2017. március 29., szerda

Ibolya


Nem tettem kárt az ibolyában. Ellenálltam a kihívásnak és keletiként viselkedtem. A FB-n olvastam a bölcsességet, hogy egyik különbség a keleti és a nyugati civilizáció között az, hogy az utóbbi ha szép virágot lát letépi, mert önző módon magáénak akarja, míg a keleti filozófián nevelkedettek hagyják élni és a természetes környezetben gyönyörködnek a látványban.

            Veszélyes lehet az ibolyaszedés. Mert védett. Törvényileg. Pénzben meghatározott értéke van. Tehát bírságolható aki kárt okoz. Amikor megláttam az erdei tisztás szélén több négyzetméternyi kéklő értéket gyanakodva körülnéztem. Hátha leskelődik valamelyik fa mögött egy növénycsősz? Vagy a kamerákat a fákon rejtették el? Az egyik fa magasabb ágai között (levél nélkül nem tudom pontosan meghatározni a fa fajtáját, bizonyára nem eukaliptusz volt) egy madárfészekből ideálisan be lehetne kamerázni a tisztást. Hátha? Fényképet készítenek és az ember csak meglepődik amikor kiküldik a büntetést mint a gyorshajtásért („a felvétel készült 2017.03.06-án 15.24 órakor a Budai Parkerdőben: letépett 12 szál ibolyát és 8 hóvirágot”).

            Olvastam, hogy az ibolyavirág olaja az egyik legdrágább illatszer alapanyag. A rózsaolaj elbújhat mögötte. Az ibolya kifinomult, különleges, a rózsa tolakodóan harsány. Na de ahhoz, hogy megszaguljam (felülről...) az ibolyát itt és most konkrétan a tisztáson hasra kellett feküdnöm. És ha már nekifeküdtem, le is fényképeztem a telefonommal.

Az ibolya nem csak illatozik, hanem gyógyít is. A benne lévő metil-szalacilila és szaponia hatásos többek között a reuma, a migrén, a depresszió és a köhögés ellen is. Ez a tény nem az általános műveltségem része, olvastam. A természetgyógyászok figyelmeztetnek, hogy ügyelni kell az adagolással, a túl sok ibolya megárthat, akár mérgezővé válhat.

           
Ránézésre nem tudtam pontosan megállapítani, hogy melyik ibolyával találkoztam a tisztás szélén. Mert több féle létezik. A legelterjedtebb a dombi ibolya (Dombi János neje Dombi Ibolya) latin neve viola collina. A dombinál több mint kétszer értékesebb a lápi ibolya (viola stagnina), a legértékesebb viszont a magyarul sárga ibolyának, latinul viola biflorának nevezett fajta (fordítási gond: a latin biflora szó nyilván nem sárgát jelent) ami ötször olyan értékes mint a dombi, azaz szálanként tízezer forint a védett növények értékjegyzéke szerint!  Ez a virág magában hordozza az abszurdumot, hiszen az ibolya, latinul a viola, már eleve színt is jelöl, mégpedig lilát, ami pontosan szemközt helyezkedik el a színkőrön a sárgához képest!  Meg hát nem is hangzik jól: olyan sárga mint az ibolya!

           
Az elnevezésekkel kapcsolatban jelentkezik itt még egy gond: a viola a magyar nyelvben egy másik virág nevét határozza meg, énekelte egykoron Szécsi Pál az olaszból fordított slágert: Mint a violák (és nem „Mint az ibolyák”).  És ez a viola - amit ne keverjünk a brácsával, vagy a mélyhegedűvel, mert az teljesen más történet - latinul nem viola, hanem matthiola incana és a keresztes virágúak közé tartozik. Egyébként az ibolya elnevezés a violából ered: valaki valamikor elírta és a betűcsere folytán honosodott meg az ivola, ebből következett az ibolya (a „b” hang számos esetben alakul át „v” –vé, ennek a fonetikai folyamatnak létezik tudományos neve is, a „l” hang pedig „ly”-vé puhult, ezt a hangot pedig néhány pesti beszédhibás nyelvész professzor nem tudta kiejteni és törvénybe iktatta, hogy nem létezik „ly” hang, hanem csak „j”, közben jól tudjuk, hogy létezik, hiszen halljuk a szerbektől, oroszoktól, albánoktól, spanyoloktól...- nem júbáv, hanem lyúbáv).

