2016. július 14., csütörtök

YU (2.)



Az elmúlt negyed évszázad alatt, amióta megszűnt Jugoszlávia, szembetűnő a lejáratására irányuló igyekezet. Valamennyi utódállamban az új politika, az új hatalom létfontosságú feladatának tekinti a korábbi ország diszkreditálását minden szempontból. Ami teljesen érthető. Hiszen saját hatalmuk forog kockán.

Egyrészt az új korosztályt kell(ett) meggyőzni arról, hogy mennyire szerencsés helyzetbe kerültek, hogy nekik már nem kell a szörnyű diktatúrában, abban a mesterségesen kreált, eleve halálra ítélt képződményben élni ahová szinte tűzzel-vassal, fenyegetésekkel kényszerítettek különböző népeket és nemzetiségeket a II. Világháborút és a szocialista forradalmat megnyert antifasiszta kommunisták Tito marsall vezetésével. Kísérleti nyulakként, mert egy teljesen új, a világon sehol ki nem próbált társadalmi-politikai és gazdasági rendszert talált ki „egy csoport baloldali szélhámos, komcsi gazember”. A képződmény szétszaggatásával sem sikerült teljes egészében az egy nép, egy nemzet, egy ország oly kívánatos elvét érvényesíteni és a jól kipróbált kapitalista rendszernek egy legújabb változatának az implantálásával  magvalósítani a voltaire-i állapotot: a lehető világok legjobbját. Ahogy Pangloss doktor oktatta.

Meg kellett győzni azokat is, akik több évtizedet leéltek abban a „képződményben”, akik túlélték a rendszerváltók által kirobbantott szörnyű háborút, hogy egy körmönfont tömeges szemfényvesztésnek voltak az áldozatai. Sokan közülük (közülünk)  – hiába is tagadják – elhitték, hogy különböző népek és nemzetiségek között létezhet testvériség és egység, hogy az országnak megvan (volt) szinte minden adottsága ahhoz, hogy lakosai békében és jólétben éljenek.

Az elmúlt évek során többször is alkalmam volt olvasni, hallani „autentikus szakértői” magyarázatokat Jugoszláviáról, sok esetben olyanoktól, akiknek éppen semmi köze nem volt Jugoszláviához, nem éltek ott, a tanulmányt külföldi tanulmányok megállapításai alapján fogalmazták meg. Volt példa arra is, hogy olyanok osztották az észt, akik ugyan éltek ott, de még iskolás korukban szüleikkel elhagyták az országot és akik azóta rájöttek a Nagy Igazságra. Leleplezték a nagy átverést és most így utólag felvilágosodva elmondják az ittenieknek mekkora gazember volt Tito, milyen szélhámosságra épült az egész rendszer. Ezért, mindenki aki nem gyengeelméjű, vagy gyógyíthatatlanul megfertőzött komcsi, rá kell, hogy jöjjön (ők már rég rájöttek), hogy mi,  akik kisebbségiként éltünk abban az országban, minket is alattomosan átvertek,  mi is bevettük a maszlagot. Az ország alkotmánya arra sem méltatott bennünket, hogy becsületesen kisebbségnek nevezzen és megadja a kisebbségieknek járó nemzetközileg elismert jogokat, a lehetőséget, hogy kiharcoljuk az nyelvünk, kultúránk ápolását, az anyanyelvű oktatást, a kulturális autonómiánkat, hogy saját Nemzeti Tanácsunk vezetése által érvényesítsük ezeket a jogokat. Nem. Ezek nemzetiségnek neveztek bennünket és az Alkotmányba foglalták, hogy Jugoszlávia az egyenrangú nemzetek és nemzetiségek országa. Ahol a nemzetiségek nyelve is hivatalos nyelvnek számított. Kiszúrták a szemünket azzal, hogy a nemzetiségek nyelvén vastagon pénzelt kulturális intézmények működjenek, így Vajdaságban magyar nyelvű színházak, egész napi műsort sugárzó rádió, TV stúdió, könyvkiadás, hetilapok, napilapok, oktatás magyar nyelven. Mindenütt, az ott dolgozóknak kiemelkedő jó fizetésekkel. Még olyan esetek is megtörténtek, mint manapság a labdarúgó csapatoknál, hogy kiszemelt nemzetiségi személyeket lakással, jó fizetéssel megvesztegetve felhoztak Vajdaság különböző városaiból, falvaiból Újvidékre, mert ezt a várost képzelték el a vajdasági magyarság kulturális központjának. Az alkotmány szavatolta a nemzetiségi nyelv használatát a közéletben, a hivatalokban, a Vajdasági Képviselőháznak nem csak az üléseit, hanem minden anyagát fordították magyarra, románra, szlovákra, ruszinra, a Vajdaságban élő nemzetiségek nyelveire. Mindennek a működésében a pénzkérdés egyszerűen fel nem merülhetett. Egyszóval: megvettek bennünket kilóra miközben a trianoni tragédiával, a nemzet egyesítésére irányuló törekvésekkel nem foglalkoztunk. Mentségünkre legyen mondva: a Magyar Népköztársaságban sem. 

