Fejvadász

A rendőrség hivatalos honlapján létezik egy alportál, ahol nyilvános körözéseket közölnek. Az alportál két fő rovatból áll: személy és dolog. Mint ahogy a rendőrség által használt hivatalos nyelvezetre egyébként sem jellemző a tömör, egyszerű és érthető fogalmazás („Meg vagyok értve?”), az „egyedi azonosítóval nem rendelkező dolog körözése” alatt sem teljesen világos, hogy mit is keresnek. Dolgot, mint munkát, persze nem. Ez a szerencsétlen „passe-partout” kifejezés, amit sokan az „izé” szinonimaként használnak, ha indokolt, ha nem, itt bűnügyi, büntető-jogi értelmében jelentkezik.  Miután az ember elolvassa, hogy mi minden szerepel a listán, kénytelen egyetérteni a cím megfogalmazójával, hogy egyszerűbben megfogalmazott gyűjtőcímet nehezen lehet kiötölni.

            Elsősorban és legnagyobb számban ellopott festményeket, műtárgyakat (szobrokat is, persze nem életnagyságú Petőfi-, vagy lovas Kossuth-szobrot) és ékszert. De a „dolgok” között akad fűnyíró (Pakson lopták el), Seiko karóra (Szigetszentmiklós), több kerékpár, alumínium felni is. Aki ezek közül valamire felfigyel – ha olyan valaki nyírja a füvet, aki eddig kaszálta, már gyanús lehet – a leírásban szerepel hol, melyik rendőrségen tehet bejelentést.

            A dolgoknál érdekesebbek a személyi körözések. A listán személyi adatokon kívül az esetek túlnyomó többségében láthatjuk a delikvens fényképét is és a bűncselekményt, aminek gyanújával körözik. Az okok között vezet a betörés, lopás, rablás, de jelentkezik a zsarolás is, Keszthelyen pedig egy személyt járművezetés ittas állapotban vétség miatt körözi a rendőrség (közben ismert a lakcíme, előbb-utóbb, ha kijózanodik, csak hazamegy, nem?).

            A fenti csoportba tartozó személyek és az általuk elkövetett bűncselekmények között csemegéznek a kereskedelmi híradók szerkesztői, egy kis szerencsével egyik-másik „szereplő” (már-már celeb) akár vezető hírként jelentkezhet fő műsoridőben. Még emlékezem arra az elavult, túlhaladott, senkit-sem-érdeklő híradó-struktúrára, amikor a napi eseményeket a külpolitikával kezdték. „John Kennedy amerikai elnök ma a Fehér Házban fogadta Josip Broz Tito jugoszláv vezetőt...” vagy „Ronald Reagen amerikai elnök ma délelőtt Gorbacsov szovjet pártvezetővel a SALT II. Egyezményről tárgyalt telefonon...” helyett „T. Renátó a múlt kedden miután kalapácsra hasonlító tárgyal fejbe verte P. Rozália kisnyugdíjast magával vitte a nyugdíjból fennmaradt 2650 forintot, egy régen nem használt zöld színű női kerékpárt és az udvaron talált három alumínium felnit” típusú híradásra szoktatták át a szerkesztők a nézőket. Igazuk is van, kit érdekelt már akkor is a SALT II Egyezmény, meg hogy Mitterrand francia elnök új miniszterelnököt nevezett ki. („Egyáltalán, ki az a De Gaulle, Willy Brandt, Allende? A Vas lady meg a Bíró Ica, nem?”) Rögtön megjegyzem, hogy nem ez a struktúra-váltás az írásom tárgya és aki most kitalálja, hogy hova fogok kilyukadni a végén, vendégem egy általa választott italra...

            Súlyos bűncselekmények esetében a rendőrség nem csak a honlapján, hanem a tájékoztatási eszközökben is közzéteszi a körözési adatokat. Rendkívül súlyos esetekben pedig akár jutalomdíjat is közölnek az esetleges nyomravezetőnek. A tarifa általában egy milliónál szokott indulni (forintban), de volt rá példa, hogy jelentősebb összeget is készek voltak rááldozni az ügyre a nyomozás és az elfogás érdekében.

