2015. április 29., szerda

Emberek a Vénuszon (6.)


Különös házasság

1600 október 5-én, csütörtöki napon az éppen tanulmányút keretében Firenzében tartózkodó Pietro Paolo – szülőföldjén Peter Paul vagy Pieter Pauwel – Rubens egy rendkívüli és egyedülálló eseményen vett részt. Medici lakodalomba volt hivatalos („lakodalom van a mi utcánkban”), ami már magában nem egy akármilyen esemény, pláne ha a menyasszony Franciaország jövendő királynéja, Medici Mária (Firenze, 1575 április 26 – Köln, 1642 július 23.).  

Itt azért megjegyzem, hogy ebből a szempontból nem számított egyedülállónak az esküvő, ugyanis a Medici család már korábban adott francia királynét  Medici Katalint (1519-1589), akiről a korábbi fejezetben volt szó. 

De most nem Kati, hanem Mari a főszereplő. Rubens ekkor még nem is gondolt arra, hogy a lakodalomban megismert Mária Medicivel a későbbiekben, élete során mennyire összehozza a sors. Az esős, ködös, hűvös flamand vidékről a napsütötte, vidám Firenzébe kerülve teli tüdővel szívta magába a reneszánsz kultúrát, szellemiséget. 

Az esküvő és az ezt követő lakodalom sok mindenben egyedülállónak számított. Leginkább azért, mert hiányzott a vőlegény. A boldogító igent a vőlegény, IV. Henrik francia király nevében Roger de Bellegarde királyi pajzshordó, főasztalnok (Grand Ecuyer) mondta ki. Előtte Párizsban a királlyal napokig gyakoroltak: ha a pap felteszi a kérdést, te hangosan, jól érthetően annyit válaszolsz, hogy : si!





Rubens húsz évvel később festette meg az eseményt. Saját magát eléggé fontos helyre, közvetlenül a menyasszony mögé festette (ő az, aki a keresztet fogja)  ami valószínüleg nem felel meg a valóságnak. Ő ugyanis Vincenzo Gonzaga Mantova hercegének kíséreteként volt jelen az esküvőn és nem valószínű, hogy a szertartásban olyan fontos helyet kapott volna. A kép azt a jelenetet örökítette meg, amikor Mária nagybácsija, Ferdinánd, Toszkána hercege Pietro Aldobrandini firenzei püspök előtt felhúzza gyűrűt a menyasszony ujjára. Ferdinánd mögött látható Roger de Bellegarde, a menyasszony mögött pedig Christine de Lorraine Toszkána és Eleonora de Gonzaga Mantova főhercegnője. És a jó olasz festészeti hagyományokhoz illően, ott látható az előtérben egy kutyus is. Tudjuk miért: a hűség jelképeként.

A vőlegény, IV. Henrik nem lehetett jelen, mert a francia protokoll tiltotta, hogy a mindenkori király Franciaországon kívül kössön házasságot. Egyébként jogilag elismert az ilyen fajta házasságkötés, valami „pro kurac” a szakkifejezés (utánanéztem, egész pontosan pro curationem). A már nem kamaszkorban lévő IV. Henriknek (a 47. életévét járta) nem ez volt az első házassága. Az első felesége – minő véletlen, kicsi a világ! – Medici Katalin lánya, Margit volt! A királynak nagyon rossz emlékei kötődtek az első lakodalomhoz, ugyanis akkor következett be a történelemben Szent Bertalan napi mészárlás néven ismert szörnyű esemény. Az esemény túl komplikált, megpróbálom röviden összefoglalni: Medici Katalin állítólag abból a célból, hogy összehozza katolikusokat és a protestánsokat (Európa szerte dúltak a vallási háborúk) katolikus lányát Vallois Margitot hozzáadta protestáns vejkóhoz, Navarrai Henrihez. A lakodalom alkalmából, 1572 augusztus 22-én számos és magas rangú protestáns (hugenotta) vezető érkezett Párizsba, melynek polgárai többségében katolikusok, sőt szélsőségesen katolikusoknak vallották magukat. Szent Bertalan napján, augusztus 24-én balhéra került sor – bizonyos vádak szerint Kati fundálta mindezt ki alattomosan, hogy kinyírja a hugenottákat – mely során a katolikusok nagyszámú protestánst mészároltak le. A zavargások kiterjedtek több mint húsz vidéki városra is. Henrik úgy menekült meg, hogy az adott helyzetben kényszerből hirtelen áttért a katolikus vallásra. A későbbiek során volt protestáns és katolikus is, ahogy a szituáció megkívánta.

IV. Henrik az első házasságát Margittal azért bontotta fel, mert Katalin lánya nem tudott szülni. A trónnak pedig trónörökösre volt szüksége. 

Jól sejti az Olvasó, aki netalán most értesül először mindezekről az eseményekről, hogy egy érdekházasság történetébe csöppentünk. Nem csak a trónörökös problémája okozott Henrinek és a francia udvarnak álmatlan éjszakákat, hanem az is, hogy az elhúzódó vallási háborúk és egyéb pénzügyi fegyelmetlenségek miatt kiürült a kassza: a költségvetési hiány mintegy 300 000 akkori pénzre (ha jó az „écu” fordítása: arany tallér) rúgott. Az aggasztó költségvetési helyzetben Franciaországnak a világtörténelem legaljasabb rablószervezete, az IMF csak kemény megszigorítások árán adott volna hitelt (felmondások, kirúgások, felmondások, kirúgások, kényszerű privatizáció, ezerszeres kamat…) amit a franciák – nem úgy mind a XX. század végén - XXI. század elején számos gazdaságilag gyarmatosított kis ország – nem fogadott el. Az ötlet Sully herceg fejében fogant meg, aki afféle miniszterelnök-pénzügyminiszteri tisztséget töltött be nagy sikerrel (majdnem olyan sikeres volt, mint a később a Moszkva térről elhíresült Széll Kálmán) : egy jól irányzott házassággal két legyet lehetne egy csapásra letudni. Európa leggazdagabb családja a Medici család volt, felkeresték hát a toszkánai főherceget, Medici Ferdinándot egy tisztességes üzleti ajánlattal. Valamit valamiért: adjon a Medici család 600.000 aranypénzt (hoppá! a hiány dupláját!), a csúnyácska Mária francia királyné lesz, ami jót tesz a Medici család presztizsének, a király pedig méltóztatik-. A hosszadalmas tárgyalások után az ügyletről részletes szerződést kötöttek, 1600 április 26-án (Mária 25. születésnapján).






Az eseményen jelen lévő Pierro Paulo (Rubens) ezeket az előzményeket később „sziruposra” idealizálta (hogy nem mondjam hamisította) a „IV. Henrik átvette a királyné portréját”  című itt látható festményen. Az igaz, hogy a tárgyalás sorozat részeként a királynak megküldtek néhány Mária portrét, de enyhén túlzás azt állítani, hogy Henrik a portré láttán leszerelmesedett volna. A képen a portrét a királynak Vénusz fia Hümén, a nász és a házasság védőistene nyújtja át Cupido segédletével. Henrik mögött ott áll Franciaország, akit egy androgyne (egyben hím és női jegyeket viselő) sisakos személy testesít meg. Mindezt a fellegekből támogatóan szemléli Jupiter és hitvese Junó. Ez a festmény is (hasonlóan mint az előbbi, illetve az egész Mária Medici sorozat) óriási méretű: 394x295.
  
A lakodalmi mulatság eltartott néhány napig. Korabeli források részletes leírása szerint a vendégeket a kor legjobb művészei, zenészei, költői szórakoztatták, de felléptek artisták, még késdobálók is. Külön ügyeltek a bőséges gasztronómiai kínálat szervírozására. A sülteket például, az akkor egzotikus (nemrégen megismert afrikai) állatok, elefánt, zsiráf, oroszlán képében szolgálták fel, a gyümölcsöt műfákra aggatták, az asztalokon szalvétából egy alkalmi freskót raktak ki, amely vadászjelenetet ábrázolt…

Az esküvő másnapján, október 6-án (annyi minden történt ezen a napon a későbbiekben!)  egy jeles művészettörténeti eseményre került sor, aminek jelentőségét azok, akik ott voltak akkor nem is érzékelték: a Pitti palotában első ízben mutattak be opera előadást! Jacopo Perri zeneszerző ezzel kívánt kedveskedni az ifjú párnak. Az előadást – mint megannyi festményt is – Ovidius műve ihlette, jelen esetben Euridike története. Témánkhoz tartozik, hogy a darabban szerepelt Vénusz is, a címszerepet, Orpheuszt pedig személyesen a zeneszerző, Perri énekelte. A bemutatóra a főherceg lakosztályában került sor (a vendégeket Ferdinánd főherceg és kedves felesége Christine hercegnő - mellesleg Medici Katalin unokája -  látta vendégül), meglehetősen szerény körítéssel "low budget" alapon, a zenekar mindössze néhány tagú volt és a jelenlévők sem voltak túlságosan elragadtatva az előadástól. Ennek ellenére lejegyezte a történelem. Azt is lejegyezte, hogy a Medici családnak a hatszáz ezres nyoszolya a lagzi költségeivel együtt (beleértve a zenekar tiszteletdíját is) nem okozott jelentős kiadást, nem vágta őket agyon, nem kellett a továbbiakban spórolni a konyhapénzen, annyira gazdagok voltak!