Az „onnan érkezett, tehát autentikus szakértők” rámutatnak, hogy aki megőrizte volna józan eszét, sok mindenre idejekorán rájöhetett volna, hiszen számos gyanús jel erre figyelmeztetett. Már az gyanúra kellett volna, hogy okot adjon, ahogy azok az amatőrök a gazdasági rendszert felépítették. Deklaráltan nem törekedtek a racionális termelésre és a profitra. Fontosabbnak vélték, a széles tömegek jólétének megteremtését, hogy mindenkinek legyen munkája és keressen annyit, amiből maga és családja tisztességesen meg tud élni és némi megtakarítást is félre tudjon tenni. A gyárakban, az üzemekben ahelyett, hogy képzett menedzsereket alkalmaztak volna, a döntéshozatalt rábízták az ott dolgozókra, sok esetben az egyszerű melósokra, akik olykor arra vetemedtek, hogy még a vezetőket is kérdőre és felelősségre vonták. Ezek a munkástanácsnak nevezett csoportoké volt a végső szó minden lényeges kérdésben, ilyenektől mi mást várhat az ember mint ami történt: a megtermelt jövedelem nagyobb részét szétosztották, a dolgozók a pénzt eltapsolták. Arra hivatkoztak ezek a komcsi vezetők ugyanis, hogy a gazdaság csak akkor működik, ha a dolgozók költekeznek, vásárolnak, ha a pénz forog, ha  az ipari termékeket (természetesen: hazai gyártmányú termékeket) megveszik és a szolgáltatásokat igénybe veszik a tömegek. Vásároltak és költekeztek az emberek, a rendszer ilyen felelőtlen, hedonista viselkedésre ösztönzött, ennek tudható be például az, hogy a vendéglők, szórakozó helyek hétköznaponként is tömve voltak. Sajátos kuriózuma annak az időszaknak, hogy több vendéglátó létesítményben hétköznap is volt élő zene! Szülővárosom, Becse nem egy nagy város, de nemrégiben zenész társaimmal összeszámoltuk, hogy a ’70-es években legalább hat olyan hely volt Becsén, ahol szerda kivételével (ez a nap volt a leggyengébb nap, mert szerdán általában sportközvetítések otthon tartották az embereket) mindennap volt élő zene, vagy magyar cigány zene, vagy szerb „národnyák” de volt ahol szórakoztató zenét is játszottak.

Az emberek nemigen kuporgatták pénzüket, nagyobb vásárlásokat (autó, lakás, bútor , háztartási felszerelések) törlesztésre vagy banki kölcsönből oldották meg. Ismerve a mostani rendszerben kavaró kereskedelmi bankok működését, elképzelhetetlennek tűnik, hogy Jugoszláviában a bankok nem törekedtek a haszon, pláne nem az extra-haszon szerzésre. Még számlavezetési díjat és egyéb ilyen huncutságokon alapuló költségeket sem számoltak fel. A kamatot viszont tisztességesen adták. A banki rendszer kiemelt feladata az volt, hogy kedvező kölcsönökkel és hitelekkel segítse a gazdaságot és a lakosságot.

Szórták a pénzt az emberek színházra, mozira, együttesek, énekesek hangversenyeinek és sportesemények látogatására is. Szinte mindenki családostul járt évente nyaralni azon felül, hogy a gyerekek szervezetten már az iskolával abban az évben voltak a tengeren. A fizetéseket nem mutatták ki világosan bruttó-nettóban, ismeretlen volt az ÁFA fogalma, adót sem fizetett szinte senki, illetve csak azok akik, hivatalosan kisiparosként magánvállalkozást futtattak fel és jövedelmükkel a felső átlag felé nőttek. Ezekre ráfogták, hogy kapitalista elemeket próbálnak becsempészni a termelésbe. És ha már kapitalista termelés, akkor nesze a kapitalista vívmány, adózzál!

