2016. augusztus 31., szerda

Depresszió


Nincs annál lehangolóbb, mint HÉV-vel utazni.
            Mintha a depresszió-szerelvénye csak a temetők között közlekedne, s napról napra, minden járatán csak gyásznépet szállítana.
            Mindig leszállok a híd alatt, a Margit híd alatt. Egyszer már el kellene menni a végállomásig. Lehet, hogy elfelejtették lecserélni a feliratot. A végállomás nem is a Batthyány tér. Hanem a vesztőhely.
            És a helyes rövidítés: Hosszas Érkezés a Vesztőhelyre.
            Más magyarázat nem lehet. Végig kell csak nézni a HÉV-en utazó emberek arcán. Mennyi szomorúság, mennyi letargia, gyász! Mintha mindegyik utas saját lelkén viselné a magyarságnak az összes szenvedését, búját, sérelmét, ami összegyűlt Mohácstól napjainkig.
            Itt van például ez az idős ősz hajú ember velem szemben. Csak rá kell nézni. Arca egy nyitott gyászkönyv. Minden bizonnyal végigszenvedte a Rákosi korszakot. Míg korosztálya Amerikában a rock and roll-t ropta önfeledten, ő a szocializmust építette.
Lehet, hogy ott volt az 56-os forradalomban is. Ma mindenki bevallja, hogy részt vett a forradalomban. Csak sokáig nem kívánta ezt emlegetni. (A megboldogult jugoszláv elnök, Josip Broz fakadt ki állítólag egyszer magából a hetvenes évek elején miután közölték vele a jugoszláv nyugdíjas-harcosok létszámát: „Ha nekem ennyi partizánom lett volna 1941-ben!...”)
Utána bekényszeríttették a pártba. A Pártba. Lehet, hogy ocsmányul rákényszerítették az ügynökösködésre is. Jelentéseket kellett adnia. III/III ?
A szocializmus majd negyven éves építéséért most 54.280 forint nyugdíj a havi büntetés.
Annak a néninek már eleve elég oka van a szomorkodásra azzal, hogy senki sem adja át neki a helyet. (- Leülne, néni? - Igen! - De hova? - hahaha, jó vicc?!)
Tudja is ez a neveletlen fiatalember, hogy mit élt ő át a Vörös Hadsereg átvonulásakor!
A lila sapkás negyvenes hölgyet nem is érdemes analizálni. Az arcán, a szemén, a szeme alatt az alkoholizmus félreismerhetetlen jegyei. Undok délelőtt van egy hosszúra sikeredett szesz(ély)es-éjszaka után.
A vállalkozó is magába roskadva gubbaszt a sarokban. Szinte látni, hogy ráült a nyakára az  adóhivatal felügyelősége. Hogy legyen az embernek jó kedve?
Vajon miért szomorú ez a csinos asszonyka? Az arca kifejezetten szép, dekoltázsa egy kicsit talán túl mély, de ez engem konkrétan nem zavar,  a frizurájára ráférne egy kis ápolás, öltözéke is inkább igénytelen, de hát a XXI. század az igénytelenségre idomítja a tömegeket. 
Illetlenül a válla fölött belekukkantok mit tanulmányoz oly nagy figyelemmel.
Telefonszámla. Részletes kimutatás. A végösszeg 9.845 forint.
Nem sok.
Aránylag. Kinek hogy. Aki havonta negyvenezreket telefonál el, az örömében a padtámlába ütögetné hátsó felét ilyen csekély összeg láttán. Kilencezer nyolcszáz mínusz ÁFA visszaigényelve!
Az asszonyka azonban sokallja. Ezért is kért részletes kimutatást.

