lemosta a vörös szőnyegről a két nagy, olasz vetélytársnőt, Sophia Lorent és Gina Lollobrigidát.

A filmet 1956 november 28-án mutatták be Párizsban. Az igényes alkotásokhoz szokott párizsi közönség és a kritika nem volt elragadtatva. A bukástól csak az mentette meg a filmet, hogy három sztár-rendező, a francia új hullám (Nouvelle Vague) képviselői, Truffaut, Godart és Chabrol agyondicsérték és Vadimra úgy tekintettek, mint Van Gogh Cézanne-ra: ő nyitotta meg a kaput az új stílus előtt.

Miután a producerek utánaszámoltak és kiderült, hogy a filmmel anyagilag buktak, úgy döntöttek, hogy megpróbálkoznak az amerikai piacon. And God Created Woman című film már a bemutatás utáni első hónapban dollármilliókat termelt és ez csak duplázódott, triplázódott. Visszahozták az alkotást Európába: Angliában óriási siker, Németországban állítólag közelharcot vívott a közönség a jegyekért, hasonlóan a többi országban is (nem tudom Magyarországon bemutatták-e), mellesleg mindenütt az egyház be szerette volna tiltani a filmet. Ezek után került sor a megismételt bemutatóra Franciaországban, ahol ezúttal, hazai pályán is győztek.

A filmben Brigitte Bardot mellett az egyik férfi főszerepet Jean-Louis Trintignant alakította, akibe a fiatalasszony a forgatás közben beleszeretett, noha a férje, a rendező, is többnyire a helyszíneken tartózkodott. A filmet Saint Tropez-ban forgatták, ezután vált felkapottá ez a francia halászfalu.

Roger Vadimot a válás nem viselte meg különösképpen rövidesen „összejött” egy csinos dán származású filmszínésznővel, aki a következő alkotásában szerepelt, Anette Stroyberggel. Ebből a házasságból született 1958-ban Nathalie Vadim. Ezek után a nőcsábász ismét tinire váltott: beleszeretett az akkor 17 éves Catherine Deneuve-be (1961-ben ismerkedtek meg, a liliomtipró Vadim ekkor a 33. évében járt), majd következett Jane Fonda 1964-ben. Vele is összeházasodott, itt is született (1967-ben) egy kislány, Vanessa Vadim.  Roger életrajza még öt nagy szerelmet jegyez a futó fellángolások mellett, de ezt már nem sorolom fel.

Azok a ’60-as évek, amikor az emberek egy kis erotikus élményért moziba mentek! És amikor európai (olasz, francia, dán, brit) filmszínésznők neves sztároknak számítottak a filmvilágban! Amikor még léteztek igazi, hagyományos szex-szimbólumok.

Azóta elkopott a Brigitte Bardot fényképével díszített bukszám. Manapság már nem is lehet fényképpel ellátott pénztárcát vásárolni. Meg kinek a fényképe lenne rajta?  

Billegj és forogj!

 

A magyar nyelvű napilapok közül elsőként az újvidéki Magyar Szó írt a Rock and Rollról. Az 1956. október 24-én megjelent számában. A Wikipediában olvastam. Tudjuk, hogy ennek a portálnak az  anyagát fenntartáskkal kell kezelni, az alábbiakban az is kiderül, hogy ez az információ sem teljesen pontos. A Wiki szerint másodikként a Hajdú-Bihari Napló közölt írást, több mint egy évvel később, 1957. november 3-án  „Kergülj meg egy kicsit és csavarodj be” címmel a nyugati világot meghódító új őrületről.

Az újvidéki napilap így, nagy betűkkel (Rock and Roll) adta meg a tiszteletet az új hóbortnak, szerintük Billegj és forogj a magyar nyelvű fordítása. A cikk ezzel a címmel jelent meg a lap 4. oldalán.

Az írás indítása sejtelmes és egyben szakmailag tökéletes (mindjárt az elején fel kell kelteni az Olvasó érdeklődését). Azzal kezdődik, hogy egy előkelő fekete ruhába öltözött férfi lépett be egy londoni lakásba, „komoly és udvarias volt, habár a londoni rendőrségről, a Scotland Yard-ról érkezett. Körülnézett és bocsánatot kért, hogy megzavarta a társaságot, majd kijelentette a háziaknak, hogy ha szükségesnek tekintik, tovább is pezsgővel és ginnel locsolhatják a sarki rendőrt, ellenben udvariasan kéri őket, hogy a flaskókat ne vagdossák ki az ablakon”.

