Duna-korzó

A munka, ugye, nem szégyen. Szombaton este régi szakmámban dolgoztam. Zenészként. A budapesti Marriott Szálloda báltermében zongoráztam egy elegáns esküvő vacsorája alatt. Méltányos tiszteletdíjért. Mivel a vendégek 80 százaléka külföldi volt nemzetközi repertoárt játszottam, örökzöldeket és filmzenét egy tökéletesen hangoló nagy zongorán.

                Nagyon elegáns volt, a terem gyönyörű díszben és világításban,  kilátás a Várra és a Lánchídra... A külföldiek, többnyire Dél-Amerikaiak, akik először jöttek Budapestre el voltak ragadtatva. Szép ez a Budapest, mondjon ki mit akar. Egy asztalnál voltak csak magyar vendégek, a menyasszony szülei, rokonsága. Támadt egy ötletem, hogy letesztelem a magyar közönséget. Két Morricone szerzemény között, filmzenei stílusban eljátszottam a vidékeinken legnépszerűbb, a Youtube-on nézettségben toronymagasan vezető magyar sikerszámot a Nézését meg a járását. Pontos melódiával és harmóniával, viszont ritmus nélkül, visszafogottan. Nem vették észre, hogy mit játszok... Ez a lényegében szép szerzemény ezek szerint csak akkor érvényesül, ha van alatta du-du-du-du és az orrsövényproblémás Bulikirály énekli!

                De nem ez a bejegyzésem témája. A muzsikálás előtt sétáltam egyet Budapest egyik legszebb részén, az elegáns Duna-korzón. Szép idő volt, a szállodák éttermei tömve. Az egyik étterem teraszán egy gitáros-trombitás-dobos trió játszott, a másikon klasszikus cigányzenekar, egy kicsit távolabb, az üres területen két gitáros igyekezett a járókelők kedvébe járni. De mindezt felülharsogta a Vigadó téren helyet foglaló két afrikai dobos. Az agresszív ritmusoktól visszhangzott a magyar főváros legszebb sétánya. Később belegondoltam: lehet, hogy  a népszavazáshoz toboroztak.

                A megboldogult Momo Kapor egyik írása jutot eszembe, amit a belgrádi NIN c. hetilapban olvastam egykoron és megmaradt emlékezetemben. A belgrádi író-festő-újságíró arról írt, hogy Párizsban járt és korábbi élményeihez képest új  momentumként jegyezte, hogy a Notre Dame előtti téren afrikai dobosok jelentek meg. Az egész környéket, a Szajna partját, a Szent Mihály sugárút torkolatát a szigetet uralta a tam-tam. Miért? Mi célból foglalták el ezt a kereszténység számára meghitt környéket? – tette fel a kérdést a szerző. Pénzért? Nem. Nem is raktak ki kalapokat vagy egyéb pénzfogadásra alkalmas eszközöket. Csak doboltak. Momo megfejtette: az afrikaiak ezzel üzennek Európának, hogy megváltozott a világ, ők is itt vannak. Tessék ezzel megbarátkozni. Azóta már dobolnak a köztereken nem csak Párizsban, Berlinben, Stockholmban, íme Budapesten is.

                Produkciómat negyed tizenegykor fejeztem be és lerohantam a szálloda teraszára, ahol egy felállított képernyőn keresztül még el tudtam kapni a BL-döntő lényegét. Az afrikai dobosok addigra vagy abbahagyták, vagy hatóságilag elirányították őket onnan, nem tudom. A teraszon rajtam kívül szállodai vendégek, külföldiek foglaltak helyet. Egyetlen szabad széket találtam, három fiatal lány társaságában. Később kiderült: aznap érkeztek New Yorkból, holtfáradtak, de nem tudnak betelni a látványtól, a Duna, a Vár, a Lánchíd...”Wonderful” és közben egymás után rendelték a finom magyar borokat.  Ekkor valahonnan előkerült egy hajléktalan, odajött a teraszhoz, megkopogtatta a plekszi oldalát és angol nyelven közölte a vendégekkel, hogy ő bizony éhes és adakozzanak.

 De jött a pincér, a hajléktalan továbbállt, Juanfran pedig a kapufának lőtte a büntetőt.  

Fekete-fehér

Szombat délelőtt 10 órai kezdettel sakktornát hirdetett meg a Pethe Ferenc téren lévő 3K Kulturális Központ. A Központ alkalmazottai (évente több százan diplomáznak kulturális tevékenység szervezői szakon, van választék) változatos programokkal igyekeznek felrázni, kimozdítani a környék lakosságát. A Központ nagytermében, ahol azelőtt, amikor még az egykori hatalmon lévő párt, az MDF székháza volt T-butik („second hand” konfekció, magyarán turkáló) működött, mostanság nosztalgia táncmulatságokra kerül sor, ahol a „70 és a halál közötti korosztály” bemutatja milyen jól tud még mindig rokizni, időnként kisebb színházi társulat vendégszerepel, vagy előadóművészek jönnek el haknizni. Rövidesen bemutatásra kerül itt Shakespeare: Sok hűhó semmiért c. darab zenésített változata a pilisvörösvári Peller Anna művésznővel a főszerepben. Biztosan nagyon izgalmas lesz. A kisteremben tánciskolát, illem-, karate- és fotó tanfolyamot meg ilyesmit szerveznek. És rengeteg változatos programot a gyerekeknek.

                Sakkversenyre eddig nem került sor. Miután megláttam a felhívást, valami azt súgta belülről, hogy ezen részt kell vennem! Ez kimaradt a hat évtized során életemből, bepótlom. Az interneten keresztül szinte naponta játszok random ellenfelekkel egy két partit, miért ne próbálnám meg élő műkedvelővel is? Nincs mit veszíteni, az ember csak tapasztalatot szerezhet. Hiszen ez a játék sokkal több mint játék a fekete-fehér négyzeteken, amelyek a nappal-éjszaka, világosság-sötétség, siker-sikertelenség, élet-halál kettősséget és ennek a dualitásnak az örökös harcát is szimbolizálják, ahol egy adott helyzetben meg kell találni, záros, optimális idő alatt a legjobbnak tűnő megoldást és mint az életben is csak később jön rá az ember, amikor már nincs lehetőség a korrekcióra, hogy melyik volt a téves lépés. Ha jól megy, nem szabad elkönnyelműsködni, ha rosszul alakul, nem szabad feladni...

                Elhatározásom, hogy részt vegyek a tornán egyúttal azt is jelentette, hogy felborul az éveken, évtizedeken keresztül bejáródott szombati rutin: reggel megyek a piacra, bevásárolok majd főzök valami finomat. Egyébként is Laura lányom és Lóci fiam is jelezte, hogy nem tudnak jönni ebédre (ettől még azért főztem volna, birkapaprikásra gondoltam előzetesen, mielőtt megláttam a 3K felhívását).    

Elküldtem a benevezésemet a megadott e-mailen. Igaz választ nem kaptam, de szombat reggel harcra felkészülve – ami lehet, hogy csak egy, de megtörtént, hogy több csatából áll majd – elindultam. A taktikát meghatároztam: mint általában, itt is agresszíven fogok játszani, erőszakos támadással mattra. Három-négy jól elhelyezett tiszt elegendő, ha a többi el is hullik a csatamezőn, azzal a tudattal kerülnek a tábla mellé a leütöttek sorába, hogy hősi haláluk elősegítette a végső győzelmet. Mint a Neretvai csatában...

