2018. március 30., péntek

Pedeset godina



Sa nekoliko godina zakašnjenja, u drugoj polovini 60-ih godina su se pojavili i u mom rodnom gradu, u Bečeju (neka izvine oni sa izraženim nacionalnim osećajem, koji su na mađarskom prekrstili naziv mog voljenog grada, gde sam se rodio i odrastao u Stari Bečej  - Obeče – za mene ostaje Bečej) momci sa dužom kosom. Bit-generacija je stigla i do nas. Naravno, kosa još nije bila do ramena – to je usledilo sa rokerima 70-ih godina – već samo malo duža, preko ušiju, sa šiškama poput „Bitls-frizura”. Sećam se, babe su bile najviše užasnute (one se više nisu sećale da se takva frizura nosila i krajem XIX. veka), pogotovu, kada su ugledale odlazeći sa pijace u Zelenoj ulici parove, gde su devojke bile, prema tadašnjoj nonkomformističnoj evropskoj modi kratko ošišane i postavljale su klasično pitanje: „Ko je muško, a ko žensko?”.

            Osećaj života 60-ih godina, čija se ležernost ne može opisati rečima, se brzo žirila. I u Bečeju su se pojavili i prve zvezde. Među njima Đerđ Kulundžić, zvani Đusika. Koji je svirao na električnoj gitari i pevao. Osim toga posedovao je svojevrstan „lenonovski” humor, što je takođe nemoguće objasniti današnjoj generaciji (treba poslušati interjue koje su Bitlsi svojevremeno davali...). Đusika je bio taj, koji je mogao da mazne bilo koju „ribu” u Bečeju. Lična uspomena: 1969 godine sam imao 13 godina i bio sam tajno i beznadežno zaljubljen u jednu bečejsku lepoticu, koja nije bila kratko ošišana, nosila je konjski rep, što je takođe bilo u modi. Bilo je veliko razočarenje kada sam video kako je „naš Bitls” na korzou, gde se pojavio sa svojom „Vespom” posle nekoliko reči razgovora pokupio Nju i odvezao prema Tisi. Na osnovu kasnijeg razvoja događaja moglo se zaključiti (pošto se nisu pojavljivali zajedno) da je to bila avantura jedne večeri. Inače Đusika je bio jedini Bečejac, koji je čuo Bitlse uživo, na koncetu u Beču.

            Đusika je svirao u gimnazijskoj grupi „Suze”, a kasnije je postao član vodećeg bečejskog benda, koji je nastupao na redovnim igrankama subotom u Donjem gradu, nedeljom u Omladinskom. Na tim igrankama je bila prisutna čitava bečejska omladina, bez obzira na nacionalnu pripadnost i mesta stanovanja, najmanje 1000 ljudi po igranci. Orkestar se na srpskom zvao „Sveci”, na mađarskom „Anđeli”. Razlog je taj, što je grupa uzela naziv prema tada veoma popularnoj engleskoj TV-seriji sa Rodžer Murom u glavnoj ulozi „Saints”. A Jugoslaviji je naziv tačno preveden, na mađarskoj televiziji, iz meni nepoznatog razloga korišćen je neprecizan prevod: anđeli.

            Slučaj Đusike i tajno obožavane Lepotice mi je jasno dao do znanja: u „barenju devojaka” muzičari imaju prednost u startu. Da li je to bio povod, ili samo jednostavno obožavanje nove muzike i novog trenda, ne znam, sve u svemu, 1968-e godine su učenici  Osnovne škole „Sever Đurkić” iz Bečeja, Ištvan Orčik, Šandor Međeri i Ištvan Blažanik odlučili da osnuju orkestar. Sa početničkom opremom i sa pridruženim članovima to se i ostavrilo, ali pošto je Bečej bio zauzet i nivo traženog kvaliteta bio visoko postavljen, momci su prve nastupe imali u Bačkom Petrovom Selu. Grupi su dali naziv „Sygma”. Jezički nepravilno i po mađarskom i po srpskom pravopisu. U grupi je došlo do odlučujećeg preokreta, kada se momcima, u svojstvu orguljaša, pridružio sin jednog od najbogatijeg bečejskog zanatlije, Laslo Butaš, sa diplomom Muzičke akademije. Grupi je puno značilo njegovo akademsko poznavanje muzike, ali još više  sledeći detalj: čika Butaš, najpoznatiji i nabolji vulkanizer u Bečeju je upitao momke, da li ozbiljno misle sa tom muzikom, jer on zna da bez alata nema zanata i ponudio da će da pozajmi potrebne pare da kupe opremu, koja je trenutno najbolja u svetu. Čika Butaš je verovatno proverio koliko „anđeli” zarađuju po večeri (po nastupu, po glavi više nego što je bila prosečna mesečna plata) i znao je da će se investicija isplatiti.

