2021. május 23., vasárnap

Titkosított Eurovíziós fesztivál

 

Olaszország győzött. Nem nemzetközi pizza-sütő versenyen. Hanem az Eurovízió idei fesztiválján. Amit Magyarországon sikeresen eltitkoltak. Amikor a szavazásnál a műsorvezetők Rotterdamból egymás után kapcsoltak 39 fővárost (38 európai plusz Ausztrália) – ez a legizgalmasabb és legszimpatikusabb része ennek a versenynek – Budapestet nem hívták (a Magyar Televízió nem is közvetítette, a spanyol TVE-n adását néztem). Mintha ez az ország nem is létezne. Saját magunkat iktattuk ki, de erről majd az alábbiakban szólok.

 Több mint fél évszázada figyelemmel kísérem ezt a dalfesztivált. Jugoszlávia a kezdetektől részt vett a versenyben, győzelmet is ünnepelhetett, természetesen a tévé rendszeresen közvetítette. Egy kedves esemény volt, majdnem olyan, mint egy foci EB, érdeklődve vártam és többször is nagyobb társaságban követtük a versenyt, értékeltük a fellépőket, latolgattuk az esélyeket. Ráhibáztunk, vagy nem a győztesre.

 Az elmúlt években minden alkalommal írtam is az Eurovízióról. Újságíró koromban, a Magyar Szóban, az utóbbi időben a blogomban. Ezek a bejegyzések – amit meg is osztottam a FB-n – nagy olvasottságot értek el. Az egyik ilyen értékelésem, írásom olvasottsági rekordot döntött. Mert átvette valamelyik portál és elképzelhetetlenül sokan elolvasták. Mert érdekli az embereket ez az esemény. Mint a focihoz, a zenéhez is szeretnek hozzászólni. A többségében megmondják a tuttit, „felfedezik a nagy igazságot” a legócskább közhelyet a fesztivállal kapcsolatban: „Ez már régen nem a zenéről szól, hanem a politikáról és az érdekekről”. Mert a baráti országok egymásra szavaznak. Tegnap este ez a jelenség már nem volt annyira szembetűnő, persze Görögország és Ciprus egymásnak adta a legmagasabb pontszámot és Észak Macedónia is 12 ponttal udvariaskodott Szerbiának (rajtuk kívül, a szakmai értékelésben Horvátország adott 7, Albánia 1 pontot).

 

Ezen az európai eseményen, amit minden ország (a résztvevő 39 biztosan) élőben közvetít az idén nem vett részt Magyarország. 2019 októberében az MTVA hivatalosan bejelentette, hogy nem fog részt venni a következő Eurovíziós fesztiválon. Mivel a tavaly elmaradt, ez a kijelentés az ideire vonatkozott.

Miért? Bencsik András a kormány közeli Demokrata lap főszerkesztője akkoriban  így fogalmazott a Hír TV Sajtóklub című műsorában: „Az a homoszexuális flottatüntetés, amivé züllött ez a nemzetközi dalfesztivál, hogy ebben nem veszünk részt, ezt mentálhigiénés okból is örvendetesnek tartom, mert nagyon sok fiatalkorú azt hitte, hogy ez egy 18 éven aluliaknak való dolog, miközben itt ilyen visítozó transzvesztiták meg szakállas nők rombolták a közízlést.(…) Felejtsük el ez a Conchita Wurstokkal terhelt gusztustalan, erőltetett, propagandisztikus másság fesztivált.”

 Sokak szerint Magyarország megsértődött. Mert kiválasztott képviselőink szerény, vagy annál is gyengébb eredményeket értek el. Ez sértésnek vette az MTVA. Hiszen akkora nagy felhajtással, többfordulós verseny során „nagy szakértelemmel” választották ki a legjobbat. Amit azután a többi európai ország nem értékelt! Hogy miért, ennek több lehetséges oka is van. A zeneszám, a fellépő produkciója mellett, vagy még inkább számít Magyarország európai megítélése. Ez már politika és nem érdeke a jelenlegi politikának, hogy a fesztivált kísérő nem kevés számú tévénéző elgondolkodjon azon: nem kedvelnek bennünket? Valamiért. Ugyan miért?

 A legkönnyebb levonulni a pályáról. A sportszerűség pedig elvárja, hogy egy csapat még akkor sem, ha a bíró ellene fúj, ha a közönség kifütyüli, ha minden ellene szól sértődötten levonuljon. Ezt pedig a sportot kiemelt szinten kedvelő politikusok is nagyon jól tudják.