 Azon is gondolkodtam, lehet, hogy kellett volna szendvicseket is csomagolni, mert mi lesz ha eljutok a döntőig? Éhesen semmilyen aktivitást nem kedvelek, még a sakkozást sem, ilyenkor nyűgös vagyok és türelmetlen. Egy döntőt pedig a versenyzőnek nyugodtan, koncentráltan kell lejátszani! Nincs tapasztalatom hogyan szervezik meg ezeket a tornákat (lehet, hogy osztanak szendvicset, üdítőt, esetleg egy pohárka Unicumot...), eddig még sohasem vettem részt ilyesmin.

Voltam sakkversenyeken, nem is akármilyen szintű versenyeken, de játékosként még nem. Lényegében, fiatalabb koromban soha sem foglalkoztam komolyabban ezzel a játékkal (ami, mint tudjuk, nem csak játék). Pedig munkahelyemen, a Magyar Szó szerkesztőségében nagy hagyománya volt a sakknak. Az idősebbek mesélték, hogy a Lap egyik alapítója, Gál Laci bácsi naphosszat tologatta a figurákat a szerkesztőség klubjában és az akkori újságírók, szerkesztők, írók, irodalmárok és egyéb értelmiségiek többnyire tudtak is sakkozni. Az "átkos" régi Jugoszláviában illett tudni sakkozni, kártyázni, úszni, biciklizni, táncolni és illedelmesen viselkedni.  A Szerkesztőség életéhez tartozott az is, hogy a sportrovaton lapzárta után Varga Tibi és Ifjú Gabi ádáz küzdelmeket vívott éveken, évtizedeken keresztül. A napi eredményt egy füzetbe jegyezték, egyszer belenéztem: 3008:2997 volt az éppen aktuális állás. Az akkor még Ausztráliában élő Árok Feri bácsi is ha hazajött és bejött a szerkesztőségbe elmaradhatatlan része volt a rituálénak a sakkozás Vatival. Volt amikor Vati, vagy Gabi játszott egy két partit a minden este, a korrektúrán dolgozó feleségéért menetrend szerint 21.30-kor érkező Milenkovics Szvetivel. Más rovatokon is játszottak, többnyire a szerkesztők ha éppen üresjárat mutatkozott, írásra, anyagra, vagy tördelésre várva: Gyarmati Józsi, Vadócz Karcsi, Sebestyén Imi, Fehér Pista, Kalapis Rókus... A Magyar Szóban mindig is magas szakmai szinten gondozták a sakk rovatot, olyan szakírók mint Piszár, Kubát, Simonyi, Kókai (a névsort nézve feltűnik, hogy valamennyien zentaiak). Ők egyébként a szerkesztőségben a többi műkedvelővel nem ültek le játszani. Mert nem volt értelme, hiszen ők profi szinten űzték ezt a játékot (ami, mint tudjuk...).

A helyszínre, úgy ahogy illik, időben, a kezdés előtt negyed órával megérkeztem. Mint említettem, a benevezési e mailre ugyan nem kaptam választ, de bíztam abban, hogy asztalhoz ülhetek. A 3K előcsarnokában vagy két osztályra való kisiskolás zsibongott. A felnőttek között csak gyereket kisérő szülők, anyukák.

-          Hol játszanak a felnőttek – kérdeztem az egyik, szervezőnek tűnő hölgytől.

-          Felnőttek nem játszanak – válaszolta udvariasan, holott azt is mondhatta volna, hogy a Nyugati aluljárójában vagy a Duna-parkban, majd hozzátette: -  Sajnos történt egy kis szervezési hiba: lemaradt a plakátról, hogy gyermek sakktorna...!

A nevezési e mailemre nem válaszoltak, mert a nevemből nem derült ki a korom, gondolhatták, hogy elfelejtettem feltüntetni, hogy Csorba Zoltán, Polgár Judit Általános Iskola, 4.c.

Most délidőben itt ülök a számítógép előtt. Sem ebéd, sem sakkélmény.

Csak egy írás a blogomba.

Eurovízió 2016: húsz másodperc

Nem értette, hogy miért fejeződött kudarccal a randevú, amikor gondosan összegyúrta és begyakorolta a nyerő figurát, úgy mosolygott mint Bruce Willis, olyan modorral társalgott mint George Clooney, úgy táncolt mint John Travolta és még szellemes Woody Allen idézeteket is betanult...

                Remélhetőleg a jövő évi Dal zsűrije már végre felhagy az ú.n. „eurovíziós hangzás” emlegetésével és „nyerő megoldásként” nem olyan versenyzőt küld a százmilliós tévénéző tábor elé, aki egy mesterségesen összerakott, megunt és kifutott hangzású szerzeményt ad elő. Azok, akik kitalálták (elsősorban a svédek) már nem alkalmazzák, viszont Magyarországhoz hasonlóan több kisebb országban a „szakzsűri” még mindig ebben az idejétmúlt „európai hangzású” képletben bízott.

Szerencsére az országok többsége már elállt ettől a „siker recepttől”, a stockholmi döntőn immár csak a fellépők egyharmada erőltette. A legbrutálisabban Magyarország és Szerbia csapata. Visszafogott kezdés, átvezetéssel kezd ívelni a dal, majd a magas, hosszú kitartott hangokkal nagy műpátosszal előadott refrain, a bridge után még drámaibban ismétlődik a refrain, ahol már az énekes szinte Zeuszhoz, vagy az Univerzum Főintézőjéhez könyörög, toporzékol, szinte sírva fakad majd a végén ismét lenyugvás. A melódiába o-ooo-oo-ók, u- u- u- úúk hangzanak el és a legszörnyűbb, amikor mindehhez egy nagydobot is vernek a színpadon (ezt a figurát hat évvel ezelőtt már lejáratták az előadók, az idén csak a magyar csapat alkalmazta). Erre már nem vevő Európa, Freddie produkciója a 26-ból a 19. helyen végzett. Nem az énekes hibájából, személyesen nagyra értékelem hangját, személyiségét. Hanem a magyarországi Dal-megmondhatók gyáva és téves döntése miatt, akik nem mertek eredeti, ihletett számot küldeni a fesztiválra (a honi válogatón minden évben vannak ilyen fellépők és szerzemények) hanem a kétes értékű slágergyárosok laboratóriumában bíztak.

Az idei sorrendben a 61. Eurovízió fesztiválon szombaton este, újfajta szavazási módszert láttunk: elkülönítették a szakmai zsűrik értékelését a közönség szavazataitól. Bebizonyosodott hogy a szakmai zsürik mércéi mennyire különbözőek (illetve, hogy nincs a szakmának elfogadott mércéje, náluk is az ízlés dönt), nagy szórás mutatkozott az országonként az első három helyre pontozott dalok között. Szinte végig úgy tűnt, hogy Ausztrália a nyerő, de a közönség szavazatai az összesítésben, drámai hajrában Oroszország előtt Ukrajnát hozták be az első helyre.

Meggyőződésem, hogy a krími tatár származású Jamala azzal a húsz másodpercnyi, csodálatosan előadott résszel nyert, ami a szerzemény közepe táján hangzott el (2.27-től) és amitől elakadt mindenki lélegzete. Jamala ezzel bebizonyította, hogy egy egyedülálló, eredeti, ihletett, magas művészi szinten előadott interpretáció a sikerhez röpít. Az ilyent nem lehet nem észrevenni, az ilyenre nincs recept, ilyent slágergyárban nem gyártanak, az ilyent díjazza a szakma és a közönség is. És ebből elegendő volt húsz másodperc. A produkció művészi értéke talán megbocsájtást ad arra, hogy  az ukrán csapat, a szigorú szabályok ellenére mégis becsempészte a politizálást a versenyszámába.