            Na najveći praznik bivše Jugoslavije, za 29. novembar 1969. godine, kada je uvek bilo najviše mase na igrankama po svemu sudeći previše prepotentni „Anđeli” (gde je inače i Đusika svirao) počinili su kobnu grešku. Udovoljili su molbi mlade i nepoznate grupe „Sygma” da odsviraju jedan blok od 45 minuta. „Anđeli” su kontali: Sigmaši ne traže lovu za nastup, znači pare ostaju njima, a manje treba svirati. Nisu računali sa tim da će „Sigmaši” doneti i postaviti najsavremeniju opremu (pored koje je njihovo bilo amatersko) i odsvirati blok sastavljen od britanskih i američkih hitova, što „Anđeli” nisu svirali. Takvu vrhunsku opremu je bečejska publika (pa i šire) do tada videla samo na fotografijama magazina „Džuboks”. „Sigmaši” su oduševili publiku i u roku od nekoliko nedelja „Anđelima” je pala zvezda. „Sygma” je preuzela obe ustaljene i uhodane tezge i absolutni primat u Bečeju. Sa ne beznačajnim prihodima (bez poreza).

            Tadašnji članovi grupe „Sygma” su ubrzo postali zvezde na estradnom nebu Bečeja. Mi, mlađa generacija muzičara, koji smo tada svirali u gimnazijskom orkestru bili smo u još beznadežnijem slučaju, nego što su oni bili naspram „Anđela”. Nije bilo šanse da uložimo ogromne pare u sličnu opremu, kao što su oni imali, i još manje da dobijemo priliku u Bečeju. Odlazili smo redovno na njihove igranke i nadali se ... I tada nam je pomogla Jugoslovenska Narodna Armija. Prva postava „Sigmaša” je jedan za drugim dobila pozdravno pismo od JNA da se jave na VP taj i taj... Odlazeće članove su popunjavali od nas mlađih. Prvi koji je postao član „Sygme” od nas je gitarista, jedan od najtalentovanijih muzičara Bečeja svih vremena Rudi Reb (od 1985 živi u Nemačkoj, radi kao profesor u Muzičkoj školi). Ja sam postao punopravni član grupe 1976. godine. Uslov je bio da imam vrhunsku opremu. Tada sam kupio pojačalo „Fender” i bas gitaru „Fender Jazz Bass”. Gitaru i sada koristi moj sin Lorant koji predvodi uspešnu grupu iz Budimpešte „Loci jatszik”.

            U toku proteklih decenija kao punopravni članovi grupe „Sygma” bilo nas je skoro dvadesetak muzičara. Kao što je tadašnji gradonačelnik Bečeja, Peter Knezi, prilikom proslave 40. godišnjice postajoanja grupe rekao, „Sygme” su postale bečejski brend. Svaki muzičar, koji je imao priliku da bude punopravni član grupe je ponosan da pripada (zatvorenoj) „familiji sigmaša”. Familiji , koju povezuju zajedničke uspomene, koji se povremeno sastajemo uz ili bez svirke, ali obavezno obiđemo na groblju članove, koji su nas zauvek napustili. Prošle jeseni smo sahranili Laciku Butaša. Bili smo tamo, „sigmaši”, muzičari i članovi publike, koji su znali šta je Lacika značio za „Sygme”.

            U subotu, 7. aprila sa početkom od 20.00 časova u velikoj sali KUD „Petefi Šandor” u Donjem gradu, gde je nekada „Sygma” preuzela primat od „Anđela” održaće se koncert nostalgije povodom 50. godišnjice postojanja grupe. Zahvalni smo rukovodstvu KUD „Petefi Šandor” što su nas pozvali i dali na raspolaganje salu za probe. Salu za koju nas vezuju drage uspomene. Mene pogotovu: osim što sam tamo bezbroj puta nastupa sa grupom, radio sam i kao korepetitor pozorišne družine, tamo sam upoznao suprugu, pa je čak i svadba bila u toj sali!

            Prema sadašnjim informacijama, svi, još živi članovi „Sygme” su se odazvali pozivu. Sviraćemo isključivo repertoar iz 60-ih i 70-ih godina. Odsviraćemo iz pijeteta i te pesme koje su naši nekadašnji članovi benda najviše voleli dok su bili sa nama. I računamo na vas Bečejce, na sve vas koji ste još živi, koji ste nekada odlazili na igranke ili nastupe grupe „Sygma”. Koji ste se tamo zaljubili, upoznali vašeg budućeg, koji čuvate drage uspomene. Pa i na vas, koji niste nikada bili, ali su vam roditelji (bake i dede ?!) pričali o igrankama grupe „Sygma”. Mi, muzičari ćemo učiniti sve da vas vratimo u to srećno doba – na žalost nismo u stanju da učinimo da i nekada moćna bečejska privreda oživi – računamo na vašu podršku. Bili bismo veoma tužni da ta sala u Donjem gradu u subotu 7. aprila bude (polu)prazna. Da smo se uzalud trudili, nadali... Zbog toga smo odlučili da koncert, igranka u trajanju od  osam do ponoći (kao nekada i poslednja pesma je Samba pa ti) bude besplatna, gde ćemo i mi muzičari, naravno nastupiti bez ikakvog honorara.

            Niko od nas to ne pominje, ali je prisutno u nama: ovaj koncert, ovaj nastup će biti sada, i nikada više.