 Egy országnak, amelyik a legelső megmérettetés óta minden versenyen megjelenik, ha úgy vesszük, oka lenne, hogy sértődve levonuljon. Ez az ország a világ, pop, rock és minden lehető könnyűzenei irányzat egyik vezető nagyhatalma: az Egyesült Királyság. Az utóbbi években rendszerint csúfosan leszerepel, az utolsók között végez. Tegnap este a szakmai szavazáson egyedüliként egyetlen egy szavazatot sem kapott! Megalázó. Igaz, Nagy Britannia valami okból következetesen esélytelen fellépőket nevez erre a fesztiválra, de azért ... London mégsem vonul le. Mert tiszteli a fair-playt!

 Bencsik világosan fogalmazott a „gender problémával” kapcsolatban. Az idén is egy olyan formáció győzött, amely ugyan rock zenekar és rockos számot adtak elő, de az énekes kisminkelten, furcsa öltözékben jelent meg. A szakmai szavazás után, egyébként Svájc és nyomában Franciaország állt az élen, de a közönség szavazatai az olaszokat hozták fel győztesként! Ezek szerint az európai közönség nem irtózik az ilyenektől. Meg a, különböző értelemben vett többszínűségtől. Valamelyik északi országot, talán Norvégiát egy olyan együttes képviselte, ahol mindannyian színes bőrűek voltak! Migránsok. Vagy leszármazottjaik.

 Az idei fesztivál egyik fő érdekessége, hogy a három legsikeresebb dal közül egyiket sem angol nyelven adták elő (a korábbi fesztiválokon már idegesítő volt, hogy valamilyen nagyobb siker és érvényesülés infantilis reményében majdnem minden ország versenyzője angol nyelven adta elő dalát).

A győztes, az olasz Maneskin rock-együttes Zitti és Buoni (magyar fordításban talán: Legyél csendes és viselkedj!) természetesen olaszul énekelt. A klasszikus négytagú rock felállásban (mint a Led Zeppelin például) a basszusgitáros egy csaj volt. Aki a dalban kapott egy rövid szóló részt is!

A második helyen Franciaország képviselője győzött, az énekesnő művészneve Barbara Pravi. Szerb és iráni származású szülőktől született Párizsban, eredeti vezetékneve Pjević. A nagypapa vándorolt ki Franciaországba. Francia nyelven énekelte a Voila (Íme) című saját szerzeményét. A dal a régebbi francia chanson, vagy inkább a Jacque Brel által képviselt stílus folytatása. Franciaországnak az utóbbi húsz év legjobb helyezését érte el.

A szakmai zsűrinél, mint említettem Svájc kapta a legtöbb pontot. Az előadó Gjon Muharremaj, Svájcban született albán származású énekes. Apja koszovói, anyja tiranai születésű albán. Immár a svájci albánok nem csak a Svájc labdarúgó válogatottjának gerincét képezik, a zenei téren is sikereket hoznak az őket befogadott országnak! Gjon franciául énekelt. Egy szép szerzeményt.

 Szerbia képviselője is bejutott a döntőbe, az egyetlen országként a (számomra még mindig furcsán hangzó) „Nyugat-Balkán régióból”. Az összesített szavazatok alapján a 15. helyen végzett a Hurricane nevű formáció. A produkciót erotikusnak szánták (rajtuk kívül még Azerbajdzsán játszott erre a kártyára), de véleményem szerint enyhén szólva túltolták a mutatványt. A szakmának nem annyira, de az európai közönségnek tetszettek a belgrádi tüzes csajok. Nem csak a „gender” olasz gyerek.

 

 

2021. április 17., szombat

Latin tanár

 

Est modus in rebus.

Nem rébuszokban fogok az alábbiakban értekezni. Nem rejtélyes feladatot fogok közzétenni, ami első nézésre összefüggéstelen betűkből, szavakból vagy jelekből álló feladvány. Ami a megfejtés után értelmes mondatot vagy szöveget eredményez. 

Akik a múlt században gimnáziumba jártak, azok értik a fenti latin mondat értelmét. A fiatalabbak – ha akad ilyen olvasóm, amit nagyon remélek - nem biztos.

Bevallom, nem tudom, tanítanak-e még latin nyelvet a gimnáziumokban?