Az igazi angol humor megvillantása. A folytatásból a vajdasági olvasó megtudhatta, hogy a rendőr azért tanúsított ilyen elnéző magatartást, mert egy ifjú lord (név szerint Anthony Moyniham) lakására csengetett be, majd a cikk közöl néhány nevet azoknak a fiatal arisztokratáknak a névsorából, akik a bulin jelen voltak, mintha a moholi Teca néninek ez bármit is mondott volna. Azt is megtudhatjuk, hogy egy búcsúbuliról szól a leírás, „az angol arisztokrata társadalom színe-java búcsúztatta a fiatal Moynihamot (sic! a vezetéknevet szerintem mojnihemnek kell ejteni, tehát a rag –et, de nem lényeges) akit szigorú édesapja a Rock and Roll táncőrületből azzal kívánt gyógyítani, hogy a távoli Ausztráliába küldte”.

Mint ahogy az angolok tették kétszáz évvel korábban a rabokkal.

A leírás szerint a fiatalemberek „jórészük gárdatiszt volt, a lányok többsége pedig süldő lányok” először „sa-sa-sa” zenére táncoltak (Vajdaságban még nem tudták, hogy csa-csa-csa ?)  de hamar megunták. „Azután Brown néger énekest hallgatták, akit hirtelenében a Calypso-bárból rángattak fel” – írja a lap, lazán lenégerezve Brown művészurat, aki nem tudjuk milyen, feltehetőleg latinos, karibi zenével próbálkozott, de a produkcióját gyorsan megunta a léha társaság és ekkor, a cikk szerint feltették a „Mindjárt jövök, krokodilus” című lemezt.

Utánanéztem, létezett-e ilyen című rock and roll (bocsánat: Rock and Roll) sikerszám 1956-ban. Gyanítom, hogy Bill Haley and  Comets „See you later alligator” című szerzeményéről lehet szó, a Magyar Szó fordítója az alligátort krokodilnak egyszerűsítette.  Teca néninek Moholon így érthetőbb (magyarázza, hogy mi az alligátor?). „Ahogy felcsendült a Rock and Roll vészes üteme, az ifjú társaság megőrült” – olvashatjuk a beszámolóban, ami az őrület részletes leírásával folytatódik: „a vállak rángatóztak, a térdek összekoccantak, szemük forgott és szájukkal elképzelhetetlen fintorokat vágtak. Hatvanan szorongtak, rángatóztak az ifjú lord kétszobás lakásában. Amikor azután Jeremy Baur gárdatiszt felkapta és a mennyezet felé lódította a házigazdát, a társaság végleg felbomlott. A szoba faláról lerángatták a festményeket, gázoltak rajta, lapokra szaggatták a könyveket, a gramofonlemezeket szétzúzták és az ifjú Mosley a bútorokat hányta ki az ablakon”. (Nem a bútorokat hányta le, hanem ki az ablakon!)

Ennek olvasatán Teca néni (Moholon) bizonyára elborzadt! Megjelent egy zene, egy tánc Amerikában, Angliában, amitől az emberek megőrülnek és ilyesmit tesznek? Hova jutott a világ? A nyugati kapitalista imperializmus?! Majd fohászkodott, nehogy ez a téboly elérje vidékeinket is.

A Magyar Szó cikkében az ismeretterjesztő rész  következik. Leírják, hogy a Rock and Roll, „amelyről egyébként a múltkor megemlékeztünk (itt merül fel a Wikipédia hitelessége: a Magyar Szó már korábban „a múltkor” írt erről a táncról, csak nem tudjuk mikor és mit!) ami magyarul azt jelenti, hogy „Billegj és forogj” és amely megőrjítette a nyugati ország ifjúságát (tehát Angliát) eredeti formájában 1951-ben született meg az Egyesült Államokban.” A cikk érthetően elmagyarázza, hogyan született ez a zene, úgy, hogy a  vajdasági egyszerű olvasó (közöttük Teca néni Moholon) is megértse: volt egyszer egy Alan Freed nevű rádiós Amerikában, aki új ötleteket keresett, ezért „elővette az érzelgős, de igen ütemes délamerikai népdalokat, kivetette belőlük a sírdogáló érzelmes részeket és megvadította az ütemeket. Így született meg a Hold kutyája, amelynek vad ütemű dallamát állandó kutyavonyítással fűszerezte. Szövegének, habár kutyáról szólt, se füle se farka nem volt”.

