Emberek a Vénuszon (4.)

Veronese, az ezüst tónus mestere

Vissza Olaszországba, vissza Velencébe!

A múlt pénteken említettem a Nagy Triászt. Tizianóval, Tintorettóval már találkoztunk ismerjük meg közülük a legfiatalabbat, akit a művészet történelem Veronese

néven jegyez. Júlia és Rómeo városának nevét öregbíti, ahol 1528-ban született Paolo Caliari néven, kőfaragó családban. Amíg Tiziano  – akit a dolgozatomban rövidesen sorra kerülő Velazquez a legnagyobb olasz festőnek tartott – az arany, Veronese az ezüst tónus mesterének számított. Ha úgy adódik, hogy eredetiben csodálhatjuk meg valamelyik híres festményét, figyeljük meg, hogy nála szinte minden szín, nemcsak a kék, a zöld és a lila, hanem a rózsaszín, a sárga és még a vörös is valamilyen acélos ezüstösséget kap. Képein egy fátyolos, finoman remegő ezüstös zománc érezhető (még az itt látható önarcképen is). A szakértők ezt nevezik a velencei festőkre jellemző fátyol-kontraszt jelenségnek. Tizianónál aranyosan, Veronese-nél ezüstösen jelentkezik. Ez a velencei titok. Ha már Velazquezt említettem, hadd tegyem hozzá, hogy Delacroix, a nagy francia festő Veronesét tartotta a legnagyobb koloristának az egyetemes festészetben.

Nem csak a színhasználata, színkeverése, hanem témaválasztása, a témák feldolgozása, ábrázolása, kompozíciói is zsenialitását dicsérik. Noha veronai születésű, sokak szerint ő adta vissza alkotásain keresztül a legjobban a gazdag, buja, vidám Velence cinquecentói szellemiségét. „Veronese mindent, amit csak az élet szépet, ragyogót, csillogót ad, lelopta vásznára, hogy e színcsudákkal szebbé tegye magát az életet. Muzsika, életöröm, mozgás zeng a képein (…) a selyem suhogása, az élet mozgalmassága és gondatlansága ragyog fel előttünk, hogy önfeledten egy csillogó álomvilágba ragadjon” – írta a festőről Dr Lázár Béla kiváló művészettörténész, egyetemi tanár 1938 őszén. Ezt magam sem tudnám jobban megfogalmazni ma, 2015 tavaszán, s remélem, hogy az emberek ötszáz év múlva is képesek lesznek megérezni Veronese képei láttán (amikor ki tudja milyen kütyü segítségével szobájukba lehívják), a velencei reneszánsz hangulatát. Vagy ha Párizsban, a Louvre-ban meglátják a festő monumentális alkotását, a Kánai mennyegzőt. Ha létezik majd

még a Louvre, ha még létezik Párizs, ha létezik majd művészetre fogékony emberiség, vagy egyáltalán emberiség és ha ott lesz még ez az alábbiakban látható egyedülálló festmény teljes egészében.

            Most képzeljük el ezt a festményt eredeti méretben: 666 cm magas (az Apokalipszisre utaló baljós szám a véletlen műve, hiszen amikor a festmény készült még nem létezett a metrikus egység) és tíz centi híján tíz méter széles! Más adatok szerint 6,8 x 10,4 méter. Ha a Louvre-ban járok legközelebb, majd lemérem pontosan egy colstockkal, ha megengedik. A kor legnagyobb méretű festménye. Ekkorára rendelték meg, ugyanis azt mondták neki, hogy akkora legyen, mint a Velence melletti San Giorgo szigetén lévő kolostor fala belülről. Fedje be teljes egészében. Veronese a képet nem freskóként festette, mert tudta, hogy túl nedves és sós a levegő és alkotása rövidesen lepergett volna, hanem vászonra, a vászont ragasztotta a falra és még egyéb eljárásokat is alkalmazott, amivel nem szeretném terhelni az Olvasót (részleteiben én sem tudom pontosan).

