2021. május 23., vasárnap

Titkosított Eurovíziós fesztivál

 

Olaszország győzött. Nem nemzetközi pizza-sütő versenyen. Hanem az Eurovízió idei fesztiválján. Amit Magyarországon sikeresen eltitkoltak. Amikor a szavazásnál a műsorvezetők Rotterdamból egymás után kapcsoltak 39 fővárost (38 európai plusz Ausztrália) – ez a legizgalmasabb és legszimpatikusabb része ennek a versenynek – Budapestet nem hívták (a Magyar Televízió nem is közvetítette, a spanyol TVE-n adását néztem). Mintha ez az ország nem is létezne. Saját magunkat iktattuk ki, de erről majd az alábbiakban szólok.

 Több mint fél évszázada figyelemmel kísérem ezt a dalfesztivált. Jugoszlávia a kezdetektől részt vett a versenyben, győzelmet is ünnepelhetett, természetesen a tévé rendszeresen közvetítette. Egy kedves esemény volt, majdnem olyan, mint egy foci EB, érdeklődve vártam és többször is nagyobb társaságban követtük a versenyt, értékeltük a fellépőket, latolgattuk az esélyeket. Ráhibáztunk, vagy nem a győztesre.

 Az elmúlt években minden alkalommal írtam is az Eurovízióról. Újságíró koromban, a Magyar Szóban, az utóbbi időben a blogomban. Ezek a bejegyzések – amit meg is osztottam a FB-n – nagy olvasottságot értek el. Az egyik ilyen értékelésem, írásom olvasottsági rekordot döntött. Mert átvette valamelyik portál és elképzelhetetlenül sokan elolvasták. Mert érdekli az embereket ez az esemény. Mint a focihoz, a zenéhez is szeretnek hozzászólni. A többségében megmondják a tuttit, „felfedezik a nagy igazságot” a legócskább közhelyet a fesztivállal kapcsolatban: „Ez már régen nem a zenéről szól, hanem a politikáról és az érdekekről”. Mert a baráti országok egymásra szavaznak. Tegnap este ez a jelenség már nem volt annyira szembetűnő, persze Görögország és Ciprus egymásnak adta a legmagasabb pontszámot és Észak Macedónia is 12 ponttal udvariaskodott Szerbiának (rajtuk kívül, a szakmai értékelésben Horvátország adott 7, Albánia 1 pontot).

 

Ezen az európai eseményen, amit minden ország (a résztvevő 39 biztosan) élőben közvetít az idén nem vett részt Magyarország. 2019 októberében az MTVA hivatalosan bejelentette, hogy nem fog részt venni a következő Eurovíziós fesztiválon. Mivel a tavaly elmaradt, ez a kijelentés az ideire vonatkozott.

Miért? Bencsik András a kormány közeli Demokrata lap főszerkesztője akkoriban  így fogalmazott a Hír TV Sajtóklub című műsorában: „Az a homoszexuális flottatüntetés, amivé züllött ez a nemzetközi dalfesztivál, hogy ebben nem veszünk részt, ezt mentálhigiénés okból is örvendetesnek tartom, mert nagyon sok fiatalkorú azt hitte, hogy ez egy 18 éven aluliaknak való dolog, miközben itt ilyen visítozó transzvesztiták meg szakállas nők rombolták a közízlést.(…) Felejtsük el ez a Conchita Wurstokkal terhelt gusztustalan, erőltetett, propagandisztikus másság fesztivált.”

 Sokak szerint Magyarország megsértődött. Mert kiválasztott képviselőink szerény, vagy annál is gyengébb eredményeket értek el. Ez sértésnek vette az MTVA. Hiszen akkora nagy felhajtással, többfordulós verseny során „nagy szakértelemmel” választották ki a legjobbat. Amit azután a többi európai ország nem értékelt! Hogy miért, ennek több lehetséges oka is van. A zeneszám, a fellépő produkciója mellett, vagy még inkább számít Magyarország európai megítélése. Ez már politika és nem érdeke a jelenlegi politikának, hogy a fesztivált kísérő nem kevés számú tévénéző elgondolkodjon azon: nem kedvelnek bennünket? Valamiért. Ugyan miért?