Ötven éves az együttesünk



Néhány éves késéssel, a ’60-as évek második felében szülővárosomban Becsén (már elnézést a nemzeti érzelmű városatyáktól, akik visszakeresztelték a város nevét Óbecsére, sehogyan sem tudom megszokni, mert amikor születtem, amikor ott éltem, Becse volt szeretett városom neve és én következetesen ezt használom) is megjelentek a hosszú hajú fiatalemberek. Hozzánk is eljutott a beat-korszak. Persze, még nem ért vállig a haj – ez a ’70-es évek rockereit jellemezte – hanem a kicsit hosszabb, fület befedő, a szemig elérő siskás „Beatles frizura”. Emlékszem, az öregasszonyok különösen meg voltak rökönyödve. (Ők már nem emlékeztek, hogy a XIX. század végén például Kossuth Lajos is hosszabb hajat meg bajusz-szakállt viselt.) Annál is inkább, hogy a bevállalós modern gondolkodású, non-konformista lányok fiúsan rövidre vágatták a hajukat. A vidékeinkre és megérkező európai divat szerint. „Most melyik a fiú, melyik a lány?” – tették fel a klasszikust kérdés amikor a piacról hazafelé ballagva a Zöldfás utcán ilyen kinézetű fiatalokkal találkoztak.

            A ’60-as évek leírhatatlanul laza hangulata és életérzése gyorsan terjedt. És  a városban megjelentek az első sztárok is. Közöttük az első sztár kétségkívül a Gyuszinak becézett Kuluncsics György volt. Aki villanygitáron játszott és énekelt az együttesében. Azon kívül jellemző volt rá, az a „John Lennon-os” humor, aminek lényegét szintén lehetetlen megmagyarázni a mai korosztálynak (meg kell hallgatni néhány korabeli Beatles-interjút). Gyuszi volt az új korszak helyi megtestesítője. Aki felcsíphette bármelyik becsei csajt. Személyes élményem: 1969-ban 13 éves voltam és titokban szerelmes voltam egy lányba, aki ugyan nem nyíratta rövidre haját, hanem – ami szintén divat volt – ú.n. lófarokban viselte. Nagy csalódás ért, amikor egy este a városi korzón saját szememmel láttam: megjelent Gyuszi a Vespa motorján, szólt néhány szót az imádott lényhez, aki széles mosollyal felpattant a motorjára és elhúztak a Tisza-part felé...Az események további fejleményeit követve (többet nem mutatkoztak együtt) egyéjszakás kalandról lehetett szó. Még azt is hozzátenném, hogy Gyuszi volt a (bizonyítottan) egyetlen becsei lakós, aki élőben jelen volt egy Beatles koncerten (Bécsben). A többször elismételt beszámolóját minden esetben mindenki szájtátva hallgatta.

            Gyuszi játszott a Könnyek (szerbül: Suze)  nevű gimnáziumi zenekarban, majd bekerült a város első számú tánczenekarába. Akik minden szombaton az Alsóvárosban, vasárnaponként pedig a belvárosi Ifjúsági otthonban játszottak a táncon. Ahol megjelent a város fiatalsága. Esetenként legalább ezer személy.A zenekar magyarul Angyalok, szerbül Sveci nevet viselte. A Sveci magyarul Szenteket jelent, a téves fordítás okát pedig a ’60-as években nagy sikerű, Roger Moore-al a főszerepben sugárzott sorozatban kell keresni. Az eredetiben Saints sorozatot Jugoszláviában helyesen „Svecinek” (Szentek) fordították, a magyar TV-n viszont, nem tudni milyen kiindulásból tévesen Anyaloknak. Mivel a zenekar a TV sorozat főszereplőjéről kölcsönözte a nevét...   
  
            A Gyuszi és a titokban imádott Lény közötti történet számomra világossá tette: csajozásban nagy előnnyel indulnak azok, akik együttesben játszanak. Hogy ebből a megfontolásból, vagy a vidékeinket is elárasztó beat-bővület hatására történt, nem tudom, de 1968-ban a helyi Sever Durkic általános iskola nyolcadikos osztályú tanulói közül hárman – Orcsik István, Megyeri Sándor és Blazsanik István - úgy döntöttek, hogy zenekart alapítanak. Kezdetleges felszereléssel és a hozzák csatlakozott tagokkal ez megtörtént, de Becsén túl magasan volt a léc, így a szomszédos faluban, Péterrévén került sor az első fellépésekre. Az együttesnek a Sygma nevet adták. Így, helyesírásilag helytelenül (a görög betű magyarul Szigma). A zenekarban akkor következett be a sorsdöntő fordulás, amikor a város egyik legmenősebb kisiparosának a fia, a Zeneakadémiát végzett Buttás László is csatlakozott hozzájuk, mint orgonista. Sokat jelentett az akadémiai végzettsége, de még többet a következő részlet: Buttás Laci édesapja megkérdezte a fiúkat, hogy komolyan gondolják-e ezt a tevékenységet, mert ha igen, ő, mint sikeres kisiparos a legjobban tudja, hogy a jó munkához a legjobb szerszám kell. Tehát: felajánlotta, hogy kölcsönöz (nem kevés) összeget ahhoz, hogy a létező legjobb hangszereket vásárolják meg. Buttás bácsi persze utánanézett, hogy a helyi becsei zenekar mekkora összegeket tud keresni alkalmanként a táncokon, és tudta, hogy ha a fiúk komolyan veszik a gyakorlást, a befektetés gyorsan meg fog térülni.

