2019. január 12., szombat

A Benczúr Ház teraszán



Június volt. A Benczúr Ház udvarában pompázó terebélyes hársfa ontotta illatát. A mellette lévő, szintén több évtizedes akác már búcsúzott a tavasz illat-palettájától, de mint ahogy a kevéske, nem tolakodó száraz vörösbor zamata csak gazdagítja egy ételnek az össz illatát és mint ahogy a gordonka bársonyos mély hangja megalapozza a vonós négyes összhangzatát, a teljes illat-élményhez, a hárs vezető szólamához, hozzátett az akác is.

Felirat hozzáadása
 A Benczúr ház teraszán ültem egy kellemes ebéd után. Környezetemben vannak, akik már-már nem természetesnek tartják a finom étkek iránti rajongásomat. Ez nem jelent finomkodást, válogatást, esetemben a finom étek lehet szinte akármi, ami igényesen készült. Lehet, hogy szégyellnem kellene, hogy annyira élvezem. Azzal vígasztalom magam, hogy a történelem számos ismert személyiséget jegyez, akiknek hasonlóan az átlagosnál nagyobb élvezetet jelentett a finom étek.
           Ültem a Benczúr Ház teraszán, itt kell talán megjegyeznem, hogy az épületnek háznak semmi köze nincs Benczúr Gyula festőhöz. Illetve csak annyi, hogy Budapesten a Beczúr utca 27 alatt található. Amikor felépült, a XIX. század másik felében, az utcát még Nagy János utczának nevezték. A három szintes épületet a sikeres újpesti szeszgyáros, Stern Ignác építette. 


Az épületet Egyedi villaként is nevezték, ugyanis a szeszgyáros Ignác fiai, Artúr és Lajos 1889-ben Egyedire magyarósították vezetéknevüket, annak alapján, hogy Artúr Egyed környéki földbirtokos volt, korában híres lótenyésztő. Lehet, hogy sokan nem tudják, azok közül, akik jártak már a Benczúr Ház udvarán lévő nyári színpadon bemutatott előadáson, hogy a színpad mögött van eltemetve Kincsem egyik onokája! A háromszintű ház alagsorában is egyébként istállók voltak, amikor a házat felépítették. A család sorsa mellesleg tragikusan végződött, a földbirtokos Artúrt veje fojtotta meg, mert nem volt hajlandó rendezni a vejkó valamilyen adósságát, a szeszgyárat öröklő Lajos pedig tönkrement és a teljes összeomlás előtt öngyilkosságot követett el 1927-ben. Az épületet a Magyar-itáliai Bank vette tulajdonába, ennek a banknak tartozott legnagyobb összegben Lajos. Az épületet 1930-ban megvásárolta a Magyar Királyi Posta Jóléti Alapítvány, azóta a Benczúr Ház a postásoké, itt található a Posta Múzeum is.

            Ültem a Benczúr Ház teraszán, nem gondoltam az Egyedi (Stern) család történetére, egyszerűen csak élveztem, a talán még általuk ültetett hárs és akác illatát, a tavaszi napsütést és úgy kifakadt belőlem, hogy milyen kevés is elegendő ahhoz, hogy az ember boldog legyen.

           
Felirat hozzáadása
Szép az élet!
            La vita e bella!

            Persze nem mindenki éri be ennyivel. És mindig akad még valami, ami a teljes élvezethez hiányzik. Esetemben: a finom ebéd teljességéhez nagyon hiányzott, egy cigaretta. Az íróasztalon maradt.  
Ekkor, mintha nem tudom ki küldte volna megjelent az étterem főnöke.
-          Ne haragudjon a kérdésemért, de: dohányzik Ön?
-          Igen.
-          Megkínálna egy cigarettával? Olyan jól esne!

Megkínált. Majd még eggyel, mert közben jól elbeszélgettünk.
La vita e bella!
De, sajnos... Mindig akad valami ami felborítja az élvezetet.
Lassacskán lejár az ebédidőm.
Pedig milyen jó lenne itt még üldögélni!
Milyen jó lenne, ha nem szorongatna az idő!


Ilyen az ember! Most már nem teljesült minden kívánságom azzal, hogy rágyújthattam! (Mellesleg, azóta megtiltották a dohányzást a teraszon. Mert több dohányos is látta, hogy a főnök (meg én) ott élvezkedünk, mind többen kijártak rágyújtani, követelték a hamutálcákat, a teraszról a füst állítólag bekúszott az étterembe is, és -.)

Milyen jól esett volna, ott és akkor, a hárs illatban, a tavaszi napsütésben például lejátszani egy ráérős sakk-partit. Kávézás közben. Lehet ennél nagyobb élvezet?! Nem rontaná el a kellemes érzésemet az sem, ha történetesen az alkalmi partner rámverne a sakkban. Nem dönteném fel a táblát és hajigálnám szét a bábukat. Tudomásul venném, hogy van még tanulnom a sakkban is és átsétálnék a Díszterembe, ahol egy gyönyörű versenyzongora várja, hogy megszólaltassák. Élvezném a játszást és nem fanyalognák azon, hogy ennyi év után illene valami virtuozitást is bemutatni ezen a hangszeren...A díszterem mellett lévő Fehér szalon ideális lenne arra, hogy felállítsak egy festőállványt és fessek egy portrét valakiről, aki ráérne pózolni. Van itt még olyan terem ahol elférne egy sznúker asztal, hiszem, hogy partner is akadna egy-két barátságos partira vacsora után, lefekvés előtt.Egyszóval: el tudnák itt időzni, ebben a kellemesnek tűnő épületben folyamatosan. Feltételezem, hogy Artúr és Lajos is kellemes perceket töltött itt, ezekben a szalonokban, ezen a teraszon. Talán még mondogatták is magukban, vagy kedvesüknek: „az élet szép!” De nem szívesen képzelem magam írigykedve a volt tulajdonos helyébe, mert a fentiekben leírtam tragikus sorsukat. Nem kívánok magamnak újgazdag-arisztokrata felívelést sem, mert bármikor jöhet egy fordulat és veszhet minden... Inkább valami kötetlen totum-factum kétszer csengető beosztás lenne számomra a legmegfelelőbb. Például a Magyar Posta Művelődési Életét Egyengető És Felügyelő Kormánybiztos állás. Elvállalnám.

            Most január havát lapátoljuk, zimankóval szembesülünk ha kilépünk a meleg lakásból, a Duna felől téli szél pörköli és pirosítja az ember orrát. Pest utcáin piszkos loccs-poccsot kerülgetünk, nehezen lélegzünk a benzingőzös levegőben (a budai, magasabban fekvő utcákban téli idill honol, akik ott laknak nem is igen járnak le).
            De minden nappal közelebb kerülünk júniushoz.