Egyébként a „szakmánál” Ausztrália győzött, nekem nem nyerte el a tetszésemet sem a szerzemény sem az előadó művésznő, a közönségnél pedig Oroszország, szerintem elsősorban a színpadi látványosság miatt. A szakma és a közönség választása között a legnagyobb eltérés a lengyel versenyzőnél mutatkozott: a szakma által az utolsó előtti helyen szerénykedő énekes a közönségnél a dobogós harmadik helyre került! A magyar szavazók is a megjelenésre Zámbó Árpyra hajazó fiatalembert sorolták a harmadik helyre. A magyarázat egyszerű,  minden szakmabeli rögtön meghallotta (és nem díjazta), hogy a szerzeményt a zeneszerző a két legjobban elkoptatott sablonból hegesztette össze: a verse a My way (és még megannyi más szám) a refrain pedig a Hulló falevél akkordmenet, ami többek között a mulatós sikerszerző Sláger Tibó első számú kaptafája is ( egy kicsit felgyorsítva, dobgéppel és erőszakos szinti alájátszással elsőrangú mulatós számként is sikeres lehetne).

Érdekes jelenség, hogy mint a szakma, úgy a közönség is értékelte a kifejezetten szöveg centrikus szerzeményeket, a svéd és az olasz versenyző is aránylag jó helyezést ért el. Csodálkozást váltott ki az osztrák versenyzőnő, aki franciául énekelt, egy Kis Herceges hangulatú szerzeményt. Mellesleg, pontosan ötven éve, 1966-ban ezt tette az osztrák Udo Jürgens is (franciául adta elő a versenyszámot). A legnagyobb vesztes az utolsó helyezett Németország, az Egyesült Királyság fellépőit a fesztivál szavazótábora már hagyományosan nem értékeli, ezúttal két suhanc gyerek próbált sokat kihozni a 70-es években menő Adur – Gdur – Ddur kombinációból. Nekem szimpatikusak voltak, mert bemutatkozásuk a liverpooli Cavern klubban és az Anfield stadionban készült felvételekkel indult.

Az én két kedvencem több országnál is első helyen végzett. Az olyan országok közönségénél, ahol nem a pátosz, a dráma, a magasan ívelés, a hatásvadászat számít, hanem az egyszerűség, a vidámság, a fiatalos lendület és a tánc, ahol meghallják a tanácsot: Slow down! (Lassíts!).  Hollandia és Belgium.

You'll Never Walk Alone (5.)

Amikor ezt a bejegyzést írom, szombaton, délután fél három, eszembe jut, hogy két héttel ezelőtt ekkor, fél órával a mérkőzés kezdete előtt még nem volt belépőjegyünk. Ott álltunk az Anfield Roadon, özönlött a tömeg, a katlan már izott, a pályára már kifutottak a két csapat játékosai bemelegíteni, mi pedig kintről szemléltük és bíztunk a csodában: hátha, mégis...

            De kezdjük sorjában. Szombaton reggel nem keltünk fel korán, Dzsejni a konyhában készítette a szokásos angol reggelit, Alan pedig szendvicseket. „A majonézt szeretitek?” – kérdezte. Mindent szeretünk. A szendvicsek mellé rágcsálni valót, chipset meg miegymás pakolt, mintha két napos kirándulásra indulnánk. Szobánkban utolsó próba, a címbe foglalt Liverpool himnusz szövege, dallama megy. Minden rendben, indulhatunk. Evertonba. (Az Anfield stadion ugyanis Liverpool Everton nevű városrészében található, míg az Everton stadionja, a Goodison Park Waltonban. A két nagy rivális csapat közül az Everton a régibb, 1878-ban alakult meg, az Anfielden játszott, de bérleti díj miatt 1892-ben innen elköltözött. Ezért a stadion tulajdonosa megalapított egy új csapatot, a Liverpool FC-t. Az Anfield Roadon ma is létező Sandon Pubban, 1892 március 15-én.)

Alan házigazdánk a Goodison Park-i stadion főbejáratáig hozott el bennünket autóval, innen, a szépen rendezett, hangulatos Stanley Parkon keresztül sétáltunk át az Anfieldre. A park közepéből látszik mind a két stadion. Éppen azt csodáltam meg, hogy egy horgász lógatta szerelését a park tavában (parktóban hal?) amikor megpittyent a telefonom. Üzenet érkezett, hogy a jegyek nem az én, hanem egy angol névre szólnak, a főbejáratnál lehet átvenni.

Az Anfieldhez egy óra körül érkeztünk, a környező utcákból már csordogált a vörös sereg, érkeztek a szurkolók. Egy rendész készségesen elvezetett ahhoz az ablakhoz, ahol a tiszteletjegyeket lehet átvenni. Bemondtuk az üzeneten érkezett nevet, majd az enyémet és a szerb edző nevét is. Két rendkívül kedves fiatal hölgy elkezdte keresni a borítékok között. Háromszor is végignézték, de semmi. Közben érkezett néhány brazil suhanc (a Lóci rögtön  kiszúrta, hogy brazilok és elkezdett velük beszélgetni portugálul) a Liverpool jelenlegi csapatának egyik legjobb játékosára, Coutinho-ra hivatkozva meg is kapták a borítékot a jegyekkel. Mi közben tudattuk, hogy kerek születésnapom van, a kisasszonyok fel is köszöntöttek, adtak kulcstartót, kitűzőt, cukorkát, csak éppen jegyet nem. Felhívtam Zoran Spisljakot, aki a kisasszonynak telefonon elmondta, hogy kinek kellett volna a jegyeket leadni... „Jőjjenek el fél órával a mérközés kezdete előtt, hátha addig megérkeznek a jegyek”

A stadion környéke ekkorra már teljesen benépesült. Sokan friss virágot helyeztek az LFC egyik legsikeresebb edzője, a legendáris Bill Shankly szobra elé, aki 1959-74 között vezette számos sikerre a Vörösöket. A híres délnyugati lelátó, a KOP előtt sörsátrak sorakoztak, egy zenekar muzsikált, gyerekek fociztak, egész családok érkeztek Liverpool mezbe öltözve. Egy nagy csoportban hangoskodtak a vendégszurkolók, a newcastle-i szarkák fekete-fehér csíkos mezekbe öltözve. A tömeget békésen szemlélte néhány rendőr, lóháton megjelent két rendőrnő is, de semmi okuk nem volt intézkedésre a barátságos hangulatban.

A mérközés kezdete előtt húsz perccel visszamentünk a kisasszonyokhoz. Az egyikük már messziről mosolygott ránk: igen megérkezett a boríték számunkra. Bejutottunk. Ott voltunk. Nagy köszönet Spisljaknak!

És akkor a KOP szurkolói elkezdték a himnuszt: „When you walk, trough a storm...”. Mindenki énekelte, Az egész stadion vöröslött a feltartott sálaktól, mindenki énekelt. Mi is. Ezért jöttünk. A címbe foglalt dal egyébként az 1945-ben bemutatott „Carousel” című musicalból származik, amit a Merseybeat neves, de közelről sem annyira híres zenekara mint a Beatles, a Gerry & The Pacemakers dolgozta fel, 1963 októberében az Egyesült Királyság slágerlistájának élére kerültek a dallal és négy héten keresztül vezették a listát. Ekkor vált a liverpooli szurkolók himnuszává. (Az alábbi felvételen élőben látható, hallható a hangulat)

Később több más csapat is átvette a himnuszt, többek között a glasgowi Celtic, a dortmundi Borussia is, de igazi varázsereje a dalnak akkor van, amikor a liverpooliak éneklik. Emlékezetes maradt például a 2005 májusában játszott BL döntő Isztambulban, amikor a Milan 3:0-ra vezetett, a szünetről pályára kifutó játékosoknak ekkor a liverpooli szurkolók teli torokból és óriási lelkesedéssel elénekelték a himnuszt, ami nyomán csoda történt: a játékosok akkora biztatást kaptak szurkolóiktól, hogy összekapták magukat és hat perc alatt az LFC kiegyenlített, majd a büntetőpárbajban el is hódította a trofeát! A dal ilyen helyzetről szól, amikor az ember az élet viharába keveredik, reménytelennek, kiszolgáltatottnak és magányosnak érzi magát akkor érkezik a biztatás, hogy lépdeljen tovább, szeleken, esőn át, még ha álma elveszettnek tűnik is, „menj tovább, reménnyel a szívedben és soha sem leszel egyedül” („walk on, walk on, with hope in your heart and you’ll never walk alone”).