            Jugoszlávia legjelentősebb nemzeti ünnepe napján, 1969 november 29-én, amikor hagyományosan a telt háznál is zsúfoltabb közönség jött össze a táncon, az Angyalok együttese (ahol a Gyuszi is játszott) túlzott önbizalmukból eredően elkövették azt a végzetes könnyelműséget, hogy elfogadták a fiatal Sygma együttes felkérést, hogy vendégként játszhassanak egy „blokkot” (45 percet). Abból indultak ki, hogy a „gyerekek” nem kérnek ezért semmi pénzt, a bevétel (egy fellépésért fejenként többet kaptak mint ami egy hónapos átlag fizetés volt akkoriban Jugoszláviában) az övéké, és kevesebbet kell dolgozni. Nem számoltak azzal, hogy a fiatal zenekar a telt ház előtt elveszi a közönségüket. A Sygma ugyanis felpakolta akkor világszínvonalúnak számító felszerelését (Vox erősítők, Fender gitárok stb), amit a becsei közönség addig csak fényképeken látott és az akkori legújabb brit és amerikai sikerlista számaiból összeállított műsorral lenyűgőzték a közönséget. Néhány hét alatt az Angyalok csillaga lehullott, a közönség a Sygmát követelte. Átvették az uralmat. Övéké lett a bejáródott szombati és vasárnapi buli. Népes közönséggel és nagy pénzzel.

            Becsén a Sygma tagjai voltak az új sztárok. Olyan sztárok, hogy ha a városban valamelyikük megjelent, mint a Hungária slágerben „a lányok összesúgtak a háta mögött...” Az 1971-ben alapított gimnáziumi zenekarunk még kilátástalanabb helyzetben volt, mint a Sygma az Angyalok „uralma” alatt. Reménytelennek tűnt, hogy olyan drága felszerelést vásároljunk, mint amilyen a Sygmának volt és az is, hogy Becsén fellépjünk. Eljártunk a táncokra és abban bíztunk, hátha egyszer mi is népes becsei közönsége előtt felléphetünk, addig pedig maradtak a környező helységek. Abban, hogy változzon a helyzet a Jugoszláv Néphadsereg segített. A Sygma együttes tagjai egymás után megkapták a katonai behívókat. A megmaradt tagok az utánpótlást a fiatalabbak között keresték. Először a gitárosunk, Becse minden idők egyik legtehetségesebb zenésze, Rebb Rudi jutott be, majd 1976-ban jómagam is. A feltétel az volt, hogy csúcsminőségű hangszerrel rendelkezzem. Ekkor vásároltam meg egy Fender erősítőt és azt a Fender jazz bass basszus gitárt, amit fiamnak, Lócinak adtam át és több mint negyven év után ma is tökéletesen szól, Lóci ezen játszik.

            Az elmúlt évtizedek során tizenvalahányan játszottunk a Sygmában. Mint ahogyan Knézi Péter, Becse akkori polgármestere mondta az együttes fennállásnak 40. évfordulója alkalmából megtartott fellépésen, a Sygma együttes Becse város brandjévé vált. Minden tag, aki, valamikor is az együttesben játszott büszke arra, hogy hozzátartozik a zárt körű „szigmás családhoz”. A család időnként összejön, vagy muzsikálunk, vagy nem, de minden alkalommal kimegyünk a becsei temetőbe és virágot helyezünk el időközben elhunyt szigmás-testvéreink sírján. Tavaly ősszel Buttás Lacit temettük. Ott voltunk mindannyian, becsei zenészek és a Lacira emlékező Sygma-közönség.

            Szombaton, április 7-én, az alsóvárosi Petőfi Sándor Művelődési Otthon termében, ott, ahol egykoron a Sygma átvette a hatalmat a becsei könnyűzene életben, nosztalgikus koncertre kerül sor a zenekar megalapításának 50. évfordulója alkalmából. Köszönettel tartozunk a Petőfi ME vezetőségének, hogy meghívta a zenekart és a próbák miatt rendelkezésünkre bocsájtotta azt a nagytermet, amelyhez mindannyiunkat édes emlékek fűznek. Engem különösképpen, hiszen azon kívül, hogy a Sygmával ott játszottam, a becsei Amatőr színház társulattal ott működtem közzé korrepetítkorként, ott ismertem meg feleségemet és ott került sor a lakodalmamra is 1984-ben!    