A többiek bambán bámulnak ki az ablakon és nem veszik észre a nyárutó szépségeit a természetben. Van aki könyvet olvas. Ugyanazt az oldalt alaposan többször is. Mert még nem lapozott Kaszásdűlő óta. Van aki az állomásokat akarja megtanulni fejből (Békásmegyer - Csillaghegy - Római fürdő - Aquincum - Kaszásdűlő - Filatorigát...) mert hosszú perceken keresztül le nem veszi tekintetét a kiragasztott feliratról.
Amikor felpattantam a szerelvényre egészen jó kedvem volt. A HÉV-re várva még fütyörésztem is egy melódiát. A közeg azonban rám is hatott: eszembe jutott egy és más amitől elmehet a jó kedvem. Okot mindig talál az ember. A helyhez és az alkalomhoz illően én is felvettem a habitusomra éppen nem jellemző bús ábrázatot. Nehogy még azt gondolják, hogy nekem semmi gondom nincs!

Az Árpád-híd megállónál két pár olasz, két férfi és két nő lép fel a szerelvénybe. Hangosan beszélnek (ebből állapítom meg, hogy olaszok) ami már botrányosan idegenül hat a síri csöndben ahol csak a kerekek ütemes kattogása hallatszik. Közben nagyokat nevetgélnek! Öltözékük laza elegancia. Feltűnő azonban, hogy a férfiak lábán nincs zokni. Csak úgy mezítlábra húzták fel a gyaloglásra, városnézésre alkalmas könnyű vászoncipőt. Gondoltam, szólok neki, itt a szokásos viselet szandál zoknival és nem hosszú szárú vászon nadrág hanem halásznadrág. Hogy szépen érvényesüljön a zokni színe és hossza a szőrös vádlin.
Az egyik férfi (Luiginek szólítják) Budapest térképet tart a kezében. Emezeknek be nem áll a pofájuk úgy mondják. És heherésznek. A Luigi mond valamit, a másik férfi erre elkezdi a tenyerével verdesni Luigi homlokát. Valami nagyon mókás lehetett, mert mind a négyen majd meg fulladtak a nevetéstől.
Pedig ahogy Olaszország dolgai alakulnak, semmi okuk erre a féktelen jókedvre!
 Ők nem tudják, hogy naponta egy millió líbiai indul az olasz partok felé? Meg tunéziaiak, egyiptomiak, marokkóiak, menekülnek mindenhonnan ahová a nagyhatalmak néhány évvel ezelőtt bevitték a tavaszt. Közölni kellene az olaszokkal!  Akár óriásplakáton. És a calciojukra sem lehetnek büszkék az utóbbi években. A Juve még elbotladozik a BL-ben, de Milan, az Inter sehol sincs, a Rómát a Porto az Örök Városban alázta meg. A Ferrari sehogyan sem tud a Forma 1-ben lépést tartani a Mercedesszel. A FIAT már évtizedek óta nem dob a piacra valamilyen igazán mutatós modellt. Az egykor híres olasz canzone-t már mindenki túlharsogta. Az ország  készruha-iparát elsodorta a kínai bóvlihullám. Na jó, a páratlan kulturális örökségüket nem tudja senki elvenni, arra büszkék lehetnek, már csak az ami Firenzében és Rómában látható még évszázadokig vonzani fogja a világ kultúrára szomjas tömegeit. Kérdés, hogy ez a szomjúság tömeges marad-e a világon (íme egy ok a bosszankodásra). 
Közben rájövünk a poénra, mi váltotta ki a hahotázást: Szentendrére akartak utazni, de nem jó irányban szálltak fel, mert a Luigi elnézte. A Szépvölgyi úti állomásnál leszállnak mind a négyen.

Az olaszok féktelen jó kedve nem bizonyult ragályosnak. Inkább bosszantónak. Szemlátomást zavarta a gyásznépet. Senkinek sem hozta meg a jó kedvét. Senki sem vidult fel a nonsalansz taliánok viselkedésén. A francba az olaszokkal!
Hagyjanak bennünket nyugton, a mi depressziónkban, letargiánkban! Mi nem szoktuk meg, hogy az utcán jókedvű, nevetgélő emberekkel találkozzunk. Kivéve talán a szerelmes fiatalokat, de majd rájönnek ők is néhány év múlva - mint ahogy az idősebbek mondogatni szokták - hogy az élet nem habos torta!
Ahogy elhagyták a szerelvényt, mintha mindenki megkönnyebbült volna!