Nem tudom ebből mennyit érzékelt a vajdasági olvasó és nyilván eleve furcsállta, hogy ez a „se füle se farka zene” nagy sikert aratott. A cikkíró hozzátette az okot: „ifjúság úgy látszik megunta a hideg jazz zenét”! A folytatásban már némi ideológiát is becsempészett: „ez a nyers, hangzattalan és átmenetek nélküli zene, ugráló ütemével felborzolja za idegeket és nagyon megfelel az élet értelmét nem találó amerikai ifjúság egy részének”. (Diplomatikus fogalmazás, nehogy megsértődjön az USA: nem az egész amerikai ifjúságnak, hanem csak egy részének).

A szövegben itt következik a csúcs, amikor a cikk kioszt nem másnak, mint név szerint Elvis Presley-nek: „ a hold kutyája (sic! immár kis betűkkel, noha szerzemény címéről van szó – Moondog) akkor ért el dicsősége csúcsfokára, amikor Elvis Presley, jelenleg 21 éves ( a Magyar Szó akkoriban nagyon ügyelt a pontosságra, nyilván "kiguglizták", hogy Elvis 1935 január 8-án született, tehát 21 éves volt 1956-ban) csúnya, rosszul öltözött, mosdatlan és mindössze néhány elemit végzett fiatalember vette kezelésbe. Ez az ifjú jelenleg 500.000 dollárt keres évente. Olvasmánya és érdeklődési köre még mindig a képrajzoknál tart, mert igen nehezen olvas”. A továbbiakban azt is megtudhatja Teca néni (Moholon), hogy ezt a rosszul öltözött mosdatlan fiatalembert „a newyorki Broadway éjszakai mulatóhelyein alkalmazzák és jóllehet az igazgatók visszataszítónak tartják, mégis megtűrik, mert az élet düh énekese és táncosa megbolondította a nagyváros ifjúságát”. 

A szöveg bizonyára felkeltette a vajdasági olvasók érdeklődését és a folytatásból azt is megtudhatták, hogyan ismerhetnék meg közelebbről ezt a szörnyű hóbortot. A Magyar Szó ugyanis tudatja, hogy a Rock and Roll táncőrület egy film révén eljutott Európába! A film „bádogdobozban átkelt az óceánon és meghódította Angliát, Hollandiát Dániát” (ezt a három országot említi, Franciaország, Belgium, az NSZK, Svédország például hogy maradt ki?). Itt következik egy újabb eredeti fordítás, mely szerint a film címe: ”Billegesse magát az óramutató útján végesvégig”. Az angolul tudó egykori kolléga, így ültette magyarra, feltételezem elős ízben, Bill Haley „Rock around the Clock” szerzeményének címét. A cikkíró még hozzátette, hogy ez a film „Angliában, ahol csak bemutatták, mindenütt hisztérikus kitörésekre csábította a fiatalokat”!

 

A cikkből nem derül ki a szerző. Nincs aláírva. Nem valószínű, hogy a Magyar Szó újságírója jelen lett volna abban a bizonyos londoni lakásban, ahol Anthony Moyniham fiatal arisztokrata, gárdisták és süldő lányok társaságában búcsúbuliját tartotta ausztráliai száműzetése előtt és különtudósítóst adott volna le a Lapnak.

Másról lehet szó. A cikk az „Ezt jegyeztük fel a héten” című rovatban jelent meg a 4. oldalon (mellesleg a lap Gerő, Kádár és Hegedűs magyar pártvezetők belgrádi látogatásáról a mellette lévő, 5. oldalon számolt be! Először a rock and roll, azután a politikusok! Eredeti lap struktúra.). A rovat fejléce utal arra, hogy a Magyar Szó szerkesztőségében olvastak nyugati lapokat és ebből ollóztak ki cikkeket. De nem tüntették fel, hogy konkrétan melyik lapból. Minden arra utal, hogy valamelyik újságíró elolvasta valamelyik angol lap riportját, átmesélte és kommentálta is szabadon. Fittyet hányva a londoni lap esetleges jogdíj-követeléseire. Ilyesmivel az 1950-es években nem foglalkoztak!

