2015. június 20., szombat

Madame


Mindenki hallott róla. A történelem egyik leghíresebb madame-ja: Jeanne Antoinette Poisson. Ha ezen a néven nem is, de a király által nemesített néven igen: Madame de Pompadour. Rögtön közlöm, értekezésem nem róla szól, ő csak „ a propos”.

Lényegében Francois Boucher nevű festővel, a rokokó stílus kiemelkedő képviselőjével foglalkoztam, amikor belebotlottam támogatójába, a márkinőbe. Sok mindent olvastam XV. Lajos első számú szeretőjével kapcsolatban már korábban is, de érdekesnek tűnt ismét utána olvasni.

A hölgy 24, a király 35 volt amikor megismerkedtek. Jeanne Antoinette nem csak csinos volt, hanem intelligens, okos, művelt. Szoros kapcsolatot tartott a kor kiemelkedő alkotóival, művészeivel és bőkezűen támogatta őket. Talpraesett volt, ügyes és határozott. A király jellemében pedig az erélyesség, a határozottság hiányzott. A márkinő, aki minden kérdésben határozott véleményt képviselt „segített” a királynak a döntéshozatalban. Magyarán: mindenbe belekotyogott és érvényesítette akaratát.

Minden francia királynak a történelem osztott egy becenevet is. XV. Lajos beceneve a kezdeti „bien-aimé” „igencsak szeretettről” uralkodás végére a „bien-hai”, „igencsak utáltra” változott. A francia történészek szerint ennek a legfontosabb okát abban kell keresni, hogy hagyta magát befolyásolni szeretőjétől. Aki a francia udvar szürke eminenciájává vált. A közvélemény azzal nemigen foglalkozott, hogy a márkinő tanácsai, utasításai, sugallatai indokoltak, helyénvalóak voltak-e. Egyszerűen azt nem fogadták el, hogy egy szerető irányítsa az uralkodót.

Részben hasonló helyzet állt elő a néhai jugoszláv elnök, Josip Broz Tito feleségével, Jovanka Budisavljevictyel. Addig, amíg az elvtársnő óriási hajkölteményével és széles mosolyával ott feszített az elnök mellett, magánéletében pedig a Vöröskeresztben töltött be valamilyen aktivitást, elfogadták. Az 1970-es évek derekán azonban hirtelen eltűnt. Később derült ki, hogy Jovanka elvtársnő felelős pozíciót követelt magának azt állítva, hogy ő aktív részese volt Tito politikájának, például az el nem kötelezettek mozgalmának kiépítésében, hasznos tanácsokkal látta el az elnököt és nem kíván többé csak egy mosolygó figura maradni a háttérben. Az eredmény: háttérből is félre tolták. Ellenkező esetben Titót járatta volna le.

Túlbuzgónak bizonyult Bill Clinton amerikai elnök felesége is már férje elnökösködése alatt. Majd önállóan is indult és ismét indul az elnökválasztáson. Első próbálkozásába belebukott. A közvélemény nem szimpatizálta a nyomuló, hatalomra éhes volt First Lady-t. Később bebizonyosodott, hogy csak a külpolitika is túl nagy falatnak bizonyult, hogy az elnökné túlbecsülte képességeit. De önbizalma nem ismer határokat, nem tudja reálisan felmérni képességeit, nem adja fel, ismét próbálkozik. A következő bukás talán kijózanítja.

A megbuktatott és ripsz-ropsz kivégzett Ceausescunál is az előtérbe tolakodó, fontoskodó feleségét, Elenát nagyobb ellenszenv övezte Romániában.



Itt persze nem a nemek közti különbségről, a férfi vezető dominanciájáról van szó. A politika tele van sikeres nőkkel, akik saját képességeiknek köszönhetően vagy egyéb alanyi jogon kerültek oda, ahova. Ilyen esetekben a házastársak általában tudták, tudják illetékességüket.
A 89 éves II. Erzsébet királynő, akinek születésnapját a napokban hatalmas pompával ünnepelték meg alattvalói 1952 óta az Egyesült Királyság uralkodója (budapesti látogatásakor egy műveletlen és a protokollban járatlan képviselő lemadamozta – Angliában a kupleráj vezetőit szólítják madame-nak -  azt hiszem ekkora sértés nem élt meg egész uralkodása alatt). Emlékezik valaki férje, Fülöp edinburghi herceg bármilyen megnyilvánulására? Jó, a herceg immár 95 éves, de fiatalabb korábban sem igen pattogott. Tudta hol a helye, mi a szerepe és ehhez tartotta magát. A minapi ünnepségen is, mint ahogy a fenti képen is látszik, a királyi családon belül szerényen félrevonult, még csak nem is tolakodott, hogy az ünnepelt királynő mellett álljon.

A Vaslady férje, Sir Denis Thatcher is távol tartotta magát a nyilvánosságtól és a politizálástól. Fogadom, hogy e sorok olvasóinak óriási többsége nem is tudja (én sem) hogy hívják Angela Merkel német kancellárasszony férjét. Megnéztem: Joachim Sauer, egyetemi tanár. Vezetéknevét első férje, egy bizonyos Ulrich Menkel után tartotta meg Angela. Joachim, ezt is elfogadta, lenyelte. Igazi nagyvonalú német úriember. Sorolhatnám még a példákat.

Az az uralkodó (politikus), aki hagyja magát a nyilvánosság előtt szeretője, házastársa által befolyásolni, az bukásra itéltetett – írta a francia történész Pompadour márkiné kapcsán. Nekem meg nem is tudom miért jutott mindez az eszembe, lényegében Francois Boucher rokokó stílusú festő munkásságát kutattam.


2015. június 18., csütörtök

Luiz


A város már az első találkozáskor olyan kedvesnek, szimpatikusnak tűnt, mint amilyen Újvidék (volt egykoron). Azzal a különbséggel, hogy ott trópusi az éghajlat és ennek megfelelő a növényzet is (akác ott is nő, virága akkora mint egy megtermett fürt szőlő), az utcán több színes bőrűvel találkozik a járókelő és van repülőtere. Igaz, a repülőtér talán akkora sincs mint az újvidéki buszállomás. De Brazíliában nagyobbak a távolságok, helyi buszjáratok helyett olyan 20 személyes repülők közlekednek, ahol a pilóta egy térben ül az utasokkal és nincs mellékhelyiség.

A város neve Ribeirao Preto, Sao Paulo-tól 313 kilométerre fekszik északnyugati irányban. Lakosainak száma kétszer akkora mint Újvidéké (több mint 600 ezer) Brazília egyik leggazdagabb városa, egykoron a kávé és a szója, az utóbbi évtizedekben a cukornádból nyert alkohol feldolgozásról ismert (az alkoholt nem az emberek, hanem a járművek fogyasztják), valamint a mezőgazdaság és a kereskedelemben termelt jövedelemnek az egészségügybe visszaforgatott pénzből létrehozott klinikáiról.

A Ribeirao Preto-i brazil családot a múlt század végén ismertem meg. Zeneszerzőként tettem eleget egy meghívásnak, egy ottani vonósnégyessel adtam elő szerzeményeimet. A család a város egyik legelőkelőbb családjának számított, a feleség irodalmár, költőnő (ő hívott meg), a férj orvos professzor, világszinten ismert specialista a térdműtétekre, ezen felül a helyi Operaház tiszteletbeli elnöke. Ilyen kellemes modorú, pozitív kisugárzású, rendkívül művelt személyiséggel nem sokkal találkoztam az életben. Olasz származású volt (innen az imádat az opera iránt), mesélte, hogy Sorentoban fogant meg, de már Brazíliában született, szülei kávéültetvényt vásároltak és ebből a célból telepedtek át az Új világba.