2016. augusztus 20., szombat

Bartókot alázta meg a maradékból készített brassóival


Ez több mint kellemetlen. Az alázás súlyát a következő helyzethez hasonlítanám: az ország vezetése, a nemzeti ünnep és jeles történelmi esemény kerek évfordulójának alkalmából, nem bízva a honi séfek tudásában, nemzetközileg elismert mesterszakácsot hív meg, akit azután itt a legmagasabb szinten körülrajonganak, erre a nemzetközi sztárszakács az ételmaradékokból dob össze egy brassói apró pecsenyét. És utána még meg is sértődik, hogy aljasságát szóvá tették. Mert a hús, amit az első vendégnek már felszolgált olyan kivételes minőségű volt, hogy kár lett volna nem felhasználni még egyszer.

            Ha nem a legmagasabb szinten történik az átverés, ha például Vastag Tamás kért volna legújabb lemezére a sikerszerzőtől egy dalt, s kapta volna ezt a felmelegített nótát, azt mondanánk, hogy ha nem is korrekt, de van ilyen. A dal, a himnuszértékű igényre emelt rendelés azonban a lehető legmagasabb szintről indult. A miniszterelnök a tavasszal Washingtonban találkozott a magyar-kubai származású Desmond Child-al, a miniszterelnökkel volt az 1956-os emlékévért felelős kormánybiztos, Schmidt Mária, a Terror Háza igazgatója is és ott merült fel, hogy Child írhatna egy örök érvényű szabadsághimnuszt a magyar népnek. A szívesség fejében pedig megkapja az áhított magyar állampolgárságot, eltekintve attól az apróságtól, hogy egy követelménynek nem tesz eleget: nem tud magyarul (nagy eset, mondják a vajdasági olvasók, akik személyesen számos olyan esetről tudnak, ahol magyarul nem beszélő szerbek símán kaptak állampolgárságot...)

            Értem én a miniszterelnök logikáját. Kiemelt eseményről és kiemelt feladatról lévén szó, ezt nem lehet akárkire bízni. Rögtön párhuzamot vont kedvenc sportágában, a fociban eszközölt eljárással, ahol a szintén kiemelten fontos, a magyar válogatott EB-n való szereplés ügyét, egy német szakemberre bízták és bejött a számítás (noha a kézilabdában nem). A honi zenei téren hasonló a helyzet mint a fociban: az edzők, klubelnökök egymást fényesítve jól elvannak, új embereket nemigen engednek maguk közé, hasonlóan mint a magyar könnyűzenében, ahol tudnivaló kik A Zeneszerzők, akik már évtizedek óta uralják a mezőnyt, a kereskedelmi rádiókkal összefonódva és ezek segítségével monopol helyzetet teremtve.
           
            Desmond Child enyhén szólva nem járt el korrekten a megrendelő, a magyar államot képviselő miniszterelnökkel szemben. A megrendelést, az Egy szabad országért című himnusznak szánt szerzeményt leszállította ugyan, mégpedig ingyen, de nem szólt, hogy a szám igazából nem erre az alkalomra íródott. Itthon megtörtént a ráéneklés, hazai menő énekesek szintén ingyen vállalták ezt a megtisztelő feladatot. A szerzeményről készített video klipen látható, hogy mindenki hanyatt volt esve (ide sorolva a kormánybiztos asszonyt is aki kilencszer jelenik meg a klipben) a világhírű zeneszerzőtől, mintha személyesen Beethoven jelent volna meg közöttük és állítólag mindenki könnyezett a meghatódottságtól a himnusz hallatán.

            A botrány – mint ismeretes – akkor robbant, amikor kiderült, amit Child elhallgatott, hogy az Egy szabad országért című himnusznak szánt szerzemény nem eredeti. Ugyanezzel a számmal, amivel a magyar történelem előtt tiszteleg, már tisztelgett a miami sportolók előtt, 2007-ben In the Steps of Champions (Bajnokok lépte nyomán) címmel.