Úgy tudom, hogy Szerbiában a társadalmi szakon 2011-ben végrehajtott oktatási reform során egy évre szűkítették a latin nyelv oktatását. A természeti tudományok szakán nem tanítják. Pedig például az orvosi egyetemre erről a szakról pályáznak a fiatalok és a medicinában a latin nyelv enyhén szólva is használatos

A becsei gimnáziumban mi még két éven keresztül tanultunk latin nyelvet. A megboldogult Radovan Nićetin egy szigorú tanárnak számított, francia és latin nyelvet oktatott. Ami oktatásából maradandónak bizonyult: mindenkinek meg kellett tanulni 100 latin mondást. Többek között a fentit is. Hiszen ezeket klasszikus római írók, filozófusok, személyiségek fogalmazták meg, sajátos értékként évszázadokon keresztül megőrizte az emberi civilizáció. Hasznos tanácsok az élethez, az életvitelhez, a gondolkodáshoz, viselkedéshez.

Az egyetemen francia nyelv és irodalom szakon diplomáztam. Négy szemeszteren keresztül tanultam, majd sikeresen vizsgáztam latin nyelvből. A diplomám alapján akár taníthatnék is latin nyelvet, de bevallom, sajnos túl sokat felejtettem és nem tudnám vállalni. Utoljára 1976-ban foglalkoztam komolyan a latin nyelvvel.

Szerettem a latin órákat az egyetemen. Az újvidéki Bölcsészeti Kar központi épülete a Njegoš utcában volt, de kisebb létszámú karok (ilyen volt a francia tanszék) esetében bizonyos előadásokra, helyszűke miatt Újvidék régi, polgári városrészében, a Zmaj Jovan sétálóutcából nyíló, Svetozar Marković (ismertebb néven Pašić) utcai hangulatos épületében került sor. (Később ezt az épületet adták át a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémiának, itt található az akadémia székháza). Itt oktatta egy nagyon idős, nyugdíjból visszahívott tanár a latin nyelvet és irodalmat, aki mellesleg a közelben lakott. Olyan idős volt, hogy azzal viccelődtünk, hogy ő még személyesen ismerte Vergiliust, Horatiust, esetleg Caesart is.

Nem tudom, hogy a magyarországi gimnáziumokban tanítják-e még a latin nyelvet. Egy személyes tapasztalat azt a gyanút táplálja, hogy a latin nyelv, mint szükségtelen, az itteni oktatási reform áldozataként megszűnt.  Néhány évvel ezelőtt a Nagymező utcában (festéket mentem vásárolni az ott található művészellátó boltba) egy csoport közmunkásra figyeltem fel, akik az utcát söpörték, ürítették a szemetesládákat és ilyen hasonló feladatokat hajtottak végre az akkoriban beindult közmunkás program keretében („nem adunk csak úgy segélyt, dolgozzanak meg érte!”). Egy szakállas, kinézete, megjelenése alapján a többi közmunkástól eltérő megjelenésű idősödő személyre figyeltem fel, aki félrevonultan és rezignáltan majszolta a szendvicsét a félórás ebédszünetben. Beszédbe elegyedtem vele. Elmondta, hogy latin és ógörög nyelv tanára, régebben gimnáziumban oktatott, de megszűnt a latin nyelv tanítása, munka nélkül maradt és behívták közmunkára. Mert egyébként nem folyósítják a segélyt!

 Kis híján elsírtam magam keserűségemben, hogy hova jutott ez a társadalom! Aki nem tud pénzt csinálni, az haszontalan, arra nincs szükség! 

Mindent mértékkel!

Ez a lényege a bejegyzés elején közölt latin szentenciának. Erről terveztem írni. De miután eszembe jutott a Nagymező utca-i szemetesládákat ürítő latin tanár, elment a kedvem minden más értekezéstől. Talán majd máskor folytatom.

Végezetül: létezik egy latin mondás, amit a hatalmon lévő párt szlogenként használhatna, ha emlékeznek, még amit annak idején a gimnáziumban tanultak (már aki járt gimnáziumba). A mondás része a párt elnevezése is, ezért találom célszerűnek: Haec est victoria, quae vincit mundum, fides nostra!

A szentencia nem tartozik az ismertek közé, közlöm a fordítást: És az a győzelem, a győzelem a világ felett, a mi létünk!