Ha a Magyar Szó riportere nem is járt Londonban, az biztos, hogy azon a napon, amikor ez a cikk megjelent, 1956. október 24-én, a Lap kijelölt újságírója útban volt Budapestre. Ahol ...

Titkosított Eurovíziós fesztivál

 

Olaszország győzött. Nem nemzetközi pizza-sütő versenyen. Hanem az Eurovízió idei fesztiválján. Amit Magyarországon sikeresen eltitkoltak. Amikor a szavazásnál a műsorvezetők Rotterdamból egymás után kapcsoltak 39 fővárost (38 európai plusz Ausztrália) – ez a legizgalmasabb és legszimpatikusabb része ennek a versenynek – Budapestet nem hívták (a Magyar Televízió nem is közvetítette, a spanyol TVE-n adását néztem). Mintha ez az ország nem is létezne. Saját magunkat iktattuk ki, de erről majd az alábbiakban szólok.

 Több mint fél évszázada figyelemmel kísérem ezt a dalfesztivált. Jugoszlávia a kezdetektől részt vett a versenyben, győzelmet is ünnepelhetett, természetesen a tévé rendszeresen közvetítette. Egy kedves esemény volt, majdnem olyan, mint egy foci EB, érdeklődve vártam és többször is nagyobb társaságban követtük a versenyt, értékeltük a fellépőket, latolgattuk az esélyeket. Ráhibáztunk, vagy nem a győztesre.

 Az elmúlt években minden alkalommal írtam is az Eurovízióról. Újságíró koromban, a Magyar Szóban, az utóbbi időben a blogomban. Ezek a bejegyzések – amit meg is osztottam a FB-n – nagy olvasottságot értek el. Az egyik ilyen értékelésem, írásom olvasottsági rekordot döntött. Mert átvette valamelyik portál és elképzelhetetlenül sokan elolvasták. Mert érdekli az embereket ez az esemény. Mint a focihoz, a zenéhez is szeretnek hozzászólni. A többségében megmondják a tuttit, „felfedezik a nagy igazságot” a legócskább közhelyet a fesztivállal kapcsolatban: „Ez már régen nem a zenéről szól, hanem a politikáról és az érdekekről”. Mert a baráti országok egymásra szavaznak. Tegnap este ez a jelenség már nem volt annyira szembetűnő, persze Görögország és Ciprus egymásnak adta a legmagasabb pontszámot és Észak Macedónia is 12 ponttal udvariaskodott Szerbiának (rajtuk kívül, a szakmai értékelésben Horvátország adott 7, Albánia 1 pontot).

 

Ezen az európai eseményen, amit minden ország (a résztvevő 39 biztosan) élőben közvetít az idén nem vett részt Magyarország. 2019 októberében az MTVA hivatalosan bejelentette, hogy nem fog részt venni a következő Eurovíziós fesztiválon. Mivel a tavaly elmaradt, ez a kijelentés az ideire vonatkozott.

Miért? Bencsik András a kormány közeli Demokrata lap főszerkesztője akkoriban  így fogalmazott a Hír TV Sajtóklub című műsorában: „Az a homoszexuális flottatüntetés, amivé züllött ez a nemzetközi dalfesztivál, hogy ebben nem veszünk részt, ezt mentálhigiénés okból is örvendetesnek tartom, mert nagyon sok fiatalkorú azt hitte, hogy ez egy 18 éven aluliaknak való dolog, miközben itt ilyen visítozó transzvesztiták meg szakállas nők rombolták a közízlést.(…) Felejtsük el ez a Conchita Wurstokkal terhelt gusztustalan, erőltetett, propagandisztikus másság fesztivált.”

 Sokak szerint Magyarország megsértődött. Mert kiválasztott képviselőink szerény, vagy annál is gyengébb eredményeket értek el. Ez sértésnek vette az MTVA. Hiszen akkora nagy felhajtással, többfordulós verseny során „nagy szakértelemmel” választották ki a legjobbat. Amit azután a többi európai ország nem értékelt! Hogy miért, ennek több lehetséges oka is van. A zeneszám, a fellépő produkciója mellett, vagy még inkább számít Magyarország európai megítélése. Ez már politika és nem érdeke a jelenlegi politikának, hogy a fesztivált kísérő nem kevés számú tévénéző elgondolkodjon azon: nem kedvelnek bennünket? Valamiért. Ugyan miért?