            A zeneszerző most sértve érzi magát az össztűz miatt amit a magyar sajtó rázúdított. Ezek szerint nem fogta fel a megalázás súlyát! A „himnusz” szövegében (szövegíró Orbán Tamás) létezik egy sor, hogy „nem térkép e tájék”. Child pedig pontosan csak térképnek vette: van ott valahol egy Magyarország, vívott 1956-ban forradalmat, ahol forradalmárok majdnem olyan hőstettet valósítottak meg mint a Miami kosarasai az évtizedek alatt, az ám, az In the Steps éppen jó lesz nekik...

            Desmond Child nem volt tisztelettel az iránt sem, amit az elmúlt két évszázadban a magyar zeneszerzők adtak a világ zenéjének. Azért egy országnak, ahol Liszt Ferenc alkotott, amely Bartók által forradalmosította a világ komolyzenéjét, ahol Lehár, Kálmán, Eisemann, Ábrahám egy teljesen eredeti új műfajt teremtettek, ahol élt egy Seress Rezső, akinek a Szomorú vasárnap című szerzeménye annak idején legalább akkora világsikert aratott mint a „Livin’ la Vida Loca” ... illett volna egy eredeti szerzeményt összehozni, pláne ha már a legmagasabb szintről kérték fel.

Nem kellett volna annyira hanyatt esni attól, hogy a sikerszerző jelenlétével és alkotásával megtisztelte országunkat. Hiszen jártak itt már előtte is nem kis zeneszerzők, akik szerzeményükkel tisztelegtek a magyar nép és a magyar emberek előtt. Jut szembe a fentiekben említett Beethoven, aki magyar barátjának, Brunszvik Ferencnek nem is akármilyen nótát, az Apassionata szonátát ajándékozta. Amit előtte még nem ajánlott oda a kölni bírkozóknak.

Erre a témára az utóbbi napokban rengeteg írás, blog jelent meg, ezért olyan részlet kérdésekkel, hogy mire és kinek fizetett a magyar állam 50 milliót az Egy szabad országért plágium kapcsán (amikor studió költségek, aranyárban számolva sem lehetnek magasabbak 2 milliónál – állítja a szakma), hogy milyen a szöveg minősége, mennyire lehet félreérteni, hogy mi lesz ezek után a himnusszal...nem foglalkozom.


Viszont ha már jár a szám, elmondom azt is, hogy véleményem szerint hogyan kellett volna mindezt lebonyolítani. Ha felmerült az állami igény, hogy szülessen meg egy műalkotás, amely az 56-os forradalomnak állít méltó emléket, amely esetleg majd „összekapcsolja a szíveket” meg kellett volna hirdetni egy pályázatot. Egy tendert, ahol a többi összes más tenderekkel ellentétben nem mutyiznák le előre a nyertest, hanem valóban, anonim módon az ország tehetséges szövegírói és zeneszerzői jelentkezhettek volna. Annak érdekében, hogy a pályázatot komolyan vegyék, fel lehetett volna ajánlani ha nem is 50 milliót, ami most eltűnt, hanem tízet. Biztos vagyok benne, hogy lett volna mi közül választani, mert meggyőződésem, hogy ebben az országban számos olyan fiatal és ismeretlen alkotó él, akik génjeiben ott van Liszt, Bartók, Lehár, Seress... 

2016. augusztus 6., szombat

A Kispest táblát elvitte Milošević


Ezúttal lekanyarodtam a Topolyai útról a gunarasi út elágazásánál. A Topolya-Zenta-Ada között meghúzódó, dadám meséi által a legendákba emelt helyiségek irányába. Önmagamnak tett régi ígéretet igyekeztem megvalósítani, de mint ahogy Párizst, Berlint, Rómát sem lehet egy írásban átfogóan ismertetni, az Észak Bácska-i Háromszög másfél szegletében tett látogatásomról szóló alábbi bejegyzés sem teljes. Inkább csak felszippantott impressziók.