Amikor megérkeztem hozzájuk (történt mindez 1999-ben) vittem ajándékba három festményemet (összetekertem a vásznat, ott keretet kaptak. A festményeim a nappali szobájukban – ami nagyobb volt mint a mi egész lakásunk – a fő helyre kerültek. Egy eredeti Dali képnek kerestek másik falat, hogy az enyéim méltó helyre kerüljenek egyébként is gazdag gyűjteményükben. Ott tartózkodásom során megkértek, hogy ha kedvem tartja fessek egy-két képet városuk nevezetességeiről: a Pedro II nevű operaházról (a fenti fotón ez az épület látható) és a városháza épületéről. A város egyik neves és végtelenül kedves festőnője, a család barátja rendelkezésemre bocsájtotta a készletét (vászonok, festék, ecsetek, állvány). Festés közben, a nagy melegben árnyékot keresve tapasztaltam meg, hogy a Nap ott fordítva jár, nem balról jobbra mint nálunk, hanem jobbról balra.

A házaspárnak öt fia és egy leánya volt, csak a legfiatalabb fiú élt szüleivel, a többiek már saját családot alapítottak.  A népes családot és a rokonságot egy, a tiszteletemre szervezett medence melletti kerti partyn ismertem meg, ahol eredeti brazil élő zenekar játszott diszkrét bossa novákat.

Visszajövetelem után is tartottuk a kapcsolatot. Találkoztunk Európában is, itt Budapesten, Veronában, Párizsban…

 Leveleztünk e mail formában. Tavaly év elején kezdtek elmaradozni a levelek. Később tudatták: a család gyászban van, mert a legfiatalabb fiú elhunyt. Nem sokra rá újabb baj érte őket: a feleség, a barátnőm közlekedési balesetben súlyosan megsérült, kezét, lábát, medencecsontját törte…
Három héttel ezelőtt következő tartalmú e mail érkezett:  “Fiunk Mauro után egy évre és négy hónapra  szeretett férjem Luiz is eltávozott.”



Néhány nappal ezelőtt az özvegy barátnőm közölte, hogy a város, Ribeirao Preto férje iránti tiszteletből Luiz Gaetani Művelődési Központot létesített. Első példányokként, mint ahogy a fotón is látszik,  az én tájképeimet vitték át a Központba  (az opera épületéről készült alkotásom maradt az operaház halljában).

Megtisztelő. Ha valaki Ribeirao Pretoban jár…


2015. június 14., vasárnap

Főszerkesztő

Most utólag bevallom: megkönnyeztem. Meghatódtam és megkönnyeztem azt a közleményt, a Lapban megjelent támogató nyilatkozatot, amit a Magyar Szó valamennyi korábbi (még élő) főszerkesztője aláírt akkor, amikor a Szerkesztőség a Magyar Szóért, lényegében a sajtószabadságért vívott a Hatalommal szemben.
Nem tudom azóta sem, ki szervezte meg, olvastam az aláírók nevét, elődeimet ott együtt. Noha jól tudtam, hogy pályafutásuk során egymás között is voltak éles ellentétek, de ezúttal valamennyien abban a kiélezett helyzetben nevüket adták. Támogatásukat egy olyan célért, mely megvalósításának halovány reménye felcsillant.
A Magyar Szó főszerkesztőinek története legalább annyira érdekes mint a Lap 70 éves története. Az idősebb kollegák, akik több évtizedet, egész életüket, pályafutásukat töltötték el ott, második otthonukban, a Forum-ház második emeletén lévő deszkben mesélték ezeket a történeteket, sokszor  a „hivatalos verziótól” másképp. Az újságíró már ilyen, szakmai ártalom: szeret mesélni, szereti kiemelni  jólértesültségét és egy kissé fontoskodva szűk körben elmondani „hogy is volt az igazából”. Különböző változatban hallhattuk hogyan történtek a változások a Lap élén, melyik főszerkesztőt „ki fúrta meg és miért”, miért kellett távoznia, melyik, milyen volt, kit szerettek, kit nem, ki szolgálta ki maradéktalanul a hatalmat, ki próbált a Lapból színvonalas újságot készíteni. A sztorik gyakran név nélkül hangzottak el, a megértéshez ismerni kellett a sorrendet. „Az V. alatt volt a legjobb a Lap, de őt is belülről buktatták, a VI. azt állította, hogy nem vágyott erre a posztra, csak vállalta a felkérést, közben dehogy nem, erről a VIII. tudna mesélni, mi történt…”   V., VIII, … mint a Lajosok, Henrikek (a megfejtést segítve: én voltam a X.). Amikor az ember Újvidéken a Magyar Szó szerkesztőségében első emeletén ott látja maga előtt az „arcképcsarnokot” eszébe jutnak ezek a történetek is.  De elsősorban az, hogy ki mit tett az Újságért.  
Hiszen mindegyikük hozzájárult ahhoz, hogy a lap, az egyetlen jugoszláviai, szerbiai, vajdasági (ez így szűkült az évtizedek során, remélhetőleg a következő jelző nem folytatódik a bácskai, szabadkai felé) napilap fennmaradjon, lehetőleg fejlődjön, éljen túl minden válságot, védjen ki minden gyarló támadást, a vajdasági magyarság olvassa, fogadja el, érezze magáénak. Minden kinevezett főszerkesztő először megtisztelőnek érzi kinevezését és a Lap iránti tiszteletből érzi a felelőséget, megfogadja magának, hogy tudása legjavát fogja adni, meg fogja szolgálni a bizalmat. Nem azok iránt akik kinevezték (?) , hanem a Magyar Szó iránt, mert ez a név kötelez. De, ismerve elődeik történeteit azzal is számol, hogy emberpróbáló, nehéz feladatot vállalt. „Fiatal kollégám, tudnod kell, hogy a Magyar Szóban kevés kivétellel minden főszerkesztő megbukott, kit a szerkesztőség, kit a politika buktatott meg. A főszerkesztő ez a kettő közül választhat, melyik számára a szebb halál” – közölte velem megválasztásom után az egyik, már akkor nyugdíjas, a Magyar Szó történetét, belső „ügyeit” nagyon jól ismerő újságíró. Tudomásul vettem és eldöntöttem: ha tényleg így van, inkább buktasson a politika.
Írásom elején közölt támogató nyilatkozat kapcsán, a tény, hogy ezt mindannyian aláírták, a következő vált számomra egyértelművé: ők mindannyian, a Magyar Szó korábbi főszerkesztői nagyon is jól tudták mi lenne a szakma szent célja: a sajtó szabadsága. Ha az ő megbízatási idejük alatt nem is jelentkezett, íme, adódott egy helyzet, amikor megvalósítható és a Magyar Szó ezért küzd. Ez olyan, mint a sportolóknál, mindenki előtt valami távoli, legmagasabb célként ott lebeg az olimpiai érem, vagy bajnoki cím. Keveseknek adatik meg, de tudják, hogy ezért dolgoznak, edzenek, küzdenek nap mint nap. Minden újságíró előtt ott lebeg a sajtószabadság elve, amiért érdemes küzdeni, amiért tenni kell, hogy megvalósuljon. Mert ha ezért a célért nem tett semmit, meghazudtolta választott hivatását, szakmáját, meghazudtolta önmagát.  A középkori nagy építőmesterek jutnak eszembe, akik felépítették azokat a katedrálisokat, amelyekre a XXI század embere is ámulattal tekint. Az újságíró is, amikor ezt a hivatást választotta a sajtó szabadság székesegyházának építésére kötelezte magát és ha pályafutása végén nem tiszta lelkiismerettel állapítja meg, hogy egy téglával sem járult hozzá az építményhez…
A Magyar Szó valamennyi főszerkesztőjének meg kellett vívni harcát a politikával, a politikusokkal a hatalommal. Hogy ez hogyan történik igazán csak az tudja, aki átélte. (Ne meséljen az űrhajózásról olyan, aki még nem repült az űrben!) Legtöbben a kompromisszumot keresték (és ők maradtak leghosszabb ideig): „ez amit készítünk még újságírásnak nevezhető, elmentünk ameddig csak lehet, a szakadék széléig és a hatalomnak sincs kifogása.” Durván leegyszerűsítve: ha a Lap, a szerkesztőség, az újságírók biztos egzisztenciát kívánnak, ne pattogjanak.
Sajnos a vajdasági magyar politikusok ez elmúlt 70 év során soha sem segítettek, hanem csak nehezítették a Magyar Szó és a főszerkesztő helyzetét. Kifelé és a szerkesztőség felé úgy tetszelegtek, hogy a Lapot segítik, közbejárnak, hogy „a társadalom” ( a Tartomány, az MNT) adjon pénzt (tehát a közösség pénzéről van szó, ami felett, hatalmuknál fogva természetesnek vették, veszik hogy ők rendelkeznek, lényegében zsarolnak) csak „ne legyen semmi baj”! Soha sem akadt egy olyan vajdasági magyar politikus sem, akihez Voltaire elve állt volna közel („nem értek önnel egyet, de mindent megteszek, hogy szabadon elmondhassa véleményét). Gondoltuk, régebben, hogy a rendszerváltás után, majd a demokráciában …
Korábban ennek a Magyar Szó és a Hatalom közötti relációnak volt még egy veszélyes nemzeti színezete is (magyar kisebbségi lap bírálja a szerb politikust) az ilyen megnyilvánulásoktól az akkori magyar politikusaink külön rettegtek és óva intettek. Manapság ilyen veszélyt nem érzékelek, a Magyar Szó aránylag ritkán foglalkozik a szerb politikával, ha foglalkozik, akkor bátran odamondogat, a belgrádi politikusokat ez nagyvonalúan nem érdekli. A viszály tehát leszűkült magyar-magyar, még pontosabban vajdasági magyarok közötti relációra. Kiderült: ez a leghálátlanabb és legkeményebb helyzet a Lap számára. A mieink a legkevésbé megértők, a legerőszakosabbak.
Honnan ez a bizalmatlanság a saját politikusaink részéről a saját újságíróink és közvéleményünk iránt? A politikusok nem érzik érettnek, képzettnek, mérvadónak a sajtót, az újságírókat? Mitől félnek? Hogy ha kinyitják a szabad véleménynyilvánítás ajtaját akkor betódul a gyalázkodás, pocskondiázás mocskos áradata? Nem bíznak a szerkesztők szakmai tudásában, abban, hogy tudnák kezelni a sajtószabadság felelősségteljes állapotát?  És nem találják eléggé érettnek a közvéleményt, az olvasókat arra, hogy független forrásból, tárgyilagosan tájékozódjanak, hogy több véleményt is megismerjenek és mindennek tudatában foglaljanak állást? Kicsire fogyatkozott a vajdasági magyarság sajnos, szinte egy tágabb családra, ahol szükség van a család minden egyes tagjának a segítségére, hozzájárulására. De ne úgy, hogy ellentmondást nem tűrően a családfő határozza meg mit kell tenni, a családtagoknak annyi a kötelességük, hogy fegyelmezetten ezt végrehajtsák nem firtatva a felmerülő kérdéseket.
A főszerkesztőre óriási felelősség hárul a Lap szerkesztéspolitikájának, irányvételének megállapításban és végrehajtásában. Időnként szükség mutatkozik, hogy a főszerkesztő teljes autoritásával, saját aláírásával ellátott vezércikkben megszólaljon. A főszerkesztői vezércikk egy újságírói műfaj, aminek külön súlya van. A főszerkesztők nem írják tele az újságot bármilyen témával, bármilyen alkalomból és törekednek egy, főszerkesztői szinthez illő stílusban fogalmazni. Volt rá példa, hogy főszerkesztőt politikus vette rá, (zsarolta meg?) a megnyilatkozásra. A Magyar Szóban történt múlt heti eset háttere nem ismert, de megdöbbentő, hogy a sajtószabadság igényére való utalás mit váltott ki, milyen szinten, mekkora súllyal érkezett a megalázó elutasítás. Az üzenet: a Magyar Szó újságírója ne a sajtószabadság katedrálisához illesztgesse a tégláját, hanem vegye ki részét a virágos kert lebetonozásában.