Post scriptum:

Amikor megkóstoltam megállapítottam, hogy gasztronómiai pályafutásom legfinomabb pörköltéjét főztem meg ma. Mert tartottam magam a bölcsességhez: mindent mértékkel!

Úgy emlékeztem, hogy lekapcsoltam a gázt a pörkölt alatt. Kiderült, hogy nem! Amíg a fenti bejegyzést leírtam (50 perc) leégett!

Az égett szagra rohantam át a szobából a konyhába.

Már későn!

2021. január 31., vasárnap

Mellékhatás

 

Tegnap este a feleségem talált egy ...

Ugyan mit talált a feleségem?

Amikor életemben először elvittek a Balatonra, Erzsi ángyom talált egy aranygyűrűt. Miután megérezte a talpa alatt a vízben, először azt gondolta, hogy egy 14-es csavar, ami esetleg csónakról esett le (soha sem volt csónakom, nem tudom van-e rajta 14-es csavar). Amikor lehajolt, kiderült, hogy karikagyűrű

Láttuk filmben: megszakadt jegyesség után a csalódott leány dühében a tengerbe dobja jegygyűrűjét. Ebben az esetben a magyar tengerbe hajította. Vagy egy nős férfi húzta le az ujjáról miután megakadt a szeme valamelyik leányzón és mivel nincs minden típusú fürdőnadrágon zseb (az akkor divatos fecskén sem), a vízbe dobta az árulkodó ékszert (azzal a szándékkal, hogy ha nem sikerült az udvarlás, később visszajön és kihalássza). Az is lehet, hogy egy olyan holló ejtette el csőréből, mint amelyik elragadta annak idején Mátyás király gyűrűjét.

Azt hiszem nem kutattunk az eredeti tulajdonos után, ángyom a gyűrűt megőrizte a balatoni nyaralás szép emlékeként. Ha esetleg valamelyik olvasónak eszébe jut, hogy 1965 nyarán a Balatonon elveszítette jegygyűrűjét, nem tudok segíteni, mert ángyom hagyatékának nem én vagyok az örököse. 

De mit talált a feleségem?

Egy fehér pirulát a konyhaasztalon.

A tiéd? – kérdezte.

Ha nem az övé, akkor nem maradt túl nagy választék.

Kevésbé valószínű, hogy valaki behatolt volna a lakásba azzal a szándékkal, hogy elhelyezzen egy szem gyógyszert az asztalon. Miközben értékeink közül – gitár, szaxofon, zongora, karórák, öngyújtók, töltőtollak, TV-készülék, szenzoros fedelű szemetes kanna – semmit sem tulajdonított el. 

Nem emlékeztem, hogy mikor tettem ki az asztalra a tablettát és milyen fajta. Kézenfekvőnek tűnik, hogy az agyserkentő, feledékenységet gátolandó gyógyszer, azt készítettem elő, de mivel nem vettem be, elfeledkeztem róla. Logikus gondolatmenet. Nem, ez kisebb volt, mint a gringo (vagy mi a neve). Rémlett, hogy szándékomban állt bevenni egy emésztést segítő pirulát, hiszen vacsorára fogyasztottam el a szombatról maradt rakott krumplit, ami nem könnyű eledel alvás előtt. Összemértem azzal a gyógyszerrel, az asztalon talált bogyó ennél is kisebbnek tűnt.

Nem maradt más hátra, hogy a témát lezárjam, bekaptam a pirulát egy fél pohár víz kíséretében. Gyógyszert nem dobálunk el!


Az éjszaka folyamán nem jelentkezett semmi panasz, kivéve, hogy furcsát álmodtam: Argentínába utaztam repülővel és indulás előtt útravalóra csirkehúst sütöttem?! Furcsa, hiszen egyrészt semmi sürgős elintéznivaló nem vár rám a gauchók földjén, a Jó Szelek Városában, a La Bombonera sem fogad közönséget, a Boca Juniors is zárt kapuk mögött játszik, másrészt a sült csirke sem tartozik a kedvenceim közé. Meg egyébként is, miért sütöttem volna, hiszen vásárolható grill csirke hozzáférhető áron?

Nyilván a pirula mellékhatásaként jelentkezett a furcsa álom.