Míg a himnuszt énekeltem a stadion-kórussal, a zöld füvön ott véltem látni Rusht, Fowlert, Gerrardot, Huntot, Keegant, Owent, McManamant, Dalglisht is, mindazokat, akik évtizedeken keresztül elragadtatták az Anfield közönségét. Ezt a csodálatos hangulatot eddig csak tévén láthattam, most ott voltam, átéltem.

Rövidesen elemi erővel robbant az Anfield. A KOP „beszívta a kapuba” az első találatot (Sturridge), majd Lallana rúgott egy óriási gólt! A legjobb helyen ültünk, az oldalsó lelátó 17. sorában a KOP felől eső részben, a tizenhatos vonal magasságában. Az egyetlen egy kicsit bosszantó részlet az volt, hogy mellettünk, a „vörös tenger” közepette ült egy newcastle-i fiatalember (édesanyjával), aki az egész mérközés alatt motyogott. Csapata játékosainak adta az utasításokat („Vigyázz, jobból jön fel Millner, mondtam, hogy vigyázz...”). Végül, mintha hallották volna a fiatalember utasításait, a Newcastle elkezdett mind jobban játszani, és második félidőben a szarkák is lőttek két gólt a hozzánk közel álló kapuba. A 2:2 végeredménynek a vendégcsapat szurkolói jobban örültek, de a hazaiak sem bosszankodtak.

A mérközés után az Anfieldről visszamentünk Waltonba, amely teljesen kihaltnak tűnt. Aki csak tehette Londonba utazott, ugyanis az Everton a MU ellen játszott FA kupa elődöntő mérközést. Először körbejártuk a magyarok számára is kellemes emléket őrző Goodison Park stadiont, hiszen itt győzte le káprázatos játékkal a magyar válogatott az 1966-os VB-n 3:1-re Brazíliát! Ez az esemény azonban nincs feltüntetve a stadion történelmét idéző óriási fotókon és feliratokon, csak annyi, hogy itt játszották az NSZK-Szovjetunio elődöntőt. (Az alábbi szelfi a főbejárat előtt készült, mögöttünk az Everton legendájának szobra Dixie Dean, aki a 20-as, 30-as években öntötte a gólokat)

Betértünk a stadion közvetlen szomszédságában, az utca másik oldalán egy saroki épületben székelő pubba, amely a Kékek beceneve után The peoples pubnak („A zemberek kocsmája”) hívtak. Legalább nyolc nagy monitoron ment a meccs. Nem voltak sokan. Idősek, akik még emlékeztek 1966-ra, amikor az Everton utoljára hódította el az FA kupát. És akik nem engedhették meg maguknak, hogy elutazzanak a Wembleyre. Például az a fiatalember, aki a pult előtt, egy szál pólóban (kint 7 fok volt!) és festékes nadrágban (ennek alapján arra tippeltem, hogy szobafestő a szakmája) agyon izgulta a mérkőzés minden pillanatát. Csak akkor engedett fel egy kicsit, amikor a pubba beszaladt egy öt-hat év körüli fiúcska Everton mezbe öltözve és a nyakába ugrott. Majd megérkezett az anyuka is, aki mentegetőzve közölte a jelenlevőkkel, hogy „csak beugrottunk üdvözölni” és hagyták a családapát tovább izgulni.

Az egyenlítés sehogyan sem akart összejönni (a MU vezetett 1:0-ra méghozzá az Evertonból átigazolt Fellaini révén). Több kihagyott helyzet után kimentünk néhányan az utcára rágyújtani, amikor üdvrivalgás hallatszott ki a kocsmából. Berohantunk cigarettástól. Tizenegyeshez jutott az Everton! Még a botjára támaszkodó idős bácsi is felállt székéről, hogy jobban lásson. A szobafestő ökölbe szorított kézzel ugrásra készen egészen a monitor elé ment. Lukaku nekifutott és rosszul elvégzett lövését kivédte a manchesteri kapus. Ha a belga középcsatár látta volna ezeknek az egyszerű embereknek az arcát, ha át tudta volna érezni a szobafestő izgalmát, akinek olyanná vált az arckifejezése, mintha egy vödör festék zúdult volna a nyakába, talán jobban koncentrált volna. Naív és gyerekes ötlet, de szerintem ezeket a profi játékosokat, akik akkora heti gázsiért alkalmaznak a klubok, amennyit a szobafestő egész élete alatt nem keres meg, incognitóban el kellene vezetni a csapat pubjaiba, a szurkolók közé. Hogy érezzék át, mit jelent az Everton kék színe, több mint százhúsz éves történelme. A családi hagyomány, ahol a dédapa is a klubnak szurkolt és Dixie Deanről mesélt unokájának.  

Megsajnáltam ezeket az embereket, átéreztem csalódásukat. A félidőben úgy döntöttünk, átmegyünk egy másik kocsmába. A legjobbkor érkeztünk az Eton és a Walton utcák sarkán lévő The Brick nevű, teljesen kékre meszelt pubhoz, mert bentről óriási kiabálás hallatszott. Berohantunk. Kiegyenlített az Everton! Itt már többen voltak, férfiak, nők vegyesen, egymás nyakába ugorva ünnepeltek. És egy kicsit barátságtalanabbak is voltak, mert miután bementünk megkérdezték, hogy nem Liverpool szurkolók vagyunk? A képen látható felirat üzenete is egy kicsit furcsa...A vörösökhöz való vonzódásunkat nem tagadtuk le, azt válaszoltuk, hogy külföldiek.

Szurkoltak teli torokkal, mint ahogy a stadionban szoktak. Én meg miattuk szorítottam, rúgjon már egy gólt valamelyik lukaku, hadd örüljenek ezek a szerencsétlen emberek. Ehelyett az utolsó percben jött a hideg zuhany. A MU győzött, az Everton kiesett.

A liverpooli legenda Shankly mondta: „Vannak, akik azt hiszik, a futball olyannyira fontos, hogy úgyszólván élet-halál kérdése. Mindig elszomorít, ha ilyen véleményt hallok. Biztosíthatok mindenkit: a futball sokkal, de sokkal fontosabb.”

            Vasárnap délelőtt vendéglátóinkkal körüljártunk még néhány helyszínt amihez ők, született liverpooliak ragaszkodtak. Például a Sefton parkot. (Fotó a kedves vendéglátóinkkal a Sefton parknál lévő cukrászda előtt.)

          

  Alan gitárjával az én unszolásomra készítettünk egy quick-spotot a Panny Lane utca elején. Itt hallható.

            A repülőtérre menet eszembe jutott, hogy 1983-ban, amikor megboldogult édesapán volt kerek hatvan éves kijött hozzám Párizsba szintén öt napra. Egész életünkben nem beszélgettünk annyit egymással mint az az öt nap alatt, amikor 24 órában együtt voltunk. Ekkor döbbentem rá, mennyire tisztelem, becsülöm és szeretem édesapámat. Részéről a látogatást az rontotta el, hogy amikor utazott vissza a Párizs-Belgrád vonaton kifosztották.

            Velünk szerencsére nem történt semmi malheur, pedig fel voltunk rá készülve. Csak annyi, hogy a John Lennon repülőtéren becsekkoláskor a Lócit háromszor visszahívták, és táskáját, ruházatát tüzetesen átmotozták.