2015. június 10., szerda

Szabad sajtó

A Szabad sajtó az egy utcának is rövid út Budapesten, az V. kerületben. Sokak szerint ez a fogalom a budapesti közterület nevével ki is merül. Időnként több résztvevős TV-műsorban, nyilvános vitaesten, cikkekben, tanulmányokban előveszik a témát. Előkerülnek az ismert panelek: cenzúra, öncenzúra, szolgalelkűség, kiszolgáltatottság, túlélés, infarktus… Végül a konklúzió általában: szabad sajtó nem létezik, („noha lenne rá igény”) kár feszegetni.

Nem kérte, nem kérdezte senki, de kifejtem véleményemet. Mert a téma, így kívülállóként is igencsak foglalkoztat.

A szabad sajtó rövid útja Budapesten a Váci utcánál ér véget. A sajtóban – a vajdasági sajtóról, elsősorban az egyetlen napilapról beszélek, mert ezt a területet ismerem legjobban – pedig akkor torpan meg, amikor egy lap, egy szerkesztőség, illetve annak felelős vezetője elfogadja (kényszerből? érdekből? zsarolás vagy anyagi biztonság miatt?), netalán önként felvállalja a független tájékoztatás helyett a politika formálás szerepét. Talán még küldetés-szerepet is látva abban, hogy a hatalmon lévőkkel (egypártrendszerben a Pártal) fej-fej mellett beáll kisebb vagy nagyobb vehemenciával húzni a hatalom által meghatározott politika szekerét. Minden politikus, minden politika ilyennek szeretné tudni a tájékoztatást. Hiszen, mi lehet fontosabb, mint a közösség érdekét szolgálni, tenni érte, népszerűsíteni az intézkedéseket, megmagyarázni a helyzetet, előkészíteni a megfelelő közéleti állapotokat…? Tájékoztatni. Az újság nem a politikát, vagy a hatalmat szolgálja, még ha egyet is ért vele. Hanem tárgyilagosan tájékoztat és szabadon, érvek alapján véleményt mond.

Volt egy időszak, amikor a körülmények lehetővé tették, hogy a Magyar Szó szakítson ezzel a nyűggel amitől igyekezett szabadulni és megvalósítsa a szinte lehetetlennek tűnő sajtószabadságot. Amikor a Szerkesztő bizottság szerkesztette a lapot tiszteletben tartva elsősorban a szakmai és etikai követeleményeket és nem tűrt semmilyen külső beleszólást. (Itt zárójelben szóvá kell tennem, hogy napilapunk főszerkesztője a Pannon TV műsorában azt mondta, hogy a Magyar Szó esetében utoljára cenzúra a rossz emlékű Bozovic idejében volt, amikor ez a politikus állítólag berendelte a főszerkesztőt és cenzúrázta a lapot. Mivel Bozovic „uralma” részben az én megbízatásom idejére is esik, Márta kijelentését, ha netalán rám gondolt, határozottan cáfolom, hogy az utódom milyen helyzetben végezte munkáját, részleteiben nem tudom. Nem cenzúra, hanem kegyetlen nyomás gyakorlás volt, aminek a Lap minden erejével ellenállt).   S akkor megalakult a vajdasági magyarság első érdekvédelmi szervezete, a VMDK. A szervezet logikusnak találta, hogy a Magyar Szó a VMDK szócsöve, előbb utóbb talán alapítói jogokkal rendelkező nem tudom mije legyen, hiszen mi lehet fontosabb a vajdasági napilap számára, mint a vajdasági magyarság érdekvédelme. Ezt akkor frissében sikerült megbeszélni: a Magyar Szó természetesen tájékoztat a VMDK tevékenységéről, de nem lesz a VMDK lapja, netalán közlönye. Ezt az elvi fontos állásfoglalást – ahol világosan meghatároztuk mi a politika és mi a sajtó feladata és szerepe – később a VMSZ esetében már nem sikerült eredményesen képviselni a szerkesztőségnek.