            A visszajelzések alapján valamennyi, még életben lévő szigmás tag el fog jönni. Kizárólag a ’60-as,  ’70-es évek műsorát fogjuk játszani. Mint egykoron. El fogjuk játszani többek között  az időközben távozott zenésztársaink legkedvesebb számait is és ezzel adózunk emléküknek. És nagyon számítunk mindazokra, a még életben lévő becseikre, akik akkoriban jártak a táncokra, akik ott ismerték meg szerelmüket, élettársukat, akiknek kellemes élményeik fűződnek ahhoz a korhoz. És azokra is, akik csak hallottak szüleik (nagyszüleik?) elbeszélései alapján, hogy mit jelentettek, milyenek voltak egykoron a Sygma táncok Becsén. Mi, zenészek, mindent megteszünk annak érdekében, hogy megpróbáljuk visszavarázsolni azt a hangulatot– az időközben tönkrement egykori becsei sikeres vállalatokat és a gondtalan magas életszínvonalat sajnos nincs módunkban visszahozni – és ebben a törekvésünkben nagyon számítunk a közönség fogadtatására. Ennek érdekében döntöttünk úgy, hogy a koncert, pontosabban a négy órás tánc, teljesen ingyenes lesz és mi is valamennyien, természetesen, minden tiszteletdíj nélkül lépünk fel.

            Mert valamennyiünkben ott van, kimondatlanul is, hogy erre a fellépésre, erre a koncertre, találkozásra, most fog sor kerülni és soha többet.


2018. március 18., vasárnap

Cha-cha-cha ritmusba szelídített mennydörgés



Kisgyerekként azt hittem, hogy a zene közvetlenül az égből szól. Hasonlóan mint a mennydörgés, ott képződik valahol a fellegek között. Harmonizált, cha-cha-cha ritmusba szelídített mennydörgés. Később szüleim megmutatták a hang forrását. A Dunđerski-kastély tornyának a tetejére szereltek fel négy hangszórót, amit a négy világtáj felé fordítottak és vasárnap délutánonként a kastélyban dolgozó munkások és a környező tanyavilág ezeknek köszönhetően könnyűzenei áldásban részesültek.

            Szinte hihetetlen, de még mindig emlékszem néhány számra is, amit akkor hallottam. A „lemezlovas” (aki hétköznap élő lovakat hajtott egy fiáker bakjáról) minden bizonnyal „gyokista” volt, ugyanis a kor, a korai 60-as évek jugoszláv könnyűzenéjének egyik meghatározó előadóját, Đorđe Marjanovićot preferálta Az énekes, az első jugoszláv előadó, aki nem vigyázba állva a mikrofon előtt, hanem mozogva, táncolva, helyenként teátrálisan térdre rogyva, rángatódzva mint Elvis vagy a korai Adriano Celentano, adta elő produkcióját, egyébként megérne egy külön mesét. 1961 áprilisában ugyanis, a szocialista Jugoszláviában első ízben miatta robbantak ki utcai zavargások: a többezres felháborodott tömeg megbénította Belgrád központját, rendőrséget kellett kivezényelni, mindennek az oka pedig az volt, hogy az Aranymikrofon dalfesztiválon kedvencük díj nélkül maradt (nem kizárt, hogy az volt az első próbálkozás a szocializmus alapjainak megdöngetésére, ami mögött a korai Soros aktivitása sejthető)! A rendőrségnek végül nem kellett beavatkozni, az énekest a rajongók egy autó tetejére emelték és onnan énekelt élőben (minden hangosítás nélkül) majd felszólította imádóit, hogy békésen térjenek haza.

            Az említett sztár, többnyire átdolgozott világszámok, szerb (szerbhorvát) szövegre átírt szerzeményeket adott elő és ezek szóltak a torony tetjéről is. Például Pat Boone nagy sikere 1961-ből, a Speedy Gonzales, a Zooma, zooma baccalar (ez a dal, amely csak Dél Olaszországban és Jugoszláviában számított igazán slágernek, egy énekesnő, Radmila Karakljajić lemezén is szerepelt), később a Let’s twist again, de amire külön emlékezem, az egy Mustafa című dal volt. Utána kerestem: eredetiben egy Staifi et ses Mustafas nevű franciaországi „migráncs” együttes adta elő, félig francia, félig arab nyelven. A számnak az orientális ritmusa „nagyon bejött” a szerb közönségnek és megalapozta a későbbi szerb műnépdal produkciót.

            Érdekes megemlíteni, hogy az említett belgrádi félbeszakadt botrányos fesztiválon (a jugoszláv TV élőben közvetítette!), ahol egész Jugoszlávia énekesei versenyeztek, nem volt kötelező az eredeti szerzemény. Đorđe Marjanović Eith Piaff által nagy sikerre emelt Milord c. szám átdolgozással került be a döntőbe, ahol azután a zsűri arra kötelezte, hogy még nem befutott szerzeményt énekeljen. Több forrásból is olvastam, hogy az akkori, nagy reményekkel újraszervezett hanglemez kiadás hozzáállása az volt, hogy előnyben részesítette az átdolgozásokat az eredeti szerzeményekkel szemben. A Beatles előtti korszakban (rövidítve Btls.e.) a San Remo-i fesztivál volt az egyik irányadó. Vojislav Simic, a Belgrádi RTV nagyzenekarának vezetője mesélte, hogy erre az eseményre minden évben külön készültek: rögzítették a fesztivált a TV-közvetítés alapján, majd még azon az éjjelen a berendelt fordító és szövegíró átültette szerb nyelvre a győztes, vagy a belgrádi zenei szakma szerint legjobbnak minősített szerzeményeket, szétírták a hangszerelést (a begyakorlással nem volt gond, hiszen a nagyzenekart magasan képzett jazz-zenészek alkották, akik első látásra bármit lejátszottak), berendelték a szám előadójának hangjához legjobban illő hazai előadót és már másnap (!) a Belgrádi Rádió adásba adhatta a legfrissebb San Remo-i sikerszámot szerbül!