Gunaras. A nagy többségben magyarlakta (1441-ből 1401 a legutóbbi népszámlálás szerint) falu bejáratánál, bal oldalra eső első ház előtt egy karóhoz kikötött – nem gúnár, hanem – ló legel. Furcsa a „mintázata”: fekete-fehér foltos, mint az indiánok lovai az egykori western-filmekben. Lehet, hogy egy-két olvasó felkuncog: hülye városi gyerek nem tudja megkülönböztetni a tehenet a lótól. Megtudom. Még a birkát is a kostól és a zebrát is a gyalogátkelő jelzéstől.
Ugyanilyen mintázatú csikót láttam a fő utca és a Téglagyár utca sarkánál is, amint egy ház körül kergették! (Olyan szürrealista látvány volt: a csikó futott a ház körül, nyomában egy gyerek és egy felnőtt, így körbe-körbe, ahelyett, hogy megálltak volna és bevárták volna a pajkos állatot a másik irányból).
A propos: fő utca. A térkép szerint még mindig Tito marsall nevét viseli, feltételezem, hogy időközben lecserélték csak a Google nem frissít, ugyanúgy mint a baloldalra eső első párhuzamos utcának nevét is, amely az önigazgatási szocialista rendszer egyik fő ideológusa, Edvard Kardelj nevét viselte. A jobbra eső párhuzamos utca esetében semmi ok a cserére: Ady Endre emlékét őrzi.
A fő utcán haladva jobb oldalt felismerni vélem azt az épületet, ahol 1972-ben a becsei amatőr színház társulatával jártam. Az előadás után finom vacsorát kaptunk, a társulat zenekara pedig alkalmi táncmulatsággal hálálta meg a helyiek vendégszeretetét. Egy téli estén, amikor kérdésessé vált, hogy a hófúvásban egyáltalán vissza tudunk-e térni, de ez a gond senkit sem izgatott, jól éreztük magunkat.
A falu szimbóluma, a XIX század végén épült szélmalom – ami akkor Gunaras iparosodásának kezdetét is jelentette, hiszen az eredeti célt szolgálta: őrölte a buzát – sajnálatos állapotban gubbaszt. Amikor még utoljára jártam itt, még – nem akarom lekocsmázni – vendéglátóipari létesítményként virágzott. Valahol olvastam, hogy a demokrácia és a piacgazdaság beköszönte után a malmot is kiprivatizálták. Az új tulajdonos, valamilyen csantavéri vállalkozó „felvevő helyet létesített itt, ami során megsérült a malom”. Nem sikerült kiderítenem, hogy milyen felvevő helyet? Miket vettek fel? Takarmányt? Állatokat? Netalán tankokat? Mitől sérülhetett meg a malom? Megnéztem egy nosztalgikusan síránkozó videot is a YouTube-on a Gunarasi Szélmalomról, de ettől sem lettem tájékozottabb. Az lett volna a profi újságírói hozzáállás, hogy felkeresem a polgármestert, aki, lehet, hogy a rokonom is, hiszen Csorba Ottónak hívják és magyarázatot kérek.

A már említett Téglagyár utca bal irányban a győzelembe vezet. A helység neve szerbül Pobeda, ami győzelmet jelent, magyarul Pobedabirtok (így, egybe írva). A fasizmus és a korábbi igazságtalan kapitalista-földbirtokos rendszer feletti győzelem örömére ugyanis 1946-ban, miután államosították az itt lévő Engelmann, Rudić, Bajić, Offner, Raffai nagybirtokokat, egy szocialista mintagazdaságot alakítottak ki. (Hasonló történt Panoniján és az egykori Dungyerszki birtokon, ahol én nőttem fel).   Dadám mielőtt áthelyezték volna a Dungyerszki kastélyhoz, Pobedán volt kertész. Meséiben földi Paradicsomként ecsetelte a birtokot. Különösen a gyönyörű kastélyt, ahová a fizetésért jártak be az ott dolgozók. Az igazgatóság ugyanis nem idegenkedett elfoglalni az egykori kapitalista-földbirtokos-osztályellenség (pfuj!) épületét (nem tudom mennyire feszélyezte őket a stílbútor és a zongora a szalonban). De legalább rendben tartották.
Az egykori Engelmann kastélyról van szó. Az itt látható fotó még akkor készült, amikor még elfogadható állapotban volt. Meglátogatását, desszertként, a végére hagytam és folytattam az utat Svetićevo felé.