Miután kipihenték a lakodalom fáradalmait, november 3-án, a menyasszony népes, mintegy kétezer főnyi (!) násznép kíséretében Livornóban hajóra szállt és Marseille-be indult. A francia kikötőben azonban nagy csalódás érte Máriát és a násznépet is: a francia király háborús elfoglaltságára hivatkozva nem érkezett meg, nem várta feleségét. Rubens azonban ezt  a sajnálatos eseményt is ügyesen meghamisította: a festményén a királynét nem más, mint Franciaország fogadja (láthatóak a szimbólumok, a sisak és a királyi címer a kék színű alapon) tárt karokkal. Megjelenik Neptunus, a tenger istene, aki egész úton személyesen ügyelt arra, hogy a hajó szerencsésen megérkezzen Marseille-be. A kompozíció látványosságát emeli még a Neptunus mellé festett két rubensi alkatú (túlsúlyos) szépség és egy férfi akt a hölgyek kedvéért.
 
Az idealizált festménnyel szemben a valóságban Máriát akkora csalódás érte, hogy megfordult a fejében: visszafordul Firenzébe. Erre csak azért nem került sor, mert Henrik a kimentő levéllel küldött egy méretes gyémánt nyakéket és ez kiengesztelte Máriát, akinek az ékszerek voltak a gyengéje. A következő találkozó helyszíne Avignon lett volna, de a vőlegény oda sem futott be. Az igazi ok az volt, hogy útközben, Grenoble-ban Henrik találkozott az egyik kedvenc szeretőjével, a 21 éves Vermeuil márkinővel, aki kiverte a balhét, hisztizett, ezért halaszthatatlan királyi feladatként ki kellett őt engesztelnie (ami végső soron felkészítő edzésnek is tekinthető).




Mária Medici és IV. Henrik végül december 3-án Lyonban találkoztak. A jövendő királynénak, aki egy nappal korábban érkezett, a város fenséges fogadtatást rendezett. Rubens a találkozást a maga grandiózus és eltúlzott módján örökítette meg, ahol a király Jupiter, a királyné pedig Junó. A szekeret vontató oroszlánok a város nevét jelképezik (lyon franciául oroszlánt jelent). 


A kastélyban mielőtt sor került a hivatalos találkozóra, a király annyira kíváncsi volt, hogy titokban megleste a készülődő, öltözködő aráját neglizsében. Majd hivatalosan is bemutatták a házaspárt egymásnak. A korabeli leírások szerint gondot jelentett a társalgás, mivel a király a francián kívül más nyelvet nem beszélt, Mária pedig akkor még nem tette le a felsőfokú francia nyelvvizsgát. Henrik, a „gáláns király” nagyon kedves és barátságos volt, nyomta a szöveget a Medici lánynak (akit viszont, emlékiratai szerint egy kicsit zavart a király erős foghagymás szájszaga) és közölte, hogy élni szándékozik a nászéjszaka jogával. Ettől Mária, aki 25 életéve ellenére semmilyen szerelmi-szexuális tapasztalattal nem rendelkezett annyira megszeppent, hogy elsápadt és elkezdett remegni. A menyasszony megkísérelte elhalasztani az aktust, arra hivatkozva, hogy Isten szeme előtt még nem házasok, kérdés, hogy a „per kurac” házasságot a pápa jóvá hagyja-e. Henrinek azonban már birtokában volt a „hágatólevél”, bemutatta Máriának a pápa írásban megküldött áldását. Ezután elküldte az ara udvarhölgyeit („önökre majd máskor lesz esetleg szükségem”) és ellentmondást nem tűrő királyi autoritással az ágyba parancsolta hitvesét. Egy francia történész (valamelyik cetlire, a hitelesség miatt feljegyeztem a nevét, de nem találom a cetlit) meg is jegyezte, hogy egyedülálló eseményre került sor: egy olasz lány 600.000 aranytallért fizetett egy idősödő francia úrnak, hogy elvegye a szüzességét (és nem fordítva!). Az eseményről tudósító népes tévés stábok (CNN, Skysport, France 3 regional, Story4, Eurosport, RTS, DunaTV) másnap reggel beszámoltak arról, hogy mind a ketten igencsak jó kedvben és sugárzó boldogsággal jelentek meg a reggelin. További részletek nem szivárogtak, ki, mert sajtótájékoztatóra nem került sor. 






Az elkövetkező napokat és főleg éjjeleket, amíg a pápai legátusra vártak, az ifjú pár többnyire a hálószobában töltötte, ahol a több neves és névtelen kurtizánnal, hivatalos szeretővel szerzett értékes tapasztalatokkal felvértezett király bemutatókat tartott hitvesének. A második, Franciaország szemszögéből az egyetlen hiteles esküvőre december 17-én került sor Lyonban (miután megérkezett a pápa megbízottja). Maradtak még néhány napig, majd Párizsba utaztak. A lyoni akció eredményesnek bizonyult, hiszen kilenc hónappal később, 1601 szeptember 27-én a Fontainbleau-i kastélyban Maria Medici megszülte a trónörököst a jövendőbeli XIII. Lajos királyt. Rubens (természetesen) ezt az eseményt is megörökítette az utókornak. A királyné mezítlábos papucsban lazít, a csecsemőt az igazságosság istennője, Asztré, Jupiter (Zeusz) ki tudja hányadik leánya, szoptatja. A képen ott látható az elmaradhatatlan kutyus, mint a hűség jelképe és az egészség jelképeként, a csecsemő közvetlen közelébe, Asztré bal karján egy kígyó is megjelenik. Az egész kompozíciónak az az üzenete, hogy Franciaország népe megnyugodhat, a király nemzőképes, a trónöröklés biztosított.



Gonzagua hercege magasan értékelte Rubens sokrétű tudását, műveltségét, modorát



Rubens a vesztfáliai Siegen nevű városban 1577 június 28-án, Péter Pál napján született, ezért szülei nem sokat tépelődtek azon, milyen nevet válasszanak az újszülöttnek. Édesapja protestáns meggyőződésű ügyvédként kiküldetésben tartózkodott Kölnben, Orániai Vilmos kíséretében, de szerelemi kapcsolatba keveredett Vilmos feleségével, Szász Annával ezért börtönbe került. Ekkor költözött a  család Siegenbe, Peter Paul fiát a katolikusként keresztelték meg, majd visszatértek Kölnbe, a gyerek ott tanult. Az apa halála után két évvel,  1582-ben az édesanya úgy döntött, hogy visszaköltöznek Antwerpenbe, ahol a rendkívüli szellemi képességeket mutató gyerek széleskörű humanista nevelést kapott. Öt nyelvet beszélt, jogásznak tanult, de rájött, hogy legjobban a festészet érdekli. Édesanyja biztosította számára, hogy a legjobb festőknél készüljön fel erre a hivatásra.

Életében meghatározó időszakot jelentett az itáliai tanulmányút: 1600 és 1608 között első kézből ismerhette meg a reneszánsz szellemiséget és művészetet. Itáliába Albert főherceg ajánló leveleivel érkezett, ugyanis festő tanára ajánlására megismerkedett a főherceggel, akit elragadtatott Rubens szellemisége, képzettsége. Mantovában a fentiekben említett, Vincenzo Gonzagua a kegyeibe fogadta, felkarolta és anyagilag és bőségesen támogatta. Rubens a Mantovai herceg udvarán többnyire azzal foglalatoskodott, hogy a legnagyobb olasz festők remekműveit másolta és ily módon tanult tőlük. Elsősorban Leonardo da Vinci, Raffaello, Michelangelo, Caravaggio, Tiziano, Tintoretto és Veronese remekművein keresztül. Mecénása támogatásának köszönhetően személyesen is megismerhette a kor vezető személyiségeit és művészeit.