 A legkönnyebb levonulni a pályáról. A sportszerűség pedig elvárja, hogy egy csapat még akkor sem, ha a bíró ellene fúj, ha a közönség kifütyüli, ha minden ellene szól sértődötten levonuljon. Ezt pedig a sportot kiemelt szinten kedvelő politikusok is nagyon jól tudják.

 Egy országnak, amelyik a legelső megmérettetés óta minden versenyen megjelenik, ha úgy vesszük, oka lenne, hogy sértődve levonuljon. Ez az ország a világ, pop, rock és minden lehető könnyűzenei irányzat egyik vezető nagyhatalma: az Egyesült Királyság. Az utóbbi években rendszerint csúfosan leszerepel, az utolsók között végez. Tegnap este a szakmai szavazáson egyedüliként egyetlen egy szavazatot sem kapott! Megalázó. Igaz, Nagy Britannia valami okból következetesen esélytelen fellépőket nevez erre a fesztiválra, de azért ... London mégsem vonul le. Mert tiszteli a fair-playt!

 Bencsik világosan fogalmazott a „gender problémával” kapcsolatban. Az idén is egy olyan formáció győzött, amely ugyan rock zenekar és rockos számot adtak elő, de az énekes kisminkelten, furcsa öltözékben jelent meg. A szakmai szavazás után, egyébként Svájc és nyomában Franciaország állt az élen, de a közönség szavazatai az olaszokat hozták fel győztesként! Ezek szerint az európai közönség nem irtózik az ilyenektől. Meg a, különböző értelemben vett többszínűségtől. Valamelyik északi országot, talán Norvégiát egy olyan együttes képviselte, ahol mindannyian színes bőrűek voltak! Migránsok. Vagy leszármazottjaik.

 Az idei fesztivál egyik fő érdekessége, hogy a három legsikeresebb dal közül egyiket sem angol nyelven adták elő (a korábbi fesztiválokon már idegesítő volt, hogy valamilyen nagyobb siker és érvényesülés infantilis reményében majdnem minden ország versenyzője angol nyelven adta elő dalát).

A győztes, az olasz Maneskin rock-együttes Zitti és Buoni (magyar fordításban talán: Legyél csendes és viselkedj!) természetesen olaszul énekelt. A klasszikus négytagú rock felállásban (mint a Led Zeppelin például) a basszusgitáros egy csaj volt. Aki a dalban kapott egy rövid szóló részt is!

A második helyen Franciaország képviselője győzött, az énekesnő művészneve Barbara Pravi. Szerb és iráni származású szülőktől született Párizsban, eredeti vezetékneve Pjević. A nagypapa vándorolt ki Franciaországba. Francia nyelven énekelte a Voila (Íme) című saját szerzeményét. A dal a régebbi francia chanson, vagy inkább a Jacque Brel által képviselt stílus folytatása. Franciaországnak az utóbbi húsz év legjobb helyezését érte el.

A szakmai zsűrinél, mint említettem Svájc kapta a legtöbb pontot. Az előadó Gjon Muharremaj, Svájcban született albán származású énekes. Apja koszovói, anyja tiranai születésű albán. Immár a svájci albánok nem csak a Svájc labdarúgó válogatottjának gerincét képezik, a zenei téren is sikereket hoznak az őket befogadott országnak! Gjon franciául énekelt. Egy szép szerzeményt.

 Szerbia képviselője is bejutott a döntőbe, az egyetlen országként a (számomra még mindig furcsán hangzó) „Nyugat-Balkán régióból”. Az összesített szavazatok alapján a 15. helyen végzett a Hurricane nevű formáció. A produkciót erotikusnak szánták (rajtuk kívül még Azerbajdzsán játszott erre a kártyára), de véleményem szerint enyhén szólva túltolták a mutatványt. A szakmának nem annyira, de az európai közönségnek tetszettek a belgrádi tüzes csajok. Nem csak a „gender” olasz gyerek.

 

 

2021. április 17., szombat

Latin tanár

 

Est modus in rebus.

Nem rébuszokban fogok az alábbiakban értekezni. Nem rejtélyes feladatot fogok közzétenni, ami első nézésre összefüggéstelen betűkből, szavakból vagy jelekből álló feladvány. Ami a megfejtés után értelmes mondatot vagy szöveget eredményez. 

Akik a múlt században gimnáziumba jártak, azok értik a fenti latin mondat értelmét. A fiatalabbak – ha akad ilyen olvasóm, amit nagyon remélek - nem biztos.

