2020. december 20., vasárnap

Ciki

 

Amikor 1971-ben mi, vajdasági fiatal rock-zenészek értesültünk arról, hogy Magyarországon LGT névvel alakult egy szuperzenekar nagy érdeklődéssel vártuk az első produkciójukat. Miközben, persze sajnálkoztunk, hogy ezzel megcsonkult három létező együttes is (az Omega, a Metro és a Hungária), de reménykedtünk, hogy megfelelő helyettesítéssel magukra találnak.. Először egy kislemez érkezett meg az új zenekartól, rajta a Kenyéren és vízen. El voltunk ragadtatva. Még ma is az itt elhangzott gitárszólót tartom az egyik legjobbnak, nem csak Barta Tamástól, hanem egyáltalán, és időnként szívesen meghallgatom. Frenreisz basszusjátéka is újat mutatott.

 

Majd 1971 decemberében megjelent a bemutatkozó album Locomotiv GT címmel. Egy újfajta, nyugatias hangzású, progresszív zenei anyag. Az album egy Gipszeld be a kezed című rövid blues-al fejeződik be. A címzés szerint, hozzátartozott a Royal blues Barta szerzeményhez. Személyesen akkor arra gyanakodtam, hogy hiányzott még két percnyi zenei anyag és összedobták ezt a nótát a legvégére. Szellemes és eredeti megoldásnak találtam. A szerzeményben elhangzik egy szó, amit nem értettünk: ciki! „Ha cikit akarsz játszani, gipszeld be a kezed!”

 

Ciki. Ez a szó ismeretlen volt tágabb baráti körben is Vajdaságban. Senki sem használta. Nem tudtuk mit jelenthet, csak találgattunk. Az értelmező szótár szerint „szófajváltással és szóhasadással keletkezett a német eredetű cvikli (szorult helyzet) szóból. Később a főnévi hasonlatot felváltotta a melléknévi”. Ettől a magyarázattól nem lettünk sokkal okosabbak.

 

            Áttelepülésünk után itt tapasztaltam, hogy Magyarországon bizony elterjedt, használatos kifejezés. „Ez nagyon ciki!” – mondják gyakran. Arra is, ha valami kellemetlen. Manapság inkább „ez nagyon gáz” kifejezés terjedt el. Eredeti értelemben talán a kifejezéshez tartozik a (nem csak zeneileg) hamis, gyenge minőségű tartalom is.

 

Nemrégiben egy újságban azt olvastam, hogy a ciki a cikória növény elnevezéséből ered. Szégyenkezve bevallom, hogy erről a növényről sem hallottam. A wikiből megtudtam, hogy az „őszirózsák családjába tartozó tarka mezei hatány nemesített változata”. Azt meg pláne nem tudtam, hogy a cikória gyökeréből készült a „kávépótló”. Idézőjelbe tettem, mert el nem tudom képzelni, hogy valami pótolhatja az eredeti kávé zamatát. Állítják, hogy igen, sőt, egészségesebb, mint a kávé! A Zaporozsec nevű autó is majdnem úgy nézett ki, mint az 1602-es BMW.

Életem során nem tudtam megkedvelni semmi ilyen „pótlót”, a citrom-, cukor- és hasonló pótlókat. A margarin ízét, amit a vaj helyettesítésére találtak ki, és állították, hogy egészségesebb, mint a vaj, soha sem tudtam megszeretni.

 

Mivel szülővárosomban megépült egy szójagyár és elterjedtek a gyárban készült (szintén nagyon egészséges) szója termékek, sokan mondták, hogy a szója is pótolhat ezt, azt, például húst. Egyszer megkóstoltattak velem egy olyan kolbászt, amibe, hogy felszaporítsák, szóját is kevertek. Sörnyű íze volt! Tönkretették az egész kolbász-termést. Inkább készítettek volna négy szállal kevesebbet, de igazit! Hasonló elutasítással viszonyultam a szójából készült fasírozott iránt is.

 

Suhanc koromban egyszer becsöngetett hozzánk egy „bácsi”, aki bőrkabátot árusított. A bőrkabát (hasonlóan, mint a töltőtoll, öngyújtó, karóra) a gyengéim közé tartozik. A házhoz jött termelő, gyártó vagy kereskedő rendkívül kedvező árfekvést lebegtetett be, amiből még alkudni is lehetett (volna, de én soha sem alkuszom, nekem az kicsinyesség). Részben az ár, részben a tapintás miatt felmerült bennem a gyanú, hátha nem eredeti bőr, hátha műbőr (Vajdaságban: szkáj, mint Lucy In The Sky). Az eladó, látva élénk lelkesedésemet (amit nem tudok leplezni), felismerve, hogy egy igazi palimadárra akadt, kérdésemre azt válaszolta: „Ez igazi bőr, vakuljak meg, ha nem igazi!”. Megvettem.