2020. december 20., vasárnap

Ciki

 

Amikor 1971-ben mi, vajdasági fiatal rock-zenészek értesültünk arról, hogy Magyarországon LGT névvel alakult egy szuperzenekar nagy érdeklődéssel vártuk az első produkciójukat. Miközben, persze sajnálkoztunk, hogy ezzel megcsonkult három létező együttes is (az Omega, a Metro és a Hungária), de reménykedtünk, hogy megfelelő helyettesítéssel magukra találnak.. Először egy kislemez érkezett meg az új zenekartól, rajta a Kenyéren és vízen. El voltunk ragadtatva. Még ma is az itt elhangzott gitárszólót tartom az egyik legjobbnak, nem csak Barta Tamástól, hanem egyáltalán, és időnként szívesen meghallgatom. Frenreisz basszusjátéka is újat mutatott.

 

Majd 1971 decemberében megjelent a bemutatkozó album Locomotiv GT címmel. Egy újfajta, nyugatias hangzású, progresszív zenei anyag. Az album egy Gipszeld be a kezed című rövid blues-al fejeződik be. A címzés szerint, hozzátartozott a Royal blues Barta szerzeményhez. Személyesen akkor arra gyanakodtam, hogy hiányzott még két percnyi zenei anyag és összedobták ezt a nótát a legvégére. Szellemes és eredeti megoldásnak találtam. A szerzeményben elhangzik egy szó, amit nem értettünk: ciki! „Ha cikit akarsz játszani, gipszeld be a kezed!”

 

Ciki. Ez a szó ismeretlen volt tágabb baráti körben is Vajdaságban. Senki sem használta. Nem tudtuk mit jelenthet, csak találgattunk. Az értelmező szótár szerint „szófajváltással és szóhasadással keletkezett a német eredetű cvikli (szorult helyzet) szóból. Később a főnévi hasonlatot felváltotta a melléknévi”. Ettől a magyarázattól nem lettünk sokkal okosabbak.

 

            Áttelepülésünk után itt tapasztaltam, hogy Magyarországon bizony elterjedt, használatos kifejezés. „Ez nagyon ciki!” – mondják gyakran. Arra is, ha valami kellemetlen. Manapság inkább „ez nagyon gáz” kifejezés terjedt el. Eredeti értelemben talán a kifejezéshez tartozik a (nem csak zeneileg) hamis, gyenge minőségű tartalom is.

 

Nemrégiben egy újságban azt olvastam, hogy a ciki a cikória növény elnevezéséből ered. Szégyenkezve bevallom, hogy erről a növényről sem hallottam. A wikiből megtudtam, hogy az „őszirózsák családjába tartozó tarka mezei hatány nemesített változata”. Azt meg pláne nem tudtam, hogy a cikória gyökeréből készült a „kávépótló”. Idézőjelbe tettem, mert el nem tudom képzelni, hogy valami pótolhatja az eredeti kávé zamatát. Állítják, hogy igen, sőt, egészségesebb, mint a kávé! A Zaporozsec nevű autó is majdnem úgy nézett ki, mint az 1602-es BMW.

Életem során nem tudtam megkedvelni semmi ilyen „pótlót”, a citrom-, cukor- és hasonló pótlókat. A margarin ízét, amit a vaj helyettesítésére találtak ki, és állították, hogy egészségesebb, mint a vaj, soha sem tudtam megszeretni.

 

Mivel szülővárosomban megépült egy szójagyár és elterjedtek a gyárban készült (szintén nagyon egészséges) szója termékek, sokan mondták, hogy a szója is pótolhat ezt, azt, például húst. Egyszer megkóstoltattak velem egy olyan kolbászt, amibe, hogy felszaporítsák, szóját is kevertek. Sörnyű íze volt! Tönkretették az egész kolbász-termést. Inkább készítettek volna négy szállal kevesebbet, de igazit! Hasonló elutasítással viszonyultam a szójából készült fasírozott iránt is.

 

Suhanc koromban egyszer becsöngetett hozzánk egy „bácsi”, aki bőrkabátot árusított. A bőrkabát (hasonlóan, mint a töltőtoll, öngyújtó, karóra) a gyengéim közé tartozik. A házhoz jött termelő, gyártó vagy kereskedő rendkívül kedvező árfekvést lebegtetett be, amiből még alkudni is lehetett (volna, de én soha sem alkuszom, nekem az kicsinyesség). Részben az ár, részben a tapintás miatt felmerült bennem a gyanú, hátha nem eredeti bőr, hátha műbőr (Vajdaságban: szkáj, mint Lucy In The Sky). Az eladó, látva élénk lelkesedésemet (amit nem tudok leplezni), felismerve, hogy egy igazi palimadárra akadt, kérdésemre azt válaszolta: „Ez igazi bőr, vakuljak meg, ha nem igazi!”. Megvettem.

