Macera nélkül

Hova tovább? Melyik egyetemre? – kérdezem a vajdasági középiskolás Ibolyától, aki az idén érettségizik. A válasz már eldöntött: Corvinus Egyetem, Budapest.

Hasonlóan a korábbi évekhez, őszre ő is, és vele együtt több száz vajdasági magyar fiatal magyarországi főiskolákon egyetemeken folytatja tanulmányait. A kimutatások szerint az érettségizett középiskolásoknak csak egy kis része iratkozik vajdasági, szerbiai intézménybe. Egyrészt azért, mert a szerbiai egyetemi oktatás színvonala sokat romlott az egykori jugoszláviai oktatáshoz képest (különösen megkérdőjelezhető a magánfőiskolák szakmai színvonala). Sokuknak a szerb nyelv nem kellő ismerete jelent akadályt, sokan ugyanis a nemzeti összetartozás elvének teljesen téves értelmezése miatt feleslegesnek találták annak az ország hivatalos nyelvének elsajátítását ahol élnek és ezzel saját maguk helyzetét nehezítették meg. Ami egy más téma, a lényeg, hogy ez a mulasztás is bepótolható lehetne előkészítő oktatással, de kézenfekvő, hogy ha az ember tanulhat anyanyelvén, mi több, magas szakmai szinten, ezt fogja választani.

            Az elmúlt évtizedek, évszázadok során  a déli végekről nem csak magyar, hanem nagyszámú szerb ajkú fiatal is Budapesten tanult. Már 1838-ban Tököly-Popovics Száva (szerbül: Sava Tekelija) tehetős magyarországi szerb azért létesítette a Tökölyanum intézményt Budapesten, illetve akkori nevén: Pest-Budán, hogy segítse a tehetséges szerb (fiú)hallgatók iskoláztatását Pesten. Itt tanult (természetesen: magyar nyelven) többek között a szerb költészet három ismert egyénisége Laza Kostić, Jovan Jovanović Zmaj, Đura Jakšić, három éven keresztül az intézmény lakója volt az egyetemes tudomány egyik legnagyobb zsenije Nikola Tesla is. Rajtuk kívül, az ismertekké vált személyeken kívül, még nagyon sokan. A napokban olvastam egy régi becsei szerb polgári család történetéről, ahol az „ős” aki a XIX. század végén ügyvédi irodát nyitott, tanulmányait Budapesten végezte, majd szülővárosában szerb és magyar ügyfelekkel gyakorolta hivatását, később pedig, amikor Becse már a Jugoszláv Királysághoz tartozott, a Városi Bíróság elnökévé választották. Függetlenül attól, hogy jogi diplomáját magyar egyetemen szerezte.

            A korábbi rendszerben az úgynevezett fejlődő országokból érkeztek nagy számban fiatalok, a magyarországi egyetemekre főleg a szocialista országokból, Afrikából, Ázsiából de még Kubából is. Jugoszláviába többnyire az El nem kötelezettek  országaiból. Az európai egyetemekre pedig mindenhonnan, a választásban sokat jelentett az, hogy melyik (korábbi gyarmatosító ország) nyelvét beszélték már eleve...

            Nagyon sokan a világ minden országából szakmai továbbképzés céljából töltöttek, töltenek valamennyi időt külföldi egyetemen, intézményben. Így volt ez már évszázadok óta, már a reneszánsz kortól kezdve a tudósok, művészek fiatal éveik egy részét szakmai fejlődésük érdekében ha csak tehették külföldön töltötték ahol neves intézményekkel, személyiségekkel való megismerkedés során első kézből szereztek tapasztalatot, gyarapították tudásukat.

            Majd visszatértek hazájukba.

     A Magyarországon, Jugoszláviában, Európa más fővárosaiban tanuló külföldi egyetemisták túlnyomó többsége tanulmányaik befejezése után visszatért országába. Hogy megszerzett tudásukkal ott érvényesüljenek, egyúttal tudásukat akár oktatóként, tanárként megosszák és hozzájáruljanak országuk fejlődéséhez is (itt elsősorban a fejlődő országokra gondolok). Ez csak részben volt a szabad akarat, a szabad választás kérdése. Minden országban ugyanis a külföldi egyetemisták státuszát szigorú idegenrendészeti szabályok határozták meg. Velem is aláíratott a francia hatóság annak idején, amikor a párizsi főiskolára iratkoztam, egy nyilatkozatot, hogy büntető felelősségem tudatában kötelezem magam, hogy tanulmányaim befejezése után elhagyom az országot.