            Sokan nem tudják, hogy egyes növények, állatfajták, élőlények védettségének megállapítása az egyik feltétele volt annak idején Magyarország uniós csatlakozásának. A Környezetvédelmi Minisztérium 2001 május 9-én hozott 13/2001 számú rendeletével szabályozta ezt a területet. Létezik pontos lista a védett és fokozottan védett élőlényekről és létezik természetvédelmi bírság is amely szankcionál ha kárt okozunk.

Ezért nem árusítanak sehol sem ibolyát, hóvirágot. Egykoron, emlékszem, a tavasz beköszöntével, így például március 8-án a többi virágok mellett az utcán is árusították. Egyszer Nőnapi ajándékként vettem az akkori barátnőmnek egy egész csokor ibolyát és hogy a zsebemben ne érje károsodás egy nagyobb gyufásdobozba tettem. Később visszahallottam, hogy kuriózumként mesélte: ő a nőnapi csokrot gyufásdobozból kapta...

A természetben járva nem is tudjuk micsoda értékekkel vagyunk körülvéve. Ezért ügyelni kell, nehogy letépjünk valamilyen tetszetős virágot vagy netalán rálépjünk. Például egy Boldogasszony-papucsra (Cypripedicum caleolus), mert annak 250.000 forint az értéke! Ugyanennyi a Bánáti bazsarózsáé (Paenoia officinalis subsp. Banatica) is! Értékes ajándékkal tudja meglepni az ember kedvesét ha mondjuk Torda, Szentmihály, Muzslya vagy Magyarcsernye környékén (ha már bánáti, akkor a felsorolt falvaknál nincs bánátibb) a mezőn szed öt szálat ebből a virágból és közli: „Milliós ajándékkal leptem meg a drágámat!” Egy ilyen csokor szálanként negyed millióval szorozva  forintban 1.250.000, azaz több mint 4000 euro! Gond ebből csak akkor támadhat, ha az ajándékozott személy anyagias és megpróbálja – ha nem is bankban, de a Környezetvédelmi minisztériumban – visszaváltani, illetve értékáron készpénzzé tenni az ajándékot. Ha résen van a minisztérium alkalmazottja, ilyen esetben könnyen feljelentheti környezet károsításért. A büntetés tétele: a védett növény jegyzéki
értékének egy negyede. A feltételezett esetben ezer euro.

Nem szabad hivalkodni védett növénycsokorral. Olyan ez, mint amikor valaki értékes festményt birtokol, amihez nem legálisan jutott. Mondjuk nála van a 135 millió forintot érő, Maffeo de Verona reneszánsz festő Jupiter Ámor diadalmenetében című eredeti alkotás amit a Szépművészeti múzeumból kölcsönöztek 2013 őszén bizonyos kivételezett személyek (tudjuk kik) és ki szavatolja, hogy az eredetit adták vissza?  Az ilyen festményt az ember persze rejtekhelyen tart, rejtett széfben, még a feleségét sem avatja be, nehogy az asszony kikotyogja a fodrásznál vagy a konditeremben, lefekvés előtt nagy titokban megnézi... A védett virágcsokor, esetenként elfér egy nagyobb gyufás dobozban.

A védett növények értékjegyzéke az internetről letölthető. Ha kirándulunk a természetbe, vigyünk magunkkal egy ilyen listát és egy túra során megszámlálhatjuk a felismert virágokat és meg tudjuk pontosan állapítani hány ezer eurós értéket láttunk.
Amelyek előb-utóbb, egy-két hét alatt, de legkésőbb ősszel mind elhervadnak.



2017. március 19., vasárnap

"A nagykövet szerelemmel villát szerzett országának"


Budapest egyik legszebb, legtágasabb, leglátogatottabb terén, a kiemelkedő állami rendezvények helyszínéül is szolgáló Hősök terén a legszebb villaépület Szerbia Köztársaság Nagykövetségének épülete. Az Andrássy út és a Dózsa György út sarkán lévő, kívül-belül elegáns és mutatós  villát a tényként elfogadott legenda szerint az ország a híres szerb költő és diplomata Jovan Dučićnak köszönheti: az egykori budapesti szerb királyi követ (nem nagykövet!*)  szerezte egy romantikus történet eredményeként. Szépen hangzik, de mennyire igaz?

