A Kispest táblát elvitte Milošević

Ezúttal lekanyarodtam a Topolyai útról a gunarasi út elágazásánál. A Topolya-Zenta-Ada között meghúzódó, dadám meséi által a legendákba emelt helyiségek irányába. Önmagamnak tett régi ígéretet igyekeztem megvalósítani, de mint ahogy Párizst, Berlint, Rómát sem lehet egy írásban átfogóan ismertetni, az Észak Bácska-i Háromszög másfél szegletében tett látogatásomról szóló alábbi bejegyzés sem teljes. Inkább csak felszippantott impressziók.

Gunaras. A nagy többségben magyarlakta (1441-ből 1401 a legutóbbi népszámlálás szerint) falu bejáratánál, bal oldalra eső első ház előtt egy karóhoz kikötött – nem gúnár, hanem – ló legel. Furcsa a „mintázata”: fekete-fehér foltos, mint az indiánok lovai az egykori western-filmekben. Lehet, hogy egy-két olvasó felkuncog: hülye városi gyerek nem tudja megkülönböztetni a tehenet a lótól. Megtudom. Még a birkát is a kostól és a zebrát is a gyalogátkelő jelzéstől.

Ugyanilyen mintázatú csikót láttam a fő utca és a Téglagyár utca sarkánál is, amint egy ház körül kergették! (Olyan szürrealista látvány volt: a csikó futott a ház körül, nyomában egy gyerek és egy felnőtt, így körbe-körbe, ahelyett, hogy megálltak volna és bevárták volna a pajkos állatot a másik irányból).

A propos: fő utca. A térkép szerint még mindig Tito marsall nevét viseli, feltételezem, hogy időközben lecserélték csak a Google nem frissít, ugyanúgy mint a baloldalra eső első párhuzamos utcának nevét is, amely az önigazgatási szocialista rendszer egyik fő ideológusa, Edvard Kardelj nevét viselte. A jobbra eső párhuzamos utca esetében semmi ok a cserére: Ady Endre emlékét őrzi.

A fő utcán haladva jobb oldalt felismerni vélem azt az épületet, ahol 1972-ben a becsei amatőr színház társulatával jártam. Az előadás után finom vacsorát kaptunk, a társulat zenekara pedig alkalmi táncmulatsággal hálálta meg a helyiek vendégszeretetét. Egy téli estén, amikor kérdésessé vált, hogy a hófúvásban egyáltalán vissza tudunk-e térni, de ez a gond senkit sem izgatott, jól éreztük magunkat.

A falu szimbóluma, a XIX század végén épült szélmalom – ami akkor Gunaras iparosodásának kezdetét is jelentette, hiszen az eredeti célt szolgálta: őrölte a buzát – sajnálatos állapotban gubbaszt. Amikor még utoljára jártam itt, még – nem akarom lekocsmázni – vendéglátóipari létesítményként virágzott. Valahol olvastam, hogy a demokrácia és a piacgazdaság beköszönte után a malmot is kiprivatizálták. Az új tulajdonos, valamilyen csantavéri vállalkozó „felvevő helyet létesített itt, ami során megsérült a malom”. Nem sikerült kiderítenem, hogy milyen felvevő helyet? Miket vettek fel? Takarmányt? Állatokat? Netalán tankokat? Mitől sérülhetett meg a malom? Megnéztem egy nosztalgikusan síránkozó videot is a YouTube-on a Gunarasi Szélmalomról, de ettől sem lettem tájékozottabb. Az lett volna a profi újságírói hozzáállás, hogy felkeresem a polgármestert, aki, lehet, hogy a rokonom is, hiszen Csorba Ottónak hívják és magyarázatot kérek.