            Minden külföldi állampolgárságú egyetemistára – a  szakkifejezés szerint a „harmadik országból érkezettek” számára, Szerbia pedig az EU országai tekintetéből ide tartozik, a legnagyobb szigorral -  vonatkoznak az adott ország idegenrendészeti szabályai. Tanulmányi célból kiállított tartózkodási engedélyhez kötött a tartózkodása, ami tanulmányai befejezéséig hosszabbítható meg.

Utána már a tartózkodás enyhén szólva macerás. Ebben minden ország hatósága szigorú. Aki nem kíván visszatérni országába, valamilyen módon, valamilyen okból intézni kell a további tartózkodásra jogosító engedélyt, egyébként illegális a tartózkodása és kiutasítható. Súlyosabb esetekben beutazási tilalom is elrendelhető...

Aki már saját bőrén tapasztalta a tartózkodási engedély beszerzése körüli eljárást, nem csak a Nyugat Európa-i országokban, hanem Magyarországon is az új nemzeti politika életbelépéséig, az tudja, hogy mennyi idővesztéssel, gyakran megaláztatással járó, állandóan valamilyen bürokratikus akadályokba ütköző, hosszadalmas és kimerítő ügyintézés ez. Aminek a célja, minden országban, hogy a tanulmányait befejező fiatal, mint ahogy kötelezte is magát, térjen vissza az országába. Majd a későbbiekben esetleg, más procedúrával kezdeményezze visszatérési, tartózkodási szándékát.

Az új nemzeti politikai Magyarországon, gyökeresen változtatott már a nemzethez tartozó személyek iránti viszonyuláson, azzal pedig, hogy könnyített eljárásban lehetővé tette az állampolgárság megszerzését egy óriási – ismét a komolytalannak tűnő kifejezést használva – macerától mentesítette a tanulmányi célból érkező külhoni fiatalokat. Pontosabban: őket is. Mint mindenkit aki rendelkezik a magyar állampolgársággal.

Ha személyes szempontból nézzük, ez egy felmérhetetlen segítség. A magyarországi egyetemeken végzett külhoni fiatalok, ha úgy döntenek, minden idegenrendészeti utánjárás, ügyintézés nélkül, egyenjogú állampolgárként maradhatnak. Vagy ha úgy alakul, tovább mehetnek nyugati országokba. Ahol szintén nem kell a tartózkodási engedéllyel vacakolni. Az egykori jugoszláv, vagy szerb állampolgárságú vajdasági akit a német, a francia, a brit, az osztrák hatóság korábban agyonmacerált, most a magyar útlevéllel a zsebében a szemébe nevethet a német, francia (...) rendőrnek az igazoltatás során (és közben saját nyelvén még fűzhet is hozzá „kommentet” – értik mire gondolok...).

A tapasztalat és a kimutatások szerint a Magyarországra érkező és itt diplomált vajdaságiak nagy része él ezzel a lehetőséggel. Persze mindenkiben ott a (hon)vágy, mindenkit visszahúz valamennyire a szülőföldje, de ha otthon nem talál  ahhoz akár csak hasonló lehetőséget, mint amit itt, vagy más EU-s országban már megtalált (és nehezen talál, pláne, ha nincs semmi kapcsolata az otthoni hatalmi magyar vagy szerb párttal), akár ideiglenes szándékkal is, de halasztja a visszatérést. Él azzal a lehetőséggel, hogy „macera nélkül” maradhat. A európai útlevél ezt lehetővé teszi.

Az elmúlt évek tapasztalatai alapján, mindenki számára világossá vált, hogy a gyakorlatban ez a nemzeti politika – elsősorban az állampolgárság és a magyar útlevél könnyű megszerzése – azt eredményezte, hogy az egyéneken, az embereken sokat segített, a külhoni magyar közösségnek viszont felmérhetetlen nagy kárt okozott.

Valószínű, hogy a NER megalkotásakor nem az volt a cél, hogy a külhoni magyarság mind nagyobb számban tóduljon át Magyarországra és itt egyesüljön a nemzet, még kevésbé, hogy széledjen szét Európában. Ezért, remélhetőleg azok, akiknek az a feladatuk, hogy a nemzeti és a kisebbségi politikában jelentkező problémákat megoldják, találnak megfelelő megoldást és nem csak a (tudjuk melyik) párthoz deklaráltan lojálisok számára. Amire sürgősen szükség lenne, mert egyébként-. 