            Szerintem valami kütyü kijelzett, hogy a fiatalember túl sok élményt és ihletet visz magával Liverpoolból.

You'll Never Walk Alone (4.)

- Apának szülinapja van. Létezik valami kedvezmény a szülinaposoknak?

- Hanyadik?

- Kerek hatvan.

- Igen, létezik. Nem a szülinaposokoknak, hanem a hatvanon túliaknak.

            Koromból eredő első előnyt ily módon a Beatles múzeum pénztáránál kihasználhattam születésnapom reggelén. Később tudtam meg, hogy több múzeumban, képtárban a korombeliek ingyen bámészkodhatnak. Erre azonban nem volt időm. És kedvem sem igazán, mert még nem tudtam, hogy lesz-e jegyünk a másnapi mérkőzésre az Anfield Roadon.

            A szülinapi ünnepi estebéd helyszíne, Horváth Marci (Lóci közeli barátja a Városmajori gimiből)  ötletére és indítványozására vidékre szólt, Stoke City (emlékezik még valaki a 66-os VB-t nyert angol csapat kapusára, Gordon Banks-re – idevalósi volt, most pedig a magyar kommentátoroknak nyelvi nehézségeket okozó, szerb származású barcelonai Krkić erősíti a csapatot) közelében lévő kastélyparkhoz. Név szerint  Trentham Garden.

            Míg a központi pályaudvar felé ballagtunk felfelé a Hannover utcán, megpittyent a telefonom. Megérkezett a várva várt (de nem teljesen megnyugtató) üzenet a jegyekkel kapcsolatban. Ennek örömére bementünk az első útba eső pubba – éppen a Birodalomhoz címzett elegáns kocsmába, az Empire-ba. A pultos nővel és a jelenlevőkkel közöltük, hogy már pedig kerek szülinapot ünnepelünk és rendeltünk.

-          A dupla viszkinek dupla az ára? – kérdezte a Lóci (úgy látszik, volt már némi tapasztalata)

-          Nem. Csak 1-1 fonttal drágább.

-          Akkor két duplát!

Miután a jelenlévő vendégek is emelték poharaikat egészségemre, a tulajdonos sem akart adós maradni e ünnepélyes alkalomkor és felajánlotta, hogy válasszak egy torta szeletet, a ház ajándékaként (a jobb oldali felvételen a főnökaszzony tálcára teszi kiválasztott torta szeletet.) Szép gesztusként értékeltem!

Stoke-ba nem volt közvetlen járat, a pénztárnál staffordi átszállásos megoldást javasoltak. Ez olyan mint amikor az ember Újvidékről Becsére Topolyán keresztül utazik. Fél óra állt a rendelkezésünkre, hogy megismerkedjünk ezzel a városkával, ha már ide sodródtunk.

-          Nem Shakespeare szülővárosa ez? – kérdeztem Lócit, miután a pályaudvar bejáratánál megláttam egy plakátot a legnagyobb drámaíró fényképével – Hiszen itt vagyunk nem messze Birminghamtől, s abban biztos vagyok, hogy Birmingham környékén található a szülővárosa. Mellesleg holnap (április 23) lesz a születésének és a Juliánus naptár szerint a halálának is az évfordulója!

Lóci feltételezésemet nem tartotta valószínűnek, mert ha a nagy William szülővárosában lennénk már a pályaudvaron lenne valami komolyabb erre utaló jel. Később, amikor sikerült wi-fire kapcsolódni kiderült, hogy Shakespeare szülővárosa Stratford, Birmingham tulsó, déli felén található.  Erre a városra pedig a kereső csak kutya fotókat jelentetett meg (innen származik ugyanis a stafford bullterier fajta csúf kutya).

A városka központjában, hasonlóan mint Zentán, egy gondozott park zöldell. És itt akadtunk rá egy egyedi, szerény példájára annak a visszafoghatatlan késztetésnek, amikor az uralkodók, politikusok nyomot kívánnak hagyni maguknak a történelemben. Valami építményt építeni közpénzből, közteherből ami a nevükhöz köthető. A fáraók piramisokat építettek, a rómaiak amfiteátrumokat, a középkorban díszes kastélyokat és lenyűgöző méretű katedrálisokat emeltek, a kínai uralkodók falat, a francia elnökök kulturális intézményeket, a mai magyar kormány stadionokat... Stafford egykori polgármestere, bizonyos Aldvin J. Molthram pedig 1905-ben ezt, az alsó képen látható, tetővel ellátott padot (a hivatalos megfogalmazás szerint „shelter” azaz menedék)  helyeztetett el a parkban. És hogy emlékét biztosan megőrizze az utókor, ezt fel is jegyeztette. Íme, ily módon is hagyhat egy politikus nyomot maga után.

Marci várt bennünket a stoke-i pályaudvaron, majd taxival elmentünk a helyszínre, a Trentham Gardenba.  A festői szépségű kert gondozott, ám a kastély, ha jól értettem tulajdonosi vita miatt lepusztult. Pedig egykor neves volt külön a bálterme, ahol egykoron főúri bálakat szervezetk, majd később itt koncertezett a Beatles, a Pink Floyd és Led Zeppelin is, a II. világháború alatt pedig ide menekítették Londonból a Bank of England-ot.

Az estebéd előtt betértünk egy viszki házba, ahol Marci ismerte az ott dolgozókat és ingyé végigkóstolgattunk néhány jó fajta skót nedüt.

A jó hangulatban eltöltött estebéd vége felé egyszer csak eloltották a fényeket és a hangszórókból felcsendült a Happy Birthday majd utána a Congratulation. Egy, nem messze tőlünk ülő asztalhoz kivittek egy tíz gyertyával díszitett tortát egy kislányhoz.

A kövekező Happy Birthday és torta már nekem szólt! (Az alábbi felvétel akkor készült miután elfújtam a gyertyát). Megköszöntem a fiúknak a meglepetést majd átmentem a másik ünnepelt asztalához és gratulátam neki. Amikor mentünk el a kislány utánam kiabált cérnavékony hangján „Happy birthday...!”

 De várt még rám meglepetés!

A Liverpoolba tartó vonaton elaludtam, arra ébredtem fel, hogy a Lóci nagy dumába

keveredett a velünk szemben ülő úriemberrel aki a laptopján dolgozott valamit, mielőtt elaludtam. Feltételezem, hogy szóba került az is, hogy mit ünnepelek (mitől aludtam el hirtelen), ugyanis amikor befutott a vonat a pályaudvarra, az úriember illedelmesen gratulált. Ekkor odalépett egy színes bőrű lány, aki magyarul kívánt boldog születésnapot! Mondta, hogy hallotta a beszélgetést, egyébként a szegedi JATE-n tanult korábban és még emlékezik hogy kell magyarul felköszönteni az ünnepeltet (a fenti képen "szelfi" a meglepetést okozóval) .

Liverpoolban bevetettük magunkat a péntek esti forgatagba a bulinegyedben (nem olyan olcsón, mint ahogy az angolok teszik ezt hétvégenként a pesti buli negyedben). Körbejártuk azokat a pubokat a Mathew utcában, ahol élő zene szólt.

 A Rubber Soul nevet viselő szórakozóhelyen egyszer csak megjelent egy pincérnő egy kerek tálcával ami tele volt rakva valamilyen rövid itallal. Gondoltam, hogy ez is az én tiszteletemre érkezett és már emeltem is le egyet, amikor a Lóci szólt: „Apa, inkább ne!” Biztos nem ok nélkül fogott vissza... Lehet, hogy a pohárban valami olyan nedű volt, amitől felmentem volna a színpadra és a rockzenekarral elhúzattam volna a „Kicsiny falum ott születtem én” kezdetű slágert...(vagy a Lucy In The Sky With Diamonds nótát?)  