 A legkönnyebb levonulni a pályáról. A sportszerűség pedig elvárja, hogy egy csapat még akkor sem, ha a bíró ellene fúj, ha a közönség kifütyüli, ha minden ellene szól sértődötten levonuljon. Ezt pedig a sportot kiemelt szinten kedvelő politikusok is nagyon jól tudják.

 Egy országnak, amelyik a legelső megmérettetés óta minden versenyen megjelenik, ha úgy vesszük, oka lenne, hogy sértődve levonuljon. Ez az ország a világ, pop, rock és minden lehető könnyűzenei irányzat egyik vezető nagyhatalma: az Egyesült Királyság. Az utóbbi években rendszerint csúfosan leszerepel, az utolsók között végez. Tegnap este a szakmai szavazáson egyedüliként egyetlen egy szavazatot sem kapott! Megalázó. Igaz, Nagy Britannia valami okból következetesen esélytelen fellépőket nevez erre a fesztiválra, de azért ... London mégsem vonul le. Mert tiszteli a fair-playt!

 Bencsik világosan fogalmazott a „gender problémával” kapcsolatban. Az idén is egy olyan formáció győzött, amely ugyan rock zenekar és rockos számot adtak elő, de az énekes kisminkelten, furcsa öltözékben jelent meg. A szakmai szavazás után, egyébként Svájc és nyomában Franciaország állt az élen, de a közönség szavazatai az olaszokat hozták fel győztesként! Ezek szerint az európai közönség nem irtózik az ilyenektől. Meg a, különböző értelemben vett többszínűségtől. Valamelyik északi országot, talán Norvégiát egy olyan együttes képviselte, ahol mindannyian színes bőrűek voltak! Migránsok. Vagy leszármazottjaik.

 Az idei fesztivál egyik fő érdekessége, hogy a három legsikeresebb dal közül egyiket sem angol nyelven adták elő (a korábbi fesztiválokon már idegesítő volt, hogy valamilyen nagyobb siker és érvényesülés infantilis reményében majdnem minden ország versenyzője angol nyelven adta elő dalát).

A győztes, az olasz Maneskin rock-együttes Zitti és Buoni (magyar fordításban talán: Legyél csendes és viselkedj!) természetesen olaszul énekelt. A klasszikus négytagú rock felállásban (mint a Led Zeppelin például) a basszusgitáros egy csaj volt. Aki a dalban kapott egy rövid szóló részt is!

A második helyen Franciaország képviselője győzött, az énekesnő művészneve Barbara Pravi. Szerb és iráni származású szülőktől született Párizsban, eredeti vezetékneve Pjević. A nagypapa vándorolt ki Franciaországba. Francia nyelven énekelte a Voila (Íme) című saját szerzeményét. A dal a régebbi francia chanson, vagy inkább a Jacque Brel által képviselt stílus folytatása. Franciaországnak az utóbbi húsz év legjobb helyezését érte el.

A szakmai zsűrinél, mint említettem Svájc kapta a legtöbb pontot. Az előadó Gjon Muharremaj, Svájcban született albán származású énekes. Apja koszovói, anyja tiranai születésű albán. Immár a svájci albánok nem csak a Svájc labdarúgó válogatottjának gerincét képezik, a zenei téren is sikereket hoznak az őket befogadott országnak! Gjon franciául énekelt. Egy szép szerzeményt.

 Szerbia képviselője is bejutott a döntőbe, az egyetlen országként a (számomra még mindig furcsán hangzó) „Nyugat-Balkán régióból”. Az összesített szavazatok alapján a 15. helyen végzett a Hurricane nevű formáció. A produkciót erotikusnak szánták (rajtuk kívül még Azerbajdzsán játszott erre a kártyára), de véleményem szerint enyhén szólva túltolták a mutatványt. A szakmának nem annyira, de az európai közönségnek tetszettek a belgrádi tüzes csajok. Nem csak a „gender” olasz gyerek.

 

 

Latin tanár

 

Est modus in rebus.

Nem rébuszokban fogok az alábbiakban értekezni. Nem rejtélyes feladatot fogok közzétenni, ami első nézésre összefüggéstelen betűkből, szavakból vagy jelekből álló feladvány. Ami a megfejtés után értelmes mondatot vagy szöveget eredményez. 