Mantova hercege el volt ragadtatva a fiatal flamand zsenitől, magasan értékelte Rubens sokrétű műveltségével párosuló – mint ahogy ma mondanánk – rendkívüli kommunikációs képességeit és úgy ítélte meg, hogy ő lesz a legalkalmasabb személy egy speciális küldetés végrehajtására. Annak érdekében, hogy jó kapcsolatba kerüljön az új spanyol királlyal, III. Fülöppel, egy különleges ajándékkal küldte Madridba 1603 őszén Rubenst: egy hét lóerős Ferrarit, mármint: egy díszes kocsit  és hét gyönyörű nápolyi lovat kellett átadnia. Rubens „nagyon bevágódott”  a spanyol udvaron amihez hozzájárult az is, hogy megfestette Lerma herceg lovas portréját, Lerma herceg volt ugyanis a „number 1.” az udvaron, III. Fülöp gyakorlatilag Lermára bízta a kormányzást. Az itt is látható kép Rubens első jelentős festménye, amelyen még teljes egészében az olasz mesterek hatása érződik. Lerma hercegen kívül festett még több portrét és egyéb képeket, amelyek nagy sikert arattak s ennek eredményeként majd egy évet maradt Spanyolországban. Az első madridi tartózkodása megalapozta Rubens későbbi diplomata pályafutását.


Olaszországba visszatérve Mantova hercegének támogatásával körbejárta a jelentős városokat, a kultúra központjait, Velencét, Firenzét, Milánót, Rómában felkereste az itt tanuló bátyját, Fülöpöt, majd Mantova érintésével Genovával ismerkedett. Mindenütt megbízásokat kapott, amelyeket nagy sikerrel teljesített. Közben vásárolt eredeti remekműveket és számos képet másolt.

Albert főherceg rábeszélésére

1608-ban tért vissza Antwerpenbe, mert hírt kapott, hogy édesanyja halálán van. Nem sikerült időre hazaérnie. Édesanyja elvesztését súlyos csapásként élte meg és úgy döntött, hogy a szürke, rideg Flandriából visszamenekül a napsütötte Itáliába. Pedig szülőföldjén szinte hősként fogadták, olaszországi sikereiről értesült az egész művészvilág és az udvar. Mindenki meg szerette volna ismerni, kérlelték, hogy meséljen, meséljen, mutassa be gyűjteményét. Annak érdekében, hogy maradjon, Albert főherceg magas jövedelemmel kinevezte udvari festőnek és számos kiváltsággal járó államtitkára rangot kapott.

Ha már maradt, megszervezte elkövetkező életét. Először is vásárolt egy házat, amit saját rajzai alapján úgy építtetett át, hogy egy genovai palotára hasonlítson. Ez az épület, a Rubenshuis, ma múzeum. Majd sikeresen megnősült. Fülöp fivére feleségének húgát, Jan Brandt a város előkelő polgárának, ismert humanistának a kisebbik lányát Isabella Brandtot
vette feleségül. A  képen látható fiatal, szemlátomást boldog pár u Rubenshuisban rendezkedett be, itt éltek de itt volt Rubens műterme és itt állította ki pazar festmény gyűjteményét is, amit Itáliából hozott magával és melynek csodájára jártak az egész környékről. Pontosan: 18 Tiziano, 21 Bassano, 3 Leonardo, 3 Raffaello, 13 Veronese, 8 de Palma és 17 Tintoretto festményt. Beindult az üzlet is, Rubenst szinte ellepték a megrendelésekkel, közöttük a legmagasabb, leggazdagabb személyektől érkező megrendelések. Péter Pál minden jól fizetett megrendelést elvállalt és annak érdekében, hogy ezeknek eleget is tegyen megszervezte a munkát: műtermében olyan tehetséges inasok dolgoztak a keze alatt mint Anthony Van Dyke, Frans Snyders, sőt az idősebb Jan Brueghel is…

Az egyik életrajzírója lejegyezte bámulatos képességét, hogy egyszerre festett, társalgott az ott tartózkodó vendéggel, megrendelővel, szükség esetén előadást tartott az olasz festészetről, fogadta a mobil-hívásokat, SMS-eket küldött és még levelet is diktált. Mindezt pedig tette laza egyszerűséggel, lenyűgöző hangulatot teremtve maga körül. 

Levelezése külön fejezetet érdemelne, ugyanis nagy figyelmet szentelt annak, hogy ápolta a kapcsolatokat mindazokkal, akiket megismert és akiknek ismerettségét fontosnak ítélte. Korában, amikor még akadozott a szélessávú internet, a rádió és a TV adások a kábelszolgáltatók közötti viszályok miatt nem voltak foghatóak, de még az újságok sem jelentek meg, Európa neves személyiségei, vezetői, művészei, gondolkodói, irói, alkotói a kiterjedt levelezések során értesültek a történésekről. Az ilyen fajta információ áramlást nem tizedmásodpercekben, hanem hetekben, hónapokban mérték, de akkoriban ráértek az emberek, nem volt sietős. Megtörtént olyan is, hogy valamelyik hatalom készülődött beavatkozni egy adott konfliktusban, amiről csak később értesült, hogy időközben megoldódott.


Olasz mesterek hatása alatt

Az itália tanulmányútról visszatérve Rubens az első időszakban az olasz mesterek hatása alatt dolgozott. Vonatkozik ez a stílusjegyekre, a témákra és a kompozíciókra is. Ebben az időszakban festett meg több mitológiai ihletésű festményt, közöttük Vénuszt ábrázoló festményeket is. Közöttük van két Vénusz a tükör előtt című alkotás. Az első, amelyik az 1608-as évjáratot viseli feltehetőleg az azonos című Tiziano festmény másolataként indult (az eredeti festményt Rubens Madridban látta) a befejezetlen művet magával hozta Antwerpenbe és egy kicsit módosítva befejezte. Tiziano festményét a fentiekben már bemásoltam, de az összehasonlítás miatt itt egymás mellé helyezem a két festményt. A bal oldali Tiziano, a jobb oldali a fiatal Rubens:   
 

Mind inkább nézem a két képet az az érzésem, hogy Rubensnak nem állt szándékában pontos másolatot készíteni. Adózott a Mesternek – Tiziano és Veronese voltak a kedvenc olasz festői – azzal, hogy a témát és a kompozíciót, valamint bizonyos részleteket, a fej tartását, a bal kézfejet, a vállakat lemásolta, a többit pedig átértelmezte. 

Az imént említettem egy életrajzírót. A szerző J.M.F. Michel-ként jegyzi az 1771-ben Brüsszelben megjelent, Rubens élete és munkássága című, régies francia nyelven írott könyvet („eddig meg nem jelent anekdotákkal tarkítva”), ezt olvastam el. Sok részletet és érdekességet megtudtam. Például milyen volt a napi beosztása: korán kelt, kora reggel egyedül (inasok, segédek jelenléte nélkül) festett közben valaki klasszikus írók (Cicero, Seneca, Titus Livius) műveiből olvasott fel neki, majd oktatta a tanulóit, délelőtt folyamán fogadta a látogatókat, megrendelőket, ebéd előtt sétált, délután sötétedésig festett, estefelé lovagolt, vacsora után barátaival beszélgetett, olykor filozófiai eszmecseréket folytatott a kor jeles képviselőivel. A szerző sajnos kizárólag Rubens vallási témájú műveivel foglalkozik, városonként, templomonként, részletes leírással és értékeléssel. Mintha Rubens mást nem is festett volna. Pedig a könyvet szinte csak azért olvastam el, hogy megtudjam: a fenti kép hogyan, milyen szándékkal készült. Valószínűleg valahol fellelhető ez a magyarázat is, de eddig nem bukkantam rá. 

Vénusz sorozatból 1612-ben festett egy Vénusz, Cupido, Bacchus és Ceres című festményt (ajándékba adta Albert főhercegnek), 1614-ben a Vénusz és Adonisz valamint a Fázós Vénusz (Venus frigida) című alkotás született meg. A legismertebb festményt ebből a sorozatból, az eredeti tükrös képet 1615-ben festette, a kép a lichtensteini múzeumban, Vadúzban csodálható meg.