 A helységnévtáblán felülről cirill betűkkel olvasható: Светићево, alatta pedig áll a kvázi magyar elnevezés: Szvétityevó. A Wikipédia szerint a magyar elnevezése Buránysor, a környéket ismerők szerint Buránysor máshol található (Zenta közelében). Majd megkeresem legközelebb.

A falu története kicsiben ékes példája annak a jelenségnek, amikor koronás vagy koronázatlan fejek, más sorsáról döntő politikusok, nemzetmentő hatalmasok a nemzeti összetétel arányának javítása érdekében, tehát „mindennél fontosabb” nemzeti érdekből az embereket nemzetiszínű számoknak tekintik. A betelepítések és áttelepítések során az emberek, a családok százait csupálták ki természetes környezetükből és boldogabb, gazdagabb életet ígérve telepítették át őket több száz kilométerre szülőföldjüktől. Kezdte még Mária Terézia, aki a svábokat küldte erre a vidékre, a harcias szerbeket pedig a Monarchia védelmezésének feladatával Líkába és Krajinába. A vajdasági németeket a II. Világháború után űzték el, a líkai és a krajinai szerbeket pedig mintegy húsz évvel ezelőtt a horvátok. Az I. Világháború előtt a magyarok igyekeztek betelepítéssel javítani a magyarság arányát Vajdaságban (így és ekkor létesült például Székelykeve), Trianon után pedig a szerbek telepítették délről nemzettársaikat. Így jött létre, 1923-ban Svetićevo is, amikor a vajdasági tanyavilág közepébe betelepítettek 30 szerb és montenegroi családot. 1941 jöttek ismét a magyarok hitleri segédlettel, elűzték őket és helyükre 26 bukovinai székely családot küldtek Istensegíts településről. Akik még meg sem szokták az általuk Székelytornyosnak elkeresztelt falut, a vajdasági síkságot az erdélyi hegyek után, máris pakolhattak tovább, új otthon reményében az anyaországba, a Dunántúlra. Név vissza: ismét Svetićevo. Illetve: Светићево. Később, miután az új hatalom meggyőződött arról, hogy az ott maradt őslakos magyarok nem fasiszták és a nyelven kívül nem sok közük volt a megszállókkal, nem ők hívták a magyar honvédséget és a székely családokat sem a falu akár magyar elnevezést is kaphatott volna.
Kerestem – bevallom csak az interneten – hogy melyik Svetić után kapta a falu az elnevezést 1923-ban. Egyet találtam, aki méltó lehetett arra, hogy egy újonnan alapított szerb falu a nevét viselje: a Zomborban, 1799-ben született Miloš Svetić írót, a Szerb Matica első elnökét. A szerb irodalomban és közéleti életben betöltött szerepe alapján, ennél akár nagyobb települést is elnevezhettek volna róla. Az egészben az a legérdekesebb, hogy a szóban forgó személyt nem Miloš Svetićnek hívták, hanem Jovan Hadžićnak. A Miloš Svetić nevet csak úgy felvette, mint Richard Starkey a jobban pörgő Ringo Starr nevet.
Sajátos kuriózum a jelenleg Szvetityévóhoz tartozó, de korábban külön nevet viselő település, amely mindegy három hajításnyira van Szvétityevó utolsó házától (az általam feltüntetett hosszmérték egység, tudom, nagyon relatív, nem mindegy, hogy az ember kavicsot, téglát vagy görögdinnyét hajít): Kispest. A Google térképen is még ez az elnevezés szerepel, és elvben megtörténhet, hogy a távolról érkező idegent, például egy ausztrál benszülöttet a Google kereső Budapest XVIII. kerülete helyett ide irányítja.
Az elnevezés onnan ered, hogy az 1930-as években megjelent itt egy Pesti vezetéknevű, magyarországi személy, aki épített egy házat, majd rövidesen szomszédokat kapott és 1937-ben 18 házzal megalapult Kispest.