A Dal: vény nélkül

Az Eurovíziós Dalfesztivál magyarországi válogatójának zsűrije végre elállt attól a téves rögeszmétől, amihez az elmúlt évek során kitartóan ragaszkodtak, hogy a dalfesztiválra úgymond „eurovíziós hangzású produkciót” keressenek. Ehhez a feleszméléshez kellett a tavalyi kudarc: a magyar könnyűzene megmondhatói által meghatározott „eurovíziós recept” szerint  infantilis műszenvedéssel előadott mesterségesen összerakott műdal gyenge helyezésén csak a rögeszméjükhöz ragaszkodók lepődtek meg. Egy igazán jó szerzeményhez nem recept, hanem ihlet kell. Ennek megfelelően az idén A Dal megmondhatói, és általuk a zsűri, már egyedi, eredeti produkciót kerestek. Ami – mint ahogy ezt a zsűri legtapasztaltabb tagja, Frenreisz Károly meg is fogalmazta – nem olyan mint tizennyolc másik, hanem olyan, amire a közönség felkapja fejét. Megtalálta.

            A kieséses rendszerű feleslegesen hosszúra nyújtott zenei tornán a köztévé által sugárzott műsorban harminc szerzemény indult. Ezek között meglepően gyenge produkciók is, ami miatt elkezdtem a zsűri ízlésében kételkedni, mert nehezen tudtam elhinni, hogy a beérkezett háromszáz dal között nem akadtak jobbak. A gyenge produkciók jelenléte azonban segített a versenyen, simán elhullottak, és a múlt szombaton, február 18-án megtartott döntőben a négy legjobb közé a zsűri valóban a legjobbakat juttatta. Persze, érezhető volt azok csalódása, akik a döntőben, a cél előtt estek ki, például Tóth Gabié, aki nagy reményekkel indult a versenyen és szerzeményét sokkal jobbnak hitte, mint amilyen volt...

            A hatfordulós sorozat alatt számos fenntartás fogalmazódott meg bennem a zsűrivel szembe – legjobban azért, mert Zséda és Caramel a kollegialitás téves értelmezése miatt túlfinomkodták mondandójukat, nem merték, nem tudták, vagy nem akarták vállalni az őszinte bírálatokat – de a döntő négyes teljesen megegyezett az én mércém és ízlésem szerint kiválasztottakkal. Nem csak a zenében, hanem egyáltalán a művészeti alkotásban az ihletettséget, az őszinteséget, átélést, emotivitást keresem és értékelem. Megérint-e, hat-e rám az alkotás és milyen mértékben? Hagytam én már el agyondicsért és agyondíjazott hegedűművész koncertjét azért, mert a produkciójával egy félsóhajnyi érzelmet sem közvetített, csak a virtuozitást. Igen, számomra magában a virtuozitás az „csak” kategória. Egy előadó legyen őszinte, adja ki szívét-lelkét ha színpadra lép!

            A döntőbe jutó négy közül három produkcióban érezhető volt ez a követelmény. Radics Giginek  (akit éveken keresztül csak tizenhat évesnek ismertünk, majd hirtelen felnőtt) „csak” az énekvirtuozitása nem volt elegendő a győzelemhez. Nyilván ő Magyarország egyik legjobb női hangja, kvalitásai akár túlívelhetnének a határokon is, egészen a nemzetközi élvonalig. De számomra nagyon zavaró az őszinteség hiánya, mintha egy kivülről meghatározott, minden részletben kidolgozott egyéniséget erőltetne magára, egy maszk mögé bújtatva valódi énjét. Az „eurovíziós receptre” készült, virtuozitást megkövetelő szerzeményt, amit légszomj-veszéllyel járó, túl sok, angol nyelvű szöveggel spékeltek meg, Gigi tökéletesen előadta. Megjelenése, ruhája is tökéletes volt, de-.

            Még nehezebb szerzeményt és még nehezebb feladatot vállalt fel az idei verseny nagy felfedezettje, Kanizsa Gina. Az eredetien felépített, igényes akkordmeneteken ívelő, különböző ritmus szerkezetekbe  helyezett dal és a hibátlan előadás megérdemelte volna a győzelmet. Csak ez a szerzemény egy kicsit „sok” az átlagos közönségnek, ezt többször meg kell hallgatni, nem instant a hatása.