 

Amikor édesanyám hazajött, közöltem vele, hogy vettem egy bőrkabátot, amit már egyébként is régóta szerettem volna, és büszkén megmutattam. Elmondtam azt is, hogy milyen minőségi garanciát mondott a bácsi.

 „Szegény ember azóta már megvakult” – válaszolta.

2020. november 16., hétfő

Hétfő

 

Szürke, borús, hűvös novemberi nap. Plusz még hétfő! A Hold napját (Luna dies) a borbélyokon és a sportolókon kívül senki sem kedveli. Dalt is írtak erről az érzésről „I Dont Like Monday” címmel. Valamikor a borbélyok, fodrászok tartottak hétfőn zárva, mert ők vasárnap délelőtt is dolgoztak. Hegyi nagyapám is vasárnap délelőtt járt el borotválkozni, miután vasárnap reggel a nagylavórban lemosakodott.

Különösen nehezemre esett a hétfői nap amikor első éves voltam az egyetemen és még nem laktam Újvidéken, hanem minden nap autóbusszal utaztam Becséről. Úgy állították össze (szerintem figyelmetlenül) az órarendet, hogy hétfőn egész nap voltak előadások, gyakorlatok. Reggel nyolckor már kezdődött az első óra, ami azt jelentette, hogy nekem a 6 órai busszal kellett indulnom, tehát fél hatkor felkelni a rideg, sötét őszi és téli reggeleken is. Vasárnap után.

A Magyar Szóban is hétfőn reggel nyolc órától tartottak heti rovat értekezleteket, ahol elemeztük a múlt hetet, a vasárnapi újságot és megbeszéltük a várható heti feladatokat. Mindig rühelltem ezt a kötelezettséget, már a vasárnap estémet is elrontotta a gondolat, hogy hétfőn reggel korán kezdek.

Egy évben, történetesen júliusi hőségben Podgoricán – akkor még Titogradnak hívták – a tévében feliratozni kellett volna egy általam előzőleg lefordított és elküldött francia filmet. Vasárnap este megérkeztem, megszálltam a szállodában és pihenten megjelentem a megbeszéltek szerint hétfőn reggel a stúdióban. A szerkesztőnő, álmosan, de kedvesen fogadott és közölte, hogy nyugodtan menjek el valahol megreggelizni, sétálni a hűvöst lehelő Morača folyó partján, mert a kijelölt technikus szólt, hogy késik egy órácskát.

Visszamentem egy óra múlva, vártunk még két órácskát, a technikus csak nem érkezett meg. Végül a szerkesztőnő közölte, hogy a munka másnapra halasztódik, a szállodát fizetik. A technikus nem is törekedett valami nyomós oknak nevezhető füllentéssel, kereken közölte: ma nincs kedve dolgozni (rátelepedett a munkaundor)! És a szerkesztőnő ezt akszeptálta. Mindig is becsültem a nagyvonalúságot! Jugoszláviában toleránsabbak voltak a munkahelyi viszonyok. Én pedig mi mást tehettem volna, felültem egy autóbuszra, leutaztam Budvára, estig fürödtem a tengerben, elfogyasztottam egy halvacsorát majd visszatértem Titogradba. Ismét rendesen kialudtam magam, másnap reggel a stúdióban jó kedvvel várt a kijelölt technikus és elvégeztük a feliratozást.

Vannak, akik kellemes elfoglaltságokat szerveznek hétfőre, ami ellenpontozza ezt a nyomasztó hangulatú napot. Egy baráti társaság Újvidéken minden hétfőn este preferánszozott. A Budapesten az egyetemisták körében elterjedt, majd Szabadkán is meghonosodott Quiz night időpontjának is a hétfő estét jelölték ki. Ha jól emlékszem valamelyik nézett tévésorozat sugárzását is Jugoszláviában hétfő estére időzítették.

Csak a napot kell túlvészelni. Pláne, amikor ilyen szürke idő nyomasztja az ember hangulatát. Párizsban hallottam (személyesen nem ellenőriztem a híresztelés valóság tartalmát), hogy hűvös, esős hétfő délelőttökön (teljes pangás) az örömlányok féláron dolgoznak. Aki megteheti hétfőn délelőtt a munka helyett kedvezményes áron inkább „vöröslámpás házba” látogat el. Például a borbélyok és a sportolók, akik a hétvégén dolgoztak. Este pedig kártyaparti. 