            A kép az evangélium egyik jelenetét, történetét hivatott szemléltetni, amikor megtörtént az első csoda: amikor Jézus Krisztus – ott látható a kompozíció metszéspontjában édesanyjával (az evangélium e történetében János nem írta le a Mária nevet, következetesen a Jézus anyja kifejezést használta) - a vizet borrá változtatta. Ennek oka pedig az volt, hogy a menyegzőn, ahol annyian voltak jelen legalább, mint ahányan a képen láthatóak, elfogyott a bor. Jézus megoldotta.

            Ha már a jelenlévők számát említettem: Veronese a 67 négyzetméteres festményen 132 személyt helyezett el. Plusz a kutyákat (úgy tűnik, hogy a korabeli Velencéhez hozzátartoztak az ebek, hiszen szinte minden festményen megjelennek. Micsoda csaholás lehetett a lagunák városában teliholdkor!)

            Az egész festménynek van egy bulis, majd hogy nem tivornyázós hangulata, kapott is ezért a festő hideget-meleget az inkvizíciótol. Szerencsére a megrendelő elégedett volt, a kép határidőre elkészült, és 1563 október 6-án (sok minden történt a későbbi években ezen a napon, többek között az Aradi vértanúk, Milosevic bukása, Fahrija néni születésnapja, valamint velem kapcsolatban is egy mérföldkőnek számító esemény) átvette a munkáért járó 300 arany dukátot. Hogy ezért az összegért akkor konkrétan Velencében mit lehetett vásárolni (hogy mibe került például egy turbódizel BMW vagy minden eksztrával felszerelt yacht), nem tudom.

            A képnek, a vitathatatlan számos kvalitása mellett van egy finoman elrejtett érdekessége, amit Marco Boschini velencei költő fedezett fel majd száz évvel a festmény megszületése után: Veronese mester a kompozícióba, Jézus Krisztus társaságába, becsempészett számos ismert személyiséget. Ott van, csak meg kell találni I. Ferenc francia király, élettársa Habsburg Eleonóra (feltételezem, hogy a kép bal szélén az asztalnál), de még hídépítő török hadvezér Mehmed Pasa Sokolovic is! Továbbá számos velencei figurát, mint például a korábbiakban emlegetett kurtizán-szakértő Pietro Aretinót.

De ami még érdekesebb: az esküvői zenekar, a wending band tagjai nem mások mint a híres velencei Triász (plusz egy festő)! Az is elképzelhető, hogy az előtérben látszó valamelyik kutya az ő Bodrija volt. A felső képen a festménynek ez a része felnagyítva látható.

            Ez a ctrl c ctrl v lehetőség már kezd az idegeimre menni. Magyar nyelven ugyanis, különböző szerzőktől, különböző címek alatt ugyanaz a szöveg jelenik meg: „A nagy triász (balra Paolo Veronese viola de bracción játszik, jobbra Tiziano nagybőgőn, Tintoretto, Veronese mögött, mind muzsikusok alakjában láthatók)”

Kezdjük onnan, hogy a nagybőgő a reneszánsz korban még nem létezett. Az a hangszer amin Tiziano játszik valami elődje a nagybőgőnek.  Egy szakirodalomnak szánt írásban a nagybőgő mellett gordonkát és brácsát vél felismerni a szerző. Ezek sem léteztek, hanem elődeik, a viola da gamba (nagyobb hangszer) és a viole soprano (kisebb). A háttérben melyik Tintoretto? Hiszen nem csak egy, hanem három személy is látható. Valószínű, hogy aki Veroneséhez egész közelről beszél ő Tintoretto. Olasz források helyesen rámutatnak, hogy Veronese nem csak a Nagy Triász tagjait festette fel a wending-band-be, hanem becsempészte még egy haverját! Ott van Tintoretto mögött még egy velencei festő, név szerint Jacopo Bassano (1515 – 1592) aki valamilyen fúvós hangszeren játszik. Kvázi. Azt talán mondanom sem kell, hogy Jakab is szülőfaluja, a Velence melletti Bassano után kapta a nevét, igazából Jacopo dal Ponte. A Da Ponte festődinasztia legidősebb tagja, a Da Ponte pedig onnan származik, hogy a család háza Bassanóban közvetlenül a híd mellett állt.