            A mi korosztályunk, aki (Jugoszláviában) a mozikban és a tévékben is számtalan western filmet megnézett, ezeken az alkotásokon keresztül megismerkedhetett egy specifikus foglalkozással, amivel állítólag az amerikai történelem egy időszakában nem kevesen keresték kenyerüket. Belovagolt, például Clint Eastwood egy verandás faházakból álló városba, a Sheriff-iroda előtt megállt és átnézte a faliújságot. Ehhez elegendő volt hat betű (wanted) és a számok ismerete (nem mintegy, hogy ezer, vagy tízezer dollár). A hirdetményen, hasonlóan, mint a rendőrségi portálon, látható volt a körözött személy fényképe is (az egy filmben sem derült ki, mikor, ki fényképezte le és hogyan printelte ki a fényképet) és az alján a felirat: dead or alive (élve vagy holtan). A klasszikus fejvadász nem pepecselt az adatok rögzítésével, letépte az eredeti nyomtatványt és nekilátott a munkának. A film dramaturgiája szerint többé-kevésbé tudta merre kell az illetőt keresni, előbb-utóbb rá is lelt, a forgatókönyvíró fantáziájának függvényében előbb-utóbb le is lőtte (a felkínált lehetőségek közül „dead”-re klikkelt). A holttestet, mint egy zsák árpát, vagy kikirikit, átdobta a körözött személy lovának nyergén, visszatért a vérdíjat kitűző intézmény elé, lazán a porba lökte a „dead” állapotban lévő körözöttet, bemutatta a megbízólevélként használt wanted című nyomtatványt és átvette a feltüntetett összeget.  

            A fejvadász szakma később, mint minden szakma, haladt a korral, módosult, csiszolódott. Az egyik ágazat a bérgyilkosságra szakosodott, ahol a végrehajtó a munka tárgyát nem faliújságról, vagy rendőrségi portálról, hanem konkrét és diszkrét megbízótól kapja és nincs „alive” opció. A másik ágazat pedig csúcsmenedzsereket keres cégek élére.

            Szinte hihetetlen, pedig igaz – a Kennedy gyilkossággal kapcsolatos dokumentumok egy részének közzététele után derült ki a minap – hogy az az amerikai hárombetűs szervezet, amely külföldi témákban tevékenykedik, a kubai helyzet kapcsán 1964-ben, komolyan foglalkozott a következő ötlettel. Operation Bounty (fejdíj) keretében röpcédulákat dobáltak volna ki a szigetország felett, amely hasonlóan mint a western filmekben, tartalmazta volna az árjegyzéket: kormánytisztviselő megöléséért 100 ezer dollár, valamilyen osztályvezető likvidálásáért 57.500 dollárt ajánlottak fel... Amilyen eszement az ötlet, még az sem kizárható, hogy a röpiratokat nem spanyol, hanem angol nyelven nyomtatták volna ki (wanted). A terv részletei előttem nem ismertek így nem tudom, hogyan képzelték el például a kifizetést? (Bekopog a camarada a gringo nagykövetségen „Buenos dias, hoztam a lovamon egy osztályvezetőt. Az 58 ezerből visszaadhatok pesóban is?”)

            A kubai titkosszolgálat szerint Castro ellen 638 merényletet kíséreltek meg. Végül természetes halállal hunyt el. És szinte biztos, hogy semmi köze nem volt JFK elleni (egyetlen) sikeres merénylethez.  Viszont olyanoknak igen, akik miatt az amerikai elnök még mindig nem közölhette a teljes dokumentációt. Pedig törvény kötelezi rá.

            

Farkasnyúzó

Az egyik legócskább élcelődés valakinek a nevén, vezetéknevén szellemeskedni. Intelligens ember ilyent nem tesz, de mindig akad olyan bunkó, akinek felvillan a „Poén!” lámpa az agyában, amikor nem mindennapi, furcsa, magában bohó vagy kétértelmű nevet hall bemutatkozáskor. Magam is megtapasztaltam ezt a helyzetet, főleg délszláv környezetben, amire a következőképpen szoktam reagálni: „Ha-ha-ha (ironikusan), nagyon vicces!” Majd visszakérdezek: „Mit gondol, az elmúlt évtizedek során hányszor kellett önhöz hasonló szellemes emberektől fogadni ezt a poénkodást?"”Ha fizikailag nem túl erős az illető esetleg még hozzáteszem: „A riposzt tükrözi a szellemi szintet”.