Amikor a sajtó beáll a hatalom mellé szolgáltatásával azt nevezték az egypártrendszerben rövidítve agitpropnak. Agitálás és népszerűsítés. Miután a vezetők belátták, hogy a pártközlöny és az újság teljesen más kategória, enyhítettek a helyzeten és más nevet adtak az elvárt és újságírói, emészthető nyelvezetbe csomagolt tevékenységnek: elkötelezett politikai újságírás. S ezért fizettek is becsületesen.  Az elkötelezett politikai újságírók esetében alapvető követelmény az éberség. Reagáljon, még csírájában fojtsa el az elhajlásokat, fedezze fel a külső és a belső ellenséget… A volt Jugoszláviában egyik legfontosabb feladat volt minden lapnál, de különösen a nemzetiségi lapoknál a nacionalizmus, különösen a saját nemzetiségen belül jelentkező nacionalizmus jeleinek észlelése,   felfedése. Ennek ellenére a nacionalizmus akkora erővel tört elő, hogy szétvetette az országot.

Ma másra éberek a már-már politikusi magasságokban mozgó, a nemzetet és a közösséget hűen szolgáló elkötelezettek. A nacionalizmus, az már követelmény, más veszélyes elhajlásokra kell reagálni. Mert a politika, a hatalom mindig talál és szab követelményeket.  Az éberség maradt állandó követelményként, továbbra is le kell leplezni a külső és belső ellenséget. Még időben. Mert ha …

A szabad sajtó meghosszabbításának szándéka esetén már forradalmi területre kerülne a városrendész Budapesten, ugyanis ez a rövidke út, amely a Március 15 tér felett kezdődik a Kossuth Lajos utcába torkollik. A sajtó szabadságát Vajdaságban forradalmi jelző nélkül is meg lehetne hosszabbítani. Állítólag erre most van készség.  Amin nem csodálkozom, hiszen a politikusok is rájöttek, hogy a szervilis sajtó kontraproduktív. Pláne ha még el is terjed a minősítés, hogy a Lap kiszolgálja a hatalmat. A magát független gondolkodásúnak tartó olvasó ilyen sajtóterméknek eleve nem hisz, ezek szerint a politikus megnyilvánulásait is kétséggel vagy ellenszenvvel fogadja. Az eredményeket is propagandának könyveli el. És keresi az eltitkolt sumákságokat. Még ha nincsenek is, vagy nem olyan jelentőségűek. A történelem bebizonyította, hogy csak pszichopata, a zsarnoksághoz, a diktatúrához közel álló, vagy azt gyakorló uralkodók követelték meg és élvezték ha az alattvalók csak dicsérték. Ezek közé senki sem szeretne tartozni. A normálisan gondolkodó politikus kíváncsi a bírálatokra is, a más véleményére, a vélemények ütköztetésére, hiszen tudja, hogy senki sem tévedhetetlen. A túlbuzgó sajtó csak árt, az Olvasó a túlbuzgóságot is követelménynek látja.

A lényeges változtatás érdekében, meglátásom szerint első lépésben a következő egyszerű megoldásokat kellene érvényesíteni: ha már az alapító jogok (nem korrekt módon) az MNT-hez kerültek, létesíteni kell (vagy a meglévőt átalakítva) egy testületet (Laptanácsot vagy bárminek is nevezhető, akár átmenetileg ismét Alapítói Jogokat Gyakorló Testületnek). Ebben az MNT tagokon kívül, ugyanakkora arányban jelen lennének köztiszteletben álló vajdasági pártokon kívülálló polgárok is (ezek megválasztásának módjára is van egyszerű javaslatom).  A testületet az Alapító felruházná  a következő legfontosabb feladatokkal és jogkörrel: felügyelni és biztosítani a Lap anyagi támogatásának rendszeres juttatását, egyúttal ügyelve arra, hogy politikai hatalom, vagy tényező ne tudjon ezzel visszaélni, ne teremtsen kiszolgáltatott, zsarolási lehetőséget politikai érdekből. A másik fontos feladat: az Alapító szavatolná a testület pedig ellenőrizné a független, szabad közéleti napilap működését maradéktalanul tiszteletben tartva a sajtóra vonatkozó törvényes előírások, újságírói-szakmai és etikai szabályok és elvek betartását, külön tekintettel a vajdasági magyarság (megfogalmazott) alapvető érdekeire, a politikailag plurális társadalom igényeit kielégítő tárgyilagos, pártatlan tájékoztatásra és szabad véleménynyilvánításra. A testület javasolná az Alapítónak a főszerkesztő kinevezését is, kötelezően tiszteletben tartva az adott szerkesztőségben lebonyolított titkos szavazás eredményét.

A Lapot a Szerkesztő bizottság szerkesztené a főszerkesztő irányításával a fenti elvek alapján, határozottan elutasítva minden külső ráhatást, nyomásgyakorlást. A Lap teret adna a vajdasági magyarság különböző véleményeinek, a vélemények ütköztetésének, szem előtt tartva a különböző pártokban, szervezetekben megfogalmazódó, de a politikai életben aktívan nem résztvevő (s ezek vannak a legtöbben) hangoknak is. Természetesen a Lap nem süllyedhet pocskondiázás, elvtelen támadások, lejáratások, gyalázkodások szintjére, de nyitottnak kell lennie minden érvekkel alátámasztott és civilizált módon megfogalmazott véleménynek és ellenvéleménynek.

Meggyőződésem, hogy mindez, amit a fentiekben nagyon lerövidítve és a lényegre törekedve felvázoltam egy kis jóakarattal és készséggel megvalósítható lehetne. Hamarább, mint Budapesten a Szabad sajtó útjának meghosszabbítása a Múzeum körútig.


2015. június 4., csütörtök

Emberek a Vénuszon (9.)

Rokokó - az utolsó boldog korszak


Szerb Antal szerint az emberiség utolsó boldog és gondtalan időszaka a francia forradalmat megelőző kor  a XVIII. században. Az általam nagyra becsült író feltehetőleg Europára, azon belül is Nyugat-, és Közép Europára gondolhatott. Mert például a Pireneusokon túl, Spanyolországban az inkvizíció tarolt teljes szigorával ( erről majd Goya kapcsán a következő részben lesz szó), a Balkánon a törökök nyomultak, Amerikában (Észak-, Közép és Dél Amerikában egyaránt) a spanyolok, portugálok, angolok és franciák hódítottak megbolygatva az ott élő őslakosság boldog és gondtalan nyugalmát. Indiában, Kínában, Japánban, Nepálban  az emberek élték a saját világukat nem tudván az európai civilizáció aktuális helyzetéről. Valószínűleg boldogan.

Szerb Antal által említett korszak kezdete a rokokó stílus időszaka. A rokokó a barokk szigorúságának ellentéteként jelentkezett. Maga az elnevezés a portugál "boroco" (barokk) és a francia rocaille szó összetákolásából született meg, a XVIII. század közepe táján, amikor a stílus már végnapjait élte. Sokáig a szónak pejoratív értelme volt. A rocaille szó franciául kagylót jelent, s utal a stílus egyik kedvelt díszítő elemére.