            A sikerszámok átdolgozása – abban az időben még nem működött szigorúan a szerzői jogvédelem – valamennyi jugoszláv RTV központban a nagyzenekarok feladatát képezte. Az Újvidéki Rádióban a budapesti produkciót megelőzve ültettek át slágereket magyar nyelvre. A rádió magyar énekesei – Boros István, Boros Mirjana, Gubik Mira, Hertyán Aranka, Lévai Ferenc – egyaránt énekeltek magyar nótákat és könnyűzenét is. (Lévai Ferenccel kapcsolatban: sokáig meg voltam győződve, hogy az általa énekelt Oly szép kezdetű dal magyar szerzemény. Közben a Perfidia...) A felsorolt énekesek voltak gyermekkorom legismertebb előadói, hiszen otthon az Újvidéki Rádió szólt és a felsoroltak voltak számomra az Énekesek, hamarabb mint Elvis Presley, Littl Richard, Frank Sinatra, Dean Martin, Adriano Celentano, Gilbert Bécaud...

            A minap hallottam egy számot, ami korai gyermekkorom zenei emlékei közé tartozik. A szerzemény előadója eredetiben „egy bizonyos” Brian Hyland. Idézőjelben írom, hogy „egy bizonyos”, mert nemigen hiszem, hogy ez a név olvasóim közül bárkinek is jelent valamit. Brian Hyland a Btls.e. korszak egy aránylag ismert, amerikai előadója volt. Zenéjével kapcsolatban egy amerikai zenei kritikus a „rágógumi-zene” terminust fogalmazta meg. Szerintem igazságtalanul illette ezzel a lekicsinyítő jelzővel, hiszen Hyland által előadott számokhoz képest, így visszatekintve a könnyűzene történetére, számos olyan szerzeményre inkább vonatkoztatható, hogy a felhasználó kirágja az édeskés ízt és kiköpi. A rágógumi-zene műfaj legjellemzőbb szerzeménye, a nemzetközi szakma szerint, a Sugar, sugar c. szám. (Magyarországon, szerintem, a komplett Neoton produkció). Hyland közben olyan szerzeményt jegyez – noha nem ő a szerző – amely méltó helyet foglal el a könnyűzene örökzöldjei között: Sealed With A Kiss. Magyar fordításban: Csók legyen a pecsét (leellenőriztem: minden betű, ékezet a helyén...).  
  
            Történetem azonban nem ezzel a számmal kapcsolatos. Hanem egy másik szerzeménnyel, ami miatt az előadót a rágógumi műfajba alacsonyították. A címe nem egyszerű, átmásolom: Itsy Bitsy Teenie Weenie Yellow Polka Dot Bikini. Négy hétig vezette 1961-ben az amerikai sikerlistát. Európában is felkerült több ország rádiójának leghallgatottabb számai közé de nem vezető helyen. Ezt a szerzeményt hallgattam én az Újvidéki Rádióban öt-hat éves koromban. Magyarul. Boros István énekelte. Hiszem azt, hogy a cím és a refrain feladta a leckét a dalszöveg fordítójának. Olvastam valahol, hogy az angol és az olasz dalokat Újvidéken általában a neves vajdasági magyar iró, Sulhof József költötte át magyar nyelvre. Ennél a számnál a nehéz feladatot az előadó, Boros István vállalta a következő fordítással: Ici-pici, csiri-biri, sárga színű kis bikini! Szerintem: le a kalappal!

            A szerzemény gyakran elhangzott az Újvidéki Rádió hullámhosszán. Számomra, aki kisgyerek kora ellenére nagyon gyorsan megtanultam a dalszövegeket és együtt énekeltem az előadóval, gondot jelentett az, hogy nem értettem az utolsó szót. Meg is kérdeztem dadámat:
-          Julis néni, mit énekel a bácsi? Sárga színű kis micsoda?
-          Bicikli! – szólt a magyarázat.

Elfogadtam. Hiszem, hogy a kevi születésű hatvanvalahány éves dadám sem hallotta még 1962-63-ban a bikini kifejezést. A kis bicikli pedig olyan kézzelfogható.

A fentiekben emlegetett Đorđe Marjanović énekessel kapcsolatban végül még annyit, hogy egy ausztráliai fellépésen, éneklés közben érte az agyvérzés. Évekig nem tudott beszélni. Soha többet nem tudott érthetően és folyékonyan megszólalni. Csak a dalszövegeket tudta hiba és dadogás nélkül elénekelni.