A festményt Napoleon hadjárata során a francia katonák 1797-ben leszedték a kolostor faláról, szétvagdosták és Párizsba szállították. A Louvre-ban azután szakavatott kezek ismét összerakták és azóta is ott látható.

A műkedvelő és műértő franciákra nem jellemző módon azonban történt egy megbocsájthatatlan malőr is! 1992-ben nekiállt egy csapat (tudom a neveiket is, volt közöttük egy Franciska is, remélhetőleg nem magyar lány) restaurátor, hogy rendbe tegye a velencei festő művét. A munka során véletlenül megsérült (behasadt) a vászon. Ez még a kisebbik a baj. De a másik, amire azóta sincs pontos magyarázat: szinte premier plánban, a muzsikus Veronese mellett álló sapkás személy, aki az eredeti képen (ezt a változatot tettem fel én is) zöld ruhában volt, a restaurálás után vöröses-barnás ruházatba került! Valamelyikük átfestette, ami csak jóval később derült ki, az viszont nem, hogy ki és miért?!

A festmény történetéhez tartozik még az is, hogy Carla Bruni, a magyar származású Sarkozy francia elnök felesége, akiben hirtelenében felébredt az olasz patriotizmus, kihasználva, hogy férje elnökösködése idején bizonyos ismertségre tett szert, ügyvédje által eljárást indított, hogy a festmény kerüljön vissza eredeti helyére, a Velence melletti San Giorgio sziget kolostorának falára! Feltehetőleg ő sem hitt abban, hogy akciója eredménnyel jár, de reklámfogásnak jól jött. (Mellékelve Carla Bruni vénuszként pőrén, Sarkozy alkotása).

Igen. A Kánai menyegző miatt letértünk a főcsapásról. 

A fotoriporter is, akit a szerkesztőség sporteseményre küld ki nagy valószínűséggel lefényképezi azt is, ha útközben olyant lát, hogy ég a Nemzeti Bank épülete, az alkalmazottak lapáttal dobálják az utcára a húszezres kötegeket, a földszinti trezorokból pedig, ahol az aranytartalékokat őrzik az ablakokon keresztül a járdára ömlik a felolvadt nemesfém. 

Mi is egy kuriózumra bukkantunk, egy 1563-ban forgatott film autentikus képkockájára. Ez a monumentális mű és Veronese más festményei is lemerevített film vagy színházi jelenetre hasonlítanak, ahol a tökéletesen beállított külső, belső vagy stúdió helyszínen a nem akárhogyan öltözött szereplőknek érződik a karaktere, mozgásban vannak, beszélnek, kommunikálnak egymás között. Számos képen megjelennek klasszikus karakterek, mint a délceg ifjú, az ápolt arisztokrata hölgy, a bölcs aggastyán, élethűek a növények, az állatok. S általában sugárzik a jókedv, a derű, mindenki jól érzi magát, szép az élet. A lényeg az autentikusban van: ez nem mostanság készült kosztümös film, hanem egy korabeli jelenet, minden színével, zamatával, illatával, zenéjével.

Egyébként is: zavaróak ezek a kitérők? Rabelais úgy építette fel remekművét (hiszem, hogy minden olvasóm ismeri, de emlékeztetőül: Gargantua és Pantagruel), hogy a mellékösvények országúttá szélesedtek, majd kitérőkkel tértek vissza az eredeti csapásirányba. Így duzzadt több száz oldalasra története.

Paolo Veronese több festményén megörökítette Vénuszt, a mitológiából és az elődök által is megfestett különböző jelenetekben. Az alábbiakban először egy tragikomikusnak is nevezhető, Homerosz által (Odüsszeusz VIII. ének) megírt jelenetet hasonlítunk össze három festő előadásában. Rajtakapásról, meglepetésről szól a jelenet.