Ennek a diktatórikus rendszernek volt több rögeszméje is, amit diktatórikus módszerekkel kényszerített ki és csökönyös elhatározással meg is valósított. Az egyik a teljesen ingyenes oktatás. Az óvodától a doktoranduszi fokozatig. Ki meddig jutott az iskolával, képzésével, aránylag könnyen talált munkát szakmájában, képzettségének megfelelő munkahelyet. Hiszen, mint az imént említettem a foglalkoztatásnál, me egyáltalán a gazdaságban nem kicsinyeskedtek, nem racionalizáltak. S aki munkába állt, törekedett, bizonyított, számíthatott az előmenetelre és arra, hogy előbb-utóbb lakást kap. Minden munkaszervezet ugyanis jövedelmének egy részét lakásvásárlására fordította (az építőiparnak is volt állandó munkája) a dolgozók által megválasztott bizottság osztotta ki, megfelelő mércék alapján a lakásokat. A másik rögeszme, amihez kitartóan ragaszkodtak az ingyenes egészségügyi ellátás (beleértve a gyógyszer ellátást is). Miközben mindkét terület ingyenes volt, a tanárok, orvosok, egészségügyi munkások kiemelten jól kerestek. Ennek megfelelően lelkiismeretesen is végezték ezt a felelős és a társadalom által megbecsült hivatást.

(A fentiekben több helyen kellett volna talán idézőjeleket használnom, de remélem érződik az ironikus hangvétel...)

Az már szinte a szemfényvesztés kategóriájába tartozik, hogy jutott pénz a kulturális és sport tevékenységre is. Színvonalas színházi fesztiválokat (például a BITEF) szerveztek, magas szintű volt a filmgyártás (Jugoszláviának is volt Oscar-díjas rendezője, alkotása) ha a komolyzene nem is dicsekedhetett világraszóló eredményekkel, a könnyű-,  populáris-,  rockzenei produkció kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után (többek között nyertek az Eurovízió fesztiválon is). A legkedveltebb előadóknak, együtteseknek sikerült több mint egymilliós lemezeladást megvalósítani!!! (A minap olvastam a zágrábi Jugoton arra az időszakra vonatkozó adatait) Jól fizetett szakemberek irányítása alatt dolgozó sportegyesületek mindenki által elérhetőek voltak (nem történhetett meg, hogy valaki azért nem érvényesüljön valamelyik sportágban, mert szüleinek nem volt pénze szerelésre és magánedző kifizetésére). Megtalálták a megoldást a versenysport megszervezésére és pénzelésére is minek köszönhetően számos sportágban kiemelkedő eredményeket értek el a „plávik”. (A fotón a világbajnok kosárlabda válogatott 1978-ból. A csapat a VB-n minden mérkőzését megnyerte, a szovjetek és az amerikaiak is térdre kényszerültek a jugók előtt.)
Ezek az eredmények és a színvonalas bajnokságok nem is annyira az anyagi juttatásoknak, mint az egészséges versenyszellemnek köszönhetően valósultak meg.
 
Hogyan juthatott minderre elegendő pénz? – kérdeztem nemrégiben egy idősebb gazdasági szakembert, aki egész pályafutása során a gazdasági minisztériumban dolgozott. Rögtön rácáfolt az új hatalmak által annyira emlegetett válaszára, miszerint a régi Jugóban külföldi kölcsönökből, hitelekből éltünk, ami egyszerűen nem fedi a valóságot, illetve: az eladósodás terén az új országok a sokszorosát vették fel külön-külön annak, mint amekkora volt Jugoszlávia külföldi kötelezettsége. A magyarázat másban rejlik. Egyrészt, működött a gazdaság, az a gazdaság amelynek most csak a romjainak maradványai emlékeztetnek a tagköztársaságokban a letűnt időkre, másrészt: a társadalomnak maradt az a haszon, amit a multik, a külföldi tőkések és a hazai milliárdosok húznak szét és nem forgatnak vissza a gazdaságba. Rá kell azonban mutatni, hogy teljesen más volt a világ gazdasági helyzete is. Az agresszív multinacionális hálózatok még nem terjedtek és nem uralkodtak el Jugoszlávia pedig védte a hazai termelését. Szinte mindent előállítottak a mezőgazdasági, élelmiszeri termékektől az ipari termékeken keresztül a nemzetközi szinten is jegyzett hadiiparig. Nem szívesen importált termékeket, inkább licencet vásárolt vagy együttműködést valósított meg külföldi nagy cégekkel.

A hazai piacon nem volt akkora választás mint a nyugati országokban, de jelen volt egy relatív minőség, főleg keleti országok választékához képest. Akinek pedig valami okból mégis a nyugati csúcsminőségre volt szüksége, összegyűjtötte pénzét, a jugó útlevéllel szabadon kiutazhatott bárhova, megvásárolta, kifizette a vámot és hazavitte (például speciális gépek, elektronikus berendezések, hangszerek). A gazdasági szakember arra is felhívta a figyelmet, amit szintén a mai politikusok igyekeznek minimalizálni, hogy Jugoszlávia jelentős kivitelt valósított meg, a külkereskedelmi mérleg például a 80-as évek második felében már pozitív eredményt mutatott.