Éjfél már régen elmúlt, mi is elfáradtunk, úgy döntöttünk taxit hívunk. Ehhez el kellett menni a sétálóutcákból olyan utcába, ahol forgalom van. Találtuk is egy ilyent, a Lóci felhívta a taxi diszpécsert, felnéztünk az utcatáblára: Peter street. Rövidesen érkezett is a jármű, én hátulra ültem, Lóci a sofőr mellé, akivel tudatta, hogy a szülinapomat ünnepeltük. Erre a taxis elkezdett hahotázni majd elismerően veregetni a Lóci vállát és a következőket mondta:

-          Le a kalappal fiatalember! Remélem az én fiam is ilyen helyre visz el 60. születésnapomra!

Ekkor kinéztünk az ablakon és láttuk, hogy „only for gentlemans” night club előtt álltunk, s a taxis feltételezte, hogy onnan jöttünk ki.

Másnap reggeli közben kellemetlen volt észrevenni, hogy házigazdáink is készültek: a nagyszobájukat lufikkal kidíszítették és Birthday feliratokat ragasztottak... A buli azonban nem maradt el végleg. Szombat este, a meccs után bepótoltuk.

Folyt. köv.

You'll Never Walk Alone (3.)

The Beatles

„Tegnap este a rendőrség letartóztatott három bitliszt Dubrovnikban” – jutott eszembe a sokszor idézett hír, amit a 60-as évek elején a belgrádi Politika napilap közölt a bűnügyi rovaton. Azon kívül, hogy az emberben felmerül a kérdés, hogy melyikük úszta meg a letartóztatást, a hír kordokumentum értékű: vidékeinken ötven évvel ezelőtt még a Beatles a hosszú hajú, problémás, csavargóknak a szinonímájaként is jelentkezett. Elég idős vagyok ahhoz, hogy magam is emlékezzem az idősebb korosztály felháborodására, megrökönyödésére még nálunk, Becsén is amikor megjelentek a kicsit hosszabb hajú fiatalemberek, amikor a táncokon az addigi finom tánczenekart kitúrták az erőszakos hangú villanygitárokon játszó „bitliszek”, arról nem is szólva, hogy sokan az Apokalipszist emlegették azoknak a tévéfelvételeknek láttán, hogy micsoda tömeghisztéria kíséri a Beatles útját.

            Feltételezem, hogy Liverpool konzervatív városatyái sem örültek a 60-as évek elején, hogy az ő városukhoz kötik az új őrületet, hogy az a négy külvárosi suhancuk ekkora cirkuszt okozott. Később, amikor kiderült, hogy a gombafejűek elképzelhetetlen nyereséget hoztak egész Nagy Britanniának, hogy a Királynő nemessé ütötte őket kénytelenek voltak visszakozni. A mai városatyák pedig belenyugodtak, hogy Liverpoolt az egész világon a Beatles-hez kötik. A már rég óta nem létező együttes (a Liverpooli Egyetem tanulmánya szerint) évente több mint 30 millió turistát vonz a városba, mintegy 82 millió font (33 milliárd) forint közvetlen hasznot termel, ez az összeg évről évre növekszik, a Beatles-ipar 2335 személynek ad munkahelyet.

            Ennek ellenére igazán méltó helyen, a város klasszikus szimbólumainak számító Royal Liver Building és a Waterfront közelében, a Mersey partján csak tavaly, 2015 december 4.-én kapott helyett – kínos huza-vona után – a „liverpooli négyes”. A négy személy, bizonyára nem véletlenül, nem zenészként látható, hanem öltönyben, nyakkendőben, amint séta közben beszélgetnek. Mint liverpooli polgárok, akik hosszabb utazgatás után hazajöttek szülővárosukba és nosztalgiából kisétáltak a Mersey partjára.

Az már jelentősebb gesztus, hogy a város szívében, a North John utcában egy 1884-ben

épült négyemeletes viktoriánus irodaházat átalakítottak Beatles szállóvá, a négycsillagos Hard Day’s Night Hotel ezzel be is került a világ hét legfurcsább szállodái közé. Az épületben minden helyiség az együttesről szól, s ami a legérdekesebb a homlokzaton a nagy négyes embernagyságú szobrait helyezték el (zenészként, hangszerrel). A jobb oldali felvételen John Lennon gitárjával a szálloda saroki homlokzatán.

Ez olyan, mintha Budapesten az Andrássy úton lévő balettintézet épületét alakítanák át elegáns szállodává, a homlokzaton Szörényi, Bródy, Zorán, Frenreisz, Kóbor, Presser szobrai néznének farkasszemet Lisztel és Erkellel... Itt említem meg, hátha valaki nem ismeri ezt a kuriózumot, hogy létezik Budapesten szobor rockzenészről: a XIII. kerületben, Angyalföldön a gitáros legenda Radics Béla szobra látható egykori lakása előtt Gibson gitárjával.

            Ha a Liverpoolba látogató rajongó megindul az imént említett szobor együttestől a Mersey partján egy Elvis Presley-re jellemző testtartásban megörökített Mersey parti legenda szobrával találkozik. Neve vidékeinken talán sokaknak ismeretlen: Billy Fury (eredetiben  Ronald William Wycherley). 

A John Lennonnal egyidős brit énekes zeneszerző volt az első a liverpooliak közül, aki országos hírnévre tett szert, a 60-as évek elején, 24 sikerszámát jegyzi a könnyűzene történelem, 332 héten keresztül volt a UK sikerlistán különböző szerzeményekkel. Aki olvasta a Beatles teljes története című vaskos könyvet talán emlékezik arra a részletre, amikor még Silver Beetles néven Lennon, McCartney, Harrison és Sutcliffe bejelentkeztek egy meghallgatásra amelyre a Jacaranda nevű klubban került sor. A Brian Epstein előtti kor legnagyobb menedzserének számító Larry Parnes jött el személyesen Londonból kasztingolni, mert kisérő zenekart keresett (fejenként heti húsz font fix fizetéssel) az új sztárnak, Billy Furynek. Felvonult a Mersey-beat színe java, Casanovas, Pacemakers, Rockers, Seniors. A Silver Beetles akkori dobosa, Tommy Moore elkésett így a fellépésen a Casanovas dobosát kérte fel Lennon, hogy ugorjon be. Parnes és Fury választása a Silver Beetles-re esett, ám azzal a kikötéssel, hogy cseréljék le a basszusgitárost. John Lennon, aki egyébként még a meghallgatás előtt autogramot kért Billy Furytől az ajánlatot mereven elutasította, kiállt régi haverja Stuart Sutcliffe mellett (nem úgy mint később, amikor Pete Best lecserélése történt).

           A Fury szobortól nem messze Albert Dockhoz érünk és a Beatles múzeumhoz. Ennek tartalmát, az itt felhalmozott relikviák sokaságát a korabeli plakátoktól Lennon fehér zongorájáig, a valódi méretekben rekonstruált Cavern Club, Abbey Road studió és egyéb helyszín leírását meg sem próbálom összefoglalni. Erre egyszerűen rá kell szánni legalább fél napot, ezt látni kell. Azért mégis teszek egy kivételt. többek között itt látható George Martin által kézzel firkantott cetli, ahol feljegyezte az 1965 február 15-én A Ticket To Ride szám felvételének sávkiosztását. A felvétel, az akkori műszaki lehetőségek szerint négy sávon készült, a kiosztás pedig (hangmérnökök fogózkodjatok) a következő: 1. sáv – dobok és basszus, 2. sáv – John villanygitár, George 12 húros gitár, 3. sáv – ének, John és Paul (hozzáírva: „a szokásosan” ami azt jelentette egy mikrofonba) 4. sáv – a rájátszás, John  vokál, Ringo csörgők, George villanygitár, Paul Epiphone gitár.