            Kellemes meglepetést okozott a fiatal Závodi-Berkes páros jól hangszerelt, modern hangzású, ihletett produkciója. Sokan már előre féltik, hogy idő előtt elkapatja magát a már zseninek kikiáltott Závodi Marcel. A zenében a kivételes tehetség korán megmutatkozik és hogy kivételes tehetség, az is bizonyítja, hogy a magyar zenei alkotókat jól ismerő Hajós András a Dalfutár sorozatába is beválogatta Marcelt. Akinek a vezetékneve cseng ismerősen: az édesapja Závodi Gábor ismert billentyűs, zeneszerző, szövegíró, producer, Demjén Rózsi zenekarának a vezetője, többek között Rúzsa Magdival is évek óta együttműködik.

            Jól tette a 2005-ös Megasztárban bemutatkozó, majd Majka néhány nagy sikerű produkciójában jelentkező Pápai Joci hogy visszavonult egy évre, azzal a céllal hogy megtalálja önmagát „semmilyen zenei trendet és klisét nem követő” saját zenei egyéniségét. Az Origo című szerzeménye megható erejű, új, de ősi, ötvözi a magyar népzenét, az autentikus cigányzenét és a modern rapet. Nem tartozom az etno és a világzene kedvelői közé, de ez a produkció, aminek művészi értékéhez jelentősen hozzájárult a Virág Alexandra koreográfiája (a fiatal cigány lány a Magyar Táncművészeti Egyetem hallgatója) már első hallásra, látásra lenyűgözött.. Teljesen megérdemelték a győzelmet, amihez a több mint százezer szavazó juttatta és a megtisztelő feladatot, hogy ők képviseljék Magyarországot a májusban sorra kerülő Eurovíziós Dalfesztiválon.

            Végre egy értékes, őszinte és autentikus alkotás fogja képviselni a magyar zenét. Ami olyan orvosság amihez nincs és nem is kell recept. Vény nélkül kapható, ha az ember jó helyen kutat.

XIII. Lajos és Đoković

Az alábbi kacifántos bejegyzésből az derül ki, mi a kapocs a címbe foglalt francia király, a mitológiai hős Apollón, Tieplo velencei barokk festő, Richelieu francia bíboros, a tenisz és a képen látható festmény között.

            A teniszkedvelők számára bizonyára ismert tény, hogy ennek a sportnak az őse a francia jeu de paume nevű játék. Franciaországban már a XIII. században játszották, single (1:1), double (2:2) sőt három a három és négy a négy elleni változatban is. Hasonlóan mint a teniszben a pálya közepén egy háló volt kifeszítve, a játékos (vagy játékosok) két oldalt helyezkedtek el és elejében kézzel, majd ütővel egy labdát (a közepe gyapjúból és kenderből készült amire báránybőrt tekertek) ütöttek át. Ebből a játékból ered a mai tenisz eredményszámolásának (15, 30, 40) a magyarázata is. A játékosok kezdő felállásban 60 lábra helyezkedtek el a hálótól, aki megnyerte az adogatást 15 lábbal közelebb jöhetett, majd ismét 15 és 10 láb távolságra. Mind a két fél tudott közeledni a hálóhoz, de 10 lábnál közelebbre nem. A játék a XIV. századtól akkora népszerűségnek örvendett, hogy 1397 június 22-én Párizs városa rendeletet hozott, hogy csak vasárnaponként szabad játszani, hétköznap nem, mert a munka és a termelés kárára ment, hogy az emberek meccsekre jártak.

            A jeu de paume aranykorát a XVI. - XVII. században élte. 1527 november 9-én I. Ferenc király engedélyezte a profizmust ebben a sportban, a legjobb játékosok hivatásszerűen űzték a játékot, amelyhez immár külön stadionok, zárt fedelű csarnokok épültek. Egy feljegyzés szerint 1596-ban, az akkori Francia királyságban 250 erre a célra létesített sportcsarnok létezett és 7000 (!) profi játékos.

           

A játékot nagy erőszeretettel művelte a legfelső nemesség és a királyok is! IV. Henrik király beiktatása másnapján, 1594 március 23-án az alattvalók nagy örömére paume meccsett játszott egy herceg ellen (volt annyi esze, hogy ellenfélt nem a 7000 profi közül választotta ki).

            A jeu de paume a legrégebbi sport, amely világbajnokságokra tekint vissza. Az első VB-re 1740-ben került sor, azóta is minden év szeptemberében Párizsban megrendezik. Mi több a játék 1908-ban szerepelt a nyári olimpiai játékokon is, egy bizonyos Jay Gould nyerte meg az aranyérmet.