Vénuszt rajtakapják "in flagranti"

Tintoretto 1552-ben megfestett alkotásának a magyar nyelvű irodalomban Vénusz és Vulcanus a címe, más nyelveken Vulcanus rajtakapja Vénuszt és Marst. Vénusz férjének az idős Vulcanusnak Apollo felhívja a figyelmét arra, hogy felesége Marssal kavar. A megcsalt férj berobban a jelenetbe és nem tudni miért és mit keres ott, ahol matat. A szerető ugyanis képben van: bebújt az asztal alá, teljes harci díszben, még sisakját sem vette le. A féltékenység vakká és süketté tette Vulcanust, hiszen Tintoretto utal arra is, hogy a kutya a férj lábánál az asztal alatt lévő szereplő irányában csahol. A háttérben látható egy tükör is, feltehetőleg azon keresztül is észre vehette volna a szeretőt. Mindeközben Cupidus az ágyban elszenderült.

A téma miatt ugorva egy kicsit az időben, íme egy drámaibb előadás. A cím ugyanaz, a festő Alessandro Varotari Padovanino (1588 – 1649), a neve alapján nem nehéz kitalálni, hol született, de ő is a velencei iskola képviselője. Itt az ősz hajú Vulcanus dúl-fúl mérgében, szakad a függöny, repül berendezés, a párna (vagy netalán kerekasztal) éppen az egyik megrettent Cupidóra. Felháborodása teljesen érthető, hiszen „in flagranti” helyzet közepébe toppant. A kigyúrt testű Mars a rend kedvéért mintha védekezne. Az egészben ami nekem nem hiteles: Vénusz arckifejezése. Feltételezem, hogy ez lehet egyik oka annak is, hogy a festmény (és a festő sem) tartozik a nevesebbek közé.

Veronese már-már szürrealista módon értelmezte és festette le a meglepetés-jelenetet. A szerelmesek már megszabadultak ruháiktól (érdekes megfigyelni Vénusz alsó, rövid és tömzsi lábszárait) Mars ugrásra készen, már-már kezdődik az akció, erre a kis huncut Cupido egy lovat vezet be a színre! Hogy még furcsább legyen: a lovat valahonnan fentről, lépcsőn keresztül vezeti le! A lovas istálló abban az időben Velencében az emeleten volt? Mindenképpen meglepetés a javából! A poént a Mester „eladta” egy másik festményen is A szerelem allegoriája, Mars és Vénusz címűn, ott is a szerelmes pár mellett egy ló bámul a néző arcába.

Ki volt Veronese modellje? 
Kiről mintázta vénuszait? Erre vonatkozó pontos feljegyzést nem találtam. De léteznek találgatások.

Veronese 1565-ben, egy kicsit későn, 37 éves korában nősült meg. Első mesterének, nagybátyjának, Antonio Badilenak (1518-1560)  lányát, Elena Badilet vette feleségül. Opusában nincs Elena Badile portré, de nehezen hihető, hogy nem festette meg. Noha Veronese nagyon kevés, mindössze hat női portrét festett. Ezek között a legismertebb, sokak szerint az olasz reneszánsz egyik legjobb női portréja a Bella Nani címet viselő alkotás. Nincs feljegyzés arra vonatkozólag, hogy kit ábrázol a csipkékkel díszített, mély dekoltázsú sötétkék bársony ruhában látható előkelő velencei úri hölgy. Sokak szerint a Bella Nani Elena Badile. Ezzel két gond merül fel: a nagy méretű (119x103) festmény 1560-ban készült, tehát hat évvel házasságuk előtt, a másik pedig a hölgy jobb kezének a tartása és gyűrűi, amelyek férjes asszonyra utalnak. Egyesek hasonlóságot fedeznek fel a portré és a festő által ábrázolt vénuszok között is. Élőben kellene szemügyre venni. A Louvre-ban látható.