Bevallom, nem tudom, tanítanak-e még latin nyelvet a gimnáziumokban?

Úgy tudom, hogy Szerbiában a társadalmi szakon 2011-ben végrehajtott oktatási reform során egy évre szűkítették a latin nyelv oktatását. A természeti tudományok szakán nem tanítják. Pedig például az orvosi egyetemre erről a szakról pályáznak a fiatalok és a medicinában a latin nyelv enyhén szólva is használatos

A becsei gimnáziumban mi még két éven keresztül tanultunk latin nyelvet. A megboldogult Radovan Nićetin egy szigorú tanárnak számított, francia és latin nyelvet oktatott. Ami oktatásából maradandónak bizonyult: mindenkinek meg kellett tanulni 100 latin mondást. Többek között a fentit is. Hiszen ezeket klasszikus római írók, filozófusok, személyiségek fogalmazták meg, sajátos értékként évszázadokon keresztül megőrizte az emberi civilizáció. Hasznos tanácsok az élethez, az életvitelhez, a gondolkodáshoz, viselkedéshez.

Az egyetemen francia nyelv és irodalom szakon diplomáztam. Négy szemeszteren keresztül tanultam, majd sikeresen vizsgáztam latin nyelvből. A diplomám alapján akár taníthatnék is latin nyelvet, de bevallom, sajnos túl sokat felejtettem és nem tudnám vállalni. Utoljára 1976-ban foglalkoztam komolyan a latin nyelvvel.

Szerettem a latin órákat az egyetemen. Az újvidéki Bölcsészeti Kar központi épülete a Njegoš utcában volt, de kisebb létszámú karok (ilyen volt a francia tanszék) esetében bizonyos előadásokra, helyszűke miatt Újvidék régi, polgári városrészében, a Zmaj Jovan sétálóutcából nyíló, Svetozar Marković (ismertebb néven Pašić) utcai hangulatos épületében került sor. (Később ezt az épületet adták át a Vajdasági Tudományos és Művészeti Akadémiának, itt található az akadémia székháza). Itt oktatta egy nagyon idős, nyugdíjból visszahívott tanár a latin nyelvet és irodalmat, aki mellesleg a közelben lakott. Olyan idős volt, hogy azzal viccelődtünk, hogy ő még személyesen ismerte Vergiliust, Horatiust, esetleg Caesart is.

Nem tudom, hogy a magyarországi gimnáziumokban tanítják-e még a latin nyelvet. Egy személyes tapasztalat azt a gyanút táplálja, hogy a latin nyelv, mint szükségtelen, az itteni oktatási reform áldozataként megszűnt.  Néhány évvel ezelőtt a Nagymező utcában (festéket mentem vásárolni az ott található művészellátó boltba) egy csoport közmunkásra figyeltem fel, akik az utcát söpörték, ürítették a szemetesládákat és ilyen hasonló feladatokat hajtottak végre az akkoriban beindult közmunkás program keretében („nem adunk csak úgy segélyt, dolgozzanak meg érte!”). Egy szakállas, kinézete, megjelenése alapján a többi közmunkástól eltérő megjelenésű idősödő személyre figyeltem fel, aki félrevonultan és rezignáltan majszolta a szendvicsét a félórás ebédszünetben. Beszédbe elegyedtem vele. Elmondta, hogy latin és ógörög nyelv tanára, régebben gimnáziumban oktatott, de megszűnt a latin nyelv tanítása, munka nélkül maradt és behívták közmunkára. Mert egyébként nem folyósítják a segélyt!

 Kis híján elsírtam magam keserűségemben, hogy hova jutott ez a társadalom! Aki nem tud pénzt csinálni, az haszontalan, arra nincs szükség! 

Mindent mértékkel!

Ez a lényege a bejegyzés elején közölt latin szentenciának. Erről terveztem írni. De miután eszembe jutott a Nagymező utca-i szemetesládákat ürítő latin tanár, elment a kedvem minden más értekezéstől. Talán majd máskor folytatom.

Végezetül: létezik egy latin mondás, amit a hatalmon lévő párt szlogenként használhatna, ha emlékeznek, még amit annak idején a gimnáziumban tanultak (már aki járt gimnáziumba). A mondás része a párt elnevezése is, ezért találom célszerűnek: Haec est victoria, quae vincit mundum, fides nostra!