            Lehet, hogy sokak számára, akik Párizsban jártak ismerősnek cseng a Jeu de Paume kifejezés mégpedig a híres múzeum neve alapján. Igen, a Tuileries park sarkában, a Concorde térnél álló, mintegy 1200 m2 felületű épület is pályának épült 1861-ben, de 1909-től kiállítóteremként használták. Az elejében külföldi képzőművészet bemutatására, 1947-től 1986-ig viszont itt kapott helyet az imporesszionisták múzeuma. Párizsi tanulányaim idején (1982-83) az impresszionista festészet nagy szerelmeseként hetente meglátogattam...

            A fent látható festmény Giovanni Battista Tiepolo (1696-1770) ismert velencei barok (rokokó) festő alkotása, címe Hüakintosz halála, a 287x232 cm méretű festmény eredetiben a madridi Thysse-Bornemissza múzeumban lóg a falon. A festményt egy bizonyos Guillaume de Lippe-Schaumburg nevű herceg rendelte a festőtől. Tiepolo tudta a megrendelőről hogy imádja a jeu de paume játékot, sőt maga is rendszeresen játszik, ezért „egy kis részlettel” módosította az eleve mitológiai tárgyú történetet. Hiszem, hogy sokan ismerik a festmény címébe foglalt mitológiai történetet, de röviden ismertetném: lényegében, mai durva kifejezéssel élve egy buzi történetről van szó, Apollón, Zeusz és Lékó gyermeke,  a költészet, a zene, a tánc, a művészet és persze az íjászat istene, noha voltak nőnemű kapcsolatai is, AC/DC alapon beleszeretett a jóképű Hüakinthosz spártai hercegbe. Hogy a baj még nagyobb legyen Hüakinthoszba (leegyszerűsítve: Jácint) beleesett Zephürosz is, aki pedig, mint tudjuk, a szelek istene, vagyis a meteorológiai tárca tartozott hozzá. Egy napon Apollón és Jácint jobb dolguk híján a diszkoszvetést gyakorolták. Zephürosz, akinek szerelmét Jácint nem viszonozta, hanem inkább a szintén kockahasú Apollónnal ápolt viszonyt, sértődöttségében és dühében az eldobott diszkoszra rossz szelet küldött, amitől a sporteszköz felgyorsult és szétroncsolta Hüakinthosz koponyáját. A kiömlő véréből pedig egy vörös színű jácint nőtt ki. 

            Tiepolo mint említettem ba..kódásból átkomponálta a történetet, a szerelmesek nem diszkoszt, nem is frizbit dobáltak egymásnak, hanem jeu de paume-ot játszottak,  Hüakinthoszt nem diszkosz, hanem egy labda találja fejbe a képen látható is több gyilkos labda, valamint egy ütő. Tiepolo Velencében úgy tudta, hogy a labda fából készül, ami, ha egy rossz szél felpörgeti akár szét is roncsolhatja valakinek a fejét. Teniszlabdával ilyesmi, persze nem történhet meg, hiszen hányszor látjuk különböző tornákon, hogy a több mint 200 km/h sebességgel szervált labda fejbe találja az oldalbírót és még egyikük sem halt bele...

            Hogy kerül a történetben XIII. Lajos?

           Nicolas Poussin (1594-1665) francia festő képei nyomán. Poussin mesterműve az eredetiben a Louvre-ban látható négy allegorikus festményből álló Négy évszak. Az itt közölt reprodukción az Ősz – Az Igéret földjének a fürtje című festmény látható. A szőlőfürtöt nem lehet nem észrevenni, két markos legény cipeli. (Ha a Kánaánban ekkorára nő a szőlőfürt, mekkora lehet a görögdinnye?) Az allegória megfejtését a Mester a közönségre bízta (irány: ősz, idős kor, beérik a gyümölcs és az emberi bölcsesség...)

 A festmények Richelieu (1585 – 1642) rendelésére készültek, de amint a művészet történelem lejegyezte a bíboros nem sokáig gyönyörködhetett a művekben, ugyanis főnöke, XIII. Lajos király (1601 – 1643) kihívta egy jeu de paume meccsre, melynek a tétje a festmények voltak. A bíboros veszített. A döntő tie-breakban beleakadt az ütője a reverendába.

És hol kapcsolódik Đoković a történetekhez?