            Amikor először – helyesbítek: harmadszor – jártam az akkor még Jugoszláv Nagykövetség épületében az akkori ott dolgozó diplomaták és személyzet is valódiként mesélték az eleve furcsa történetet.
-          Volt ízlése annak grófnőnek – mutatta az akkori titkárnő az ízlésesen kicsempézett és felszerelt fürdőszobát.
-          Milyen grófnő? – kérdeztem csodálkozva.
-          Hát te nem tudod? Amikor Jovan Dučić nagykövetként itt szolgált Budapesten beleszeretett egy magyar grófnő, a villa tulajdonosa, aki azután szerelme jeléül a nagy költőnek ajándékozta az épületet. Dučić pedig az országnak.  

Ez a legenda már hosszú évek óta él, szinte minden Budapestre látogató szerb turista büszkén meséli és terjeszti. Feltehetőleg az idegenvezetőktől hallják. De még Magyarország egyik minisztere is, aki egyszer meghívott díszvendégként vett részt egy eseményen tényként kezelte az információt.

De mit mondanak a tények? Kezdem az épülettel.
A mai internetes korszakban és a történelmi levéltárak nyitottságának köszönhetően nem volt túl bonyolult utánajárni az ismert budapesti villa történetének. Ezen a helyen az első épület az 1872-ben Weber Antal építész tervei alapján neoreneszánsz stílusban épült, Bellevue villa volt, amely étteremként, szórakozóhelyként, nyáron zenés kerthelyiséggel működött. Budapestnek ez a része akkoriban még peremterületnek számított, a Bellevue szerelmi légyottok színhelyéül is szolgált, nyaranta túl hangos volt a zene, mindezekből eredően rossz hírűvé vált és a hatóság bevonta működési engedélyét.
Az ingatlant Babocsay Hermann, a kor ismert tehetős vállalkozója vásárolta meg és megbízta Árkay Aladár fiatal építészt, hogy engedje szabadjára képzelőerejét és egy teljesen különleges épületté varázsolja. A Babocsay villa 1905-ben készült el, Budapest legfurcsább épületének tartották számon, kívül-belül sokak szerint giccsesen túlcicomázott villához hasonló csak még egy létezett a Monarchián belül, Bécsben. A homlokzat, az ablakok, a festés, a díszítések a hivalkodást szolgálták, s mint az itt mellékelt, korabeli fotókon látható például, hogy a földszinti szalon közepén egy szökőkút működött! Babocsay egyébként az épületet saját irodaházának használta, de itt is lakott.
1922 augusztus 4-én a villát egy adonyi dúsgazdag kereskedő, Deutsch Albert vásárolta meg befektetésként, majd 1925 szeptember 18-án eladta a budapesti Royal szálloda tulajdonosának Görög Jenőnek. Az új tulajdonost kötelezte a városépítészeti hatóság, hogy alakítsa át az épületet normális kinézetűvé. A tulajdonos ennek eleget is tett, az épületről eltüntették a hivalkodó, giccses díszítéseket, elemeket és akkor nyerte el a mai visszafogottan elegáns kinézetét.
Az épületet 1928 május 5-én a Főnícia nevű befektetési társaság vásárolta meg, az épületet irodaháznak alakították át és üzlethelyiségekként kiadták. A nehéz anyagi helyzetbe sodródott Főnícia 1940 február 10-én az épületet a bérlőkkel együtt eladta a Budapesti Takarékszövetkezetnek.
1940 augusztus 3-án aláírásra került az az adásvételi szerződés mely szerint a Jugoszláv Királyság 150.000 pengőért megvásárolta az épületet „amelyet már korábban is követség épületeként bérelt”. A tulajdonjogot 1940 augusztus 28-án jegyezték be az illetékes budapesti telekkönyvbe.
Nem sikerült pontosan kideríteni – pedig történetünk szempontjából rendkívül fontossággal bír – hogy a Jugoszláv Királyság mióta bérelte ezt a villát. Két változat létezik: az egyik szerint 1936-tól, a másik szerint már 1930-tól. Miloš Ćorović, a Tanjug hosszúéves budapesti tudósítója Miroslav Krleza íróra hivatkozva jegyzi, hogy Dučić személyesen mutatta meg Miroslav Krležanak az épület pincéjében akkor létező medencét (?! – ennek ma nyoma sincs!) ahol a bizonyos grófnővel hancúrozott, amikor 1932-ben követként itt lakott és a grófnő gyakran meglátogatta.