            Ha már a délszlávokat említettem: köztudott, hogy a délszláv vezetéknevek többnyire –ić –re végződnek, Vajdaságban gyakori az –ov, - ev végződés, hasonlóan mint a macedónoknál, bolgároknál, ahol a – ski végződés is jellemző. Vannak viszont egészen furcsa és sok esetben mókás vezetéknevek, amelyek első sorban a likai vagy Likából származó (Vajdaságban „lícsányoknak” nevezi őket a köznép) szerbeknél észlelhető. Például a Gaće. Minden elismerésem a Belgrádi tévé egykori ismert újságírónője (manapság a Novi Magazin c. lap főszerkesztője) Nadežda Gaće iránt, aki közszereplése ellenére nem változtatta meg – hasonlóan mint a magyar nyelvben, alsóneműt jelentő vezetéknevét – számolva számos szellemeskedés kellemetlenségével, hű maradt apja és elődei vezetéknevéhez. (Zárójelben jegyzem meg, hogy Lika legnevesebb szülöttje Nikola Tesla. Akinek a neve szintén nem  –ić –re végződik, és akit a szerbek is meg a horvátok is, magukénak vallanak).

            Egy igazi „licsány” mesélte el egyszer az ottani furcsa vezetéknevek eredetének történetét. Ha nem fedi a valóságot, az ő lelkén szárad. Mint ismeretes arra a vidékre Mária Terézia telepített megtermett, harcos szerbeket a Monarchia határainak védelme céljából, akik ennek fejében jelentős privilégiumokat is kaptak, például adómentességet. Egy idő után Bécsben úgy határoztak, hogy megszüntetik a szerb határőrök, családjaik, leszármazottaik adómentességét, annál is inkább, mert háború se nagyon volt, a szerbeknek nem volt kivel hadakozni. Elrendelték hát, hogy minden –ić –re végződő családnak megszűnik minden privilégiuma. Erre a licsányok azzal válaszoltak, hogy megváltoztatták vezetékneveiket, sőt, megtréfálják a helytartókat és sok esetben viccesnek szánt vezetékneveket diktáltak be összeíráskor. Ezek a vezetéknevek ma is léteznek. A gyakoriabbak közül sorolok fel néhányat (magyar fordítással): Divjak vagy Divljak (vadember), Bubanj (dob), Zec (nyúl), Zaklan (lemászárolt), Kuga (pestis) vagy még furcsábbak: Bjelobrk (őszbajszú), Pletikosa (aki a haját fonja), Vukoder (farkast nyúzó), Vukobrat (farkas fivére), Guzina (a guza-segg szóbol ered), Masnikosa (zsíros hajú)... Az, aki a Basta vezetéknevet kiötlötte, lehet, hogy az olaszoktól hallotta az „elég volt!” jelentésű szót.

            Mint ahogy kellemetlen közölni a Bugyi falu lakosainak is, hogy hova valósiak, sokan azok közül, akik kellemetlenül hangzó vezetéknevet viselnek megváltoztatják azt (a bugyiak pedig elköltöznek, például Pornóapátiba vagy Nyalkába?). Ami érthető is, magam is ismerek ilyen személyeket. Az egyik barátom vezetékneve a férfi nemi szervre asszociált, megváltoztatta. Az is logikus, hogy valaki, akit például Thököly Istvánnak hívnak nevét Thököly Márkra változtatja (mert a Márk menőbb az Istvánnál)...

            Mindez pedig annak kapcsán jutott eszembe, hogy az ablakon keresztül látom: a cinegék őszi nagy beszerzést végeznek, a teraszunk egy mélyedésébe hordanak különböző magokat, élelmet a téli, zimankós napokra. El tudom képzelni, hogy az „átkos” alatt hányan szellemeskedtek Czinege Lajos hadseregtábornok vezetéknevével, aki 24 éven keresztül volt a Magyar Népköztársaság honvédelmi minisztere. Már az is bohókás, hogy a hadsereg első emberének vezetékneve erre a piciny, jámbor madárkára utal. Meg a c(z)inege cipőjére. Ami valószínüleg 44-es volt. 

Baljós nap 710 éve

1307 október 13, péntek. Ezen a napon IV. (Szép) Fülöp francia király egy összehangolt, titkos akció során gyakorlatilag megsemmisítette a Templomos Lovagrendet. Letartóztatták az országban tartózkodó valamennyi lovagot és lefoglalták a rend összes ingó és ingatlan vagyonát. A lovagok ellen koholt vádak alapján eljárás indult, a keresztény egyház meggyalázása miatt, a börtönökben kínzásokkal kényszerítették őket, hogy beismerjék „bűneiket” majd sokukat elevenen elégették. Máglyahalált halt a rend utolsó nagymestere Jacques de Mollay is. Azóta baljós nap a péntek 13. Ha október 13. napja péntekre esik, akkor különösen...