A szentencia nem tartozik az ismertek közé, közlöm a fordítást: És az a győzelem, a győzelem a világ felett, a mi létünk!

Post scriptum:

Amikor megkóstoltam megállapítottam, hogy gasztronómiai pályafutásom legfinomabb pörköltéjét főztem meg ma. Mert tartottam magam a bölcsességhez: mindent mértékkel!

Úgy emlékeztem, hogy lekapcsoltam a gázt a pörkölt alatt. Kiderült, hogy nem! Amíg a fenti bejegyzést leírtam (50 perc) leégett!

Az égett szagra rohantam át a szobából a konyhába.

Már későn!

2021. január 31., vasárnap

Mellékhatás

 

Tegnap este a feleségem talált egy ...

Ugyan mit talált a feleségem?

Amikor életemben először elvittek a Balatonra, Erzsi ángyom talált egy aranygyűrűt. Miután megérezte a talpa alatt a vízben, először azt gondolta, hogy egy 14-es csavar, ami esetleg csónakról esett le (soha sem volt csónakom, nem tudom van-e rajta 14-es csavar). Amikor lehajolt, kiderült, hogy karikagyűrű

Láttuk filmben: megszakadt jegyesség után a csalódott leány dühében a tengerbe dobja jegygyűrűjét. Ebben az esetben a magyar tengerbe hajította. Vagy egy nős férfi húzta le az ujjáról miután megakadt a szeme valamelyik leányzón és mivel nincs minden típusú fürdőnadrágon zseb (az akkor divatos fecskén sem), a vízbe dobta az árulkodó ékszert (azzal a szándékkal, hogy ha nem sikerült az udvarlás, később visszajön és kihalássza). Az is lehet, hogy egy olyan holló ejtette el csőréből, mint amelyik elragadta annak idején Mátyás király gyűrűjét.

Azt hiszem nem kutattunk az eredeti tulajdonos után, ángyom a gyűrűt megőrizte a balatoni nyaralás szép emlékeként. Ha esetleg valamelyik olvasónak eszébe jut, hogy 1965 nyarán a Balatonon elveszítette jegygyűrűjét, nem tudok segíteni, mert ángyom hagyatékának nem én vagyok az örököse. 

De mit talált a feleségem?

Egy fehér pirulát a konyhaasztalon.

A tiéd? – kérdezte.

Ha nem az övé, akkor nem maradt túl nagy választék.

Kevésbé valószínű, hogy valaki behatolt volna a lakásba azzal a szándékkal, hogy elhelyezzen egy szem gyógyszert az asztalon. Miközben értékeink közül – gitár, szaxofon, zongora, karórák, öngyújtók, töltőtollak, TV-készülék, szenzoros fedelű szemetes kanna – semmit sem tulajdonított el. 

Nem emlékeztem, hogy mikor tettem ki az asztalra a tablettát és milyen fajta. Kézenfekvőnek tűnik, hogy az agyserkentő, feledékenységet gátolandó gyógyszer, azt készítettem elő, de mivel nem vettem be, elfeledkeztem róla. Logikus gondolatmenet. Nem, ez kisebb volt, mint a gringo (vagy mi a neve). Rémlett, hogy szándékomban állt bevenni egy emésztést segítő pirulát, hiszen vacsorára fogyasztottam el a szombatról maradt rakott krumplit, ami nem könnyű eledel alvás előtt. Összemértem azzal a gyógyszerrel, az asztalon talált bogyó ennél is kisebbnek tűnt.

Nem maradt más hátra, hogy a témát lezárjam, bekaptam a pirulát egy fél pohár víz kíséretében. Gyógyszert nem dobálunk el!


Az éjszaka folyamán nem jelentkezett semmi panasz, kivéve, hogy furcsát álmodtam: Argentínába utaztam repülővel és indulás előtt útravalóra csirkehúst sütöttem?! Furcsa, hiszen egyrészt semmi sürgős elintéznivaló nem vár rám a gauchók földjén, a Jó Szelek Városában, a La Bombonera sem fogad közönséget, a Boca Juniors is zárt kapuk mögött játszik, másrészt a sült csirke sem tartozik a kedvenceim közé. Meg egyébként is, miért sütöttem volna, hiszen vásárolható grill csirke hozzáférhető áron?

Nyilván a pirula mellékhatásaként jelentkezett a furcsa álom.