Akik a múlt században gimnáziumba jártak, azok értik a fenti latin mondat értelmét. A fiatalabbak – ha akad ilyen olvasóm, amit nagyon remélek - nem biztos.

Bevallom, nem tudom, tanítanak-e még latin nyelvet a gimnáziumokban?

Úgy tudom, hogy Szerbiában a társadalmi szakon 2011-ben végrehajtott oktatási reform során egy évre szűkítették a latin nyelv oktatását. A természeti tudományok szakán nem tanítják. Pedig például az orvosi egyetemre erről a szakról pályáznak a fiatalok és a medicinában a latin nyelv enyhén szólva is használatos

A becsei gimnáziumban mi még két éven keresztül tanultunk latin nyelvet. A megboldogult Radovan Nićetin egy szigorú tanárnak számított, francia és latin nyelvet oktatott. Ami oktatásából maradandónak bizonyult: mindenkinek meg kellett tanulni 100 latin mondást. Többek között a fentit is. Hiszen ezeket klasszikus római írók, filozófusok, személyiségek fogalmazták meg, sajátos értékként évszázadokon keresztül megőrizte az emberi civilizáció. Hasznos tanácsok az élethez, az életvitelhez, a gondolkodáshoz, viselkedéshez.

Az egyetemen francia nyelv és irodalom szakon diplomáztam. Négy szemeszteren keresztül tanultam, majd sikeresen vizsgáztam latin nyelvből. A diplomám alapján akár taníthatnék is latin nyelvet, de bevallom, sajnos túl sokat felejtettem és nem tudnám vállalni. Utoljára 1976-ban foglalkoztam komolyan a latin nyelvvel.

Szerettem a latin órákat az egyetemen. Az újvidéki Bölcsészeti Kar központi épülete a Njegoš utcában volt, de kisebb létszámú karok (ilyen volt a francia tanszék) esetében bizonyos előadásokra, helyszűke miatt Újvidék régi, polgári városrészében, a Zmaj Jovan sétálóutcából nyíló, Svetozar Marković (ismertebb néven Pašić) utcai hangulatos épületében került sor. (Később ezt az épületet adták át a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémiának, itt található az akadémia székháza). Itt oktatta egy nagyon idős, nyugdíjból visszahívott tanár a latin nyelvet és irodalmat, aki mellesleg a közelben lakott. Olyan idős volt, hogy azzal viccelődtünk, hogy ő még személyesen ismerte Vergiliust, Horatiust, esetleg Caesart is.

Nem tudom, hogy a magyarországi gimnáziumokban tanítják-e még a latin nyelvet. Egy személyes tapasztalat azt a gyanút táplálja, hogy a latin nyelv, mint szükségtelen, az itteni oktatási reform áldozataként megszűnt.  Néhány évvel ezelőtt a Nagymező utcában (festéket mentem vásárolni az ott található művészellátó boltba) egy csoport közmunkásra figyeltem fel, akik az utcát söpörték, ürítették a szemetesládákat és ilyen hasonló feladatokat hajtottak végre az akkoriban beindult közmunkás program keretében („nem adunk csak úgy segélyt, dolgozzanak meg érte!”). Egy szakállas, kinézete, megjelenése alapján a többi közmunkástól eltérő megjelenésű idősödő személyre figyeltem fel, aki félrevonultan és rezignáltan majszolta a szendvicsét a félórás ebédszünetben. Beszédbe elegyedtem vele. Elmondta, hogy latin és ógörög nyelv tanára, régebben gimnáziumban oktatott, de megszűnt a latin nyelv tanítása, munka nélkül maradt és behívták közmunkára. Mert egyébként nem folyósítják a segélyt!

 Kis híján elsírtam magam keserűségemben, hogy hova jutott ez a társadalom! Aki nem tud pénzt csinálni, az haszontalan, arra nincs szükség! 

Mindent mértékkel!

Ez a lényege a bejegyzés elején közölt latin szentenciának. Erről terveztem írni. De miután eszembe jutott a Nagymező utca-i szemetesládákat ürítő latin tanár, elment a kedvem minden más értekezéstől. Talán majd máskor folytatom.

Végezetül: létezik egy latin mondás, amit a hatalmon lévő párt szlogenként használhatna, ha emlékeznek, még amit annak idején a gimnáziumban tanultak (már aki járt gimnáziumba). A mondás része a párt elnevezése is, ezért találom célszerűnek: Haec est victoria, quae vincit mundum, fides nostra!