A hercegovinai, Trebinje melletti Podglivlje nevű faluban 1874 február 15-én született Jovan Dučić – aki a tanítóképzőt Zomborban végezte el – tapasztalt diplomataként érkezett budapesti szolgálati helyére. (Zombor volt a kapocs ahhoz, hogy később Szenteleky Kornél, aki a Zombori Gimnázium tanulója volt, felkeresse „a szerb költők hercegét”, több költeményét le is fordította azzal a szándékkal, hogy – mint ahogy ezt Kohlmann Dezső a Kalangya 1934-ben megjelent számában írta: „ezzel közelebb hozza a magyar olvasó lelkéhez a szerb lelkek rezzenését”. Később barátság alakult ki Dučić és Szenteleky között).
A költő miután 1906-ban Genfben diplomált az ottani egyetem Bölcsészeti-szociológiai Karán, hazatérte után, 1907-ben Jovan Skerlić segítségével jutott be szerb Külügyminisztériumba és már a következő évben római kiküldetésben vett részt. Elsősorban kifogástalan megjelenésével, rendkívül meggyőző beszédkészségével, „igazi úriemberi” viselkedésével gyorsan haladt elő a diplomáciai ranglétrán:  Szófia, Róma, Athén, Madrid, ismét Athén után  a genfi székhelyű Népszövetség Tanácsában képviselte országát. Igaz, csak rövid ideig, mert összetűzésbe keveredett az ottani követség egyik diplomatájával, akivel később Belgrádban, a Külügyminisztérium épületében össze is verekedett és emiatt két évre felfüggesztették állásából. Az ország vezetése, elsősorban a király határozott közbenjárásával gyorsan megbocsájtották ezt a félrelépését, megértéssel vették, hogy „megsértett büszkeségéért vett elégtételt” és 1926-ban Kairóban misszióvezetőként folytatta pályafutását, ahol jelentős sikereket ért el az ország érdekében.

Jovan Dučić 1932 februárjában érkezett Budapestre. A Jugoszláv Királyság azzal a szándékkal jelölte ki egyik legjobb, legtapasztaltabb diplomatáját, hogy enyhítsen a Trianon óta fennálló magyar-jugoszláv feszültségen és ha lehet, fektesse le a két ország közötti jószomszédi kapcsolatok alapjait. Érkezésekor Magyarország a rendkívül súlyos gazdasági válság terhe alatt igyekezett felemelkedni, a lemondott Bethlen-kormány után Károlyi Gyula miniszterelnök szigorú takarékossági intézkedésekkel igyekezett rendbe tenni az ország gazdaságát. Károlyi Gyula kormány 1932 szeptemberében bukott meg és a hatalomra a szélsőjobboldali Gömbös Gyula került (aki később, 1936-ban Hitler hatalomra jutásakor az európai vezetők közül elsőként sietett hozzá Berlinbe), az országban, a sajtóban mind hangosabbakká váltak a revizionista hangok, követelések...
Egy szóval: a légkör koránt sem kedvezett egy magyar-jugoszláv enyhülésnek, békülésnek, barátkozásnak. Dučić követként belátta, hogy küldetése szinte lehetetlen és nem látta értelmét, hogy tovább maradjon. Nem egész másfél év után, 1933 augusztusában már római követnek nevezték ki, megbízatását október 1-jén foglalta el az Örök Városban.

Nem egész másfél év állt az 58 éves, már nem daliás korban lévő költő rendelkezésére, hogy az állítólagos villaajándékozással végződő  Nagy Szerelem megtörténjen Budapesten. Valami alapja a legendának ugyanis biztosan van. Az országában körülrajongott költő, aki soha sem nősült meg rendkívül sikeres nőcsábász hírében állt. Imádatát a nők iránt szerelmi verseiben és kapcsolataiban is egyaránt ihletetten fejezte ki. A visszaemlékezések szerint „nem létezett olyan nő, akit nem tudott elcsábítani megjelenésével, stílusával, szavaival, bókjaival, viselkedésével...” Számos szerelmi kapcsolata volt az egészen fiatal kisasszonyoktól kezdve a férjes asszonyokig. Még 70 éves korában is!
A fentiekben említett svájci balhé oka is nőügy volt, aminek írásos nyoma is maradt: 1925-ben egy bizonyos Vogelné Bernből levelet intézett a Külügyminisztériumhoz  amiben bepanaszolta, hogy az 50 éves szerb diplomata elcsábította és teherbe ejtette Antoinette nevű, akkor 18 éves lányát, a kisfiú az apa keresztnevéhez hasonlóan Jean Alexandre nevet kapta, a hölgy pedig apasági beismerést követelt. Érdekes megemlíteni, hogy ez az ügy mintegy tíz évvel ezelőtt fejeződött be, amikor Jean Alexandre halálos ágyán bevallotta „a nagy titkot” a családnak és ez kuriózumként megjelent a svájci sajtóban, hogy az igazi apja, amiről életében nem kívánt nyilatkozni, valóban a szerb költő Jovan Dučić.
Dučić többek között elcsábította a szintén neves szerb költő Aleksa Šantić menyasszonyát, ami a barátságukba került. Vranjei tartózkodása során beleszeretett a vendéglátó csodaszép feleséségébe, ebből is jókora botrány kerekedett miután a feleség, Jovanka Jovanović (a későbbi ismert szerb színésznő) bevallotta, hogy Jovica kisfiú apja, férje barátja, az akkor már Szófiában diplomatáskodó Dučić.