 

Amikor édesanyám hazajött, közöltem vele, hogy vettem egy bőrkabátot, amit már egyébként is régóta szerettem volna, és büszkén megmutattam. Elmondtam azt is, hogy milyen minőségi garanciát mondott a bácsi.

 „Szegény ember azóta már megvakult” – válaszolta.

2020. november 16., hétfő

Hétfő

 

Szürke, borús, hűvös novemberi nap. Plusz még hétfő! A Hold napját (Luna dies) a borbélyokon és a sportolókon kívül senki sem kedveli. Dalt is írtak erről az érzésről „I Dont Like Monday” címmel. Valamikor a borbélyok, fodrászok tartottak hétfőn zárva, mert ők vasárnap délelőtt is dolgoztak. Hegyi nagyapám is vasárnap délelőtt járt el borotválkozni, miután vasárnap reggel a nagylavórban lemosakodott.

Különösen nehezemre esett a hétfői nap amikor első éves voltam az egyetemen és még nem laktam Újvidéken, hanem minden nap autóbusszal utaztam Becséről. Úgy állították össze (szerintem figyelmetlenül) az órarendet, hogy hétfőn egész nap voltak előadások, gyakorlatok. Reggel nyolckor már kezdődött az első óra, ami azt jelentette, hogy nekem a 6 órai busszal kellett indulnom, tehát fél hatkor felkelni a rideg, sötét őszi és téli reggeleken is. Vasárnap után.

A Magyar Szóban is hétfőn reggel nyolc órától tartottak heti rovat értekezleteket, ahol elemeztük a múlt hetet, a vasárnapi újságot és megbeszéltük a várható heti feladatokat. Mindig rühelltem ezt a kötelezettséget, már a vasárnap estémet is elrontotta a gondolat, hogy hétfőn reggel korán kezdek.

Egy évben, történetesen júliusi hőségben Podgoricán – akkor még Titogradnak hívták – a tévében feliratozni kellett volna egy általam előzőleg lefordított és elküldött francia filmet. Vasárnap este megérkeztem, megszálltam a szállodában és pihenten megjelentem a megbeszéltek szerint hétfőn reggel a stúdióban. A szerkesztőnő, álmosan, de kedvesen fogadott és közölte, hogy nyugodtan menjek el valahol megreggelizni, sétálni a hűvöst lehelő Morača folyó partján, mert a kijelölt technikus szólt, hogy késik egy órácskát.

Visszamentem egy óra múlva, vártunk még két órácskát, a technikus csak nem érkezett meg. Végül a szerkesztőnő közölte, hogy a munka másnapra halasztódik, a szállodát fizetik. A technikus nem is törekedett valami nyomós oknak nevezhető füllentéssel, kereken közölte: ma nincs kedve dolgozni (rátelepedett a munkaundor)! És a szerkesztőnő ezt akszeptálta. Mindig is becsültem a nagyvonalúságot! Jugoszláviában toleránsabbak voltak a munkahelyi viszonyok. Én pedig mi mást tehettem volna, felültem egy autóbuszra, leutaztam Budvára, estig fürödtem a tengerben, elfogyasztottam egy halvacsorát majd visszatértem Titogradba. Ismét rendesen kialudtam magam, másnap reggel a stúdióban jó kedvvel várt a kijelölt technikus és elvégeztük a feliratozást.

Vannak, akik kellemes elfoglaltságokat szerveznek hétfőre, ami ellenpontozza ezt a nyomasztó hangulatú napot. Egy baráti társaság Újvidéken minden hétfőn este preferánszozott. A Budapesten az egyetemisták körében elterjedt, majd Szabadkán is meghonosodott Quiz night időpontjának is a hétfő estét jelölték ki. Ha jól emlékszem valamelyik nézett tévésorozat sugárzását is Jugoszláviában hétfő estére időzítették.