Hasonlóan, mint Veronese, ő is hátulról kapta el a Szerelem Istennőjét. Így megismerhetjük a Rubens féle női ideált ebből a szemszögből is. A későbbi évszázadokban több művészet kritikus, sőt festő kolléga is ízléstelenül és bántóan értékelte a látványt („hájas-húsos sonkák”). Veronese, azon kívül, hogy Vénusza még nem hízott el ennyire, kevesebbet mutat a női alsó testből, mint Rubens és a tükröt együtt tartja kisfiával. A flamand festőnél a göndör hajú Cupido néhány évvel idősebb, lassan már iskolás korú és egyedül is tudja tartani a tükröt. A kompozícióban helyett kapott egy színes bőrű szolgálólány is. Feltételezem, hogy Veronse korában Velencében még nem jelentek meg az afrikai szolgálólányok

Azon kívül, hogy a beállítással Rubens Veronese-nek tiszteleg, ebből a szemszögből kifejezéshez jut Vénusz vöröses szőke dús haja, amit a festő szemlátomást nagy gonddal festett meg és a tükörnek köszönhetően látjuk az arcát is. És itt kezdődnek a problémák: a két arc mintha eltérő lenne, baj van a fejtartás ábrázolással is, ezenkívül a modell „elnéz” a tükör mellett, közben a tükörkép azt sugallja, hogy a nézőt, illetve a festőt szemléli enyhén kihívó tekintettel. És mintha mind ez nem lenne elég ciki: az „élő” Vénusz függője a fülében fehér, míg a tükörképben a gyöngy sötét színű. Rá lehet fogni, hogy nem ugyanazt a függőt viselte mind a két fülében, de inkább a festő figyelmetlenségének esete áll fenn (úgy fogalmaztam mint a rendőrök „ a garázdaság és a kettős gyilkosság alapos gyanújának esete áll fenn”).

A fentiekben látott két Vénusz hasonlít egymásra (naná, hiszen Ő a Vénusz) és többen hasonlatosságot vélnek felfedezni a Szerelem Istennője és Rubens első felesége Izabella Brandt között. Izabella Brandt három gyereket szült a művésznek, egy kislányt, aki 12 éves korában elhunyt és két fiút, 1626-ban, 34 éves korában pestisben meghalt. Rubens 1630-ban újra nősült, első felesége unokahúgát, az akkor mindössze 16 éves Helene Fourment-t vette el, házasságukból négy gyermek született. A művész Helene-t gyermekkorában ismerte meg, 1626-ban, amikor Helene nővére, Suzanne állt neki modellt a híres Szalmakalap festményhez.




 Helene több Rubens festményen is szerepel, hol név szerint egyedül vagy gyermekeikkel, hol csoportképen, nagy kompozíción. A legérdekesebb festmény a Három grácia, ahol Rubens egy képre festette mind a két feleségét: a bal oldali grácia Helene Fourment, a jobb oldali pedig Izabella Brandt. Rubens ezt a festményt megtartotta saját gyűjteményében. Több forrás is feltünteti, hogy Helene férje halála után megkívánta semmisíteni a művet, hogy ne maradjon meg az utókornak így teljes meztelenségében. Ezt a festményt végül is nem semmisíitette meg, de több más, őt ábrázoló aktot igen.

A két stílus összehasonlítása végett Rubens festménye mellé tettem az azonos című Raphaello művet.


Európai hírnév

1621-ben Rubenst Párizsba kérette Medici Mária francia királyné, aki a kiskorú XIII. Lajos nevében uralkodott. A festő 1622 januárjában érkezett meg a francia udvarra. Modorával, műveltségével, festői tudásával lenyűgözte nem csak Máriát, hanem az egész sleppjét. A királyné először egy 15 majd még hat nagy méretű allegorikus festményekből álló sorozatot rendelt a Luxembourgi Palota díszítése céljából. A festmények a királyné életének legjelentősebb eseményeit voltak hívatottak allegorikus formában ábrázolni. Az özvegy királyné azt szerette volna, ha a flamand művész Párizsban marad, ha ott készíti el a sorozatot és közben tudta volna mind gyakrabban élvezni társaságát. Sokak szerint a királyné viszonyulása túllépte az egyszerű csodálatot. Rubens felvette a rendelést és közölte, hogy műtermében fogja elkészíteni. A sorozat három portréval megtoldva nem egész négy év alatt készült el, ezek a nagy formátumú (többnyire 3x4 méter méretű) képek a Louvre-ban a Rubens szalonban láthatóak, néhányat a Rubens fejezet elején közöltem illusztrációként. 

A barokk festészet nagy zsenije egyébként is kedvelte a grandiózus kompozíciókat. A Medici sorozat mellett ebben az időszakban műhelyében készült még több ismert, méretes festmény. Összességében szinte lehetetlen, hogy Rubens ezeket ennyi idő alatt egyedül meg tudta volna festeni. Ezért állítják a hozzáértők, hogy az 1621 után készült festményeken jócskán besegítettek a tanítványok. Ismert a munkamegosztás is: miután a Mester felvázolta a kompozíciót és meghatározta a lényeges momentumokat, Van Dyke-ra a figurákat bízta, Wildensre a tájat, Snyders és Paul de Vos az állatokat festette, az idősebb Brueghel pedig a textíliát. A végén a Főnökre a finalizálás, az utolsó símítások vártak. 

Az itt látható festmény nem tartozik Rubens legismertebb alkotásai közé, de én személyesen emiatt különösen kalapot emelek előtte. Gondoljunk bele: rávette Európa egyik nagyhatalmának vezetőjét, a fiatalkorú király nevében régensként uralkodó Medici Máriát, hogy fedetlen kebellel pózoljon neki! Ez olyan, mintha ma valamelyik festő (vagy fotoriporter) komoly szándékkal előterjesztené a mai Europa uralkodójának, Merkel kancellár asszonynak, hogy szívesen megörökítené az utókornak csupasz jobb mellel. 


Kérdés persze, hogy mennyire lenne igény ilyen festményre. Az említett kancellár asszony csak hatalma tekintetében példa, a következetesség érdekében lehetne inkább a királyságok, hercegségek felé fordulni. Hiszen vannak  a koronás hercegnők között is szép számmal, olyanok akiket a férfi közönség szívesen látna hasonló kompozícióban. Például a holland királyné, a svéd hercegnő, vagy az angol trónörökös (nem Károly, hanem Vilmos) felesége…

Viszont nincs olyan kortárs festő, akit Európa vezetői, uralkodói egyértelműen annyira megbecsülnének, hogy portrét rendeljenek tőle. És a politikusok, uralkodók sem rajonganak olyan mértékben a művészetekért, mint a XVII. század uralkodói. A mai kor uralkodói inkább a sikeres sportolókat, például világbajnokságot nyert focistákat sokkal nagyobb becsben tartják mint a művészeket. Már politikai marketing szempontjából is, hiszen a sportolókat sokan ismerik, a festőket pedig-. De nincs is a mai kor európai művészei között olyan meghatározó egyéniség, akit mindenki ismer és elismer. Akitől az uralkodók nem csak festményeket rendeltek, hanem szívesen paroláztak is vele. Nem csak a festészetről, művészetről, hanem szinte minden témáról, a politikáról is. Rubens ekkor már hét nyelven beszélt, a flamand mellett franciául, spanyolul, olaszul, németül, angolul és latinul. Mindezeken a nyelveken választékosan ki tudta fejezni magát. 





A diplomata Rubens




A képen látható Izabella főhercegnő, spanyol-németalföldi kormányzó 1621-ben megözvegyült és mind inkább tanácsokat kért és diplomáciai feladatokat bízott az egyébként is államtitkári rangban lévő Rubensre. A festő a fentiekben ismertetett haknija miatt többször is járt Párizsban, ahol mindig örömmel fogadták, s ahol fontos személyiségekkel ismerkedett meg, például Buckingham gróffal, aki Londonban elragadtatással számolt be I. Károly angol királynak a flamand festőről. Mindezek után az angol király megkörnyékezte Izabellát, hogy küldje el Rubenst Madridba és próbálkozzon megpuhítani IV. Fülöp spanyol királyt az angol-spanyol háborús konfliktus lezárása céljával. IV. Fülöp sokat hallott elődeitől Rubensről, de nem tartotta megfelelő szintű tárgyalópartnernek származása miatt, ezért 1624-ben Rubenst nemesi rangra emeleték. Ennyin már ne múljon!

