Verda

Vezetői jogosítványomat, a „vozácskát” 1976 őszén szereztem meg. (Ízlelem: ez az ige nem a megfelelő, mert a mai korban elterjedt a kétes egyetemi diplomák– komolyabb összeg, összeköttetés vagy közéleti pozíció esetén akár dr. cím – megszerzése. Én viszont becsületesen vizsgáztam le, ha netalán a vizsgáztató bizottságnak felajánlottam volna némi kp-t a biztos siker érdekében, azt hiszem azon nyomban elküldtek volna. Tisztességesebb világban éltünk...). Bejegyzésem nem a jogsi megszerzésének körülményeiről szól, noha ez a téma is megérne egy írást, hanem a verdáimról.

            Az első személygépkocsi amibe a jogosítvánnyal átülhettem az autóiskolás „Fityóból” a családi Fiat 125-ös volt. Kétszer két négyzetlámpás, ötsebességes, eredeti olasz fürge autó. Rajta tapasztaltam meg mit jelent, amikor 130-as sebességnél kidurran az első kerékabroncs. Szerencsére, szemközt nem jött senki a Törökbecse-Novo Milosevo úton, mert a defekt átvágott a szemközti oldalra és időbe tellett amíg megzaboláztam a száz olasz csődört.

            Első saját autóm mi más, mint a jugoszláv nemzeti kisautó, egy „Fityó” volt. Fehérként vásároltam, a rendszámtábla páratlan számmal végződött, 727- re (mint a Boeing) ami a jugoszláv valóság egy időszakában fontos szerepet játszott, ugyanis üzemanyag takarékosság miatt az országban páros-páratlan rendszert vezettek be: hétfő-szerda-pénteken a páratlan számmal végződő rendszámtáblával rendelkező autók közlekedhettek, a kedden-csütörtökön-szombaton a páros számúak. Vagy fordítva. A lényeg, a családnak 0-val végződő (930) és párosnak számító autója volt így tehát esetünkben az olajtermelő sejkeket nem ért veszteség. A Fiatot meglepetésszerűen Boja Feri barátom egy alkalommal átfestette zöldre. Otthagytam ugyanis nála az autót, hogy beállítsa a gyújtást (talán mondanom sem kell, hogy a „Fityó” nem rendelkezett elektronikus üzemanyag adagolóval), közben festett valami gépkocsit, maradt zöld festéke és új fényezést kapott a kocsim (még két fehér csíkot is ragasztott rá, amikor egy ízben feljöttem vele Magyarországra Újpesten majdnem megdobáltak a hivalkodó zöld-fehér kombináció miatt). A „zöldike” végkimerülésig szolgált, akkor váltam meg tőle, amikor olyan mértékben szétette a rozsda az alját, hogy vezetés közben nem csak az előttem lévő utat, hanem az alattam lévő talajt is láttam.

            Emma feleségem menyasszonyként összetáncolt egy jó állapotban lévő „Stojadinra” valót (Zastava 101). Ez volt az első családi autónk, egy ízben megtréfált bennünket, beragadt a dudája (helyesen a KRESZ szerint talán kürt?) és dudaszóval haladtunk át Temerin véget nem érő főutcáján. Megmaradt emlékezetemben, hogy 1986 február 9-én, vasárnap reggel, amikor elindultam Becséről Zentára, hogy meglássam az éjjel született Lóci fiamat, akkor váltott át a kilométer órája 99.999-ről 100 000-re.

            Az első nagyobb minőségi váltás akkor következett be, amikor, hirtelen adódott alkalmat kihasználva vettünk egy Golfot. Lényeges különbséget jelentett a Sztojkó után.

            Magyarországon az első személygépkocsi szintén egy alkalmi vétellel került hozzánk: Algéria távozó nagykövete nem találta alkalmasnak, hogy a megkímélt állapotban lévő, garázsban tartott, rendszeresen szervízelt Renault 21-el utazzon haza Afrikába és jutányos áron eladta.

            A későbbi évek során törekedtünk arra, hogy némi hozzáfizetéssel vagy hitellel, a nem túl régi járgányt újra, vagy újszerűre cseréljük. Mindeddig.  A nyáron ugyanis egy alkalmi vétel során a meglévő (Citroen Picasso) autónkat egy márkásabb, de idősebb személygépkocsira cseréltük.

            A limuzin motorházának elején egy körben egy háromágú csillag célozza be az egyenes irányt és sötétkék színű. Már a színe megtetszett, mert nem a fekete, hanem a sötétkék az igazán előkelő szín (francia és olasz úriemberek ha ünneplő öltönyt öltenek ez a választásuk, a fekete csak szmoking esetében jön számításba). A korával pedig nagyon együtt tudok érezni. A karosszériája nem makulátlan, mint az enyém sem. Az évek során az embert és az autót is érik olyan sérülések, melynek nyomai megmaradnak. A sérülésekre a fiatalabbak az érzékenyek, ebben a korban viszont egy-két esetleges újabb horzsolódás elfér a régiek mellett. A lényeg, hogy a vitális alkatrészek (szív, motor, tüdő, agyműködés, kormányszerkezet, máj, fék, vese, lengéscsillapító, gyomor, váltó, kuplung) jól működnek és az ember igyekszik ezekkel kíméletesen is bánni, odafigyelni állapotukra. Ha valami rendellenességet észlel, időben orvosolja, remélve, hogy nagyobb műtétre nem fog sor kerülni. Megtörténik, hogy jelentkezik valami kisebb, bosszantó nyavalya (gyomorégés, kontakthiba) ami úgy magától el is múlik. Természetesen, vigyázunk a részletekre, ha beköszönt a zimankó, vastagabb és recés talpú lábbelit, gumiabroncsot használunk, amit a nyári melegekben már nem viselünk, hanem könnyű mokaszinra váltunk vissza. Időnként olajt kell cserélni és leellenőrizni a fékeket, hogy se az autó, se az ember ne fusson bele kellemetlen helyzetekbe.

Kellemes érzés tapasztalni, hogy a tömegben, forgalomban a név bizonyos tekintélynek örvend. Lényegében az egyetlen kifogás, ami ér bennünket: a fogyasztás. Valamit valamiért. Én sem tértem át az ú.n. kíméletes és egészséges táplálkozásra, a különböző müzlik és a vega kaja nem tud kielégíteni, éhesen nem funkcionálok.