A már említett Téglagyár utca bal irányban a győzelembe vezet. A helység neve szerbül Pobeda, ami győzelmet jelent, magyarul Pobedabirtok (így, egybe írva). A fasizmus és a korábbi igazságtalan kapitalista-földbirtokos rendszer feletti győzelem örömére ugyanis 1946-ban, miután államosították az itt lévő Engelmann, Rudić, Bajić, Offner, Raffai nagybirtokokat, egy szocialista mintagazdaságot alakítottak ki. (Hasonló történt Panoniján és az egykori Dungyerszki birtokon, ahol én nőttem fel).   Dadám mielőtt áthelyezték volna a Dungyerszki kastélyhoz, Pobedán volt kertész. Meséiben földi Paradicsomként ecsetelte a birtokot. Különösen a gyönyörű kastélyt, ahová a fizetésért jártak be az ott dolgozók. Az igazgatóság ugyanis nem idegenkedett elfoglalni az egykori kapitalista-földbirtokos-osztályellenség (pfuj!) épületét (nem tudom mennyire feszélyezte őket a stílbútor és a zongora a szalonban). De legalább rendben tartották.

Az egykori Engelmann kastélyról van szó. Az itt látható fotó még akkor készült, amikor még elfogadható állapotban volt. Meglátogatását, desszertként, a végére hagytam és folytattam az utat Svetićevo felé.

 A helységnévtáblán felülről cirill betűkkel olvasható: Светићево, alatta pedig áll a kvázi magyar elnevezés: Szvétityevó. A Wikipédia szerint a magyar elnevezése Buránysor, a környéket ismerők szerint Buránysor máshol található (Zenta közelében). Majd megkeresem legközelebb.

A falu története kicsiben ékes példája annak a jelenségnek, amikor koronás vagy koronázatlan fejek, más sorsáról döntő politikusok, nemzetmentő hatalmasok a nemzeti összetétel arányának javítása érdekében, tehát „mindennél fontosabb” nemzeti érdekből az embereket nemzetiszínű számoknak tekintik. A betelepítések és áttelepítések során az emberek, a családok százait csupálták ki természetes környezetükből és boldogabb, gazdagabb életet ígérve telepítették át őket több száz kilométerre szülőföldjüktől. Kezdte még Mária Terézia, aki a svábokat küldte erre a vidékre, a harcias szerbeket pedig a Monarchia védelmezésének feladatával Líkába és Krajinába. A vajdasági németeket a II. Világháború után űzték el, a líkai és a krajinai szerbeket pedig mintegy húsz évvel ezelőtt a horvátok. Az I. Világháború előtt a magyarok igyekeztek betelepítéssel javítani a magyarság arányát Vajdaságban (így és ekkor létesült például Székelykeve), Trianon után pedig a szerbek telepítették délről nemzettársaikat. Így jött létre, 1923-ban Svetićevo is, amikor a vajdasági tanyavilág közepébe betelepítettek 30 szerb és montenegroi családot. 1941 jöttek ismét a magyarok hitleri segédlettel, elűzték őket és helyükre 26 bukovinai székely családot küldtek Istensegíts településről. Akik még meg sem szokták az általuk Székelytornyosnak elkeresztelt falut, a vajdasági síkságot az erdélyi hegyek után, máris pakolhattak tovább, új otthon reményében az anyaországba, a Dunántúlra. Név vissza: ismét Svetićevo. Illetve: Светићево. Később, miután az új hatalom meggyőződött arról, hogy az ott maradt őslakos magyarok nem fasiszták és a nyelven kívül nem sok közük volt a megszállókkal, nem ők hívták a magyar honvédséget és a székely családokat sem a falu akár magyar elnevezést is kaphatott volna.

Kerestem – bevallom csak az interneten – hogy melyik Svetić után kapta a falu az elnevezést 1923-ban. Egyet találtam, aki méltó lehetett arra, hogy egy újonnan alapított szerb falu a nevét viselje: a Zomborban, 1799-ben született Miloš Svetić írót, a Szerb Matica első elnökét. A szerb irodalomban és közéleti életben betöltött szerepe alapján, ennél akár nagyobb települést is elnevezhettek volna róla. Az egészben az a legérdekesebb, hogy a szóban forgó személyt nem Miloš Svetićnek hívták, hanem Jovan Hadžićnak. A Miloš Svetić nevet csak úgy felvette, mint Richard Starkey a jobban pörgő Ringo Starr nevet.

Sajátos kuriózum a jelenleg Szvetityévóhoz tartozó, de korábban külön nevet viselő település, amely mindegy három hajításnyira van Szvétityevó utolsó házától (az általam feltüntetett hosszmérték egység, tudom, nagyon relatív, nem mindegy, hogy az ember kavicsot, téglát vagy görögdinnyét hajít): Kispest. A Google térképen is még ez az elnevezés szerepel, és elvben megtörténhet, hogy a távolról érkező idegent, például egy ausztrál benszülöttet a Google kereső Budapest XVIII. kerülete helyett ide irányítja.