A festő 1628-ban érkezett Madridba, ahol diplomáciai küldetése nehezen indult, de rövidesen a spanyol udvaron is tarolt a modora, olyannyira megkedvelték, hogy az udvaron szállásolták el. Itt ismerkedett meg a spanyol udvar hivatalos festőjével Velázquezzel, akivel összehaverkodott. Rubens meggyőzte Velázquezt, hogy közösen utazzanak el Itáliába, megismerni a forrást. A flamand mester Madridban több nevezetes festményt is festett (és másolatokat készített az ott lévő remekművekről, így például Tiziano Ádám és Éva festményéről), közben politikailag is puhította a királyt, minek eredményeként több hónap után IV. Fülöp hollandiai titkos tanácsa titkárának nevezte ki és ilyen minőségben tért vissza Brüsszelbe. (A közös útra Itáliába nem került sor, Velázquez elment egyedül, erről rövidesen beszámolok). A következő évben, 1629-ben Londonba utazott. Ott akkora benyomást tett az egyébként is művészetekért rajongó Károly királyra, hogy Károly az ujjáról levette gyémánt gyűrűjét és Rubensnak ajándékozta (persze nem az első találkozás alkalmával, hanem idővel). Diplomáciai küldetése teljes sikerrel járt, megalapozta a későbbi békeszerződés megkötését. Angol nemesi rangot is kapott, Károly Anglia brüsszeli nagykövetévé kívánta kinevezni, amit Rubens elutasított. Festőnek viszont beprotezsálta tehetséges tanítványát, Van Dyke-ot, aki azután annyi portrét festett a királyi udvaron, hogy Temzét lehetett volna rekeszteni a képekkel.


Diplomáciai küldetését  sikeresen lezárva Rubens visszavonult. Eladta antwerpeni házát, a fentiekben tételesen felsorolt értékes gyűjteményét 13 eredeti Rubens festménnyel megfejelve Buckingham grófja vette meg (a festő később megbánta, de beugrott az üzletbe, mert az angol gróf visszautasíthatatlanul magas összeget fizetett), a gyűjtemény ma a bécsi Belvedere palotában látható. Mechelen és Vilvorde között található De Steenben egy kastélyt vásárolt és fiatal feleségével átadta magát a vidéki, családi idillnek. Az itt látható kép ezt az idillt hivatott ábrázolni, a festő áhítattal néz gyönyörű feleségére. A művészettörténészek között nincs egyetértés, hogy a gyermek vajon az 1633-ban született Frans, vagy a négy évvel fiatalabb fiú, aki apja után Peter Paulnak kereszteltek.






Amikor 1631-ben Richelieu bíborossal való összetűzés miatt XIII. Lajos száműzetésbe kergette édesanyját, Medici Máriát Rubens volt az, aki segítő kezet nyújtott régi barátnőjének. Medici Mária Kölnben Rubens szülőházában, mi több: abban a szobában hunyt el 1642-ben, ahol Rubens megszületett.

Rubens, aki rendkívül gazdag pályafutása során mintegy 570 festménnyel gyarapította az egyetemes művészetet, 1640 május 30-án 63 éves korában halt meg köszvényben.

2015. április 24., péntek

Emberek a Vénuszon (5.)

A francia király Leonardót igazolta le


Az eddigiek során főleg olasz és részben flamand, németalföldi és német festőkkel foglalkoztunk. A déli és az északi reneszánsszal. Mi történt a két terület között lévő Franciaországban? A gallok egy kicsit elaludtak. A kevés számú festő főleg gótikus stílusban festett. Többnyire épület díszítéseket, falrajzokat, freskókat és könyveket illusztráltak. A reneszánsz kultúra, az új idők szellemisége, bármennyire is furcsán hangzik a háborús hódításoknak köszönhetően jutottak el francia földre.

A történelem olasz hadjáratokként jegyzi, ezeket a konfliktusokat, 1494 - 1559 között a francia csapatok különböző okokból tizenegyszer hadakoztak Itália különböző részein. Azokban az időkben a háborúkat sem kapkodták el az emberek, a csaták között volt idejük pihenni, ismerkedni a helyi szokásokkal. A hadban álló harcosok sem tekintettek egymásra ádáz ellenségként, a harci kedvet nem a patriotizmus fűtötte, hanem a zsold, lévén, hogy az uralkodók a hadjáratokra zsoldos seregeket toboroztak. Ha nem érkezett pénz, szünetet rendeltek el és akár közösen ütötték agyon nem egymást hanem az időt. A műveltebbek, érdeklődőbbek, a hadvezérek, a királyok nemcsak a vonzó kurtizánokra, hanem az olasz művészetre is felfigyeltek. Az olasz reneszánsz elterjedése francia földön elsősorban I. Ferenc francia király nevéhez fűződik, akit különösen rabul ejtett a reneszánsz szellem és szerette volna meghonosítani országában is.

Mint ahogy a labdarúgásban is szokás, ha valamelyik klub rendelkezik megfelelő anyagi háttérrel úgy épít sikeres csapatot, hogy bevásárol jó játékosokból. I. Ferenc olyant tett, mintha a PSG (Franciaország legtehetősebb csapata) nem mást, mint a világ legjobbját, az írás pillanatában őt Lionel Messinek hívják, vásárolta volna meg. A francia király ugyanis Leonardo da Vincit igazolta le.

I. Ferenc király  és a nagy Leonardo személyesen 1515-ben találkoztak Bolognában, francia-vatikán csúcstalálkozó során, amikor I Ferenc és X. Léo pápa konkordátumot kötött ami megalapozta a szövetségi viszonyt közöttük. Előzőleg a franciák a marignanói csatában fényes győzelmet arattak és nyerő pozícióban tárgyaltak a kereskedelemben és pénzügyekben rendkívül erős Firenze és Velence vezetőivel. A francia király meghívta a firenzei pénzes embereket Lyonba, s erre az alkalomra rendelt Leonardótól egy furcsa ajándékot: egy robot oroszlánt (franciául lion). Leonardo el is készítette, és a jelenlévők legnagyobb meglepetésére a robot állat be is lépegetett a terembe a küldöttségek érkezésekor. A francia király nem csak ezt a munkát kérte Leonardótól, hanem rábeszélte, hogy költözzön át Franciaországba, a saját kastélya melletti kastélyt fogja a rendelkezésére bocsájtani.

Az immár idős korban járó Leonardo da Vinci elfogadta a meghívást, nem kis keserűséggel elhagyta Itáliát és 1516-ban (állítólag szamárháton) megérkezett Amboise-ba. Magával hozott négy festményt, közöttük a Mona Lisát is, amelyen 1503 - 1506 között dolgozott, majd pihentette és 1510-ben folytatta a remekmű megalkotását. Ferenc a Clos Lucé kastélyban helyezte el, ott ahol ő töltötte gyermekkorát. Kinevezte a királyi udvar első festőjének, mérnökének és építészének és évi 1000 écu (aranytallér) fizetést határozott meg. (Mennyit érhetett ez a pénz akkor? Megpróbálom a következő logikával megfejteni - ha nem jól számolok, szóljanak: 1 écu közel 3,5 gramm aranyat tartalmazott, manapság 1 gramm arany értéke 12-15 ezer magyar forint körül mozog, tehát 1 écu mintegy 50.000 Ft, azaz havi 1400 euróért vagyis évi 3,5 kg arany árában dolgozott Leonardo. A király szinte apjaként tisztelte, becsülte, nagy hódolattal tekintett rá, teljesen szabad kezet adott neki ("pihenjen, fessen nyugodtan tegye, amit jónak tart, én minden feltételt biztosítok önnek az alkotáshoz" - mondta a király). Leonardo nem csak festett, mérnöki terveket is készített (csatorna építését a Loire és a Saone között) és ünnepségek alkalmával ő volt az esemény fő rendezője és művészeti vezetője! 
Leonardo nem sokáig élvezhette ezeket az ideális körülményeket. 1519-ben születésnapja után elkezdett betegeskedni, április 23-án megírta végrendeletét, május 2-án elhunyt. A Mona Lisát tehetségesnek tartott tanítványára, Salai nevű diákjára hagyta, aki nem sokáig gyönyörködött benne, a festményt 4000 écu-ért (más források szerint 12.000 -ért!) eladta a királynak. 