            Ha már megemlítettem ezt a 710 évvel ezelőtt történt eseményt, az alábbiakban egy kicsit bővebben összefoglalom a körülményeket, hátha nem mindenki naprakész a történelem e korszakával és nincs kedve az interneten keresgélni.

A Templomos lovagrendet keresztes lovagok alapították meg 1118-ban és sikerült a pápánál kieszközölni rendkívül széles körű privilégiumokat, mint ahogy manapság mondanánk: teljes cselekvési és működési autonómiáját minek során senki másnak, csak a mindenkori pápának tartóztak felelősséggel. Mentesültek a helyi adók fizetése alól, nem fizették a kötelező egyházi tizedet sem fütyültek a püspökökre, királyokra közben Európa szerte terjeszkedtek. A templomosok a XIII. század közepéig óriási vagyont szereztek, a kor leggazdagabb hatalmát képezték és az egész kontinenst behálózták. Vagyonuk egy kisebb része adományokból származott, a jelentősebb része kereskedelemből és pénzügyi tranzakciókból. Volt saját flottájuk a Földközi tengeren és hitelezéssel is foglalkoztak. Pápák, királyok, főnemesek ha pénzügyileg megszorultak, hozzájuk fordultak. Állítólag nem számoltak fel THM-et, mert azt vallották, hogy a pénzügyi nyerészkedés, a kamat, összeegyezhetetlen a keresztény erkölccsel (ehhez tartják magukat a mai kereskedelmi bankok is), de hogy így volt-e... Érdekes megemlíteni, hogy ők alkalmazták először a hitelkártya lehetőségét is: akik elővigyázatosságból nem kívántak kp-vel utazgatni pénzüket elhelyezték valamelyik templomos fiókban, erről kaptak egy bizonylatot és ahol szükségük volt pénzre, akár helyi valutában, a legközelebbi templomos létesítménynél felvehették. A vagyon náluk volt a legmegbízhatóbb helyen, így például VII. Lajos amikor 1146-ban keresztes háborúba indult az állami kincstárt ennél a keresztény harcos szerzetesrendnél, a templomosoknál helyezte el megőrzésre. Érdekességként megemlítem, hogy egyes források szerint vagyonuk egy része – na most fogódzkodjanak! – Amerikából eredt! Nem a Rotchildéknál vették fel, hanem onnan hoztak át aranyat! Az elmélet szerint ugyanis a templomosok már Kolumbusz előtt jártak „odaát”. Ennek egyik bizonyítékát a skóciai Rosslyn kápolnában találjuk. A kápolna összefüggése a templomosokkal egy másik (hosszú, szövevényes, de érdekes) történet amibe ezúttal nem bonyolódnék bele, de tanúsítom, mert saját szememmel láttam, amikor ott jártam, hogy a kápolna díszítésében például kukorica és aloé kaktusz virágok láthatóak a többek között. A Rosslyn jóval Amerika hivatalos felfedezése előtt épült, az említett növények pedig egyértelműen az új kontinensről származnak.

Mint ahogy az országokkal, államokkal, királyságokkal gyakran megesik, Franciaország is pénzügyi nehézségekbe keveredett, az adósság jelentős részét a Világbank elődje, a templomosok jegyezték. A „szép” becenevű francia király ezért egy „eredeti”, drasztikus megoldáshoz folyamodott: felszámolja a hitelezőt, akinek a hatalma és befolyása egyébként is jócskán a begyében volt. Ürügyet, okot, kifogást mindig lehet találni. És lehetett-e nagyobb bűn a XIV. század elején, mint a kereszténység meggyalázása? Hogy az akciónak nagyobb súlya legyen IV. Fülöp a befolyása alatt lévő V. Kelemen pápát is bele kívánta rángatni a templomosok elleni hadjáratba. A pápa tudván, hogy a templomosokra vonatkozó rágalmak nagy része alaptalanok, hogy olyanok terjesztik, akiket magaviseletük, fegyelmezetlenségük miatt eltávolítottak a rendtől, először ellenállt, de a francia király megzsarolta és 1307 augusztus 24-én Kelemen belegyezett, hogy induljon egy vizsgálat. A vizsgálat tárgya eretnekség, istenkáromlás és fajtalanság volt.