A rokokó elsősorban az építészetben, a belső terek, bútorok díszítésében terjedt el. Jellemzői a cifra, többszörösen hajlított, görbe vonalak, kagylók, csigák, folyondárok, virágok használata gyakran aszimetrikus elhelyezésben (az itt közölt fotón egy bútordarab rokokó stílusban készült díszítése látható)

 Franciaországban a rokokó ennél többet jelentett. A kifinomult (vagy magát annak tartó) arisztokrácia könnyed, gyakran az affektálásba hajló, a kényelmet és az élvezeteket kereső életvitelének megnyilvánulása. Egy viselkedési stílus, ami magába foglalta az öltözködést, a megjelenést,  a kommunikációt ...egy mesterségesen megalkotott ízlésvilág követelményei szerint.

Igencsak jellemzőnek tetszik Nicolas Largilliere (Párizs, 1656.10.10 - Párizs 1746-03.20) a kor egyik neves portréfestőjének itt közölt képe (az eredeti a Louvre-ban látható) egy párizsi arisztokrata családról. Szinte hallom a családapa tépelődését: "A kislány kétségbe van esve, elégedetlen a szabójával mert nem a legszebb bársonyból varrta meg az a csirkefogó a szoknyáját. A feleségem is háborog, új ruhát követel, hiszen nem jelenhet meg akárhogyan szerdán este az irodalmi felolvasáson, ahol ott lesz egész Párizs. Meg kell jelenni, közben a vidéki kastélyomban Marie-Louise szeretőm vár egy légyotton De a fodrászhoz is el kellene menni, mert a parókámban megjelentek ezek az undok kis tetűk... stb"

 Az alábbi festményen Gabriel Lemonnier (Rouen, 1743.06.06. - Párizs, 1824.08.17.) festő megörökítette, hogyan is néztek ki ezek az esti összejövetelek, amelyek során a művelt előkelőségek a kor kiemelkedő gondolkodóinak, íróinak  előadásain jelentek meg, majd pedig magasröptű elmefuttatást gyakoroltak az elhangzottakról. A képen Voltaire (pirosban) olvas fel egy bizonyos Mme Geoffrin szalonjában.

 

Ekkor vált Párizs a divat és az ízlés fővárosává. Az európai arisztokrácia, ideértve Oroszországot is, franciául beszélt és aki valamennyit is adott magára a párizsi divat szerint öltözködött és viselkedett. Az utazás divatja is a XVIII. században jelentkezett. A "Grand Tour" -mánia. Az európai arisztokrácia és művészvilág számára követelménnyé vált az utazás. Elsősorban Itáliába. Aki nem járt Velencében, Firenzében, Rómában, Nápolyban, azt lenézték. Megdöbbentő adat, hogy az 1750-es években Rómába évente átlagosan 40.000 külföldi látogatott el! De nem csak Itália megismerése volt "comme il faut" kívánatos, hanem az európai fővárosok, nagyvárosok meglátogatása, felfedezése: London, Bécs, Weimar, Berlin és az igazi kuriózum Szentpétervár! Aki csak tehette, utazott, ismerkedett, majd tartotta a kapcsolatait. Nem csak az európai udvarok, hanem a művészek, alkotók is szoros levelezésben álltak egymással. Beszámoltak a történésekről, az irodalom, a művészet, a filozófia terén jelentkező ötletekről, eseményekről. Ne feledjük, ebben a korban élt Voltaire, Rousseau, Diderot, Kant, Goethe, Schiller, Montesquieu, Swift, a zenészek közül Bach, Haendel, Vivaldi, Scarlatti, majd később  Haydn, Mozart, ... A nem-franciák számára pedig természetesen Párizs volt a fő úti cél. Testközelből megismerni a párizsi életet, életvitelt, divatot, arisztokráciát.

XV. Lajos kora - a király szeretője a szürke eminenciás


 A rokokó kor időszaka szinte egybevág XV. Lajos uralkodásnak idejével (noha a stílus, a viselkedés jelei már elődje, XIV.  Lajos korában jelentkeztek). XV. Lajost (Versailles, 1710 február 15 -  Versailles, 1774 május 10.) öt éves korában koronázták királlyá. Az 1730-as évekig gyakorlatilag nem sok köze volt az uralkodáshoz, az országot megbízott miniszterek (szakértő kormány) vezették, méghozzá igencsak sikeresen. Franciaország gazdaságilag a fellendülés útján járt, utak, infrastruktúra, épületek, paloták, kastélyok épültek, egyszóval "dübörgött a gazdaság" tapasztalható jólét közepette. Ezt nem rontotta el a király sem, amikor már felcseperedett, igaz nem sokat avatkozott az ország dolgaiba, minisztereivel is ritkán találkozott, egyébként is nem egy határozott ember típusnak számított. De azért naívnak sem lehet tekinteni, ő volt az első uralkodó, aki igen hatékony titkosszolgálatot épített ki, amely naprakész információkkal látta el mi történik az országban és a nemzetközi színtéren. Minden francia királyhoz a történelem során a franciák aggasztottak megfelelő jelzőt. XV. Lajos a "Bien-aimé", igencsak szeretett jelzőt viselte. Uralkodása elején. Uralkodása során ez a jelző a  "Bien-hai" (az i betűn két pont kellene, hogy legyen) azaz, igencsak utált jelzővé változott. A számos XV. Lajos portré közül Quentin de la Tour (Saint Quentin, 1704.06.06. - 1788.02.17.) pasztelljét választottam. Egy korábbi fejezetben már említettem, hogy a XVIII. században jelent meg a pasztell technika és első nagy mestere Quentin volt. A portré 1748-ban készült.

Egy érdekes mozzanat XV. Lajos életéből: 1744 augusztus 4.-én Metzben, ahol a francia csapatok élén részt vett egy, az osztrák örökösödési háborúval kapcsolatos csatában, a király súlyosan megbetegedett. Magas lázzal járó rosszulléte nem javult, sürgősen odarendelték a teljes királyi orvosi konzíliumot. A konzílium 12-én közölte, hogy az uralkodónak csak néhány nap maradt hátra életéből. Egész Franciaország aggódott, 15-én a király felvette az utolsó kenetet. S akkor valahonnan előkerült egy zsidó származású orvos, név szerint Icaise Cervus Ulmann, aki kezelésbe vette a királyt (először is megállapította a betegséget, a dizenteriát, vérhast) és láss csodát: XV. Lajos felépült! Ebből csak az a gond következett, hogy a nyilvánosság előtt nem közölhették, hogy a keresztény királyt egy zsidó orvos gyógyította meg. Franciaországgal úgy kommunikálták le, hogy egy bizonyos Alexandre de Montcharaux orvosnak köszönhető a csoda, a király viszont készpénzben bőségesen meghálálta Ulmannak a terápiát, kórházat adományozott neki Párizsban, élete végig felmentette az adófizetés kötelezettsége alól, és, hogy az égieknek is kifejezze háláját, Szent Genevieve tiszteletére megépíttette a Pantheont.

XV. Lajosnak az udvar 1725-ben szerzett egy megfelelőnek vélt feleséget Leszczynska Mária (1703 június 23 - 1768 június 24), I. Szaniszló megbuktatott lengyel király leányának személyében. Az első kiszemelt menyasszony egyébként V. Fülöp spanyol király leánya, Mária Anna Viktória infánsnő lett volna, az eljegyzés meg is történt, még amikor az infánsnő csak 3 éves volt. Az eljegyzést felbontották attól tartva, hogy a gyenge egészségi állapotú Lajos nem fogja kivárni amíg a spanyol kislány szülőképessé cseperedik. A lengyel feleséggel való házasság kötésekor Lajos 15, Mária 22 éves volt. Állítólag megkedvelték egymást. Ha nem is, nagy buzgalommal a király legfontosabb feladatának, az utódnemzésnek igyekeztek eleget tenni. 1727 és 1738 között Mária királyné 12 alkalommal maradt terhes, 9 gyermeket szült, közöttük (1729-ben) Lajos Ferdinánd trónörököst, a későbbi XVI., XVIII. Lajosok és X. Károly király apját (az itt látható festményen Mária királyné Lajos Ferdinánddal). 1738-ban Mária királyné harmadízben elvetélt, ami súlyosan megviselte és közölte Lajossal, hogy bezárta a boltot, illetve hálószobája ajtaját.Az intelligens, művelt, több nyelven beszélő, jóindulatú királyné a továbbiakban művészeti mecénásként vette ki részét az udvar életében. Ő volt az, aki megszervezte a 8 éves csodagyerek Mozart első fellépését a királyi udvaron Versailles-ban 1764-ben és általános meglepetésre az egyetlen, aki beszélgetni tudott a kis Wolfganggal a jelenlévők számára egy többnyire ismeretlen nyelven, németül.