I. Ferenc király olasz reneszánsz mintára megépíttette a Fontainebleau-i kastélyt azzal a céllal, hogy világhírű művészeti központtá váljon. Nem spórolt sem az építkezés költségein, sem a díszítéssel, eredeti Raffaello és Michelangelo műveket vásárolt és hozatott a kastélyba.  Velencei megbízottja régi ismerősünk, egy korábbi fejezetben emlegetett író, újságíró Pietro Aretino volt, szinte az összes olasz mestermű, ami manapság a Louvre-ban látható, ebben a korban és ezen a csatornán keresztül került Franciaországba. A kastély 1528-ban készült el. A király gyakran és szívesen járt ide szeretőjével Étampes hercegnővel (több magyar nyelvű forrás Étampes hercegnőként Diana de Poitiers-t jelöli meg tévesen, Anne de Pisseleu helyett) ahol valódi olasz művészeti kolónia működött. Közöttük a legnevesebbek Benvenuto Cellini, Rosso Fiorentino, a franciául csak Le Primatrice néven ismert Francesco Primatricio, Nicolo dell'Abate... Az itt készült festmények a  Fontainebleau-i iskola néven ismertek. I Ferenc király Henrik fia születésnapján, 1547 március 31-én a Milosevic-párti szerbeknek rossz emlékű rambouillet-i kastélyban szepszis következtében elhalálozott. Fia, II. Henrik király szerencsére apjához hasonlóan a humanizmus és a reneszánsz megszállottja volt és korában tovább virágzott fel igazán francia földön ez a szellemiség.

A francia reneszánsz első jelentősebb alkotása a témánkba vág.  Jean Cousin, az Apa festette. Az Apa megnevezés azért szükséges, mert fia Jean Cousin is folytatta a mesterséget. Az Apa Cousin 1500 körül született a Sens melletti Sousy nevű helyiségben, 1560-ban hunyt el Párizsban. Pályafutásában sokat segített az a tény, hogy I. Ferenc király egyik magas rangú tanácsosának, későbbi dániai nagykövetnek a leányát vette feleségül. Napjainkban is tapasztalhatjuk, hogy egy befolyásos após sokat segíthet a tendereken. Cousin is számos megrendelést kapott, több palota, templom díszítésen dolgozott, falfestményeket festett és vitrázsokat készített.

Ezúttal azonban csak a legismertebb művével, a furcsa című Eva Prima Pandora festménnyel foglalkozunk.




A francia művészet történelem ezt a festményt tartja nyilván a francia festészet első női aktjaként. Az olasz reneszánsz festészet hatása szembetűnő, egész pontosan Tiziano Urbinói Vénuszára hajaz. A test. A fej már nem, a kissé durvára sikeredett profil inkább görögös és attól tartok, hogy sem stílusban sem méretben nincs összhangban a test többi részével. Az biztos, hogy a lábakhoz mérten a fej és a mellek aránytalanul kisebbre sikeredtek.  A festmény címe eleve zavart kelt: Éva vagy Pandora? Az egyik bibliai a másik mitológiai személyiség. A hozzáértők magyarázata szerint pontosan ezt a kettősséget, ami egyébként is jellemzi a reneszánsz festészetet, hiszen a kor szinte mindegyik nagy festője festett vallásos és mitológiai témát is, mosta össze szándékosan Cousin. Mind a két esetben az ősbűnről, az emberiség vesztét okozó női kíváncsiságról van szó. A képen láthatóak olyan részletek, amelyek Évára (kígyó, almafa ág) és amelyek Pandorára (ott a szelence) utalnak.  Az olasz reneszánsz iskolára utal a háttérben húzódó tájkép a gondosan pontos perspektívával, a tájkép sfumatóján keresztül pedig Leonardo köszön vissza. Jean Cousin a festményt 1549-ben festette meg, mérete 150x97cm, a Louvre-ban látható. 

Francia festő által megalkotott első Vénusz festmény az alábbi, címe Vénusz tükörrel.



A kép 1550-ben keletkezett, olaj vásznon, mérete 126x97, a festő ismeretlen, a Louvre-ban látható. Az előbbiekben említett fontainebleau-i iskola jellegzetes alkotása, ahol az olasz mesterek az olasz reneszánsz szellemiségében oktatták a francia festőnövendékeket. Lehet, hogy csak egy tanulmány, több létező képből összevágott kompozíció, amit szerző nem írt alá.. Például a kép bal oldalán látható - nem tartalék-Vénusz, hanem valószínűleg szolgálólány, esetleg partnernő? - egy az egyben egy Rosso festményről jött át, ugyanilyen kinézésű, vörös göndör hajú, kövérke Cupidót is láttunk már számos más festményen, a tükrös megoldásról nem is szólva. A szerző nem kívánt játszani a tükör-adta lehetőséggel, mint Veronese, vagy Rubens (amiről a következő fejezetekben lesz szó), a vörös hajú Vénusz egyszerűen csak gyönyörködik önmagában. Egyébként, mint ahogy rövidesen látni fogjuk számos bonyodalom származott abból, hogy a festők nem szignálták műveiket, megadva a munkát a francia művészettörténészeknek. 

Sokak szerint a francia reneszánsz kiterjedéséhez hozzájárult egy "echte" firenzei, nagy műveltségű személyiség jelenléte, aki nem akárki volt: a trónörökös felesége, majd hivatalos királyné, Medici Katalin (Firenze, 1519 április 13. - Blois 1584 január 5.). Munkám legelején Botticelli kapcsán foglalkoztam a Medici családdal, Boticcelli Vénuszát megtestesítő Simonettával, szeretőjével Guilanóval, aki Húsvét vasárnapján merénylet áldozata lett, majd született egy törvénytelen fia, akit később VII. Kelemen néven pápává választottak. A pápákra általában nem jellemző módon Kelemennek is volt egy törvénytelen fia, Alessandro Medici. Na, vele nevelkedett az árva Kati (kiskorában elhunytak szülei) meg még egy törvénytelen Medici sarjjal egy bizonyos Ippolitóval, akiről nem tudta, hogy apja törvénytelen fia, tehát féltestvére. A Medici család gazdagsága és a közeli rokoni kapcsolat a pápával, és az a részlet is, hogy Kati titokban beleszeretett Ippolitóba, tehát szét kellett őket küldeni, sokat nyomott a latban ahhoz, hogy 1533 október 28-án Marseille-ben összejöjjön az érdekházasság a francia király másodszülött fiával, Henrikkel. Három évre rá a trónörökös Ferenc elhunyt, Henrik (alsó arckép) lépett a helyébe, majd apja halála után a trónra is. Mindez azonban nem hozta meg Katalin boldogságát, ugyanis Henrik szíve foglalt volt.


Medici Katalin, franciaországi tartózkodása kezdetén sok gonddal küszködött a beilleszkedés során és nem érvényesült jártassága a művészetekben, de a későbbiekben, főleg férje halála után rendkívül jelentős szerepet játszott a francia reneszánsz művészet fejlődésében. Nem csak a festészetben, hanem az irodalomban is betöltött szerepe (közeli kapcsolatban volt Montaigne-el, Ronsard-al) olyan értékkel és súllyal bírt mint a Medici család mecenatúrája a korábbi évszázadban Firenzében. 

II. Henrik haláláig azonban vetélytársnője, a király szeretője Diane de Poitiers (jobb oldali arckép)  töltötte be a francia reneszánsz első számú hölgyének szerepét, hasonlóan, mint Itáliában Izabella d'Este.  Ő volt az, aki személyesen támogatta a művészek tevékenységét és maga is szívesen állt (ült, feküdt) modellként jeles alkotásokhoz.

A magyar nyelvű Wikipédia szinte lekurvázza a fent említett hölgyet "francia kurtizán" megjelöléssel. Személyisége ennél sokkal összetettebb. Az 1499 szeptember 3-án született nemes származású Diane megbecsült udvarhölgynek számított már I. Ferenc király idejében, a szóbeszéd szerint szeretője is volt a közismerten nőfaló Ferinek, de ez nem bizonyított. Ferenc és később fia Henrik is elsősorban előkelő, lovagkori értelemben vett úrnőként tisztelték a gyönyörű, intelligens, művelt, határozott  Diane-t. Majd 25 éven át irányította a királyon keresztül az udvart, családi állapotára való tekintettel özvegy volt, két kiskorú leánygyermek anyja. Henriket még kiskorában ismerte meg és anyáskodott vele, később, egészen pontosan 1538-ban a kapcsolat, a jelentős korkülönbség ellenére (Henrik húsz évvel volt fiatalabb) őszinte szerelemmé érett. Az a részlet, hogy Henrik időközben megnősült, nem sokat változtatott a liaison-on, Henrik udvariasan viselkedett felesége iránt. Diane pedig szintén segítőkésznek mutatkozott. Például, amikor felmerült a gyanú, hogy Katalin nem tud szülni. A pletykák szerint Katalin megleste, hogyan szeretkezik férje Diane-al és ugyanazokat a trükköket próbálta bedobni mint a tapasztalt szerető, más források szerint Katalinnak szükségtelen volt leskelődni, Diane hasznos tanácsokkal látta el a szerelmi művészetben nem járatos olasz arát (Diane és Katalin egyébként, Katalin anyai ágát tekintve másod unokatestvérek voltak!). A tanácsok gyümölcsözőnek bizonyultak, hiszen végül Medici Katalin tíz gyermeket szült Henrik férjének, sajátos rekordot állított fel azzal, hogy  három királyt szült Franciaországnak (II. Ferenc, IX. Károly és III. Henrik) továbbá egy spanyol és egy francia királynét. Ezt a csúcsteljesítményt azóta sem sikerült egy királynénak sem megdönteni, túltejesíteni. 
 