Csak a napot kell túlvészelni. Pláne, amikor ilyen szürke idő nyomasztja az ember hangulatát. Párizsban hallottam (személyesen nem ellenőriztem a híresztelés valóság tartalmát), hogy hűvös, esős hétfő délelőttökön (teljes pangás) az örömlányok féláron dolgoznak. Aki megteheti hétfőn délelőtt a munka helyett kedvezményes áron inkább „vöröslámpás házba” látogat el. Például a borbélyok és a sportolók, akik a hétvégén dolgoztak. Este pedig kártyaparti. 

2020. október 28., szerda

Montaigne

 

Ma reggel – ahelyett, hogy végre elkezdtem volna a tervezett akvarell-festést – Montaigne Esszéit olvastam. Szabadságon vagyok, megtehetem. Tegnap késő délután késztetést éreztem, hogy, hosszabb kihagyás után, franciául olvassak. Kár lenne veszni hagyni ezt a tudásomat. Jacques Prévert életéről olvastam, érdekes részleteket tudtam meg a Barbara vers költőjéről, a legtartósabb örökzöld, a Hulló falevél dal szövegírójáról. Prévert-nek köszönhető, vagy ő tehető felelősnek, hogy a francia könnyűzene szövegcentrikus. Magasra tette a lécet, még a két háború között. Utána akármivel egyszerűen nem jelentkezhettek szövegírók. Szerzemény olyan szöveggel, hogy „Ne menj el, gyere vissza, összetörted a szívemet ...” nemigen kerül rögzítésre. Noha, egy másik francia örökzöldnek, Jacques Brel felejthetetlen szerzeményének éppen az a címe, hogy Ne me quitte pas – azaz, ne hagyj el. (Angol átköltésben If You Go Away). Csak Brel ezt a gondolatot, kérést olyan szinten öntötte versbe, hogy okulhatnak a szövegírók. Az utóbbi időben nem kísérem a francia könnyűzenét, de hiszem, hogy ez a követelmény megmaradt. Ami akkora hagyomány, mint Vajdaságban a jó házi pálinka.

Mivel a könnyű bemelegítés sikerült, ma már komolyabb irodalomhoz nyúltam. Azt nem írom, hogy eredetiben olvastam, mert – az első magyar fordításban Montaigne Mihálynak (!) nevezett – író műveit a XVI. századi francia nyelven írta. Igaz, az egyetemen tanították a régi francia nyelvet is, az Esszéket olvastam abban a formában is. Ezúttal azonban  –1962-ben André Gide előszavával megjelent – modern francia nyelvű változatot vettem kézbe. Mivel Montaigne többnyire Cicero, Horatius, Seneca és más klasszikus írók, filozófusok gondolataiból indult ki és arra építette mondandóját, érdekes lenne egyes témát az én gondolataimmal megírni. Folytatni a gondolatmenetet. Igaz, jó esszét még pályafutásom alatt nem sikerült összehozni. De az előzőekben már foglalkoztam azzal, hogy a műfaji követelményeket általában lazábban veszem.

Montaigne-el kapcsolatban eszembe jutott egy régi, kellemetlen leégésem. Amikor megkezdtem tanulmányaimat az Újvidéki Bölcsészeti Kar Francia Nyelv és Irodalom Tanszékén egy olyan lány volt a barátnőm, aki rengeteget olvasott, nálamnál sokkal járatosabban mozgott az irodalomban (ennek ellenére nem irodalmat tanult az egyetemen, hanem orvostudományt) és általában műveltsége túlszárnyalta az én akkori szintemet. Középiskolás koromban ugyanis a foci és a zene ( a focizás és a zenélés) érdekelt elsősorban, az irodalom és az olvasás, bevallom, háttérbe szorult. Volt mit a későbbiekben bepótolnom.

Egy beszélgetés alkalmával az esszékre terelődött a szó. Azt találtam mondani, hogy „Montesquieu esszéi”. A lány kijavított, hogy nem Montesquieu, hanem Montaigne. Erre felfortyant a hiúságom és visszapofáztam: melyikünk tanul az egyetemen francia irodalmat, te vagy én? A válasza: te, ezért nagyobb a baj. De majd ha befejezed az egyetemet, minden(ki) a helyére kerül. (Az én műveltségem is).

Mentségemre legyen mondva – ezt akkor nem hoztam fel – hogy akkor épp, hogy csak elkezdtem a tanulmányaimat, a francia irodalom órákon még csak a középkori írókig, költőkig, Villonig jutottunk. Misi a második év, Montesquieu Károly (az ő nevét is fordításban használták) és a Felvilágosodás kora a harmadik év tananyagában került sorra. A tévedést és bunkó reakciómat azóta is szégyellem.