A település fő utcája a Mező utca elnevezést viseli (a másik utca pedig a Harcos). Hasonlóan, mint Párizsban a Champs Elysées (champs magyarul mezők), csak itt, Kispesten nem Elizélt mezők (copy right: kópé) hanem csak Mező. A helybeliek szerint Mező Misihez semmi köze.
Poénkodva érdeklődhettem volna a helybelieknél merre található a Bozsik stadion, ehelyett azonban azt kérdeztem hol van a Kispest tábla felirat.
-         Elvitte Milošević! – szólt a meghökkentő válasz.
Megjelent előttem egy abszurd kép, amint a néhai szerb elnök ül a Hágába tartó repülőgépen és kezében tartja a Kispest feliratú helységnév táblát...
A költői túlzást alkalmazó rokonszenves és szellemes helybeli azután megmagyarázta, hogy a múlt század 90-es évek végén, amikor dühöngött a szerb nacionalista fellángolás, nemzeti érdekből, egy tollvonással eltörölték a térképről Kispestet, leszerelték a táblát és Svetićevóhoz csatolták. Szerintem, ha a VMSZ valóban bejut az új szerbiai kormány koalícióba, el tudná érni talán, hogy Kispest visszakapja önállóságát. És a helységnév tábláját. Majd kiderül.
Szvetityévón megakadt a szemem egy másik kuriózumon: a Köztársaság nevet viselő fő utcán, ami egy szűk betonút, ahol két jármű nem fél el egymás mellett, két helyen is telepítették a városi közlekedést megregulázó, az autók kerékcsapágyára veszélyt jelentő találmányt, a fekvő rendőrt! Az akadályra megfelelő jelzőtábla figyelmeztet. Mind a két helyen. Elgondolkodtam az intézkedés indokoltságán. Több mint fél órát tartózkodtam a helyszínen, ami közlekedés-statisztikailag nem egy mérvadó időintervallum, az úton elhaladt egy kislány kerékpáron, egy borjúkat szállító pótkocsis traktor (nem egy környezetet veszélyeztető őrült sebességgel, mert akkor lerepültek volna  a borjúk) és én kétszer személygépkocsival.
Később azonban rájöttem az indokra. Ez az út Kavillóra vezet, ami a térség celeb-helysége, hiszen ott fogant és született meg a nemzetközileg is ismert és elismert Tanyaszínház institúció. Az ősbemutatóra hagyományosan itt, Kavillón kerül sor. És a bemutatóra eljön a vajdasági magyarság színe-java. Megtörténhet, hogy közülük többen, a késve érkezők végigrohannak Szvétityevó főutcáján. Na, ezért kellett a fekvő rendőr!
De hát, ilyen szituációra csak évente egyszer kerül sor – merül fel a kétely! Igen, de az előadást a társulat Kavillón készíti elő. Több napon keresztül ott az egész csapat és tudjuk – lásd például James Dean – hogy a színészek hajlamosak arra, hogy személygépkocsival a megengedettnél gyorsabban rohangáljanak. Nem is beszélve a celebekről (ez a fajta állítólag Vajdaságban még nem terem). Minapi anyaországi hír, hogy Berki Krisztián anyaországi celeb 250-el húzott végig az M7-en, mobiljával bizonyítékként le is fényképezte a sebességmérő állását. Logikus következtetés: ha jövőre Berki Krisztián úgy dönt, hogy meglátogatja a Tanyaszínház előadását, ne tudjon 250-el itt végigszáguldani!

Kavilló. 1981-ben jártam ott először, a Tanyaszínház harmadik évadjának bemutatója alkalmából. Az első kettőt, bevallom, elmulasztottam. A Holdbéli csónakost játszották Kovács Frigyessel a főszerepben. Parádés előadás volt és emlékezetes maradt Soltis Lajos által főzött birkapaprikás is. Az elkövetkező években is a bemutatók alkalmából jártam ott többször is, egy évben riportot készítettem a társulattal a Magyar Szónak. Az előadásról soha sem írtam, mert nem vagyok színkritikus. Ezúttal megtekintettem kívülről a Művésztelepet és visszafordultam. Még sötétedés előtt fel kívántam keresni az Engelmann kastélyt.