A francia reneszánsz legismertebb festői, egy másik apa és fia, Jean és Francois Clouet voltak. Jean Clouet Brüsszelben született 1480-ban, 1516-ban nevezte ki I. Ferenc király hivatalos festővé, a fent közölt portré a királyról az ő alkotása. Halála után (1541) a fia, Francois Clouet (1520 - 1572) örökölte ezt a tisztséget és nagyszámú gyönyörű portrét festett ( II. Henrik fenti arcképe is az ő műve), az arcképeken flamand precizitással dolgozta ki a legapróbb részleteket, mint például  Ausztriai Erzsébet itt látható portréján. A Habsburg főhercegnő II. Henrik és Medici Katalin fia, a rövid életű IX. Károly feleségeként 1570-74 között volt Franciaország királynéja (miután férje 23 éves korában tuberkulózisban meghalt, visszaköltözött Bécsbe, egyébként sem tudott az udvaron kivel társalogni, hiszen, mint általában a Habsburg családból érkező hercegnők, ő sem beszélt franciául).

Francois Clouet nem csak portrékat, hanem zsánerképeket is festett. Legismertebb festménye az 1571-ben festett Dame au bain (fürdöző hölgy). A képen látható hölgy kiléte körül egy szimpóziumra való vita alakult ki a művészet történészek között,  sokáig  Diane de Poitiers-t vélték látni a fürdőkádban ( a Wikipédia magyar változatában még mindig a címben De Poitiers szerepel). Íme a festmény és a bonyodalom:  





Mit látunk a képen? Egy elrévedt tekintetű ifjú hölgy félmeztelenre vetkőzve tisztálkodik egy fakádban. Arra, hogy (fa)kádban ül, csak a cím utal, magamtól ki nem találtam volna. Korabeli írások bizonyítják, hogy a reneszánsz kor szelleme, érdeklődés a görög és a római kultúra valamint a földi élvezetek, az emberi test iránt, magával hozta - amiről kevés szó esik - a tisztálkodás és a testápolás gyakorlását is. Különösen a hölgyek körében követelménnyé vált, hogy ápolja testét, fürödjön, tisztálkodjon, használjon illatot,  gondoskodjon a hajáról, kinézésről, használjon hajékeket és persze egyéb ékszereket... A hölgy jobb kezében tart valamit, vagy hajtű vagy golyóstoll vagy korabeli fülpiszka? Ha jobban szemügyre vesszük kiderül: rózsaszálat, csak a rózsa elhelyezése a gyümölccsel keveredik. A kép bal oldalán egy rusztikusabb kinézetű, méretesebb mellekkel megáldott nő, kissé bárgyú tekintettel szoptat egy alaposan bekötözött kisbabát. Szemlátomást profi szoptatót látunk, az úri hölgynek nem volt szándékában kecses melleit ilyen (táplálkozási) célra igénybe venni. Egy nagyobb fiúcska megkívánta a fürdőző részére odakészített gyümölcsöt. Hátul egy szolgálólány a kandallóban vizet melegít és rövidesen a kádba önti. Érdemes megjegyezni a kompozíció részleteit, például a kandalló alakját is! 

Francois Clouet, a festő, olasz elődökhöz hasonlóan adhatott volna olyan címet is a festménynek, hogy Vénusz, vagy Danaé, vagy Psziché... a kádban. De úgy látszik, Clouet szakítani kívánt ezzel, a meztelen nők festése alkalmával megnyilatkozó képmutatással, nem hívja a mitológiát segítségül, hanem vállalja, hogy a halandó női test is szép, kívánatos (és bizonyos időközönként meg kell mosni). Csak éppen nem nevezte meg a hölgyet.


A hölgy nem akárki, az nyilvánvaló a tartása, tekintete, frizurája, ékszerei továbbá a helyszín és az alkalmazott személyzet láttán. Clouet nem is festett akárkit, hiszen udvari festőként  munkahelye a királyi udvar volt, a témák pedig az ott megforduló előkelőségek.


Miért nem valószínű, hogy a festmény Diane de Poitiers-t ábrázolja? A fenti Clouet festmény bizonyítottan 1571-ben keletkezett. Diane-t II. Henrik 1559 július 10-én bekövetkezett halála után a királyné durván elzavarta az udvarról. A király halálának körülményei is "megérnek egy misét" (a "Párizs megér egy misét" mondás éppen hozzá kötődik...): 1559 június 22.-én a francia királyi pár sikeres menyegzőt ünnepelt, leányukat, Erzsébet hercegnőt feleségül vette II. Fülöp spanyol király (róla is lesz a következő fejezetekben szó!), mellesleg, mint spanyol királyné Erzsébet felvette az Izabella nevet. A lagzi alkalmából június 30-án, Párizsban lovagi tornára került sor, amelyen szerencsétlenségére részt vett személyesen az örömapa, a király is. Egy eltört kopja szilánkja áthatolt a fejet védő rácson és a szemen keresztül a király koponyáját sebesített meg halálosan. A király szörnyű kínok között július 10-én hunyt el.


A király halálával eljött Medici Katalin ideje. Első intézkedéseként megalázó körülmények között elkergette az udvarnak még a közeléből is férjének kedvesét (például: vissza kellett adnia minden ékszert, amit a királytól ajándékba kapott!). Diane de Poitiers  (a jobb oldali festmény - ismeretlen művész munkája - a "szexi" Diane-t ábrázolja, olyannak, amilyennek Henrik nem tudott ellenállni...) a családjának kastélyába Anet-ba vonult vissza. Tűrt és hallgatott magányában. 1566 április 25-én hunyt el, a hivatalos adatok szerint lovaglás közben érte baleset. 
Philipp Charlier francia paléopatológus tudományos csoportjával - a francia Le Figaro c. neves konzervatív napilap 1970 január 1-jén megjelent riportja szerint -  engedélyt kért és kapott, hogy exhumálja Diane holttestét. A király szeretőjét egyébként két leányával együtt, fekete márvánnyal fedett családi szarkofágban temették el. A sírt a francia forradalom során - számos francia főnemes származású sírhoz hasonlóan - feldúlták, megbecstelenítették a forradalmárok, a földi maradványokat szétdobálták, ezeket később a kastély temploma mögött ásták el. A tudós csoport azonosította Diane földi maradványait, vizsgálatokat végzett el és megállapította: Diane-al az arany végzett! A hajában és csontjaiban ugyanis rendkívül magas arany koncentrációt mutattak ki. A magyarázat: az egykor gyönyörű udvarhölgyet rávették bizonyos alkimisták, hogy általuk készített elixírt fogyasszon, amely majd megőrzi bőrének frissességét, fiatalságát. Ebbe az elixírbe többek között aranyat is kevertek. Diane szervezete lassanként toxikálódott - a korabeli leírások szerint napról napra vált mind sápadtabbá - végül az arany okozta vesztét. Van akit agyonvernek az arany miatt, van akinek aranyfogait szedték ki a rablók, Diane-al vegyi úton végzett ez a veszélyes nemesfém.