            Liverpooli jövetelünk egyik fő célja az volt, hogy személyesen felkeressük a Beatles-hez kötődő helyszíneket a városban. John, Paul és George korai liverpooli éveinek időszaka a Woolton, a Mendips, a Wavetree városrészek és a Sefton park környékéhez köthetőek. Ezek a városrészek Liverpool központjától meglehetősen messze, délkeleti irányban találhatóak. Olyan ez, mint Becsén az Alsóváros, vagy Budapesten Kispest...

            Woolton felé utazva először a világ legmázlistább dobosának, Ringo Starrnak a szülőházát, gyermekkori éveinek helyszínét kereshetjük fel, a Dingle városrészben. Íme, így néz ki ma is az Admiral Grove utca, a Ringo a 10. szám alatt lakott.

            Még lepusztultabb a Wavetree városrészben található Arnold Grove zsákutca, ahol George Harrison nőtt fel. Az elhunyt gitáros, aki viccből különböző szállodákban szobafoglaláskor az Arnold Grove nevet mondta be, ebben a 12. szám alatti keskeny sorházi lakásban szedte kedvence, Carl Perkins szólóit. Elmondása szerint a lakásban nem volt fürdőszoba, WC az udvaron...

            A Menlove Avenue 251. számú (szintén sorházi) ház lakása az egyetlen, ahol tábla hirdeti (a középső ablak alatt kék tábla) jeles lakóját. „Ebben a házban élt és alkotott John Lennon...” Házigazdánk, Alan elmesélte, hogy helyi törvény csak olyan esetekben engedélyezi emléktábla elhelyezését bármelyik épületen, ha a neves személy már legalább 20 éve elhunyt. Lennon esetében ez 2000 decemberében teljesült.

            A Lennon-McCartney szerzőpáros aránylag nem lakott messze egymástól, akár gyalogosan is beérhető távon. Míg a McCartney család csendes külvárosi Forthlin Road utca 20. szám alatti egykor lakása előtt álldogáltunk lelki szemeim előtt láttam, amint Lennon megjelenik a sarkon gitárral a kezében, becsönget Paulhoz, felmennek az első emeleti gyerekszobába hogy befejezzék a Please, Please Me számot... Hány szerzemény születhetett ezen a helyen, ebben a szobában?

            Felkerestük a wooltoni Templom utcában lévő Szent Péter templomot is St Peter’s Chruch), ahol 1957 július 6-án, a templomkerti ünnepségen fellépett Lennon első zenekara a Quarry Men (vagy Quarrymen) és ahol megismerte Paul McCartney-t. És az egyéb gyermekkori helyszíneket, amelyekhez később nosztalgikus szerzeményeket írtak, az Üdvhadsereg egyik árvaháza mögötti kert bejáratát (Strawberry Fields) és persze végigmentünk a Penny Lane-en. A világ egyik legismertebb nevű utcája egy keskeny (de hosszú) semmitmondó külvárosi utca... Mondta is a Lóci, hogy Budapesten nem az Andrássy útról, vagy a Margit körútról, hanem a Penny Lane-nél még jellegtelenebb Búza utcáról kellene szerzeményt írni...

            Természetesen, a Cavern Club az egy külön mese. A klub és a Mathew streeten, a  közelében lévő klubok, zenés pubok,  hangulatának érzékeltetése szintén nehéz feladat. A Merseybeat bölcsője Liverpool leghangulatosabb helyének számít – hozzátenném azonban, hogy hangulatban nem maradnak le a foci klubok pubjai sem, sőt!

   

         El kell mondani, hogy a most látogatható, a Mathew street 10. alatt lévő Cavern Club, nem az eredeti. Az eredetit 1973-ban metro építés miatt lebontották, a jelenlegi, ami az eredeti autentikus mása 1984 április 26-án nyílt újra.  Az eredeti Cavern Klub 1957-ben nyílt meg, Alan Sytner, az első tulajdonos jazz-klubnak szánta, mint amilyeneket Párizsban látott. A Cavernban tilos volt rock-n-rollt játszani! A zenekarok többsége által játszott, abban az időben népszerű skiffle-számok még „no, ajde” elmehettek, de... Megmaradt az utókornak a történet, hogy egy alkalommal, amikor még John és Paul a Quarrymen-el lépett fel eljátszották Elvistől a Don’t Be Cruel vadnak éppen nem nevezhető frisses sikerszámát, amikor a tulajdonos oldalról egy papírlapra felírta: „Cut out the bloody rock-n-roll!”

            Sytner 1959-ben eladta a Cavernt és elment Londonba. Az új tulajdonos pedig kinyitotta a kapukat a tengerentúlról, Amerikából érkező hullám, a rock-n-roll előtt, amely Angliában földrajzi fekvésének köszönhetően elsőként Liverpoolnál ért partot. A liverpooli zenészek előnyhelyzetben voltak a más városokban élőkkel szemben, hiszen a kikötővárosba érkező tengerészek, kereskedők, utazók hordták a Chuck Berry, Little Richard, Elvis Presley, Jerry Lee Lewis, Buddy Holly, Carl Perkins és más amerikai sztárok sikerszámait tartalmazó lgfrisebb lemezeket és ami még fontosabb: Liverpoolban lehetett a legolcsóbban vásárolni hangszert, villanygitárt, erősítőket, amelyeket szintén Amerikából hozták, sok esetben a vámolást is elkerülve. 

            Paul McCartney a Quarry Mennel 1958 január 24.-én, George Harrison 1961 február 9-én lépett fel először a Cavern Clubban. A történelmi eseményre, amikor Brian Epstein először meghallotta itt a Hamburgból visszatért Beatles-t 1961 november 9-én került sor, a déli órákban zenekarnak ugyanis ebédidőre szólt a szerződése. (Napi menü: rántott hal, sült krumpli, korsó sör és rock and roll). 1961-65 között 292 fellépése volt a Baetles-nek a Cavern Clubban, az utolsó 1965 december 5-én (ennek az eseménynek az évfordulójára adták át a Cavern Club ajándékaként a szoboregyüttest amivel az írásomat kezdtem).

           Az ebédidőt lekésve a késő délutáni órákban érkeztünk meg a Cavern Clubba. Az első benyomás: szűk és kicsi. Kisebb mint Budapesten az Iskola nevű szórakozóhely pincehelyisége. Különösen szűk helyen kellett a zenekarnak elférni. Nem is tudom, hogy préselte be magát ide később például a Queen (a hely emlékének adózva ugyanis szinte minden neves együttes, zenekar, énekes, énekesnő fellépett itt a 70-es, 80-as években). Külön örültem annak, hogy nem volt tömeg, ugyanis szűk és sötét lépcső vezet le, a meglehetősen mélyen fekvő pincehelyiségbe s ilyen helyzetekben jelentkezik a klausztrofóbiám. A színpadon egy fiatalember gitár kíséretében a Stand By Me című Lennon-számmal igyekezte érzékeltetni a hely hangulatát a turistákkal... (Örültem amikor abbahagyta!)

            Fenti zárójeles megjegyzésemmel bevezettem azt, amivel a kedves Olvasó lehet, hogy nem fog egyetérteni velem. Ugyanis annak is örültem, hogy azokban a napokban, amikor Liverpoolban jártunk a Cavern Clubban nem lépett fel egyetlen „Beatles emlékzenekar” sem. És az utcában lévő más termekben sem játszottak Beatles számokat! A Beatles együttest ugyanis túlságosan szeretem ahhoz, hogy eltűrjem a különböző feldolgozásokat. A világból ki lehet kergetni például egy nyivákoló Yesteday átdolgozással (van belőle állítólag háromezer!) a legszörnyűbb pedig, amikor big band értelmezi át a liverpooli négyes zenéjét, telerakva a szerzeményt az eredetiben nem létező komplikált akkordokkal, egyedi hangszereléssel... Nem szeretem, mert ez ellentmond a Lennon-McCartney alapvető zene-filozófiájának, a Beatles hangzásnak. Ezért: Beatlest kizárólag csak eredetiben hallgatok.