Az elnevezés onnan ered, hogy az 1930-as években megjelent itt egy Pesti vezetéknevű, magyarországi személy, aki épített egy házat, majd rövidesen szomszédokat kapott és 1937-ben 18 házzal megalapult Kispest.

A település fő utcája a Mező utca elnevezést viseli (a másik utca pedig a Harcos). Hasonlóan, mint Párizsban a Champs Elysées (champs magyarul mezők), csak itt, Kispesten nem Elizélt mezők (copy right: kópé) hanem csak Mező. A helybeliek szerint Mező Misihez semmi köze.

Poénkodva érdeklődhettem volna a helybelieknél merre található a Bozsik stadion, ehelyett azonban azt kérdeztem hol van a Kispest tábla felirat.

-         Elvitte Milošević! – szólt a meghökkentő válasz.

Megjelent előttem egy abszurd kép, amint a néhai szerb elnök ül a Hágába tartó repülőgépen és kezében tartja a Kispest feliratú helységnév táblát...

A költői túlzást alkalmazó rokonszenves és szellemes helybeli azután megmagyarázta, hogy a múlt század 90-es évek végén, amikor dühöngött a szerb nacionalista fellángolás, nemzeti érdekből, egy tollvonással eltörölték a térképről Kispestet, leszerelték a táblát és Svetićevóhoz csatolták. Szerintem, ha a VMSZ valóban bejut az új szerbiai kormány koalícióba, el tudná érni talán, hogy Kispest visszakapja önállóságát. És a helységnév tábláját. Majd kiderül.

Szvetityévón megakadt a szemem egy másik kuriózumon: a Köztársaság nevet viselő fő utcán, ami egy szűk betonút, ahol két jármű nem fél el egymás mellett, két helyen is telepítették a városi közlekedést megregulázó, az autók kerékcsapágyára veszélyt jelentő találmányt, a fekvő rendőrt! Az akadályra megfelelő jelzőtábla figyelmeztet. Mind a két helyen. Elgondolkodtam az intézkedés indokoltságán. Több mint fél órát tartózkodtam a helyszínen, ami közlekedés-statisztikailag nem egy mérvadó időintervallum, az úton elhaladt egy kislány kerékpáron, egy borjúkat szállító pótkocsis traktor (nem egy környezetet veszélyeztető őrült sebességgel, mert akkor lerepültek volna  a borjúk) és én kétszer személygépkocsival.

Később azonban rájöttem az indokra. Ez az út Kavillóra vezet, ami a térség celeb-helysége, hiszen ott fogant és született meg a nemzetközileg is ismert és elismert Tanyaszínház institúció. Az ősbemutatóra hagyományosan itt, Kavillón kerül sor. És a bemutatóra eljön a vajdasági magyarság színe-java. Megtörténhet, hogy közülük többen, a késve érkezők végigrohannak Szvétityevó főutcáján. Na, ezért kellett a fekvő rendőr!

De hát, ilyen szituációra csak évente egyszer kerül sor – merül fel a kétely! Igen, de az előadást a társulat Kavillón készíti elő. Több napon keresztül ott az egész csapat és tudjuk – lásd például James Dean – hogy a színészek hajlamosak arra, hogy személygépkocsival a megengedettnél gyorsabban rohangáljanak. Nem is beszélve a celebekről (ez a fajta állítólag Vajdaságban még nem terem). Minapi anyaországi hír, hogy Berki Krisztián anyaországi celeb 250-el húzott végig az M7-en, mobiljával bizonyítékként le is fényképezte a sebességmérő állását. Logikus következtetés: ha jövőre Berki Krisztián úgy dönt, hogy meglátogatja a Tanyaszínház előadását, ne tudjon 250-el itt végigszáguldani!