A budapesti grófnővel való liaisonnal kapcsolatban kapcsolatra sehogyan sem tudtam hitelt érdemlő forrást felfedezni (ha valaki tud ilyent, írja meg nekem). Az esetet tényként közli Radoslav Milošević, Dučić életének trebinjei kutatója, Slaviša Pavlović író, Ćorović, a fent említett Tanjug tudósító (aki azt is leírja, hogy "már a szocializmusban" az egyik nagykövet elrendelte a titkárnőjének, hogy nézzen utána a történet valóságának, de a titkárnő nem találta meg a grófnő kilétét) és rengeteg újság, közöttük idegenforgalmi kiadványok is, mondhatni szinte minden szerb írásban, ahol megemlítik a nagykövetség budapesti épületét jelentkezik a grófnő és az ajándékozás. Egyik helyen olvasható, hogy „erdélyi származású magyar grófnő”. Név sehol. Adat sehol. Illetve igen: az írás legelején felsoroltam, hogy kik voltak az épület tulajdonosai, ezek között sem gróf sem grófnő nem szerepel. És még ha tudjuk, hogy az ajándékozás állítólag 1933-ban történt, a Magyarországot is sújtó világ gazdasági válság közepette, amikor ...

Úgy tűnik, hogy a tények nem is érdekelnek senkit, az idegenvezetők a Budapestre látogató szerb turistáknak ezentúl is nagy előszeretettel fogják mesélni a már közismert történetet (meg a másik kedvelt legendát a Lánchíd oroszlánjairól – de ez más más téma) én pedig úgy érzem magam mint az, aki a gyerekeknek kikotyogja, hogy Karácsonykor az ajándékokat nem a Jézuska hozza.


            U.i (*) : a II. világháború előtt a diplomáciában többnyire csak a nagyhatalmak esetében volt használatos a nagykövetség mint létesítmény és nagykövet mint diplomáciai vezető. A kisebb országoknak követségei és követei voltak. Később változott a helyzet és érdekes megjegyezni, hogy Jovan Dučić volt a Jugoszláv Királyság első olyan diplomatája, aki hivatalosan nagyköveti rangot kapott, 1939-ben 

2017. március 3., péntek

Fél óra


Van egy elegáns karórám...illetve: volt... Pontosabban magam sem tudom eldönteni, hogy a jelen vagy a múlt idő használata az indokolt. Majd az alábbiakból kiderül.
A lényeg: a karórának volt egy funkcionális hiányossága. Nem lehetett csak úgy félpillantással tájékozódni a pontos időről, alapos szemlélést igényelt, ugyanis fehér lapon fehér mutatókkal szerelte fel a gyártó. Amikor megvásároltam a különlegessége miatt érdekesnek tűnt, de tegnap este elnéztem az időt, ami miatt lemaradtam valami fontosról, ezért hát eldöntöttem, hogy átfestetem a mutatókat.

            Az interneten kinéztem egy órást a Visegrádi utcában, de útközben már hamarabb belebotlottam egy közelebbibe a Szent István kőrúton. A mester teljesen indokoltnak találta szándékomat. Közöltem vele, hogy aranyszínű enyhén fluoreszkáló színre gondoltam, hogy éjszaka is tudjak könnyedén értesülni az idő múlásáról. Közölte, hogy feketére fogja festeni. Sötétkék nem lehetne? Elegánsabb mint a fekete. A mester azonban kitartott a konzervatív fekete-fehér kombináció mellett: „Vagy fekete vagy nem festem. Mert nincs más színű festékem.” Majd közölte, hogy jöjjek vissza fél óra múlva.