Tehát: a festmény keletkezésekor, 1571-ben Diane de Poitiers már öt éve halott volt. Ismert tény, hogy Katalin királyné nagyra értékelte, Francois Clouet udvari festőt, kegyeltjei közé tartozott, a királyné többszáz festményt, rajzot őrzött meg Clouet-tól. De azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a fenti festmény Clouet halála előtt egy évvel festette és a festők életük és pályafutásuk végéhez közeledve, amikor már "semmi következmény nem számít" alkottak enyhén szólva elgondolkodtató alkotásokat, üzeneteket rejtve el az utókornak. Francois Clouet, mint alkalmazott jó viszonyt ápolt mind a két vetélytársnővel, mint a Szépet felismerő és becsülő festő bizonyára, legalább esztétikai értelemben jobban vonzódott Diane-hoz, akit hosszú éveken keresztül közelről ismert. Az itt közölt két rajzot ő készítette, a baloldalit amikor Diane 16 éves volt, a jobb oldalit 35 éves korában ( a rajz jobb felső sarkában saját kezűleg írta oda).  Az is ismert tény, hogy Clouet különösen törekedett rajzain, festményei az élethűségre. Ha összevetjük az itt közölt festményeket, rajzokat Diane-ról, hasonlatosság talán csak az ismeretlen festő festményén dereng. Clouet rajzai és a fürdöző  hölgy között én személyesen sem tudok semmi hasonlatosságot felfedezni. Ezenkívül: Diane nem szült gyermeket a királynak, a festményen két fiú gyermek látható. Diane-nak nem volt fia, csak két leánya.

Hasonlatosságot sokan mások sem igen fedeztek fel. Ezért kutattak tovább.  II. Henrik szeretői között. Hogy ne mélyedjek a részletekbe, hogyan és miért, a nem szűk választékból a Lady Flemingként is ismert skót Jane Stuartra (1502 - 1562) terelődött a gyanú, aki bizonyítottan szeretője, ágyasa volt a királynak abban az időszakban, amikor Diane egy rövid időre kegyvesztetté vált, 1551-ben gyermeket is szült a királytól. Jane-t Diane zavarta vissza Skóciába, noha Katalin királyné kegyeibe fogadta... Ez is hosszú történet. A lényeg: a festmény keletkezésekor Jane Stuart kilenc éve halott volt. Az stimmel, hogy két fiút szült. És némi hasonlóság is megállapítható.

A történészek rájöttek, hogy nem csak Henrik nőzött, hogy a festő keletkezésekor már IX. Károly fia ült a trónon, és hogy el kell felejteni ezt a berögződött Diane fix ideát. Karcsi szeretői között kell kutakodni! 


IX. Károly királynak volt egy nagy szerelme, akibe tini korában szeretett bele, amikor ő 15 a kislány 16 éves volt. A kislányt Marie Touchet-nak hívták. Két évre rá ismét, egy vadászat alkalmával találkoztak s ekkor már fellángolt a komoly szerelem és tartós kapcsolattá alakult. Amit az anyakirályné, Katalin nem nézett jó szemmel és szerette volna távol tartani fiát Marie-tól. Közben Károlynak összehozták a házasságot a fentiekben közölt Ausztriai (Habsburg) Erzsébettel. Amikor Marie megtudta, hogy Károly nősülni fog, elkérte a menyasszony portréját és közölte: "német leánytól nem félek, szebb vagyok nála!" A kép keletkezésének korában Erzsébetnek még nem sikerült megszülni a trónörököst, Marie Touchet viszont állapotos maradt a királytól és kisfiút szült. Feltételezik, hogy a festményen látható, szopó kisbabát (a nagyobbik fiú kiléte ebben az esetben nem lényeges, ő csak úgy beszaladt az utcáról, vagy a szoptató asszonynak a gyereke). Erzsébetnek később, 1573-ban sikerült kislányt szülni.  A történet stimmel, ha összevetjük a kádban ülő hölgyet a fenti arcképpel, hasonlatosságot is találunk. Tehát a kádban fürdő hölgy Marie Touchet (1549-1638). Vagy nem.

Ezzel azonban nem fejeződött be a talány. Íme egy másik festmény: 






A fenti kép sajnos nem eléggé éles, de kivehető, hogy szinte teljes egészében Clouet fürdőző hölgyének másolata, kivéve a főszereplőt. A festmény a XVII. század elején készült, Chantilly kastély Condé múzeumában látható. A festő ismeretlen, viszont a hölgy identitása bizonyított: Gabrielle d'Estée (1573 - 1599) a szerencsétlen sorsú "majdnem királyné", IV. Henrik király szeretője, nagy szerelme (az oldalsó rajz is őt ábrázolja) . Ebben a változatban még a gyerekek (mind a kettő a királyé) is beazonosíthatók: a kisfiú az 1594-ben született Cézar, a szópós baba pedig egy kislány, az 1598-ban született Alexandra. Tehát a festmény, ha nem is akkor készült, egy 1598-as állapot. A háttér, ahol ugyanaz a szolgáló látszik ugyanolyan tűzhely előtt, szándékosan sötét, szimbolikusan előrevetítve Gabrielle sorsát. Mi több - az elemzők szerint - a háttérben látható egy sötétzöld (Gabrielle kedvenc színe) lepellel leterített koporsó! Clouet festménye és a fenti festmény mellett van még néhány hasonló másolat.

Létezik egy sokkal ismertebb festmény melynek szintén Gabrielle d'Estée a főszereplője. Címe Les Dames au bain (Fürdőző hölgyek).




Ez a furcsa festmény a francia reneszánsz egyik kultikus alkotásának számít, az alkotó ezúttal is ismeretlen. A helyszín ugyanaz, mint Clouet festményén, a képről eltűnt a szoptató (vagy ott van hátul a megszokott kandalló mellett?). Gabrielle a nekünk jobboldali, a szőke, a kádban vele együtt húga (vagy nővére?) Julienne (Villard grófnéja). Mind a két nőnek az ábrázata eléggé semmitmondó, viszont annál érdekesebbek a kézmozdulatok. Miért piszkálja Julienne testvére jobb mellbimbóját (amire a "piszkált fél" egyáltalán nem reagál)? A korabeli szokások szerint így jelezték, hogy a nő terhes. És nem is akárkitől! Gabrielle ugyanis egy finom kéztartással egy gyűrűt tart a bal kezében.


A hölgy és a gyűrű, mint  motívum is megjelenik több reneszánsz-kori francia festményen. A felső festmény a Dijon-i Szépművészeti múzeumban található. Létezik még két másik, ahol a főszereplő többé-kevésbé hasonlít Gabrielle-re, a bal oldali festmény Worcesterben, a harmadik amiről nem közlök reprodukciót (ez is sok) Bázelban látható. (Érdekes megfigyelni a tükrök közötti hasonlóságot is!)
A királyok szeretőihez kötődő hasonló témák, a szinte azonos kompozíciók, az átmásolt részletek és a korabeli leírások hiánya  bonyodalmat okoztak a későbbi kutatóknak. Ha az ember az interneten körülnéz, ugyanazokat a portrékat hol Gabrielle-nek hol Diane-nak tulajdonítják. Pedig a két hölgy más más korban élt, Gabrielle 7 évvel Diane halála után született! A két királyi szeretőhöz két különböző történet tartozik. Ha a fenti kép amely 1590-ben készült (a két másolatot is hasonlóan datálják ) valóban Diane emlékének adózik, akkor nem a gyűrűn, hanem a felnagyított részleten látható rendkívül értékes nyakéken a hangsúly, amit Diane a pápától kapott ajándékba. Ezzel az ajándékkal ugyanis a pápa elismerte a francia udvaron betöltött szerepét.



A gyűrűs történet szereplői viszont IV. Henrik és Gabrielle. A király, miután VIII. Kelemen pápa felbontotta a házasságát Medici Katalin steril lányával Margittal, 1599 március 2-án Gabrielle-nek adta oda a koronagyűrűt, amit a lány eljegyzésként értelmezett. A leírások szerint őszinte és nagy szerelem volt közöttük és Henrik feltett szándéka volt, hogy feleségül vegye. Abban az esetben a fenti képen látható Cézar fiúcska lett volna a trónörökös, vagy a születendő gyermek. A király szándéka azonban óriási ellenkezést váltott ki nem csak az ország vezetői között, hanem a közvéleményben is. A kiszemelt hölgy nem főnemesi vagy királyi családból származott, ezenkívül az is ismert volt, hogy édesanyja bizony az ősi mesterséggel foglalkozott és állítólag a leányát is beszervezte fiatal korában egy két menetbe. Mindez a királyt nem tántorította el szándékától.
1599 április 9-én Gabrielle halott gyermeket szült, majd esclamsia (terhességi mérgezés) következtében másnap, 10-én elhunyt. A királyt megrendítette a hír, azokat a minisztereket, akik legélesebben ellenezték a házasságot megvádolta, hogy megmérgezték kedvesét. Gabrielle-nek királyi temetést rendezett, a protokoll tiltása ellenére a temetésen gyászruhába öltözött... 

Rövidesen azonban életében hatalmas változások következtek be, amiről a következő részben lesz szó, melynek központi témája az egyik legnagyobb flamand festő, Rubens.