A tenisz allegóriájaként.

Szerelmi dráma a Kaszásdűlőn

A nő a Kazal utca felől bukkant elő, a panelkazalok közül lépett ki, a sötétből. Amikor elhúzott mellettem határozott léptekkel, az illatán kívül – „parfuma di donna!” – éreztem, hogy feldúlt az állapota. Remegett. Ami betulajdonítható, annak is, hogy ilyen magas sarkú cipőben nehéz stabilan haladni a jeges úttesten, de annak is, hogy a kurta szoknyácskájában és rövid kabátkájában enyhén szólva nem volt túlöltözött ezen a januári, szombati éjszakában. Bélelt bőrkabátom és kötött sapkám ellenére éreztem, hogy a hőmérséklet minuszokban jár, a budai hegyek felől pedig csípős szél furakodott át a lakótömbök között.

            Azt nem láttam, hogy a feltűnően csinos teremtmény gépkocsiból pattant-e ki, vagy valamelyik Kazal utcai lakás melegéből távozott hirtelen felindultságában. Jobbról megelőzött és úgy tűnt, hogy meg sem áll a Dunáig. Felgyorsítottam lépteimet, hogy ha netalán így történik, a legrosszabbat idejekorán meggátoljam. Az kizárt, hogy a jeges vízbe ugranék utána, a Mozaik utcai Audi szalonnál valahogy csak visszatartanám. Igyekeznék meggyőzni, hogy ha a K hídról a sötét mélybe veti magát eltörik a cipő sarka (a Kis Duna ugyanis befagyott, ha nem tetszett észrevenni), rosszabbik esetben akár a lába is, amit utána begipszelnek és rém kellemetlen gipszelt lábbal járkálni...

            Valaki megszólalt mögöttünk.

Egy férfi, akinek már volt annyi esze, hogy az időjárási körülményekhez öltözött: nagykabát, kesztyű, sál… Feltételezem, hogy a nevén szólította. Amit nem értettem pontosan.

            A férfi még valamit kiabált a nő után, aki erre még inkább felgyorsította lépteit. A férfi is megelőzött (szabályosan, balról). Gyorsan kiszámítottam a haladási sebességeiket: a Duna előtt utól fogja érni, még itt a Búza (becenevén Buzi) utcában.

            Így is történt. A pizzeria előtt a férfi utolérte, és megpróbálta átkarolni. A nő indulatosan, mintha egy törlőrongy esett volna le a vállára a nyolcadik emeletről, határozott mozdulattal lesöpörte a férfi bal karját.

Először.

Másodszor már nem volt ennyire határozott.

A harmadik próbálkozásnak már nem állt ellen.

Megállt.

A férfi valamit mondott neki, a nő nem fordult felé. Durcásan hátat fordított.

Először.

Harmadszorra hirtelen megfordult.

És szorosan átölelte.

Itt értem utól őket. Ha valamit beszélgettek volna, ilyen közelből talán megértem.

Elhaladtam mellettük, elmentem a kuvaiti kis boltig (bármennyire is hihetetlen, de való igaz, hogy a tulaj az olajos Kuvaitból költözött a délibábos Magyarországra, az üzlete a dűlő szélén áll, ahova odahallatszik a Pacsirtamező felől a birkanyájak bégetése helyett a HÉV zakatolása). Ott megfordultam és visszafelé menet ismét elhaladtam mellettük. Úgy álltak, változatlanul, karjaikkal szorosan összefonódva mint Klimt (fenti)  festményén, melegítették egymást a zimankós éjszakában.

Megnyugodva tértem haza. Egy szerelmi dráma, ami nem volt olyan méretű, mint például a veronai szerelmesek, Trisztán és Izolda vagy Parisina és Ugo története, szerencsés kimenetellel végződött. Dehát, a Kaszásdűlő sem hasonlít sokban Cornwallhoz, még kevésbé Riminihez.

Elnézést azoktól, akik a bulvársajtóra jellemző címzés miatt átverve érzik magukat! Ilyen a (Búza) bulvár…

U.i.

Megkérdezte a cenzor, aki időnként, közlés előtt elolvassa írásomat (nem tudták, hogy a bloggereket is cenzúrázzák? Bizony, betoppannak olykor váratlanul, mint az adóhatóság és kérik a forrásanyagot) hogy valós-e a fenti történet? Igen, megtörtént. Mint ahogy tájképeket is csak létező táj alapján festek, történeteim is valósak. Kivéve amikor nem.