            Mihez kezd az ember az ajándékba kapott fél órával a Szent István körúton? Hova máshova mentem volna, mint a Vígszínház melletti késeshez. Bármelyik városba keveredek, helyi képgalériát és késest mindenképpen felkeresek ... ( :)) A kisiparos éppen ebédjét fogyasztotta, egy vastag rántott hússal töltött szendvicset próbált átharapni. Helyében felaprítottam volna falatokra, hiszen akadt volna ehhez eszköz, más sincs az üzletben mint vágószerszám. Közöltem, hogy szeretném megélesíteni a bicskámat, amit mindig magammal hordok (John Wayne mondta egy western-filmben, hogy fegyver nélkül meztelennek érzi magát). Valamit válaszolt, közben bólogatott is, amire én azt feleltem, hogy jó, megvárom.
- Két hét! – emelte fel a hangját. – Kéthetes határidővel tudom csak vállalni, a minőségi munka időt igényel!
- Hát akkor nem várom meg. Az már késő. Holnap lesz a disznóvágás ! – közöltem majd elköszöntem. A késes úgy tűnik, nem értékelte a humoromat, mert furcsán nézett rám búcsúzóul.  

Nem tudtam pontosan még mennyi maradt a fél órából, ugyanis az órámat, mint ahogy már említettem, az órásnál hagytam. Célba vettem egy olyan helyet, ahol röpül az idő: a Kieselbach galériát. Az a másfél perc amit bent voltam tényleg gyorsan elröpült, a galériában nem volt egy festmény sem, csak régi keretek szemtelen áron. Átmentem a BÁV galériába, ahol megcsodáltam egy Szabó Vladimir festményt (soha sem hallottam a festőről), szemügyre vettem egy olyan  képet, ami azért kerül 2,2 millió forintba, mert Grünwald festette, de a legérdekesebb amit ott láttam az egy  tête à tête kanapé volt! A kifejezés franciául fej fej mellett-et jelent, használatos a diplomáciában is, „négyszemközt” értelemben, amikor látogatáskor a legmagasabb rangúak – eleve egyedül kellene, de ehelyett – nagyon szűk körben tárgyalnak. Nem tudtam, hogy ez a kanapé úgy néz ki, hogy akik egymás mellett ülnek ellenkező irányba néznek.  Elképzeltem egy fotót egy Vučić-Orbán találkozóról, amint egy ilyen ülőalkalmatosságon elbeszélnek egymás mellett.

Időközben többször is a csuklómra pillantottam, csak úgy szokásból, mivel  már kezdett sötétedni úgy ítéltem meg, hogy a fél óra letelt (közben még ültem egy padon is a kellemes tavaszváró időben). Egy kicsit izgultam, hogy mi vár rám az órásnál. Elfelejtettem ugyanis megkérdezni, hogy mibe fog kerülni a cágerfestés és nagyon nem szeretem azt a kellemetlen helyzetet, amikor nincs nálam elegendő pénz. Elgondolkodtam hogy a mutatók olyan túl sok festéket nem igényelnek, nem is beszélve a másodpercmutatóról. Nem toronyórát hagytam festésre... Azután gyorsan megnyugodtam, mert eszembe jutott, hogy mielőtt az óráshoz jöttem, akkor vettem fel a havi fizetésemet, csak elég lesz!

Amikor az órásmester átadta a karórát egy kicsit furcsa érzés fogott el és ez magyarázza az írásom legelején felvetett dilemmát. Ez az óra, már nem ugyanaz az óra volt, amit otthagytam, hiszen annak az órának az volt a legfőbb jellegzetessége, hogy fehár alapon fehér mutatókkal gyártották le Svájcban (eddig még nem említettem, hogy nem akármilyen litván, tajvani, vagy szenegáli, hanem kimondottan svájci gyártmányú szerkezetről beszélünk, ha nem is egy Omegaról, vagy Schafhausenről).

Most már több mint fél órája a csuklómon az új óra, a pontos időt fél pillantással is látom. Egy kicsit tartok attól, hogy a nagyobb tömegtől – hiszen a mutatók a festék súlyától nehezebbek lettek – a fizika törvényei következtében nagyobb lendülettel fognak kőrözni és a fél órát megteszik 28 perc alatt!


Ha netalán órásmester elolvassa ezt az írást, (vagy az aki olvassa ismer órásmestert) üzenem, hogy azért szívesen lecserélném a fekete mutatókat, olyan aranyhatású, enyhén fluoreszkáló színűre.