Adonisz tapizza Vénuszt

A Vénusz sorozatból két furcsa festmény következik. Az elsőn a vadászatba induló anyaszült meztelen Adonisz (tudott a Mester férfi aktot is festeni!) nemes egyszerűséggel elkapta az istennő bal mellét. Cupido is várja a jelent folytatását, mert éppen húzza le anyjáról a lepedőt.

A másik festményen, a másik szeretőt, Marst látjuk akcióban (felismerhető a sisakjától, amit szinte soha sem vesz le) már elég jól halad a vetkőztetéssel, amikor a műveletet egy kis malőr zavarja meg: a reneszánsz képek gyakori kelléke, a kutyus megtámadja Vénusz fiát. A jelenetet lehet úgy is értelmezni, hogy a kutyus, akit általában a hűség jelképeként illesztettek a kompozícióba a festők el kívánja zavarni Cupidót, hogy ne kerüljön sor semmilyen félrelépésre. Ennek abban az esetben van értelme, ha a kutyust Vénusz férje Vulkán küldte, erre utaló jelet azonban nem látunk.

  

Veronese egyik legismertebb festménye a sorozatból a Vénusz tükörben. Mint ahogy Tizianonál már említettem, ezt a mesterpróbáló témát számos festő feldolgozta, közöttük, mint ahogy rövidesen látni is fogjuk, a legnagyobbak is. Veronese későn, pályafutása végén, halála előtt három évvel, 1585-ben festette meg Tiziano ismert festményének hatására. Természetesen, ő másképp nyúlt a témához: Veronese Vénuszát nem szemből, hanem háttal látjuk, testét nem fedi el szemérmesen kezével ezzel arra utal a festő, hogy Vénuszt magányában leptük meg, úgy érzi, egyedül tartózkodik a helyiségben és nem tart tőlünk, a kukkolóktól. Persze ott van az elmaradhatatlan Cupido (Tiziano festményén testvérével, itt egyedül) aki a tükröt tartja, de már megszoktuk, hogy a nyilat lövellő huncut kisfiú mindenütt ott kotnyeleskedik, mikor anyja éppen Marssal vagy Adonisszal szerelmeskedik, akkor is. A kép alsó részében látható egy pár fehér galamb. A képet szemlélve felmerül a kérdés, mennyire sikerült Vénusz arcát a tükörben pontosan ábrázolni.

Hamarosan bebizonyosodhatunk arról, hogy ez a részletkérdés gondot jelentett más nagy festőknek is! Vénusz arcával kapcsolatban: szerintem hasonlít a a tetten ért és ló által meglepett Vénuszra és mindkét nőszemély a Bella Nanira is.

Ezt a festményt egy kicsit nehezebb élőben megcsodálni, ugyanis a képkereskedők kifürkészhetetlen utai folytán a festmény az USA-ba, a Nebraska állambeli Omahába jutott el, az ottani múzeumban csodálható meg (indián törzsfőnökök élethű képmásai társaságában). A méret se hiányozzon: 165x124.

A képen látható galambok kapcsán jutott eszembe Lambert Sustris (1520 – 1584) Amszterdamban született (Vasari művében Amszterdami Lambertként emlegeti), de Velencében alkotó, elolaszosodott flamand festő egyik alkotása. Sustris egyébként Veronesének nem csak kortársa, hanem munkatársa is volt, együtt festették (a hakniban részesült még Tintoretto és Salviati is) a velencei Szent Márk téren lévő Libreria Marciana könyvtárépület olvasótermének oldalfalán látható festményeket. A Vénusz és Ámor című kép, meglátásom szerint egy malőrt ábrázol: a göndör hajú pernahajder kisfiú, Ámor (azaz Cupido) addig rosszalkodott, míg véletlenül nyílvesszőjével (Vénusz helyett) a fehér galambot szúrta meg. A galamb pedig szerelemre gerjedt, ami abban nyilvánult meg, hogy rávetette magát a nőstény galambra és miközben a háttérben látjuk a teljes harci díszben a légyottra lopakodva érkező Marst, a premier planban a galambok párzanak. Vénusz pedig meglehetősen hűvösnek tűnik.