Az egészen friss közéletből tudnék felhozni olyan konkrét példát, amikor az uralkodó (napjainkban: vezető politikus) szeretője, kedvese szürke eminenciásként kezébe veszi az irányítást és a háttérből minden lényeges kérdésben az övé a meghatározó döntés. A történelem bizonyítja, hogy az ilyen esetek általában az uralkodó bukását jelzik elő, már abból kiindulva, hogy a nép, a tömeg nem szereti a szürke eminenciásokat, pláne ha a szeretők is egyben. Így járt Lajosunk is.

1745 februárjában Lajos Ferdinánd trónörökös összeházasodott Mária Terézia spanyol infánslánnyal. A lakodalom nyolc napig tartott, ezen belül került sor február 23-án, a Versailles-i Tükörteremben egy álarcosbálra, amit Charles Nicolas Cochin (Párizs, 1715.02.22. - 1790.04.29.) az alábbi festményen így örökített meg:



A bálon a király szeme megakadt egy roppant csinos már nem éppen fiatal - mint utóbb kiderült - férjes asszonyon (családi állapota a királyt nem zavarta). Három nap múlva ismét találkoztak. Rövidesen a király első számú hivatalos szeretőjévé vált Jeanne Antoinette Poisson (1721 december 29 - 1764 április 15) ismertebb nevét később kapta meg, miután a király nemesi rangot adományozott neki: Pompadour márkinője, azaz, Madame de Pompadour.

Az új szerető lakosztályt kapott közvetlenül a királyi lakosztály felett, ahová egy titkos lépcső vezetett, nem elégelte meg csak a szeretői státust, szinte hihetetlen befolyást szerzett a királynál, mindenbe beavatkozott, államügyekbe, bel-, és külügyekbe, a diplomáciába. A házassági kötelezettségeiből visszavonult királyné állítólag korrekt kapcsolatot ápolt a márkinővel nem tekintette vetélytársának, viszont fiuk, Lajos Ferdinánd ki nem állhatta, mi több megpróbálta megszervezni megmérgezését is. Pompadour márkinő nem szült gyermeket a királynak, 1746 és 1749 között között többször is elvetélt. 1750 után kapcsolatuk - a francia források szerint - plátói szinten állapodott meg, inkább csak barátok maradtak. Madame de Pompadour kastélyt kapott a királytól és egy nagyobb lakosztályt (ez okozta később a halálát, ugyanis a nagy lakosztályban nem volt fűtés és tüdőgyulladást kapott).

Madame de Pompadour nem csak csinos, hanem művelt nő volt, aki élénken érdeklődött a művészetek iránt is.  Kiemelt szinten ápolta a kapcsolatait a kor neves alkotóival, elsősorban Voltaire-el (aki ebből anyagi hasznot is húzott), Rameaux zeneszerzővel, a festők közül pedig Boucher volt a kedvence. A fenti portré Pompadour márkinőről Boucher egyik festményének kinagyított részlete.

Boucher féktelen erotikája


Francois Boucher  (Párizs, 1703 szeptember 29 - Párizs, 1770 május 30) a francia rokokó festészet kiemelkedő képviselője, az ő művei tükrözik a legjobban  a kor  hangulatát, esztétikai és erkölcsi állapotát a rokokó stílus szellemiségét. (Az itt látható gyönyörű pasztell nem önarckép, hanem a Párizsban a pasztell technikát tanuló Gustaf Lundberg (1695 - 1786) svéd festő alkotása)
Miután megnyert egy képzőművészeti pályázatot ösztöndíjat kapott, hogy négy évig (hol máshol, mint) Rómában tanuljon. Itáliából 1731-ben tért vissza Párizsba, 1734-ben már felvették a Művészeti Akadémia tagjává. Pályafutása elején több, a királyi udvartól érkező különböző megrendelésnek tett sikeresen eleget, többször megfestette Pompadour márkinét, aki kegyeibe fogadta és évtizedeken keresztül egyengette pályafutását. 1765-ben, miután elhunyt a hivatalos udvari festő, Charles André van Loo (1705 - 1765), Boucher kapta meg ezt az elismerő megbízatást  ( Charles André van Loo nagyapját, a Flandriából gyilkosság miatt Párizsba áttelepülő Jacob van Loo-t egy korábbi fejezetben már említettem).  Sokrétű és rendkívül termékeny festő volt. Olasz hatásra festett mitológiai ihletésű képeket, vallásos festményeket, gyönyörű portrékat, tájképeket, erotikus töltetű zsánerképeket és számos díszítést a Versailles-i, Fontainbleau-i és egyéb kastélyokba. Tájképeit az idealizált, álomszerű, boldogságtól, elégedettségtől sugárzó rokokó hangulat uralja, nem csak a pásztorok, a pásztorlányok jól öltözöttek, de még a birkák, bárányok is mosolygósnak tűnnek, szinte hallani a fülemüle énekét és a patak csobogását...Első ismertebb festménye a mitológiai ihletésű képek közül 1740-ben készült, Vénusz diadala címmel. A festmény mérete 130x162.



A képet szemlélve, először úgy tűnt, hogy  a tajtékzó tenger hajótörötteket vetett partra egy kietlen sziklás szigeten, akik a vihar és a menekülés során elveszítették ruházatukat. A szigeten pedig ismeretlen repülő bennszülöttek zúdítottak rájuk nyílzáport. Alaposabb vizsgálat után rájövünk, hogy a szereplők nem szenvednek, ellenkezőleg. Egy orgia közeli állapotot örökített meg a franciai festő. Feltűnően fehér bőrű és szőkés meztelen leányzók izmos sötéthajú, szintén pőre férfiakkal hemperegnek a hullámzó tenger sekélyében. Fölöttük, mint a darazsak a mézesdöbön felett röpködnek a huncut kis Cupidók és nyilaikkal össztűz alá veszik a libidótól túltengő társaságot. Vénusz diadalát a szerelem diadalaként kell érteni, ami az esetleges mélyebb érzelmeket mellőzve abban nyilvánul meg, hogy a szerelem nyílától megsebzett emberi lények momentán párzani kezdenek. Még jó, hogy napjainkban, a XXI században a levegőben nem röpködnek ilyen eredményt produkáló nyilakkal felszerelt Cupidók. Képzeljük el, ha egy autóbusz vagy villamos megállón várakozó tömeget elkezdenék lőni, micsoda látvány kerekedne.



