Cha-cha-cha ritmusba szelídített mennydörgés

Kisgyerekként azt hittem, hogy a zene közvetlenül az égből szól. Hasonlóan mint a mennydörgés, ott képződik valahol a fellegek között. Harmonizált, cha-cha-cha ritmusba szelídített mennydörgés. Később szüleim megmutatták a hang forrását. A Dunđerski-kastély tornyának a tetejére szereltek fel négy hangszórót, amit a négy világtáj felé fordítottak és vasárnap délutánonként a kastélyban dolgozó munkások és a környező tanyavilág ezeknek köszönhetően könnyűzenei áldásban részesültek.

            Szinte hihetetlen, de még mindig emlékszem néhány számra is, amit akkor hallottam. A „lemezlovas” (aki hétköznap élő lovakat hajtott egy fiáker bakjáról) minden bizonnyal „gyokista” volt, ugyanis a kor, a korai 60-as évek jugoszláv könnyűzenéjének egyik meghatározó előadóját, Đorđe Marjanovićot preferálta Az énekes, az első jugoszláv előadó, aki nem vigyázba állva a mikrofon előtt, hanem mozogva, táncolva, helyenként teátrálisan térdre rogyva, rángatódzva mint Elvis vagy a korai Adriano Celentano, adta elő produkcióját, egyébként megérne egy külön mesét. 1961 áprilisában ugyanis, a szocialista Jugoszláviában első ízben miatta robbantak ki utcai zavargások: a többezres felháborodott tömeg megbénította Belgrád központját, rendőrséget kellett kivezényelni, mindennek az oka pedig az volt, hogy az Aranymikrofon dalfesztiválon kedvencük díj nélkül maradt (nem kizárt, hogy az volt az első próbálkozás a szocializmus alapjainak megdöngetésére, ami mögött a korai Soros aktivitása sejthető)! A rendőrségnek végül nem kellett beavatkozni, az énekest a rajongók egy autó tetejére emelték és onnan énekelt élőben (minden hangosítás nélkül) majd felszólította imádóit, hogy békésen térjenek haza.

            Az említett sztár, többnyire átdolgozott világszámok, szerb (szerbhorvát) szövegre átírt szerzeményeket adott elő és ezek szóltak a torony tetjéről is. Például Pat Boone nagy sikere 1961-ből, a Speedy Gonzales, a Zooma, zooma baccalar (ez a dal, amely csak Dél Olaszországban és Jugoszláviában számított igazán slágernek, egy énekesnő, Radmila Karakljajić lemezén is szerepelt), később a Let’s twist again, de amire külön emlékezem, az egy Mustafa című dal volt. Utána kerestem: eredetiben egy Staifi et ses Mustafas nevű franciaországi „migráncs” együttes adta elő, félig francia, félig arab nyelven. A számnak az orientális ritmusa „nagyon bejött” a szerb közönségnek és megalapozta a későbbi szerb műnépdal produkciót.

            Érdekes megemlíteni, hogy az említett belgrádi félbeszakadt botrányos fesztiválon (a jugoszláv TV élőben közvetítette!), ahol egész Jugoszlávia énekesei versenyeztek, nem volt kötelező az eredeti szerzemény. Đorđe Marjanović Eith Piaff által nagy sikerre emelt Milord c. szám átdolgozással került be a döntőbe, ahol azután a zsűri arra kötelezte, hogy még nem befutott szerzeményt énekeljen. Több forrásból is olvastam, hogy az akkori, nagy reményekkel újraszervezett hanglemez kiadás hozzáállása az volt, hogy előnyben részesítette az átdolgozásokat az eredeti szerzeményekkel szemben. A Beatles előtti korszakban (rövidítve Btls.e.) a San Remo-i fesztivál volt az egyik irányadó. Vojislav Simic, a Belgrádi RTV nagyzenekarának vezetője mesélte, hogy erre az eseményre minden évben külön készültek: rögzítették a fesztivált a TV-közvetítés alapján, majd még azon az éjjelen a berendelt fordító és szövegíró átültette szerb nyelvre a győztes, vagy a belgrádi zenei szakma szerint legjobbnak minősített szerzeményeket, szétírták a hangszerelést (a begyakorlással nem volt gond, hiszen a nagyzenekart magasan képzett jazz-zenészek alkották, akik első látásra bármit lejátszottak), berendelték a szám előadójának hangjához legjobban illő hazai előadót és már másnap (!) a Belgrádi Rádió adásba adhatta a legfrissebb San Remo-i sikerszámot szerbül!