A szentencia nem tartozik az ismertek közé, közlöm a fordítást: És az a győzelem, a győzelem a világ felett, a mi létünk!

Post scriptum:

Amikor megkóstoltam megállapítottam, hogy gasztronómiai pályafutásom legfinomabb pörköltéjét főztem meg ma. Mert tartottam magam a bölcsességhez: mindent mértékkel!

Úgy emlékeztem, hogy lekapcsoltam a gázt a pörkölt alatt. Kiderült, hogy nem! Amíg a fenti bejegyzést leírtam (50 perc) leégett!

Az égett szagra rohantam át a szobából a konyhába.

Már későn!

Mellékhatás

 

Tegnap este a feleségem talált egy ...

Ugyan mit talált a feleségem?

Amikor életemben először elvittek a Balatonra, Erzsi ángyom talált egy aranygyűrűt. Miután megérezte a talpa alatt a vízben, először azt gondolta, hogy egy 14-es csavar, ami esetleg csónakról esett le (soha sem volt csónakom, nem tudom van-e rajta 14-es csavar). Amikor lehajolt, kiderült, hogy karikagyűrű

Láttuk filmben: megszakadt jegyesség után a csalódott leány dühében a tengerbe dobja jegygyűrűjét. Ebben az esetben a magyar tengerbe hajította. Vagy egy nős férfi húzta le az ujjáról miután megakadt a szeme valamelyik leányzón és mivel nincs minden típusú fürdőnadrágon zseb (az akkor divatos fecskén sem), a vízbe dobta az árulkodó ékszert (azzal a szándékkal, hogy ha nem sikerült az udvarlás, később visszajön és kihalássza). Az is lehet, hogy egy olyan holló ejtette el csőréből, mint amelyik elragadta annak idején Mátyás király gyűrűjét.

Azt hiszem nem kutattunk az eredeti tulajdonos után, ángyom a gyűrűt megőrizte a balatoni nyaralás szép emlékeként. Ha esetleg valamelyik olvasónak eszébe jut, hogy 1965 nyarán a Balatonon elveszítette jegygyűrűjét, nem tudok segíteni, mert ángyom hagyatékának nem én vagyok az örököse. 

De mit talált a feleségem?

Egy fehér pirulát a konyhaasztalon.

A tiéd? – kérdezte.

Ha nem az övé, akkor nem maradt túl nagy választék.

Kevésbé valószínű, hogy valaki behatolt volna a lakásba azzal a szándékkal, hogy elhelyezzen egy szem gyógyszert az asztalon. Miközben értékeink közül – gitár, szaxofon, zongora, karórák, öngyújtók, töltőtollak, TV-készülék, szenzoros fedelű szemetes kanna – semmit sem tulajdonított el. 

Nem emlékeztem, hogy mikor tettem ki az asztalra a tablettát és milyen fajta. Kézenfekvőnek tűnik, hogy az agyserkentő, feledékenységet gátolandó gyógyszer, azt készítettem elő, de mivel nem vettem be, elfeledkeztem róla. Logikus gondolatmenet. Nem, ez kisebb volt, mint a gringo (vagy mi a neve). Rémlett, hogy szándékomban állt bevenni egy emésztést segítő pirulát, hiszen vacsorára fogyasztottam el a szombatról maradt rakott krumplit, ami nem könnyű eledel alvás előtt. Összemértem azzal a gyógyszerrel, az asztalon talált bogyó ennél is kisebbnek tűnt.

Nem maradt más hátra, hogy a témát lezárjam, bekaptam a pirulát egy fél pohár víz kíséretében. Gyógyszert nem dobálunk el!

Az éjszaka folyamán nem jelentkezett semmi panasz, kivéve, hogy furcsát álmodtam: Argentínába utaztam repülővel és indulás előtt útravalóra csirkehúst sütöttem?! Furcsa, hiszen egyrészt semmi sürgős elintéznivaló nem vár rám a gauchók földjén, a Jó Szelek Városában, a La Bombonera sem fogad közönséget, a Boca Juniors is zárt kapuk mögött játszik, másrészt a sült csirke sem tartozik a kedvenceim közé. Meg egyébként is, miért sütöttem volna, hiszen vásárolható grill csirke hozzáférhető áron?

Nyilván a pirula mellékhatásaként jelentkezett a furcsa álom.