Az arrogáns Fülöp nem várta meg a pápai vizsgálat eredményét. Szeptember 14-én szigorúan titkos parancsot adott ki, hogy szervezzék meg a rajtaütést, ami október 13-án következett be. A titoktartás és az összeesküvés tökéletesnek bizonyult, a templomosok semmire sem gyanakodtak. Nagymesterük, Jacques de Mollay mit sem sejtve október 12-én Párizsba érkezett, hogy részt vegyen a király sógornőjének, Catherine de Courteney temetésén, a Nagymestert rangjához illően a kellő tisztelettel fogadták. Majd másnap hajnalban letartóztatták és a templomosok által korábban épített Temple tömlöcébe vetették.

Azon a pénteken, október 13-án, egyes források szerint mintegy 15 000 lovagot (más források szerint jóval kevesebbet) tartóztattak le és az elkövetkező hónapokban a templomosok üldözése kiterjedt Európa más vidékeire is. Közülük sokan máglyahalált haltak, az egyik legszörnyűbb kivégzésre 1310 május 12-én került sor Párizsban, amikor egyszerre 44 lovagot égettek el elevenen. A pápa hivatalosan 1312 március 22-én oszlatta fel a Templomos lovagrendet és a rend vagyonát a johannitáknak juttatta volna, de a vagyon jelentős részére ekkor már Fülöp rátette a kezét.

Jacques de Mollay is a máglyán végezte, 1314 március 18-án, Párizsban. Kivégzése előtt elátkozta V. Kelemen pápát, IV. Fülöp királyt és Nogaret nevű főinkvizítort. „Isten tudja, hogy ki vétett, kinek van igaza, megbünteti a vétkeseket és megbosszulja halálomat” – mondta a legenda szerint a templomosok utolsó nagymestere és Isten ítélőszéke elé idézte egy éven belül a vétkeseket.

IV. Fülöp francia király 1314 november 29-én 46 éves korában hunyt el. Vadászaton baleset érte, lebénult majd elhunyt.

V. Kelemen pápát 50 éves korában, 1314 április 20-án érte a halál. A legenda szerint a palotának abba a szárnyába, ahol felravatalozták villám csapott, a lángokat addig nem tudták megfékezni, amíg az épületszárny a pápa holttestével teljesen le nem égett.

Verda

Vezetői jogosítványomat, a „vozácskát” 1976 őszén szereztem meg. (Ízlelem: ez az ige nem a megfelelő, mert a mai korban elterjedt a kétes egyetemi diplomák– komolyabb összeg, összeköttetés vagy közéleti pozíció esetén akár dr. cím – megszerzése. Én viszont becsületesen vizsgáztam le, ha netalán a vizsgáztató bizottságnak felajánlottam volna némi kp-t a biztos siker érdekében, azt hiszem azon nyomban elküldtek volna. Tisztességesebb világban éltünk...). Bejegyzésem nem a jogsi megszerzésének körülményeiről szól, noha ez a téma is megérne egy írást, hanem a verdáimról.

            Az első személygépkocsi amibe a jogosítvánnyal átülhettem az autóiskolás „Fityóból” a családi Fiat 125-ös volt. Kétszer két négyzetlámpás, ötsebességes, eredeti olasz fürge autó. Rajta tapasztaltam meg mit jelent, amikor 130-as sebességnél kidurran az első kerékabroncs. Szerencsére, szemközt nem jött senki a Törökbecse-Novo Milosevo úton, mert a defekt átvágott a szemközti oldalra és időbe tellett amíg megzaboláztam a száz olasz csődört.