2018. március 10., szombat

Aláírás



Az 1964/65-ös tanévben nővéremmel a nagyszüleinktől jártunk iskolába. Ő az általános iskola  7., én a 3. osztályába, és mindketten zeneiskolába is. Szüleink a Dunđerski-kastély közeli iskolában laktak és dolgoztak, az akkor népes tanyavilág gyermekeit oktatták. Nagyszüleim az alsóvárosi Đura Jakšić utcában laktak, öt sarokra a központtól (így hát az 1964 decemberében megjelenő Beatles for Sale albumot az alsóvárosi újságárus-kioszkban vásároltam meg...- írnám ha igaz lenne).

Elsősorban szigorú és kötelességtudó nagymamára lettünk bízva, a sokkal lazább természetű nagypapa inkább logisztikai szerepet töltött be. Egyszer úgy alakult, hogy az iskolai füzetbe alá kellett írni a szülőnek-nevelőnek valamilyen üzenetet. A nagymama a piacon volt, a nagyapát kértem meg rá. Feltette a „pápaszemet” elolvasta az üzenetet, megkérdezte, hova kell aláírni, majd a ceruzával tett néhány lendületes mozdulatot a levegőben és odakanyarintott egy olyan aláírást, amit később még a tanítónéni is megcsodált. A kezdő „H” betűnek (anyai nagyapámat Hegyi Jánosnak hívták) a szárai egy girlandból indultak, de volt ott hurok, hullám... egy szóval egy ékes aláírás. Amin látszott azért, hogy nem miniszter firkantotta oda, aki naponta több iratot is aláír, hanem egy földműves, akinek kezében inkább a gyeplő, a kasza fordul meg mint a ceruza.

Nagyapám a XX. század legelején még tanult szépírást. Édesapám, aki mindig is büszke volt gyöngysor-szerű kézírására szépírást már nem tanult, de gyorsírást igen. Amikor kiderült, hogy újságírói pályára kerültem, adott is leckéket a gyorsírásból. Évek során azonban – még az egyetemen kezdődően – megtanultam rendkívül gyorsan írni. Beszéd tempóban. Amit azután csak én tudtam elolvasni.

Rehák tanítónéni többször is szóvá tette a kézírásomat az általános iskolában, és mondta, hogy vegyek példát Bender Andor barátom, vagy Varga Márti gyönyörű írásáról. A kézírás az ember jelleméről tanúskodik, egy túlságosan is aktív, örökmozgó ember nem fog szépen, gondosan megrajzolt betűket vetni a papírra.

Tény, hogy egy kézírásból a hozzáértők sokkal többet meg tudhatnak egy személyről mint egy fényképről. Nem kívánok most itt grafológiai magyarázatokba bonyolódni, csak néhány specifikumra hívnám fel a figyelmet. Egy vizsgált személy jellemének megállapítása céljából a grafológusok a spontán, összefüggő írást használják, ahol az írás tartalma nem számít, de annál inkább sok minden más. Az, hogy ki hogyan ír alá és évek során hogyan változott az aláírása egy külön téma a grafológián belül. Ugyanis az aláírását az emberek külön alakítják ki és gyakorolják be, erre a célra. Van olyan, aki azt állítja, hogy képtelen kétszer ugyanúgy aláírni. Ez is egy bizonyos jellemvonásra utal. Van, akinek munkája miatt naponta sokszor kell aláírni, ők, gyakorlati szempontból leegyszerűsített aláírást használnak. Van, akiknél nagyon fontos az, hogy ő, és nem más írta alá, ezek a személyek nehezen utánozható aláírást gyakorolnak ki, olyan részletekkel, amit csak ők tudnak. Én (mondatot nem kezdünk énnel!) két fajta, begyakorolt aláírást használok. Az egyiket, a gyorsat a mindennapi használatban, amit két és fél másodperc alatt le tudok írni (voltam olyan helyzetben, hogy egy nap 120 végzést kellett aláírnom, nem szignálni, hanem aláírni). A másikat, ahol tisztán kiolvasható a vezetéknevem, keresztnevem, alkotói tevékenység során használom. Így jegyzem a festményeimet, ezzel az aláírással dedikálok. Tudom, ez a kettőség is utal valamire.

Mint említettem, ennek az írásnak nem a grafológia a lényege (hogy mi, majd a végén kiderül), de ha már az aláírásokat említettem, érintőlegesen rámutatok néhány jellemzőre.

Egy aláírás vezetéknévből, névből és esetenként a vezetéknév előtt álló titulusból áll. Például a jogászok esetében. Magyarországon ugyanis mindenki, aki befejezi a jogi egyetemet dr. titulust kap (szigorúan kis „d”-vel, mert a Dr. titulust csak az orvosok és a tudományok doktorai használhatják). A végzett jogászok nagy többsége nem él ezzel a lehetőséggel. Ám, aki használja, arra utal, hogy nagy jelentőséget tulajdonít ennek a címnek, sőt megtörténik, hogy – azzal a magyarázattal, hogy szó elején áll – szándékos tévedésből a nagy Dr.-t használja. Olaszországban is minden ügyvéd „dottore”. Ismerek egy konkrét esetet és személyt, akinek nagy nehezen, a munka mellett sikerült elvégezni a jogi egyetemet, majd a munkahelyén félig viccből elkezdték dokijaninak becézni, ami azután neki is megtetszett és elvárta, hogy dokinak szólítsák! Persze, aláírásában is következetesen ott szerepel a titulus!