A kor erkölcse nem talált semmi kivetnivalót a festményen, mely nagy sikert aratott. A képet azon nyomban megvásárolta Svédország párizsi nagykövete bizonyos Carl Gustaf Tessin. A svéd nagykövet úr ismert személyiségnek számított Párizsban, XV. Lajos annyira megkedvelte, hogy egy időben lakosztályt bocsájtott számára Versailles-ban. Tessin nem csak a fenti, hanem az oldalsó festményt is megvásárolta és  rendelt még kettőt. A bal oldali kép a mitológiai sorozathoz tartozik. Ovidius átváltozások művéből a Léda és a hattyú témája (Zeusz hattyúvá változott), amit diszkrétebben megfestett Correggio ( a 3. fejezetben bővebben olvasható erről) majd Veronese, Rubens és sokan mások. Boucher festménye nagyon súrolja a jó ízlés határát, de erről a témáról készültek még ízléstelenebb alkotások, volt olyan is, ami miatt kiállítást zártak be, mert sértette a közerkölcsöt. Tessin nagykövet a festményeket Stockholmba küldte III. Gusztáv svéd királynak (nem tudom milyen reakciót váltottak ki a párizsi festmények a svéd udvaron). A képek ma is Stockholmban láthatóak, a Svéd Nemzeti Múzeumban.

A király begerjedt a festményre

Francois Boucher talán legismertebb festménye, melynek igen érdekes a története is, az alábbi Szőke Odaliszk. A képnek létezik két változata, mind a kettőnek még két címe: Mademoiselle O'Murphy, illetve Fiatal lány az ágyon. Ami biztos: a képen látható lány Marie Louise O'Murphy, XV. Lajos egyik szeretője. A kép keletkezéséről három történetet olvastam és elolvastam a leányzó, Marie Louise (miután a király nemesi rangot adományozott neki, neve kiegészült a de Boisfailly megjelöléssel) életrajzát. Rendkívül érdekes és kalandos olvasmány, ennek ellenére csak a képpel kapcsolatos lényeggel foglalkozom.


A leány Írországból Normandiába költözött házaspár ötödik leánya. Apja foltozó varga volt, anyja Párizsban egy szabónőnél segítkezett, de állítólag segített leányainak pénzes kuncsaftokat is keríteni. A négy nővér közül három az Operában is közreműködött táncosnőként, énekesnőként, sorrendben a harmadik, Brigitte modellkedett. Boucher állítólag Brigitte-en keresztül ismerte meg Marie-Louise-ot. A fenti képet 1751-ben festette meg, megrendelésre.
Casanova emlékirataiban úgy jegyezte le, hogy az akkor 14 éves lányt ő hozta össze Boucher-val és ő rendelte meg a festményt. Itt kell megjegyezni, hogy a XVIII. század a nagy kalandorok korának is számít, Casanova mellett a legismertebb, könyvem, A homéroszi kapocs főszereplője, a talányos polihisztor Saint Germain grófja volt, aki szintén gyakran megfordult Párizsban és személyes, szinte baráti kapcsolatban állt a királlyal (a két kalandor ismerte is egymást, igaz más területeken ténykedtek). Amikor a nemzetközileg is ismert nőcsábász meglátta a festményt a következőket mondta elragadtatásában: "Bouchet olyan kívánatosnak festette meg a lány fenekét és combjait, hogy nincs az a férfi, aki ennek a látványnak ellent tudna állni" és javasolta, hogy mutassák meg a királynak.
Az általam olvasott életrajzban a lányra a királyi udvar egyik apródja figyelt fel a varrónőnél, ahol anyja is dolgozott, ő javasolta, hogy célszerű lenne készíteni róla egy jó festményt, mert a lány biztosan felkeltené a király érdeklődését is. Lujzáról a festő legelőször egy rajzot készített, ami itt látható. A rajz az Írországi Nemzeti múzeumban látható.

A harmadik változat szerint a képet a Királyi ingatlanok felügyeletével megbízott Marigny márki vásárolta meg. Erről létezik egy rendőri feljegyzés is, a rendőr aki testőrként elkísérte a márkit, jegyzőkönyvbe rögzítette az eseményt. Marigny márki, aki egyébként a király első számú szeretőjének, Pompadour márkinőnek a fivére volt, az esetet tréfás megközelítésben írta le. Mármint, szólt a királynak, hogy kabinettjébe rendelt négy festményt, tekintettel a hőségre négy aktot (ha-ha-ha). Az egyiket, amit Boucher festett okvetlenül meg kell, hogy nézze a felség! Ez a változat arra céloz, hogy az egészhez köze volt Pompadour márkinőnek is, aki, mint ahogy a fentiekben leírtam 1750 után már nem szeretkezett a királlyal, ám lelkiismeretesen segített abban, hogy ellássa, többnyire fiatal (és orvosi ellenőrzésen átvizsgált) lányokkal Lajost (hasonlóan, mint ahogy tette ezt a CIA egyik különítménye a szexuálisan féktelen Kennedy elnökkel). Más forrás szerint Pompadour asszonyt felbőszítette a fiatal leány megjelenése és ő volt az aki, később elűzte az udvartól.
A lényeg: a festmény eljutott a királyhoz. Casanovának igaza volt, a király begerjedt és rögtön látni kívánta Lujzát. Az életrajz szerint a leányzó ekkor még érintetlen volt és édesanyja 1000 pénzben egyezett ki feltehetőleg nem személyesen a királlyal, hanem valamelyik illetékes tanácsosával. A király új szeretőjét, Morphyse-t (így becézte) nem mutatta be az udvaron, Versailles-ban (a városkában) egy lakosztályt rendeztetett be részére, szobalányt, szakácsnőt, öltöztetőnőt, személyzetet rendelt hozzá, valamint hintót lovakkal és két lakájjal akiknek az volt a legfontosabb feladatuk, hogy hívásra hozzák a lányt. Aki ekkor (történt mindez 1752-ben) még nem töltötte be a 15. évét, Lajos pedig 42 életévét taposta. 1753-ban a leány terhes maradt a királytól, de elvetélt. 1754 június 20-án azonban egy egészséges kislánynak adott életet, akit Agatha-Louise-nak kereszteltek. A király hivatalosan nem ismerte el a gyermeket, de olyan nagyon nem is tagadta az apaságot. 1755 egy novemberi éjszakán Marie-Louise-t és kislányát kiköltöztették a Versailles-i lakosztályból, majd az udvar közbenjárására találtak neki egy férjet, egy katonatisztet. A király bőséges nászajándékkal látta el az ifjú párt és a kislányt, Marie Louise megtarthatta az összes ékszert, ajándéktárgyat, amit a királytól kapott. A fiatal párt jó messzire, Auvergne megyébe költöztette az udvar menedzsmentje. A történet érdekes része még csak itt kezdődik ( 20 éves korára özvegy maradt, mert a katonatiszt egy harcban elesett, ezután következtek újabb szeretők, férjek, a király ismét teherbe ejtette, beleszeretett egy abbé, Franciaország Pénzügyi főfelügyelője, aki azután nagy gazdagságot hagyott rá, de jött a forradalom...)

A Szőke odaliszkról két festmény készült. A legfelső 1751-ben, a müncheni Alte Pinotekben látható. De 1752-ben Bouchet festett egy másik, majd azonos tartalmú és méretű (59x73) festményt (a fenti, jobb oldali kép), amely a kölni Walrof-Richartz Múzeum tulajdonát képezi. A test identikus, a különbség annyi, hogy a későbbi képen a festő hozzáfestett rószaszín ágyneműt is, meg nagyobb a rumli az ágy mellett. Nem egyértelmű, hogy a király melyik változatba szeretett bele.

Érdekes megjegyezni, hogy létezik egy Barna Odaliszk is (bal oldali kép). Ez volt Boucher első festménye a sorozatból, még 1745-ben készítette. Valószínűleg házi használatra, mert saját feleségét, Marie Jeanne Buzeau-t állította be ebbe a kihívó pózba, amit azután kellőképpen provokatívnak talált, hogy Morphyse-t is így állítsa be a királynak. Ez a festmény A Louvre-ban látható.

Giccses Vénusz


A rokokó stílus egyik legjellemzőbb festményének tartják Boucher Szépítkező Vénusz (La toilette de Venus) című festményét.