A gazdaság teljes egészében kezdett talpra állni. S ekkor jött két súlyos csapás: az egyik a mindennél fontosabb nemzeti felbuzdulás ami háttérbe szorított minden más érdeket, másrészt pedig a külföldi pénzügyi zsarolás. A világ két, velejéig romlott, uzsorás gengszter szervezete a Világbank és az IMF mind lehetetlenebb feltételeket szabtak a korábban felvett hitelek visszafizetéséhez (hasonló helyzet alakult ki, mint ahogy a mostani kereskedelmi bankok átverték az embereket a deviza kölcsönökkel). Sokan állítják, hogy Jugoszlávia halálát okozó döfést az IMF követte el amikor követelésként szabta a többpártrendszer törvénybe iktatását. Ami első pillantásra tiszteletre méltó, demokratikus követelésnek tűnt, de az adott helyzetben, amikor már dühöngött a nacionalizmus világossá vált, hogy csakis és kizárólag nacionalista pártok fognak alakulni, akik tevékenységükkel felgyorsítják az ellenségeskedést és a szétszakadást. Hogy a széteséssel is számolt (számított) az IMF, az a tény is bizonyítja, hogy az utolsó korszakban, noha gazdasági szempontból sikeresen működött az Ante Markovic féle szövetségi kormány, ez a romlott szervezett bejelentette, hogy nem fog a szövetségi kormánnyal tárgyalni, hanem a köztársasági kormányokkal.    

                Jugoszlávia teljes diszkreditációja, és azok lejáratása, esetenként gúnyos kifigurázása, akik esetleg nyilvánosan is igyekeznek rámutatni, bebizonyítani, hogy nem volt azért annyira szörnyű a helyzet abban a jugoszláv diktatúrában, teljesen érthető. Az utódállamok politikusai mellett ebben érdekeltek (voltak) a külföldi hatalmak, nagyhatalmak, szomszédos országok is. Akik mind örömmel nyugtázták a kellemetlenkedő, csökönyösen saját útját járó, fegyelmezhetetlen, nehezen befolyásolható, mindenek felett még katonailag is erős Jugoszlávia szétverését. A szétverésben pedig kisebb-nagyobb aktivitással maguk is részt vettek, de ezt ráfogták a „mesterséges tákolmányban” élő népekre, nemzetekre, nemzetiségekre, akik „eleve utálták egymást és csak az idő kérdése volt mikor ugranak egymás torkának”.

                Mint ahogy írásom első részében (YU 1.) is megemlítettem, lehetetlen rövid terjedelemben átfogó képet alkotni arról az országról, ahol éltünk s amely megszűnt létezni. Az összefoglalóm, lehet, hogy túl idillikusra sikeredett. A mai állapotokhoz képest nem túlzás ez az idillikusnak tűnő kép. Természetesen, okkal kérhetik tőlem számon, hogy sok mindent meg sem említettem .Sok minden nem fért bele ebbe a két folytatásba (zárójelben hozzáteszem, hogy ez az írás a fele annak, amit eredetileg megírtam, de hosszúnak találtam és könyörtelenül meghúztam), de az egész, mint ahogy a legelején is megírtam, barátom felvetésére íródott. Most látom, hogy egy konkrét kérdésére nem válaszoltam: kinek nem volt jó Jugoszlávia.

                A legrövidebb (koránt sem teljes) válasz: azok nem érezték magukénak azt az országot, azt a rendszert, akiknél a nemzeti, vallási érzés és hovatartozás meghatározó, mindennél fontosabb értéket jelent(ett), továbbá azok, akiknek megvolt a képességük vállalkozást felfuttatni és meggazdagodni. Az ilyenek rendszerellenesnek számítottak, azokkal együtt, akik különböző tisztességtelen ügyeskedések, manipulációk által nyomultak volna akár az üzleti életben, akár a politikában. Ezeknek a jelenlegi rendszer hozta meg a Kánaánt.

U.I.

Izabella nővéremnek sok boldogságot és jó egészséget kívánok születésnapja alkalmából! 

2016. július 10., vasárnap

YU (1.)


Nincs neked valamilyen írásod a régi Jugóról? Egyszerű, érthető, tárgyilagos összefoglaló arról, milyen is volt, mi volt jó, mi nem, kinek volt jó, kinek nem, miért esett szét, ilyesmi? A gyerekek már itt születtek, sokszor szóba kerül honnan jöttünk, hol éltünk, milyen volt az élet a háború előtt. Amikor hazamegyünk Vajdaságba értetlenül fogadják, hogy az idősebbek mint gyakrabban emlegetik „ a régi Júgóban sokkal jobb volt”. Te újságíró vagy, ott éltél, ismerted jól az országot, a rendszert, miért nem próbálod meg röviden összefoglalni?