2020. október 28., szerda

Montaigne

 

Ma reggel – ahelyett, hogy végre elkezdtem volna a tervezett akvarell-festést – Montaigne Esszéit olvastam. Szabadságon vagyok, megtehetem. Tegnap késő délután késztetést éreztem, hogy, hosszabb kihagyás után, franciául olvassak. Kár lenne veszni hagyni ezt a tudásomat. Jacques Prévert életéről olvastam, érdekes részleteket tudtam meg a Barbara vers költőjéről, a legtartósabb örökzöld, a Hulló falevél dal szövegírójáról. Prévert-nek köszönhető, vagy ő tehető felelősnek, hogy a francia könnyűzene szövegcentrikus. Magasra tette a lécet, még a két háború között. Utána akármivel egyszerűen nem jelentkezhettek szövegírók. Szerzemény olyan szöveggel, hogy „Ne menj el, gyere vissza, összetörted a szívemet ...” nemigen kerül rögzítésre. Noha, egy másik francia örökzöldnek, Jacques Brel felejthetetlen szerzeményének éppen az a címe, hogy Ne me quitte pas – azaz, ne hagyj el. (Angol átköltésben If You Go Away). Csak Brel ezt a gondolatot, kérést olyan szinten öntötte versbe, hogy okulhatnak a szövegírók. Az utóbbi időben nem kísérem a francia könnyűzenét, de hiszem, hogy ez a követelmény megmaradt. Ami akkora hagyomány, mint Vajdaságban a jó házi pálinka.

Mivel a könnyű bemelegítés sikerült, ma már komolyabb irodalomhoz nyúltam. Azt nem írom, hogy eredetiben olvastam, mert – az első magyar fordításban Montaigne Mihálynak (!) nevezett – író műveit a XVI. századi francia nyelven írta. Igaz, az egyetemen tanították a régi francia nyelvet is, az Esszéket olvastam abban a formában is. Ezúttal azonban  –1962-ben André Gide előszavával megjelent – modern francia nyelvű változatot vettem kézbe. Mivel Montaigne többnyire Cicero, Horatius, Seneca és más klasszikus írók, filozófusok gondolataiból indult ki és arra építette mondandóját, érdekes lenne egyes témát az én gondolataimmal megírni. Folytatni a gondolatmenetet. Igaz, jó esszét még pályafutásom alatt nem sikerült összehozni. De az előzőekben már foglalkoztam azzal, hogy a műfaji követelményeket általában lazábban veszem.

Montaigne-el kapcsolatban eszembe jutott egy régi, kellemetlen leégésem. Amikor megkezdtem tanulmányaimat az Újvidéki Bölcsészeti Kar Francia Nyelv és Irodalom Tanszékén egy olyan lány volt a barátnőm, aki rengeteget olvasott, nálamnál sokkal járatosabban mozgott az irodalomban (ennek ellenére nem irodalmat tanult az egyetemen, hanem orvostudományt) és általában műveltsége túlszárnyalta az én akkori szintemet. Középiskolás koromban ugyanis a foci és a zene ( a focizás és a zenélés) érdekelt elsősorban, az irodalom és az olvasás, bevallom, háttérbe szorult. Volt mit a későbbiekben bepótolnom.

Egy beszélgetés alkalmával az esszékre terelődött a szó. Azt találtam mondani, hogy „Montesquieu esszéi”. A lány kijavított, hogy nem Montesquieu, hanem Montaigne. Erre felfortyant a hiúságom és visszapofáztam: melyikünk tanul az egyetemen francia irodalmat, te vagy én? A válasza: te, ezért nagyobb a baj. De majd ha befejezed az egyetemet, minden(ki) a helyére kerül. (Az én műveltségem is).

Mentségemre legyen mondva – ezt akkor nem hoztam fel – hogy akkor épp, hogy csak elkezdtem a tanulmányaimat, a francia irodalom órákon még csak a középkori írókig, költőkig, Villonig jutottunk. Misi a második év, Montesquieu Károly (az ő nevét is fordításban használták) és a Felvilágosodás kora a harmadik év tananyagában került sorra. A tévedést és bunkó reakciómat azóta is szégyellem.