Kavilló. 1981-ben jártam ott először, a Tanyaszínház harmadik évadjának bemutatója alkalmából. Az első kettőt, bevallom, elmulasztottam. A Holdbéli csónakost játszották Kovács Frigyessel a főszerepben. Parádés előadás volt és emlékezetes maradt Soltis Lajos által főzött birkapaprikás is. Az elkövetkező években is a bemutatók alkalmából jártam ott többször is, egy évben riportot készítettem a társulattal a Magyar Szónak. Az előadásról soha sem írtam, mert nem vagyok színkritikus. Ezúttal megtekintettem kívülről a Művésztelepet és visszafordultam. Még sötétedés előtt fel kívántam keresni az Engelmann kastélyt.

 A kastély távolabb esik a Pobedabirtoktól, egy helybeli magyarázta el hol találom meg azt a keskeny betonutat, mi odáig vezet és és onnan sehova tovább, mintha ott lenne a világvége. Még ideutazásom előtt érdeklődtem a kastély iránt és látatlanban volt olyan elképzelésem, hogy készítek itt egy hangulatos kisfilmet. Megkértem volna Ibolyát, hogy játssza el a szerepet a forgatókönyvem szerint...

A kastélyról és az Engelmann családról egyébként Göblös Péter adai kutató készített érdekes ismertetőt ( a világhálón megkereshető), ebből megtudhattam, hogy a család Morvaországból származik, az 1811-ben született Engelmann Jónás vándorkereskedőként („hátalló zsidó”) érkezett Adára, ahol sikeresen benősült a tehetős Müller családba, leányuk, Stern Mórné Moholy-Nagy László nagyanyja volt. Az épületet Jónás fia Zsigmond ügyvéd kezdte el építeni, Jónás unokája, az 1883-ban született Engelmann Jenő fejezte be a századforduló környékén. Jenő is azonkívül, hogy földbirtokos, elsősorban ügyvéd volt, ingázott Ada, Budapest és Szabadka között és szívesen járt ki pihenni a festői szépségű kúriába. A családot 1944-ben a fasiszták koncentrációs táborba hurcolták el, az épületet pedig Jugoszlávia államosította. 

Szerencse, hogy egyedül látogattam el a helyszínre. Már az kellemetlen, hogy az út egy sertéstelep mellett vezet el, de az a bűz még hagyján ahhoz képest amivel az épületben találkoztam. A kastély, vagy nevezzem inkább kúriának, mint ahogy az eredeti tulajdonos is emlegette, gyalázatos állapotban rejtőzik az egykori gondozott park helyén elburjánzott növényzet közepette, egy fasor elején. Minden mozdíthatót már régen szétloptak (az egyik helybeli szerint a legnagyobb kárt a nomád juhászok okozták), a tető hiányzik, a mennyezet leszakadt, vagy olyan olyan állapotban lóg, hogy bármelyik pillanatban az ide látogató fejére zúdulhat. De a legundorítóbb látvány abban a helyiségben tárult elém, ahol egykoron talán a családi ebédlő állt. A helyiség közepén ugyanis ... (inkább le sem írom).

A Facebookra nemrégiben feltettem egy rövid video bejátszást a kúriáról és felmerült a kérdés, ki a tulajdonos, ki hagyta veszni ezt az egykori szép épületet. Az egyik hozzászóló szerint a helyi vadásztársaság kapta gondozásba a kúriát. Az információt fenntartásokkal fogadom, nem csak azért, mert nem szeretnék a fegyveres vadászok tyúkszemére lépni, hanem annak tudatában, hogy az egész Pobeda birtokot, a topolyai AIK részeként privatizálták, azokat a gazembereket terheli a felelősség (a kastély-kúria állapota az okozott kár viszonylatában szinte szóra sem érdemes) akik elügyeskedték, elkótyavetyélték a kombinátot. Mellesleg: Pobedabirtok helyi közösségének semmi sem maradt a tulajdonában, a HK épülete, az iskola, az orvosi rendelő, semmi sem, minden elúszott a privatizáció során.

Szomorú. És felháborító.

Kevibe ezúttal sem sikerült eljutnom. Majd legközelebb.

Vissza fogok térni, mert számomra ez a környék aranybánya.

A szó szoros értelmében is akár, hiszen a legenda szerint Engelmann Jenő, mielőtt deportálták, értékeit, kincseit egy ládába zárva elásta valahol a kúria környékén.

Szóval: visszajövök.

Fémdetektorral.