2020. október 2., péntek

Protokoll

 

Ma reggel (is) munkába indulás előtt, mint a pilóta felszállás előtt, végig futtattam a protokollt:

pénztárca pénzzel, jogsival, iratokkal +

hallókészülék +

táskában szemüveg, zsebkendő, bicska, tartalék elem (a hallókészülékhez), maszk +

lakáskulcsok +

cigaretta, gyújtó +

mosoly, jókedv, pozitív viszonyulás +

    Útközben vettem észre, hogy egy valami mégis lemaradt. Ami nem szerepel a listán, mert automatikus mozdulat, hogy felcsatolom az illatok mellett heverő (valamelyik) karórámat, annak függvényében, hogy milyen színárnyalatba öltözök: kék, barna vagy fekete. (A fehér öltönyömet 35 éve "kinőttem", egyébként is John Lennon és Tito óta kiment a divatból). 

    Napközben vagy 45-ször pillantottam a jobb csuklómra. Igen, a mobilon, a számítógép monitorján, az íróasztalon lévő órán értesülhetek a pontos időről, de annyira megszoktam a karórát.

    A karóra az egyik gyengém.

    Korábban a töltőtoll volt. Különösen a nyolcvanas években, amikor sokat írtam kézzel. Párizsi tartózkodásom során időnként írószer boltokban hosszú percekig nézegettem a szép töltőtollakat. Ábrándoztam, hogy ha majd egyszer lesz sok pénzem, veszek egy igazi Mont Blanc-t.

    Egy magas rangú diplomata ismerősöm, aki látván, hogy kizárólag csak töltőtollal írok, megemlítette, hogy „valamelyik fiókjában otthon” van egy Mont Blanc töltőtoll, amit ajándékba kapott, de nem használja. Mert balkezes és úgy érzi, hogy nem esik neki kézre. Rögtön megkérdeztem, hogy nem adná-e el, ecseteltem, hogy egyik életcélom egy igazi Mont Blanc birtoklása, arra célozva, hátha-. Hiába. Megfeledkezett róla, pedig milyen szép gesztus lett volna részéről! Ha valaki olyan ajándékot kap, aminek nem veszi hasznát, aminek nem is örül annyira, nem is értékeli, elgondolkodhatna azon, hogy valaki másnak örömet tudna vele szerezni. Ha például egy kőműves kap egy szuper sztetoszkópot, vagy egy tüdőgyógyász egy vakoló kanalat, simán cserélhetnének. Én például egy Mont Blanc-ért szívesen adnék egy múlt századbeli, eredeti (felbecsülhetetlen, pontosabban: nem felbecsült értékű) Csorba Zoltán olajfestményt.

    Régebben gyakrabban, most már nem annyira nézegetem a karórákat. Ezen a területen Omega az ábránd. Gyakorlati szempontból pedig egy olyan egyszerű karórával kellene bővítenem szerény és nem márkás gyűjteményemet amelynek számlapja sötétben világít. Ma egy hete, amikor jöttünk Tompáról, út közben besötétedett, közben siettünk volna, mert a Covid-tesztelés időhöz volt kötve, de a sötétben nem láthattam mennyi az idő, miután az autó műszerfalán elromlott az óramutató. Ma véletlenül ráakadtam az interneten egy okosóra hirdetésre, promóció október 4-ig (tehát két nap alatt kellene dönteni). Okosóra elvben nem érdekel, nem akarom tudni mennyi a pulzusom, mert ha netalán felugrik, akkor bepánikozok és... Csak annyi érdekel, hogy sötétben világítson. Szóval, ez a promóciós termék olyan mutatós volt, rengeteg kombinációval, helymeghatározóval, barométerrel, több, hasznosnak tűnő részletekkel, amik érdekelhetnének. Megnéztem az árát: 110.000 Ft. Mindössze (?!). Azt hiszem, nem fér bele az időmbe, hogy megrendeljem.

    Miután átutalták a lottó nyereményemet rögtön vásárolok egy Mont Blanc töltőtollat, Omega vagy Schaffhausen karórát (plusz egy világítósat) egy Selmer tenor szaxofont és egy nagyméretű festőállványt. (És megjavíttatom az óra kijelzőt az autóban. Vagy veszek másik autót, amiben működik). Ezt most feljegyeztem, hogy a nyeremény okozta zavarban, izgalomban, meg ne feledkezzek.