 A kastély távolabb esik a Pobedabirtoktól, egy helybeli magyarázta el hol találom meg azt a keskeny betonutat, mi odáig vezet és és onnan sehova tovább, mintha ott lenne a világvége. Még ideutazásom előtt érdeklődtem a kastély iránt és látatlanban volt olyan elképzelésem, hogy készítek itt egy hangulatos kisfilmet. Megkértem volna Ibolyát, hogy játssza el a szerepet a forgatókönyvem szerint...
A kastélyról és az Engelmann családról egyébként Göblös Péter adai kutató készített érdekes ismertetőt ( a világhálón megkereshető), ebből megtudhattam, hogy a család Morvaországból származik, az 1811-ben született Engelmann Jónás vándorkereskedőként („hátalló zsidó”) érkezett Adára, ahol sikeresen benősült a tehetős Müller családba, leányuk, Stern Mórné Moholy-Nagy László nagyanyja volt. Az épületet Jónás fia Zsigmond ügyvéd kezdte el építeni, Jónás unokája, az 1883-ban született Engelmann Jenő fejezte be a századforduló környékén. Jenő is azonkívül, hogy földbirtokos, elsősorban ügyvéd volt, ingázott Ada, Budapest és Szabadka között és szívesen járt ki pihenni a festői szépségű kúriába. A családot 1944-ben a fasiszták koncentrációs táborba hurcolták el, az épületet pedig Jugoszlávia államosította. 
Szerencse, hogy egyedül látogattam el a helyszínre. Már az kellemetlen, hogy az út egy sertéstelep mellett vezet el, de az a bűz még hagyján ahhoz képest amivel az épületben találkoztam. A kastély, vagy nevezzem inkább kúriának, mint ahogy az eredeti tulajdonos is emlegette, gyalázatos állapotban rejtőzik az egykori gondozott park helyén elburjánzott növényzet közepette, egy fasor elején. Minden mozdíthatót már régen szétloptak (az egyik helybeli szerint a legnagyobb kárt a nomád juhászok okozták), a tető hiányzik, a mennyezet leszakadt, vagy olyan olyan állapotban lóg, hogy bármelyik pillanatban az ide látogató fejére zúdulhat. De a legundorítóbb látvány abban a helyiségben tárult elém, ahol egykoron talán a családi ebédlő állt. A helyiség közepén ugyanis ... (inkább le sem írom).
A Facebookra nemrégiben feltettem egy rövid video bejátszást a kúriáról és felmerült a kérdés, ki a tulajdonos, ki hagyta veszni ezt az egykori szép épületet. Az egyik hozzászóló szerint a helyi vadásztársaság kapta gondozásba a kúriát. Az információt fenntartásokkal fogadom, nem csak azért, mert nem szeretnék a fegyveres vadászok tyúkszemére lépni, hanem annak tudatában, hogy az egész Pobeda birtokot, a topolyai AIK részeként privatizálták, azokat a gazembereket terheli a felelősség (a kastély-kúria állapota az okozott kár viszonylatában szinte szóra sem érdemes) akik elügyeskedték, elkótyavetyélték a kombinátot. Mellesleg: Pobedabirtok helyi közösségének semmi sem maradt a tulajdonában, a HK épülete, az iskola, az orvosi rendelő, semmi sem, minden elúszott a privatizáció során.
Szomorú. És felháborító.

Kevibe ezúttal sem sikerült eljutnom. Majd legközelebb.
Vissza fogok térni, mert számomra ez a környék aranybánya.
A szó szoros értelmében is akár, hiszen a legenda szerint Engelmann Jenő, mielőtt deportálták, értékeit, kincseit egy ládába zárva elásta valahol a kúria környékén.
Szóval: visszajövök.
Fémdetektorral.