Megpróbálom. Annál is inkább, mert még két, legfeljebb három évtized és eltűnik az „utolsó mohikán” is, aki autentikusan el tudná mondani, megmagyarázni – ha esetleg még valakit érdekelni fog – mi volt Jugoszlávia, milyen volt az élet abban a (társadalmi-politikai berendezkedése alapján) kísérleti országban, hogyan működött, mit jelentett az az egyedülálló jugoszláv érzés, amit csak az ért meg, aki ott élt.

Jugonosztalgiának nevezik azt a jelenséget, amivel a világhálón szörfözve mind gyakrabban lehet találkozni. Ahol a mi korosztályunk (plusz-minusz tíz év) az egykori Jugoszlávia minden szegletéből, de nagyon sokan olyanok, akik külföldre kényszerültek menekülni a hazaárulást követő tragikus összeomlásból, szívesen emlékeznek arra az országra, melynek értékeit akkor nem tudtuk kellően megbecsülni és megőrizni. A hozzászólók gyakran sorolják, hogy lakhelyükön, városukban hány sikeres vállalt működött, ahol manapság elképzelhetetlen átlagfizetéseket kerestek, amiből jól éltek, költekeztek, minden évben nyaraltak és még félre is tudtak tenni... (Lokálpatriotaként én is felsorolhatnám az egykor sikeres óbecsei gyárakat, üzemeket, amelyek közül ma már csak egy működik, azt is kiprivatizálták a becseiektől, úgy, hogy nem sok haszna van a városnak belőle). Persze, nosztalgia, mindenki szebbnek, idillikusnak látja azt a korszakot, ahol fiatalként élt – vetik fel a kétkedők és a „csettelők” nosztalgiával átszőtt visszaemlékezéseire sortüzet nyitnak, ahol az elvakult nacionalista seregek rémtetteit kezdik sorolni, majd egymást vádolni azzal, hogy ki kezdte, ki volt a kegyetlenebb. És persze felvilágosítani a nosztalgikusokat Tito és a Párt által gyakorolt diktatúráról, amit akkor nem vettünk észre, mert egy kollektív tudathasadás állapotában lebegtünk. Mondják ezt többnyire azok és olyanok, akik nem éltek abban az országban, abban a rendszerben, vagy még gyermekek voltak. Az ellenérvekre pedig az általános válasz: „ha olyan jó lett volna az a Jugoszlávia, nem esik szét”.

Koránt sem volt tökéletes az önigazgatású szocialista Jugoszlávia, de abban szinte mindenki egyet ért, hogy az azt követő, jelenlegi vadkapitalista, a velejéig korrupt és romlott rendszernél, amely most dühöng az elszegényedett és jelentéktelen utód-államocskákban,  összehasonlíthatatlanul jobb volt. Barátom által meghatározott konkrét kérdésekre,  megpróbálok a lehető legrövidebben válaszolni (miközben a teljes válasz érvekkel, adatokkal, bizonyítékokkal többkötetes könyvet igényelne).

Mi az ami jó volt? Ami a legjobban hiányzik: az egzisztenciális és szociális biztonság, a viszonylagos, élhető jólét. Munkahely tisztességes fizetéssel, a társadalom segítsége a lakásgondok megoldásában, ingyenes és magas szintű oktatás, egészségügyi ellátás, közbiztonság. Az olyan emberi tulajdonságok mint az erkölcs, tisztesség,  kölcsönös megbecsülés, emberiesség, segítőkészség, nyíltság, egyenlőség, általános optimizmus, lazaság és az, hogy a rendszer ösztönözte a kezdeményezést, támogatta a tehetségeket minden területen. És az a kellemes érzés, hogy az országot megbecsülik a világban, nem kezelik le jelentéktelen, könnyen befolyásolható államként, mert makacsul kiáll érdekeiért és nem tűri a különböző hatalmak és nagyhatalmak beleszólását politikájába, már azért sem, mert maga mögött tudja az egykor a világpolitikában jelentős harmadik blokkot, az El nem kötelezett országok nem lebecsülendő tömegét, melynek alapító tagországa volt.

Ami nem volt jó: a túlkomplikált társadalmi-politikai-gazdasági rendszerre rátelepülő és elburjánzó bürokrácia, feleslegesen sok és költséges hivatásos tisztségviselő, akik a különböző, indokolatlanul nagyszámú társadalmi-politikai szervezetekben fontoskodtak és a laza munkamorál.