Jellemző ez azokra a személyekre (közöttük nem kis számban találhatóak közéleti személyiségek, politikusok) akiknek valamilyen, kétes értékű magánegyetemen, kétes értékű munkával sikerült megszerezni a dr. vagy esteleg Dr. titulust. Ezek véletlenül sem hagyják ki aláírásukból, vagy bemutatkozásukkor, hogy ők bizony doktorok! (Az ilyenektől kell megkérdezni, hogy mit javasol derékfájás ellen).

Az egykori Jugoszláviában nagy számmal jelentkeztek a diplomált ingek, mármint azok akik előszeretettel használták a dipl.ing. titulust (mérnökök) vagy a dipl.ecc. megnevezést (közgazdászok). Ahol a dipl. szerintem teljesen felesleges, hiszen, aki befejezte az egyetemet az persze, hogy diplomált (diplomázott?). Nekem konkrétan a diplomámon fel van tüntetve, hogy jogosult vagyok a prof. titulust használni (soha sem éltem ezzel a kérkedéssel). Az orvosoktól viszont jugóban megvonták a Dr. használatának jogát, az orvosi egyetem befejezésével egyszerűn csak orvos képesítést kaptak. Ennek ellenére minden orvos használta, használja a jól mutató Dr.-t.

Nem csak dr., Dr., prof, hanem egyéb jelölések is szerepelhetnek a vezetéknév előtt. Mint például ifj., id. (ha apa és fia fontosnak találja, hogy különbséget kell tenni), vitéz (!) esetleg özv. Aki ezt a jelzést feltünteti aláírásában, tudni kell, hogy ennek nagy fontosságot tulajdonít (özv. tehát szabad, egyedülálló, rajta!)

A grafológia szerint a vezetéknév a személy közéleti és munkahelyi fontosságára utaló jeleket rejt, a keresztnév pedig magánéleti jellemzőket hordoz. Ebből is sok minden leszűrhető. Például ha valaki a keresztneve helyett csak a kezdőbetűt tünteti fel, számára csakis a munka, a kötelezettség számít, a magánéletének nem tulajdonít jelentőséget.

Vannak betűk, amit a grafológusok külön figyelemmel vizsgálnak. Az egyik ilyen a „t” betű. Azon belül is, a betűt keresztező vonal! Minél határozottabb, minél hosszabb ez a keresztező vonal, annál nagyobb önbizalomra és hatalomvágyra utal. Ennek tudatában érdekes megvizsgálni, hogyan változott a jelenlegi magyar miniszterelnök aláírása (és a t betű keresztező vonala) az évek során (erről egy bővebb grafológiai magyarázatot tett közzé nemrégiben az egyik napilap). A másik aláírás, ahol a „t” keresztező vonal ordítóan árulkodik az aláíró személyiségéről Josip Broz Titoé.  A keresztező vonal nem is keresztez, hanem a többi betű felett áll. Minden felett túltengő önbizalom és hatalomvágy.

Az említetteken kívül mellékeltem még néhány aláírást. Itt van Napoleon, nevében sajnos nincs „t” betű, viszont annál beszédesebb a vastag aláhúzás ( a fontosság jele), továbbá I. Erzsébet angol kiránynő kacifántos királyi aláírása, XIV. Lajos király, aki csak annyit irt, hogy Lajos (tudja mindenki hogy hanyadik és ki ő) és Donald Trump kézjegye, ahol a betűk szögletessége szinte szúr.  

De miért írom mindezt? (Azon kívül, hogy érdekes és tanulságos). Nemrégiben egy társaságban egy barátom kifejtette, hogy szerinte lassacskán feleslegessé válik, hogy a gyerekek az iskolában kézírást tanuljanak. Mint ahogy felesleges cipelniük a sok könyvet, füzetet, írószert, felszerelést. Hiszen mindez elvégezhető egy laptoppal, ezek a szerkentyűk pedig annak ellenére , hogy mind vékonyabbak és súlyra könnyebbek, többet tudnak, többet tárolnak. Mert később is, akármilyen munkahelyre kerülnek, a laptop lesz a fő eszközük. Magam részéről a laptop fontosságát és a könyvek cipelésének feleslegességét elfogadtam, de nagyon sajnálnám, ha eltűnne a kézírás. Igaz, hogy abból is, hogy milyen betűtípust választ valaki, mennyire mutatósan szerkesztett (vagy igénytelen) az általa írt oldal, lehet jellemzőkre következtetni, de-.

Vissza jutunk oda, hogy ha muszáj lesz valami okból kézjeggyel ellátni valami dokumentumot, marad az irástudatlanok esetében jól bevált X.