            Folyt.köv.

You'll Never Walk Alone (2.)

Sejtem, hogy az olvasók többségét liverpooli beszámolómból a lényeg, a Beatles és az Anfield Road érdekli. Türelemre intenék, hiszen az előjáték csak fokozza az izgalmakat. Erről jut eszembe az újvidéki szomszédom, aki pornó-kompillációkat gyártott a türelmetleneknek: kivágott minden előjátékot és csak a „fűrészelést” vágta össze. Ez a megoldás hasonló, mint amikor focimeccsről csak a gólokat mutatják be. Holott tudnivaló, hogy a teljes élmény nem csak a gól, hanem az is, hogy mi történt előtte.

            Mi sem nyomultunk a repülőtérről egyenesen a Cavern klubba. És a belépőjegyünk a szombati meccsre is ekkor, érkezésünkkor, csak ködös ígéretként élt reményeinkben. Csak lassan, sorjában!

            Lakásunk Liverpool előkelő negyedének számító Crosby városrészben volt. A tenger parton. Lóci ennek külön örült, mert az immár rendszeresen jelentkező kínos tavaszi allergiáját a sós tengeri levegő feloldotta. Crosby arról nevezetes, hogy a tengerpartján, a homokos fövényen, 3,2 kilométer hosszúságban 100 drb egyforma, vasból kiöntött 189 cm magas (egyenként 650 kg súlyú!)  emberfigurát szórtak szét. 

A performansz abból az alkalomból készült, hogy 2008-ban Liverpool volt Európa kulturális fővárosa. Az életnagyságú szobrokat 2007 novemberében helyezték el, a figurákat Antony Gormley szobrász saját alkatára formázta. Az egészben csak az jelentett gondot, hogy a figurák anyaszült meztelen férfit ábrázolnak, a szobrokat nem Dávid méretű (4 cm-res), hanem méretesebb fütyi ékesíti, ezért kellemetlen, hiszen kisgyermekes családok is szívesen sétálnak a crosby-i tengerparton. Emiatt a parton lévő szobrokat gyakran felöltöztetik. Egyébként a tengerparton előkelő, újonnan épült villák sorakoznak, házigazdánk szerint itt laknak a dúsgazdag focisták (nem is Everton, vagy más munkásosztály lakta városrész egyhangú sivár sorházaiban).

A John Lennon repülőtértől viszonyítva Crosby fekvését úgy lehet érzékeltetni mint a Liszt Ferenc repülőteret (Liverpoolnak John Lennon, Budapestnek Liszt Ferenc – mindkettő zenész) a III. kerülethez. Tehát: ismerős reláció. Hasonlóan mint ahogy én szoktam repülőn érkező vendégeimnek, Alan is útközben, a városon áthaladva, ismertette Liverpool fő nevezetességeit (közben, persze mindenki tudja, aki Liverpoolba érkezik, hogy nem a Székesegyház, nem a .... hanem a Beatles a legfőbb nevezetesség). És hasonlóan, mint ahogy én is szoktam, mielőtt haza érkezünk, egy útközbe eső boltban bevásároltunk sörből és tekintettel a nem messze lévő Skóciára, skót nedűből is.

            Lóci is, én is – röviden fogalmazva – kommunikatív személyiségek vagyunk, szívesen és gyorsan barátkozunk, a pozitív viszonyulást és az optimizmust terjesztjük, és végső soron, tudunk muzsikálni is. Röviden fogalmazva és focinyelven szólva „letámadással, meredeken az első labdára” indítottunk, amire házigazdáink igencsak fogadókésznek bizonyultak. Ennek köszönhetően az esti Liverpool-Everton rangadóra már szívélyes barátságban, mintha legalább tíz éve ismernénk egymást, érkeztünk.

            Minden brit állampolgárnak családi hagyomány szerint, hasonlóan mint a szerbeknél a védőszent, tudvalevő, hogy melyik klubnak szurkol. A királyi család az Aston Villának, például. Házigazdáink is már előre tudatták: Alan Liverpool szurkoló, felesége Jani (ezt meg kell magyarázni: dzseninek kell ejteni és véletlenül sem szabad, a magyar férfi becenévvel felmerülő hasonlatosság kapcsán esetleg más kapcsolat gyanújával összekeverni) pedig Everton rajongó. Ugyanígy minden brit állampolgárnak van kedvenc pubja. A pub, lényegében kocsma, a rövidítés a public (nyilvános) meghatározásból ered, ugyanis léteznek zárt körű és nyilvános klubok.

            Liverpoolban az ötnapos tartózkodás alatt számos pubot kerestünk fel. Akár pályázhattunk volna Matolcsy-féle pályázaton tanulmány elkészítésére is „A liverpooli pubok a magyar honfoglalás tükrében, külön tekintettel a Kelet Afrikai országok jövő évi költségvetésének alakulására” címmel. Tiszteletünket tettük a legelegánsabb belvárosi puboktól kezdve a leglepusztultabb munkásosztály által látogatott iszoldákig.

            Házigazdáink törzshelye a nem messze lévő Brooke Hotel nevezetű vendéglátóipari létesítményben volt. Ez egy olyan tágas, előkelőbb pub, több teremmel, billiárd-asztallal, kerthelyiséggel. Itt mindenki mindenkit ismert, családtagként üdvözölt. Minden teremben nagy monitorokon keresztül lehetett követni a mérkőzést. Hogy ki kinek szurkolt nyilvánvalóvá vált az első Liverpool gól után: az Everton szurkolók ülve maradtak. A mérkőzés az LFC 4:0-és megalázó győzelmével ért véget, amiről a másnapi 72 oldalas Echo című helyi lap tíz oldalon tudósított (!!!). A lefújás után a Liverpool szurkolókkal együtt,

kellő alázattal elénekeltük, mintegy főpróbaként a szombati meccsre (amire még mindig nem tudtuk, hogy bejutunk-e) a You’ll Never Walk Alone himnuszt. Óriási ünnepség vette kezdetét, folyt a sör, az LFC szurkolók egymás nyakába borultak (a „kékek” szurkolói hallgatagon félrevonultak). Engem is kitörő örömmel átölelt egy helybéli angol menyecske, amitől meglehetősen kellemetlenül éreztem magam, hiszen láttam, hogy a „csávója” egy olyan, semmi jót nem ígérő kopasz fickó, mint amilyenek Budapesten a hajnali órákban referendum kérelem átadásakor szoktak sorakozni az országos Választási Bizottság irodája előtt... Végül az összeölelkezésből nem lett semmi baj, a kopasz csávóval le is fényképezkedtünk (a felvételt a barátnője készítette).

            Éjfél körül érkeztünk haza. Angliához képest rendkívül kellemes időjárási viszonyok közepette. A kertben még lenyomtunk egy-két sört (mintha a pubban már nem lett volna így is túl sok) és ekkor előálltam a javaslattal: magyarországi szokás, hogy a sört átvágják azzal a gömbalakú üvegbe töltött itallal, amit ajándékba hoztunk. Előkerült az Unicum. Átvágtuk.

            Másnap reggel a házigazdák Hard evening’s night fílinget említettek, de nem rosszhiszeműen. Jan igazi angol reggelit készített (tükörtojás, sült szalonna, sült kolbász és bab). Alan pedig hazaugrott értünk, hogy kocsival bevisz a belvárosba.

            Roll up!

Kezdődik az igazi fűrészelés a folytatásban.