De talán a legrosszabb az volt, hogy kifejlődött az elit (politikusok, egykori harcosok, veteránok és magas rangú katonatisztek) második, harmadik korosztálya, akik az egész rendszerből csak annyit fogtak fel, hogy nekik jár a kivételezett státus. Ők már Nyugaton tanultak, luxus körülmények között éltek (noha szüleik igyekezték őket kordában tartani, hogy ne hivalkodjanak, mert az távol áll a kommunista erkölcstől) és úgy érezték, hogy megengedhetnek maguknak sok minden olyant, amit az egyszerű önigazgató nem. Például, hogy ócsárolják azt a rendszert, amiben élnek és amely lehetővé tette számukra kivételezett státusukat, hogy nacionalista felhangokat üssenek meg, hogy nemzetmentő, rendszerváltó demokratáknak képzeljék be magukat. Azzal a fő céllal, hogy történjék bármi is az országgal, az egyszerű emberekkel, ők kivételezettek fognak maradni, hiszen ezt szokták meg egész életükben. Ezek a patkány-komcsik vígan vedlettek át, ők lettek a legbőszebb antikommunisták, legájtatosabb hívők, népük sorsát szívükön viselő nemzetmentők. Az ország vesztét lényegében a rendszer kegyeltjei okozták, azok a politikusok, értelmiségiek, akikben – nem kis külföldi „segítséggel” – a Közép-  és Kelet Európában végbement változások hatására feltámadt a „küldetéstudat”, hogy sajátos módon – mindenekelőtt saját érdekeiket szem előtt tartva – végrehajtsanak egy sajátos rendszerváltást. Ahol minden megváltozik, csak ők maradnak. Az antikommunista hullám által feltámadt nacionalista őrület segítségével.

Jugoszlávia tehát nem esett szét csak úgy magától, mert nem volt jó. A lakosság nagy többsége is elégedett volt, ám a vezetők megmondták az embereknek, hogy mi az ami legjobban hiányzik nekik, amit a kommunista diktatúra elnyomott: a nemzeti érzés! Ezek után történt az, amit Techet Péter, magyar publicista a Magyar Nemzet hasábjain a minap így fogalmazott meg: „A jugoszláv példa bizonyítja, hogy a nacionalizmus valóban egy értelmiségi konstrukció, amely azonban olyan erős érzelmi hatást tud kiváltani, hogy egymás mellett élő emberek, barátok, családtagok fordulnak végül egymással szembe. (...) A nacionalizmus nem más, mint a Carl Schmitt által leírt politikai szembenállás: meglévő ellentétek akkor fokozódnak politikai konfliktussá, ha már csak barát és ellenség létezik, és minden más tartalom eszerint csoportosul. A barát–ellenség szembenállásnak számos oka lehet, de lényege már nem egy-egy konkrét különbség, hanem a totális szembenállás, amiben nincs harmadik pozíció, és nincs megegyezés. A nacionalista értelmiségi köröknek sikerült Jugoszláviában a nép között meglévő, de elfogadott különbségeket ilyesféle politikai konfliktusokká fokozniuk: hirtelen barátokra és ellenségekre szakadtak többnemzetiségű falvak, és az érintettek később, a háború után sem tudtak mást mondani, mint hogy „de hát békésen éltünk egymás mellett”. (...) Az egykori jugoszláv tagállamok átélték, miként eshet szét a nacionalista őrjöngés hatására, külső nyomásra, illetve belső hisztéria következtében egy sikeres államalakulat. (...)Jugoszlávia példája megmutatta, hogy kis csoportok is sikeresen tudnak nagy nacionalista tüzeket gyújtani. A szerb, horvát vagy bosnyák nacionalizmus sokáig csak értelmiségi körök siránkozása volt, az emberek tényleg békében éltek egymás mellett – de mivel a közbeszédet nem a nép, hanem az értelmiség formálja, egy kis csoport is óriási hatást tud kifejteni. Jugoszláviában miközben az emberek az etnikai határokon átívelően dolgoztak, utaztak, házasodtak, kialakult egy olyan nyelvezet, amelynek hatására ugyanezek az emberek hirtelen fegyvert fogtak egymás ellen. Addig sem tagadta senki a meglévő különbségeket, de csak a nacionalista nyelvezetnek sikerült e különbségek alapján barátokra és ellenségekre szakítania a többnemzetiségű államalakulat lakosságát.”

Hogy mit adott fel önként, vagy kiszolgáltatott helyzetbe sodródva az egykori Jugoszlávia lakossága a „rendszerváltók” hamis ígéreteiért, a nemzeti boldogulás tömjénillatú reményében, arról a következő részben szólok.