            A sikerszámok átdolgozása – abban az időben még nem működött szigorúan a szerzői jogvédelem – valamennyi jugoszláv RTV központban a nagyzenekarok feladatát képezte. Az Újvidéki Rádióban a budapesti produkciót megelőzve ültettek át slágereket magyar nyelvre. A rádió magyar énekesei – Boros István, Boros Mirjana, Gubik Mira, Hertyán Aranka, Lévai Ferenc – egyaránt énekeltek magyar nótákat és könnyűzenét is. (Lévai Ferenccel kapcsolatban: sokáig meg voltam győződve, hogy az általa énekelt Oly szép kezdetű dal magyar szerzemény. Közben a Perfidia...) A felsorolt énekesek voltak gyermekkorom legismertebb előadói, hiszen otthon az Újvidéki Rádió szólt és a felsoroltak voltak számomra az Énekesek, hamarabb mint Elvis Presley, Littl Richard, Frank Sinatra, Dean Martin, Adriano Celentano, Gilbert Bécaud...

            A minap hallottam egy számot, ami korai gyermekkorom zenei emlékei közé tartozik. A szerzemény előadója eredetiben „egy bizonyos” Brian Hyland. Idézőjelben írom, hogy „egy bizonyos”, mert nemigen hiszem, hogy ez a név olvasóim közül bárkinek is jelent valamit. Brian Hyland a Btls.e. korszak egy aránylag ismert, amerikai előadója volt. Zenéjével kapcsolatban egy amerikai zenei kritikus a „rágógumi-zene” terminust fogalmazta meg. Szerintem igazságtalanul illette ezzel a lekicsinyítő jelzővel, hiszen Hyland által előadott számokhoz képest, így visszatekintve a könnyűzene történetére, számos olyan szerzeményre inkább vonatkoztatható, hogy a felhasználó kirágja az édeskés ízt és kiköpi. A rágógumi-zene műfaj legjellemzőbb szerzeménye, a nemzetközi szakma szerint, a Sugar, sugar c. szám. (Magyarországon, szerintem, a komplett Neoton produkció). Hyland közben olyan szerzeményt jegyez – noha nem ő a szerző – amely méltó helyet foglal el a könnyűzene örökzöldjei között: Sealed With A Kiss. Magyar fordításban: Csók legyen a pecsét (leellenőriztem: minden betű, ékezet a helyén...).  

  

            Történetem azonban nem ezzel a számmal kapcsolatos. Hanem egy másik szerzeménnyel, ami miatt az előadót a rágógumi műfajba alacsonyították. A címe nem egyszerű, átmásolom: Itsy Bitsy Teenie Weenie Yellow Polka Dot Bikini. Négy hétig vezette 1961-ben az amerikai sikerlistát. Európában is felkerült több ország rádiójának leghallgatottabb számai közé de nem vezető helyen. Ezt a szerzeményt hallgattam én az Újvidéki Rádióban öt-hat éves koromban. Magyarul. Boros István énekelte. Hiszem azt, hogy a cím és a refrain feladta a leckét a dalszöveg fordítójának. Olvastam valahol, hogy az angol és az olasz dalokat Újvidéken általában a neves vajdasági magyar iró, Sulhof József költötte át magyar nyelvre. Ennél a számnál a nehéz feladatot az előadó, Boros István vállalta a következő fordítással: Ici-pici, csiri-biri, sárga színű kis bikini! Szerintem: le a kalappal!

            A szerzemény gyakran elhangzott az Újvidéki Rádió hullámhosszán. Számomra, aki kisgyerek kora ellenére nagyon gyorsan megtanultam a dalszövegeket és együtt énekeltem az előadóval, gondot jelentett az, hogy nem értettem az utolsó szót. Meg is kérdeztem dadámat:

-          Julis néni, mit énekel a bácsi? Sárga színű kis micsoda?

-          Bicikli! – szólt a magyarázat.

Elfogadtam. Hiszem, hogy a kevi születésű hatvanvalahány éves dadám sem hallotta még 1962-63-ban a bikini kifejezést. A kis bicikli pedig olyan kézzelfogható.

A fentiekben emlegetett Đorđe Marjanović énekessel kapcsolatban végül még annyit, hogy egy ausztráliai fellépésen, éneklés közben érte az agyvérzés. Évekig nem tudott beszélni. Soha többet nem tudott érthetően és folyékonyan megszólalni. Csak a dalszövegeket tudta hiba és dadogás nélkül elénekelni.