    A reggeli protokoll listára pedig felkerül a karóra is.   

2020. szeptember 14., hétfő

Szaxofon

 

Az új szomszéd tavaly ősszel költözött be a felettünk lévő lakásba. Még a beköltözés előtt nekifogott az átalakításnak, renoválásnak. Naphosszat zúgott a flekszer, a csiszoló, püfölt a kalapács... Egy felújítás ezzel jár, fogadtuk el megértően. A munkálatok még a tavasszal is folytatódtak. A pandémia idejére ideiglenesen hazaköltözött Laura lányom és én is home office-ban dolgoztunk. Amit gyakran megzavart felülről a zdrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr. Emma többször is felment és megkérte, hogy legyen tekintettel, itthonról dolgozunk, video-kapcsolatban beszélünk a munkaadókkal...

Nem tudom mekkora felújítást végez, de a munkálatok még most sem fejeződtek be. Ma délelőtt éppen rá kívántam lelkileg hangolódni az akvarell festésre, erre: zdrrrrrrrrrrrrrrrr!

Az ilyen szomszédi viszonyulásra csak egy válasz létezik. Elővettem a szaxofonomat, amit több mint egy éve nem használtam. A tokkal a teraszajtót támasztjuk ki, erre használ. Hosszabb kihagyás után a fúvós hangszer hajlamos arra, hogy befuváskor kellemetlen, sipító hangokat produkáljon. A bemelegítés után háromszor eljátszottam a Tequila c. szerzemény szólóját. „Leszedtem”, megtanultam, mert ez egy klasszikus szóló. Mint ahogy megtanultam fejből Verlaine Őszi chansonját és Baudelaire Albatroszát. A szóló középső része magas fekvésben szól. Ezt a részt, gyakorlás végett többször is megismételtem. Nagy hangerővel, ahogy a tüdőmön kifért.  Közben előjöttek a sipító hangok is. Másfél éve nem fújtam a hangszert, gondok akadtak a a nád szorításával.

A hangszerem megérdemli, hogy elmondjam hogyan került hozzám. Ez egy Buffet-Crampon gyártmányú tenor szaxofon. Amikor 15 éve elvittem Pilisvörösvárra a legjobbnak tartott mesterhez felújításra, ő a hangszer száma alapján kikereste, hogy 1964-ben készült! A francia hangszergyár, amelyik a klarinét gyártásban a No 1., csak korlátozott számban készített szaxofont. Amivel a szaxofonok Mercedesének számító Selmert kívánta felülmúlni. Hangban sikerült, talán, de nagy hiányossága, hogy túl súlyos. Egy idő után abbahagyták a gyártását.

Szülővárosomban, Becsén élt egy Bogica Dunđerski nevű dzsessz-dobos, aki a becsei könnyűzene történelmének legendájának számított. Az 1960-as években muzsikált. Óriási finomsággal, érzéssel, átéléssel. Egyszer elmondta, hogy akkor csalódott legjobban az „elektromos zenében”, amikor Becse első beat-zenekara elhívta helyettesíteni, mert a dobosuk lebetegedett. A Satisfaction c. számmal kapcsolatban kifogásolták, hogy nem jó. Miért? – kérdezte. „Bogica, ne cifrázd, és sokkal hangosabban püföld!” – ez volt a válasz és utasítás.

Bogicának volt egy Amerika-imádó bátyja, akivel együtt kezdett el zenélni. Batukának hívták, a becsei zeneiskola igazgatója szülővárosunk legtehetségesebb zenészének tartotta. Az 1960-as évek közepén lelépett Amerikába. Zenekarokban játszott és volt saját zenei produkciós irodája is. 1978-ban, amikor végképp bejezte pályafutását „szögre akasztotta” hangszerét, a tenor szaxofonját elküldte Becsére, az öccsének. Hátha Bogica két fia közül valamelyik esetleg érdeklődik a szaxofonzás iránt. A két fiú is zenészként cseperedet fel, egyik apja nyomdokaiba lépve a dobokat választotta, a másik a basszus gitárt.