Folytatás következik július 14.-én.

2016. július 2., szombat

Himnusz

A nemzeti válogatottak mérkőzéseinek közvetítését – nem csak a labdarúgó EB, VB alkalmából, hanem egyáltalán – okvetlenül a legelejétől szeretem nézni. A himnuszok miatt. A himnusz miatt, amely hallatán a nemzetét képviselő játékos, mezén a címerrel azonosul országával, nemzetével. Az összetartozás, az együvé tartozás ünnepélyes és emelkedett percei ezek, amikor, patetikusan fogalmazva, együtt dobban a játékos, valamint a stadionban és az otthon szurkolók, a nemzetet képviselő játékosokért szorító, izguló százezrek, milliók szíve. Mindazoké akiknek a nemzethez, vagy országhoz való tartozás jelentőséggel bír.

            Szokássá vált, hogy a himnuszok elhangzása közben a kamera közeli képben mutatja egyenként a játékosokat.  Egy-két másodpercre betekinthetünk arcokon tükröződő lelki világukba, ki hogyan éli át ezt a rituált, kire milyen hatást gyakorol, milyen emóciókat vált ki a nemzet dala. Van, akin az izgalom, a megilletődöttség jelei mutatkoznak, van aki csukott szemmel összpontosít, van aki lelkesedik, van aki türelmetlen... És van, aki énekel, van, aki nem.

            Bizonyára sokan felfigyeltek arra, hogy a legnagyobb lelkesedéssel a német-francia dominancia által Európában méltánytalanul a háttérbe szorított nemzet, az olaszok énekelnek. Élükön a mindenben példát mutató és csapatot összetartó kapitány, Gianluigi Buffon. A 38 éves kapus óriási átéléssel dalolja a fiatalon elhunyt alig ismert olasz költő Gofredo Mameli ütközetbe hívó tüzes verssoraira írt Novarro-indulót (a himnusz megszületésekor a költő 20, a zeneszerző 25 éves volt).

            És bizonyára arra is felfigyeltek, hogy vannak olyan válogatottak és olyan játékosok akik következetesen nem éneklik a himnuszt. Nem azért, mert nincs hallásuk. Személyes, elvi okokból. Elsősorban a honosított játékosok és azok, akiknek felmenői más országból, más kulturális és vallási környezetből érkeztek. Van olyan nemzeti válogatott, ahol a játékosok meghatározó részét képezik azok, akik eleget tesznek annak az országnak a meghívásának melynek játéktudásuk alapján megkapták az állampolgárságát, esetenként megtisztelőnek is tartják, de-. E sorok olvasatán sokaknak Mesut Özil jut eszébe, aki mindeddig következetesen nem énekelte a német himnuszt, noha a legutóbbi mérkőzésen úgy tűnt mintha dúdolta volna. De sorolhatnám még a példákat ...

            Négy évvel ezelőtt nagy botrány keveredett Szerbiában, mert az akkori szövetségi kapitány a játékosként sokkal eredményesebb Siniša Mihajlović eltávolította a válogatottból a szándzsáki muszlim, magát bosnyáknak valló (a boszniai és a szándzsáki muszlimok többsége szerb vagy horvát eredetű, felmenőik a török megszállás idején tértek át a muszlim vallásra) Adem Ljaljićot, mert nyíltan kijelentette, hogy ő nem fogja énekelni a szerb himnuszt. Tiszteli az országát, megtisztelőnek tartja, hogy behívták a válogatottba, de személyes okokból nem fogja énekelni. Mert a himnusz szövege a szerbekről és a szerbek istenéről szól. Ő pedig bosnyák és muszlim vallású. Ilyen szempontból nem volt szerencsés az egykori jugoszláv himnusz sem, a lengyel himnusz dallamára (lassabb tempóban) írt Hej sloveni! sem. Mert az is csak a szláv eredetű népekhez szólt, közben voltunk ott egyebek is nemzetiségként...(A későbbiekben a nem hivatalos himnuszként elfogadott és énekelt Od Vardara pa do Triglava kezdetű dal már mindenkihez szólt a Vardár folyótól a Triglav három hegycsúcsáig).