A festményt Pompadour márkinő rendelte 1751-ben, a királytól kapott Bellevue kastélyába. A festő ezen a képen visszafogta magát, mellőzte a "prasnyaságokat" és rápakolt mindent, ami a kor idealizált, álomszerű könnyed báját kellett volna megjeleníteni. A főszereplő istennő körül ott a három Cupido, az egyik, a gazdagságot bemutató ékszerekkel játszadozik, megjelennek a galambok is a hűséget jelképezve, virág sem maradt el, sőt még a stílus díszítőelemeként fontosnak tartott kagylót is odafestette a mester utalva az istennő származására. Mindez meleg, rózsaszínbe húzó színekkel festve, a háttérbe festett sötétzöld bársony funkciója, hogy még inkább kiemelje a meleg színeket. Egyszóval egy igazi, szirupos giccs. Mérete 108,3 x 85,1 cm, a New York-i Metropolitain Múzeumban őrzik.

Boucher is megfestette a klasszikus témát, Vénusz születését, ímigyen:



Az 1754-ben megfestett, kép talán még sziruposabb az előzőnél. Az istennő ondolált hajjal született meg, mintha nem is a hullámokon, hanem egy kényelmes rekamién heverne, a pléd színe hasonló a tengeréhez. Ott látható kép Cupido is, az egyik mintha füstbombát tartana (eredetileg feltehetőleg fáklya - talán esti órákban történt a születés?) a másik egy galambbal birkózik (a galambokra, amennyire én tudom - apósom galambász - nem jellemző, hogy a tenger felett röpködnének). És ott van egy fáradt ábrázatú, meghatározhatatlan besorolású csúf hal is, akire az istennő ügyet sem vet, mert gondolataiba merült. A kép mérete 79,2 x 138,7, a londoni Wallace collection a tulajdonos.

Diderot: a szemérmetlenségnek is van határa


Boucher-ra jellemzőbbek azonban az erotikus töltetű zsánerképek. Ezek között érdekesség az 1742-ben megfestett, La toilette (Szépítkezés) című festménye. A képen látható női mozdulat talán a prototípusa az annyiszor felhasznált, kihívó tipikus mozdulatnak: amikor a nő igazítja harisnyáját. Modellként ismét a feleségét használta fel. A konkrét esetben Boucher-né senkit sem provokál, csak öltözködik, amiből kiderült, hogy korában a női harisnya nagyjából akkora volt mint a focisták lábszárvédője, éppen, hogy csak fel lehetett húzni a térd fölé. A kép betekintést enged abba is, hogy mekkora rendetlenség uralkodott a Boucher családnál, minden szanaszét, a szolgálólány ahelyett, hogy rendet tenne egy furcsa mozdulattal valamin csodálkozik.


A fenti festményen a rumlin kívül nincs semmi meghökkentő. Egy élethű zsánerkép. A királyi festő azonban készített ennél pikánsabb (durvább) zsánerképeket is, ezek közül  a legdurvább, legízléstelenebb a La toilette intime (une dame qui pisse), fordításomban: Intim toalett (pisilő hölgy), ahol egy párizsi úrnő bemutatja a bourdalou-nak nevezett edény használatát. A kép meghökkentő, de még meghökkentőbb az adat, hogy Boucher korában az ilyen festményeknek nagy keletje volt. Olyan vicces, tréfás kategóriába tartoztak, amit az arisztokrata családoknál, a palotákban függönnyel eltakartak, de amikor a társalgás, kiadós borozgatás után eljutott abba a szakaszba, hogy elkezdték mesélni a pikáns és alpári vicceket, akkor a házigazda a vendégeknek mutatott ilyen festményt. Egyszóval egy valamit magára adó arisztokrata francia úrnak illett, hogy legyen ilyen alkotás a tulajdonában. Bouchet egész sorozatot készített, természetesen jó pénzért, hasonló képekből. Egyébként ennél még ízléstelenebbet is.

A király festőjének hírnevét az ilyen festmények tépázták meg. Miután elhunyt a nagy támogató és mecénás Pompadour márkinő, majd a kurafi király is, amikor az arisztokrácia dekadenciája a végletekbe sodródott, közben mint erősebbé izmosodott a feltörő polgárság, a szellemi életben terjedt a felvilágosodás Boucher által képviselt módinak befellegzett. A festőnek elismerték, hogy tud festeni, de más divat, más követelmények jelentek meg. Személy szerint Denis Diderot (1713 - 1784) író, filozófus, a Felvilágosodás egyik fő képviselője, a francia Enciklopédia szervezője, főszerkesztője, az egyetemes kultúra egyik legnagyobb személyisége volt az, aki nyíltan fellépett a rokokó szellemisége és konkrétan Boucher által képviselt festészeti stílus ellen. "Nem lennék ellene, ha volna Boucher festményem. Tudom, hogy ha eljönne hozzám semmi jót nem mondana a festményről, de megnézné" - írta Diderot Grimmnek, elismerve Boucher tudását, technikáját, ecsetkezelését, színérzékét... De annál jobban kifogásolta egyrészt az idealizálást, azt, hogy az általa megfestett tájképeknek semmi köze a valósághoz másrészt az ízléstelenséget. Egyúttal mindazokat is, akiknek az ilyen festmények tetszenek. Konkrét festményeket is említett például a pisilő nőt, valamint a Szőke és a Barna Odaliszkeket, külön felhányva a festőnek a szemérmetlenséget, és a tiszteletlenséget, hogy saját feleségét ilyen pózban festette le. A bal oldali festményt a filozófusról a már említett van Loo dinasztiának eddig nem említett sarja, Louis Michel van Loo festette (Toulon, 1707.03.02 - Párizs, 1771.03.20.). Louis Michel 1736 és 1753 között V. Fülöp spanyol király udvari festője volt, Jean Baptiste fia. A fentiekben említett Charles André van Loo, aki Boucher előtt a francia királyi festő titulusát tudta magáénak Jean Baptiste jóval fiatalabb fivére, tehát Louis Michel nagybátyja, noha majd egyidősek voltak.  

Valamennyi itt említett és nem említett van Loo gyönyörű portrékat festett. Louis Michel rokokó stílusban festette meg V. Fülöp spanyol király családját. Íme a kép:



Igazi rokokó beállítás: a királyi családot remek hangulatban látjuk egy pazar palota előcsarnokában, az egymásra hasonlító nők mutatós dekoltázsban, a férfiak felrakták kitüntetéseiket,  az infánsok egy kutyussal játszadoznak, a  festő megmutatta, hogy tud drapériát is festeni, ezért látható a bordó bársony függöny, a függöny mögött látszó erkélyen mintha zenészek basavelnének, a  háttérben idillikus táj, mint amilyen meseszerűen idillikus az egész kompozíció ezen a nagy méretű festményen (406x511cm). Hol máshol, mint a madridi Pradóban látható. A festményt jól nézze meg a kedves Olvasó, mert hivatkozni fogok rá a következő fejezetben, ahol Goyáról lesz szó.  

A modell hajlandó


A legvégére hagytam a rokokó korszaknak egy olyan festményét, ami a sorozat címét támasztja alá. Emberek a Vénuszon. Illetve: ember a Vénuszon. Ahol az ember a festő a Vénusz pedig a modell. A festő szinte ismeretlen, svájci származású Alexandre Chaponnier (1753 - 1835). Hozzá kell tenni: az Apa. Valamennyivel nagyobb ismerettségre tett szert azonos nevű fia, aki már Párizsban alkotott, festett is, de inkább rézkarcainak köszönhetően szerzett hírnevet.


A festmény címe: Le modele est disposé, amit úgy lehetne fordítani, hogy a modell készen áll (valamire), vagy hajlandó. A cím már kétértelmű, a kép láttán pedig kiderül, hogy mire gondolt a huncut festő...