            Első saját autóm mi más, mint a jugoszláv nemzeti kisautó, egy „Fityó” volt. Fehérként vásároltam, a rendszámtábla páratlan számmal végződött, 727- re (mint a Boeing) ami a jugoszláv valóság egy időszakában fontos szerepet játszott, ugyanis üzemanyag takarékosság miatt az országban páros-páratlan rendszert vezettek be: hétfő-szerda-pénteken a páratlan számmal végződő rendszámtáblával rendelkező autók közlekedhettek, a kedden-csütörtökön-szombaton a páros számúak. Vagy fordítva. A lényeg, a családnak 0-val végződő (930) és párosnak számító autója volt így tehát esetünkben az olajtermelő sejkeket nem ért veszteség. A Fiatot meglepetésszerűen Boja Feri barátom egy alkalommal átfestette zöldre. Otthagytam ugyanis nála az autót, hogy beállítsa a gyújtást (talán mondanom sem kell, hogy a „Fityó” nem rendelkezett elektronikus üzemanyag adagolóval), közben festett valami gépkocsit, maradt zöld festéke és új fényezést kapott a kocsim (még két fehér csíkot is ragasztott rá, amikor egy ízben feljöttem vele Magyarországra Újpesten majdnem megdobáltak a hivalkodó zöld-fehér kombináció miatt). A „zöldike” végkimerülésig szolgált, akkor váltam meg tőle, amikor olyan mértékben szétette a rozsda az alját, hogy vezetés közben nem csak az előttem lévő utat, hanem az alattam lévő talajt is láttam.

            Emma feleségem menyasszonyként összetáncolt egy jó állapotban lévő „Stojadinra” valót (Zastava 101). Ez volt az első családi autónk, egy ízben megtréfált bennünket, beragadt a dudája (helyesen a KRESZ szerint talán kürt?) és dudaszóval haladtunk át Temerin véget nem érő főutcáján. Megmaradt emlékezetemben, hogy 1986 február 9-én, vasárnap reggel, amikor elindultam Becséről Zentára, hogy meglássam az éjjel született Lóci fiamat, akkor váltott át a kilométer órája 99.999-ről 100 000-re.

            Az első nagyobb minőségi váltás akkor következett be, amikor, hirtelen adódott alkalmat kihasználva vettünk egy Golfot. Lényeges különbséget jelentett a Sztojkó után.

            Magyarországon az első személygépkocsi szintén egy alkalmi vétellel került hozzánk: Algéria távozó nagykövete nem találta alkalmasnak, hogy a megkímélt állapotban lévő, garázsban tartott, rendszeresen szervízelt Renault 21-el utazzon haza Afrikába és jutányos áron eladta.

            A későbbi évek során törekedtünk arra, hogy némi hozzáfizetéssel vagy hitellel, a nem túl régi járgányt újra, vagy újszerűre cseréljük. Mindeddig.  A nyáron ugyanis egy alkalmi vétel során a meglévő (Citroen Picasso) autónkat egy márkásabb, de idősebb személygépkocsira cseréltük.

            A limuzin motorházának elején egy körben egy háromágú csillag célozza be az egyenes irányt és sötétkék színű. Már a színe megtetszett, mert nem a fekete, hanem a sötétkék az igazán előkelő szín (francia és olasz úriemberek ha ünneplő öltönyt öltenek ez a választásuk, a fekete csak szmoking esetében jön számításba). A korával pedig nagyon együtt tudok érezni. A karosszériája nem makulátlan, mint az enyém sem. Az évek során az embert és az autót is érik olyan sérülések, melynek nyomai megmaradnak. A sérülésekre a fiatalabbak az érzékenyek, ebben a korban viszont egy-két esetleges újabb horzsolódás elfér a régiek mellett. A lényeg, hogy a vitális alkatrészek (szív, motor, tüdő, agyműködés, kormányszerkezet, máj, fék, vese, lengéscsillapító, gyomor, váltó, kuplung) jól működnek és az ember igyekszik ezekkel kíméletesen is bánni, odafigyelni állapotukra. Ha valami rendellenességet észlel, időben orvosolja, remélve, hogy nagyobb műtétre nem fog sor kerülni. Megtörténik, hogy jelentkezik valami kisebb, bosszantó nyavalya (gyomorégés, kontakthiba) ami úgy magától el is múlik. Természetesen, vigyázunk a részletekre, ha beköszönt a zimankó, vastagabb és recés talpú lábbelit, gumiabroncsot használunk, amit a nyári melegekben már nem viselünk, hanem könnyű mokaszinra váltunk vissza. Időnként olajt kell cserélni és leellenőrizni a fékeket, hogy se az autó, se az ember ne fusson bele kellemetlen helyzetekbe.

Kellemes érzés tapasztalni, hogy a tömegben, forgalomban a név bizonyos tekintélynek örvend. Lényegében az egyetlen kifogás, ami ér bennünket: a fogyasztás. Valamit valamiért. Én sem tértem át az ú.n. kíméletes és egészséges táplálkozásra, a különböző müzlik és a vega kaja nem tud kielégíteni, éhesen nem funkcionálok.