Akkoriban, 1977-78-ban, döntöttem el, hogy megtanulok fúvós hangszeren játszani. A becsei tűzoltó zenekar szaxofonistájától vásároltam egy alt szaxofont. A szomszéd, a gimnázium igazgatója, Uroš bácsi szóvá is tette édesapámnak, hogy „eladtuk a kutyánkat, hogy ne vonyítson, erre a te fiad elkezdett szaxofonozni az udvaron...”  Ha sokáig is tartott, kitartó gyakorlással belejöttem, megtanultam szaxofonon játszani.

Egyszer felhívott a Bogica bácsi és közölte: hallotta, hogy érdeklődöm a szaxofon iránt, neki lenne egy Amerikából, szép plüss-tokban, érkezett eladó hangszere. Megnéztem, kipróbáltam. El voltam ragadtatva. Mibe kerül? – kérdeztem a dobos legendát. „Fogalmam sincs, hogy mi lehet az ára, de az imént hoztak egy teherautó sódert az építkezéshez. Kifogytam a pénzből, ha kifizeted, a tiéd a hangszer” – válaszolta. Kevés híján volt nálam annyi kp amit a türelmetlenkedő  sóder-leszállítónak kellett fizetni. A hiányzó részért hazafutottam és lett egy gyönyörű, értékes hangszerem, amit ma is őrzök. Igaz, az utóbbi években többnyire a teraszajtót támasztjuk ki vele...

Abban az időben voltak olyan szerzemények, ahol szerepet kapott a szaxofon, a zenekarban, ahol játszottam, befújtam a szólókat, ezzel is változatosabbá téve fellépéseinket. Majd abbahagytam a zenélést, hanyagoltam a szaxofont is.

Ehhez a hangszerhez kötődik életem legcsúfosabb, legkellemetlenebb leégése, amit zenészként megéltem. Létezik Budapesten egy Shades nevű együttes, amelyik az 50-es, 60-as (a Hungária miatt a 70-es) évek zenéjét játssza. Nagyon jól. Amikor a zenekar 1998-ban megalakult, basszus-gitárosként egy ideig játszottam velük. Akkor még csak Shadows  számokat adtak elő, azóta jócskán kibővítették a műsorukat. Két évvel ezelőtt kedvem támadt, hogy aktivizáljam magam és felajánlottam, hogy csatlakoznék hozzájuk hiszen a szaxi ebben a műfajban nagyon hiányzik. Az ötlet akkor támadt, amikor hallgattam az egyik fellépésüket, ahol Hungária számokat játszottak, szaxofon szólók nélkül. Különösen a „Várni rád egy éjen át” című szerzeményben hiányoltam. A zenekar vezetője örömmel vette a felajánlást, átküldte azokat a számokat, amelyekben szaxofon szóló hangzik el. Heteken keresztül „szedtem”, betanultam. Megjegyzem, hogy a Hungária együttes számaiban felcsendülő szaxi-szólókat, nem volt könnyű megtanulni, de sikerült. Szerintem. Bevallom, hogy voltak olyan terveim is – mivel elsősorban zeneszerzőnek tartom magam – hogy írok ebben a stílusban eredeti számokat nekik. Mégis más, amikor egy zenekarnak vannak saját szerzeményei is. El is készült néhány.  Közöltem, hogy készen állok a meghallgatásra. A zenekar erre az alkalomra kibérelt egy próbatermet. Megérkeztem a próbára. Nagyon rossz állapotban. Valami nyavalya fogott el, vírus, olyannyira, hogy az egyébként is „bibis” fülem is begyulladt, alig hallottam. Magamat sem és a zenekart sem. Alig jött ki levegő a tüdőmből, nehezemre esett a fújás. Be voltam lázasodva (amikor hazamentem 39 fokos lázat mért le a feleségem). A lényeg: olyan pocsékul játszottam, mint még soha. Semmi sem sikerült. A legegyszerűbb szólókat sem tudtam eljátszani, pedig negyven éve szaxofonozok! „Tanár úr, készültem...!” Láttam amint a zongorista és a dobos (akiket nem ismertem) összenéztek „ki ez az amatőr, akit a Gabi elhívott?”. Összepakoltam a hangszeremet és elkotródtam. Már másnap ágynak estem, két hétig feküdtem vírusos tüdőgyulladással. A zenekar ezek után persze, nem hívott vissza és a felajánlott szerzeményeim iránt sem tanúsítottak érdeklődést. Nagyon sajnáltam. Azóta is.   

Tegnap délelőtt, miután harmadszor is eljátszottam a Tequila-szólót megszűnt a zdrrrrrrrrrrrrrrrrrrrr!