2020. október 2., péntek

Protokoll

 

Ma reggel (is) munkába indulás előtt, mint a pilóta felszállás előtt, végig futtattam a protokollt:

pénztárca pénzzel, jogsival, iratokkal +

hallókészülék +

táskában szemüveg, zsebkendő, bicska, tartalék elem (a hallókészülékhez), maszk +

lakáskulcsok +

cigaretta, gyújtó +

mosoly, jókedv, pozitív viszonyulás +

    Útközben vettem észre, hogy egy valami mégis lemaradt. Ami nem szerepel a listán, mert automatikus mozdulat, hogy felcsatolom az illatok mellett heverő (valamelyik) karórámat, annak függvényében, hogy milyen színárnyalatba öltözök: kék, barna vagy fekete. (A fehér öltönyömet 35 éve "kinőttem", egyébként is John Lennon és Tito óta kiment a divatból). 

    Napközben vagy 45-ször pillantottam a jobb csuklómra. Igen, a mobilon, a számítógép monitorján, az íróasztalon lévő órán értesülhetek a pontos időről, de annyira megszoktam a karórát.

    A karóra az egyik gyengém.

    Korábban a töltőtoll volt. Különösen a nyolcvanas években, amikor sokat írtam kézzel. Párizsi tartózkodásom során időnként írószer boltokban hosszú percekig nézegettem a szép töltőtollakat. Ábrándoztam, hogy ha majd egyszer lesz sok pénzem, veszek egy igazi Mont Blanc-t.

    Egy magas rangú diplomata ismerősöm, aki látván, hogy kizárólag csak töltőtollal írok, megemlítette, hogy „valamelyik fiókjában otthon” van egy Mont Blanc töltőtoll, amit ajándékba kapott, de nem használja. Mert balkezes és úgy érzi, hogy nem esik neki kézre. Rögtön megkérdeztem, hogy nem adná-e el, ecseteltem, hogy egyik életcélom egy igazi Mont Blanc birtoklása, arra célozva, hátha-. Hiába. Megfeledkezett róla, pedig milyen szép gesztus lett volna részéről! Ha valaki olyan ajándékot kap, aminek nem veszi hasznát, aminek nem is örül annyira, nem is értékeli, elgondolkodhatna azon, hogy valaki másnak örömet tudna vele szerezni. Ha például egy kőműves kap egy szuper sztetoszkópot, vagy egy tüdőgyógyász egy vakoló kanalat, simán cserélhetnének. Én például egy Mont Blanc-ért szívesen adnék egy múlt századbeli, eredeti (felbecsülhetetlen, pontosabban: nem felbecsült értékű) Csorba Zoltán olajfestményt.

    Régebben gyakrabban, most már nem annyira nézegetem a karórákat. Ezen a területen Omega az ábránd. Gyakorlati szempontból pedig egy olyan egyszerű karórával kellene bővítenem szerény és nem márkás gyűjteményemet amelynek számlapja sötétben világít. Ma egy hete, amikor jöttünk Tompáról, út közben besötétedett, közben siettünk volna, mert a Covid-tesztelés időhöz volt kötve, de a sötétben nem láthattam mennyi az idő, miután az autó műszerfalán elromlott az óramutató. Ma véletlenül ráakadtam az interneten egy okosóra hirdetésre, promóció október 4-ig (tehát két nap alatt kellene dönteni). Okosóra elvben nem érdekel, nem akarom tudni mennyi a pulzusom, mert ha netalán felugrik, akkor bepánikozok és... Csak annyi érdekel, hogy sötétben világítson. Szóval, ez a promóciós termék olyan mutatós volt, rengeteg kombinációval, helymeghatározóval, barométerrel, több, hasznosnak tűnő részletekkel, amik érdekelhetnének. Megnéztem az árát: 110.000 Ft. Mindössze (?!). Azt hiszem, nem fér bele az időmbe, hogy megrendeljem.

    Miután átutalták a lottó nyereményemet rögtön vásárolok egy Mont Blanc töltőtollat, Omega vagy Schaffhausen karórát (plusz egy világítósat) egy Selmer tenor szaxofont és egy nagyméretű festőállványt. (És megjavíttatom az óra kijelzőt az autóban. Vagy veszek másik autót, amiben működik). Ezt most feljegyeztem, hogy a nyeremény okozta zavarban, izgalomban, meg ne feledkezzek.

    A reggeli protokoll listára pedig felkerül a karóra is.