            A magyar himnusz is már – azóta az Alkotmányba is foglalt – első sorával kinyilatkozza, hogy kihez szól. Ezért, a fentiekhez hasonló okokból a különböző magyar válogatottakba honosított játékosok sem énekelték a magyar himnuszt. Elismerem, hogy egy kicsit furcsa ez a látvány az egész nemzet számára emelkedett pillanatokban, vannak, akik ezt a jelenséget fel is rójják, különösen azok akiknél túlfűtött a nemzeti érzelem. De éppen ők gondoljanak egy olyan helyzetre, hogy ha például Románia vagy Szlovákia honosítaná valamelyik magyar játékost és az a sárga (vagy szlovák kék) mezben énekelné magyar léttére a román vagy szlovák himnuszt. Mondjuk, a szlovák himnusz az utóbbi időben nagyon közel áll hozzánk, hiszen a buli-báró Kis Grófó megaslágere a szlovák himnusz dallamával kezdődik (hogy aszongya) : „Szegény legény vagyok, szegénynek születtem...” Csak a szlovák himnusz a későbbiekben nem tér át a „Meg a nézését, meg a járását” refrainre.

            Ha már a himnuszokról és a himnuszénekelésről értekezek: állítólag volt olyan magyar sportoló, aki fanyalgott a magyar himnusz túl lassú tempója miatt. Ami nem olyan lelkesítő, buzdító mint az amerikai, a francia vagy akár a fentiekben említett olasz himnusz. Sok vita volt a sajtóban arról, hogy Erkel Ferenc eredetileg milyen tempót határozott meg. Az „andante religioso” (áhítatosan) jelzés a jelenleginél gyorsabb előadás módot tesz lehetővé. Valószínűsíthető, hogy Erkel korában másként hangzott a szerzemény, hiszen a ritmikai felépítése alapján verbunkosként könnyen elképzelhető. A szakirodalom szerint a himnuszt az 1920-as években lassították le, Trianon és a nemzeti gyász miatt. Később játszották különböző tempókban, 2013 óta a nemzetközi versenyek kérésére ismét valamelyest felgyorsítva. Ebben a tempóban énekelték Dzsudzsákék is legutóbb Franciaországban. És a játékosokkal együtt a több tízezernyi szurkoló a stadionban és százezrek otthon.

            Özil kapcsán említettem a német himnuszt. Talán kevésbé ismert, hogy a zeneszerző, Joseph Haydn eredetileg, megrendelésnek eleget téve 1797-ben a szerzeményt osztrák császári himnuszként írta meg egy bizonyos Lorenz Leopold Haschka „Isten óvja Ferenc császárt” című szövegére. A szerzemény az elkövetkező évtizedekben, az aktualitáshoz igazodva számos változtatáson esett át. A monarchia bukása után indokolt lett volna, hogy az osztrákok lecseréljék himnuszukat, de arra hivatkozva, hogy a „nép már ezt szokta meg” egészen a II. Világháború végéig ez nem történt meg. Akkor már nem lehetett halasztgatni, mert a náci megszálló Németországnak ugyanez volt a himnusza,  csak más szöveggel. Haydn szerzeményére ugyanis August Heinrich Hoffmann von Fallersleben még 1841-ben írt szöveget Das Lied der Deutschen címmel s ezt iktatták 1922-ben német himnusszá. Korábban, pontosabban 1871-től létezett egy császári himnusz a porosz császárhoz – most jön az (egyik) pláne: - az angol himnusz zenéjére írt szöveggel!

Mivel a náci Németország ideje alatt is a Lied der Deutchen volt a himnusz a háború után felmerült a németeknél is, hogy indokolt lenne lecserélni a „Deutchland, Deutchland über alles” (Németország, mindenki felett) kezdetű himnuszt. 1952-ben hoztak egy olyan határozatot, hogy a dallam marad, de kihagyják az említett kezdetű első versszakot és a harmadik versszakkal éneklik, amelyik úgy kezdődik, hogy „ Egységet, jogot, szabadságot a német hazának”. Ezt erősítették meg 1991-ben is, az újraegyesülés után.
            Mi történt az osztrák himnusszal?
            1946-ban pályázatot írtak ki új himnuszra, a legnevesebb osztrák zeneszerző, Mozart zenéjére. Nem tudom mi okból, de a választás egy Mozart szabadkőműves szertartáshoz írt zenéjére esett (KV 623 jelzésű szabadkőműves kantáta), melynek létezik egy szabadkőműves tartalmú szövege is (mellesleg Mozarthoz hasonlóan Haydn is szabadkőműves volt, ugyanúgy mint Beethoven, Handel, Schubert, Brahms, Mendelsohn ... a német ajkú zeneszerzők között). A pályázaton egy horvát származású osztrák költőnő, Paula von Preradović nyert (nagyapja, Petar Preradović ismert horvát költő volt) Land der Berge című versével. Azóta ez az osztrák himnusz. Amit Alaba  a több néhány vendégmunkás-leszármazott osztrák válogatott játékos vagy énekel vagy sem.

            A spanyol válogatott tagjai viszont nem énekelhetik himnuszukat. Nem csak azért mert kiestek. Hanem azért, mert a spanyol himnusznak nincs szövege.