2017. január 29., vasárnap

Urambátyám

Nem hiszem, hogy Neil Armstrong első gondolata az volt, amikor közölték vele, hogy rá esett a választás, ő lesz az első ember, aki a Holdra lép, hogy mekkora prémium jár majd neki ezért. Ha sikeresen teljesíti a feladatot, szerencsésen visszatér és nem marad ott a bolygónkat kísérő sápadt égitesten. Amikor az ismeretlenség homályában maradt zseniális építők felépítették a kölni Dómot, vagy a Notre Dame-ot Párizsban, munkájukat elsősorban a beígért munkadíj vezérelte? Amikor Leonardo megfestette a Mona Lisát az forgott a fejében, hogy mennyiért tudja eladni (ha így lett volna, nem vacakol a képpel 16 éven keresztül!). Amikor Gutenberg megalkotta a könyv nyomtatását lehetővé tevő folyamatot számolt-e azzal, hogy mekkora hasznot tud majd kaszálni csak a nyomtatott Biblia eladásából? Alexandar Fleming sem a levédett termék után járó milliók reményében fejlesztette ki az penicillint, hanem azért, hogy kezelhetővé tegye a milliók halálát okozó betegségeket...

Van akiket azonban mindig is elsősorban az anyagi vetület érdekelt. A legnagyobb alkotók, feltalálók, azok, akiik előremozdították az emberek sorsát nem tartoznak közéjük. Hanem azok, akik a találmányokat „menedzselték”, sőt, a haszon vetületében irányították, irányítják a kutató munkát is. Akik megmondják, hogy mibe érdemes, milyen kutatásba pénzt fektetni. és mibe nem. Például a rák elleni gyógyszer feltalálásába véletlenül sem, mert akkor milliárdos hasznot hozó egyéb gyógyszerek eladhatatlanná válnának.

A piaci logika és a haszonszerzés gátolt meg sok más felfedezés kidolgozását, ami az emberek szolgálatában állt volna, csak ... Hiszen történelmi tény például, hogy a befektetők megtiltották Nikola Teslának, hogy a vezeték nélküli áram disztribució fejlesztésén dolgozzon, mert abban az esetben hogy számolják el a hasznot?

            Árucikk, termék vagy alkotás? Miben mérjük az értékét?  Létezik-e más érték mint a pénzben kifejezett érték? Az igazi alkotók számára a professzionális siker az elsődleges, korrekt, ha ez pénzben is megmutatkozik, hiszen, ugye, mindenki pénzből él. De munkájukat, kutatásukat – hasonlóan mint az orvosok, a tanárok, mindazok, akiknek a hivatás, a szakma becsülete számít – lelkiismeretesen végzik tovább, ha keserű szájízzel is, vagy nélkülözések közepette, lelkiismeretesen, mert számukra ez a legfontosabb.

            Pénzcentrikussá váltak az egyébként elsősorban megtisztelést jelentő kinevezések is. Gondolná az ember, hogy azoknak, akik indultak az ENSZ-főtitkári megbízás versenyén az járt az eszükben, hogy mekkora fizetéssel jár ez a poszt? Gondolná bárki is, hogy amikor Churchill a világháború kitörésekor elvállalta a miniszterelnöki kinevezést, olyan helyzetben, amikor „csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket” ígérhetett a büszke nemzetének, a hatalommal járó anyagi haszonszerzést mérlegelte? Biztos vagyok abban, hogy Göncz Árpád, a rendszerváltás utáni Magyarország első államelnökének sem fordult meg a fejében, hogy mekkora fizetés jár a kinevezéssel. A megtisztelés, a bizalom, az az érzés, hogy a társadalom elismerte munkáját, személyiségét ez volt az, ami számított, az érzés, hogy az emberek hisznek jóindulatában, jóakaratában, abban, hogy mindent meg fog tenni egy demokratikus és igazságos ország építése céljából.

            A politikai, közéleti hivatás is árucikké vált. A piac magasra emelte értékét, az új értékekből eltűnt az erkölcs, a tisztesség, az együttérzés, a társadalom iránt felelősségtudat... Pedig az emberek, a választópolgárok a Közép-Kelet Európa-i változások után hittek abban, hogy az önkényuralmi rendszer  megbuktatása után minden jóra fordul és ebben a folyamatban az általuk megválasztott új vezetők elsősorban óriási megtisztelésként fogadják bizalmukat és amit tesznek azt értük teszik. Nagyon gyorsan kiderült azonban, hogy – tisztelet az igen kevés kivételnek – a régió új vezetői az előállt helyzetben mind inkább az anyagi haszonszerzés lehetőségét fedezték fel. Tették ezt először óvatosan, diszkréten, később körmönfontan majd mind nyíltabban. A térség országaiban felbecsülhetetlen illetve aláértékelt nemzeti vagyonokat kótyavetyéltek el és olyan új gazdasági, vadkapitalista rendszerek kiépítését tették lehetővé, ahol ők is érdekeltek voltak. Amikor kiderült, hogy tehetik ezt  büntetlenül, hogy a társadalomnak nincs fékező és büntető eszköze (illetve az eszközöket a hatalom megszüntette) a harácsolás ellen és hogy mindenhol, az új hatalmak hasonlóan viselkednek, hogy ez a rendszerváltás szükséges velejárója, a modus vivendi, a gátlástalanság már nem ismert határokat.

Ezt a folyamatot a kezdetektől támogatta a Nyugat, hiszen az volt a cél, hogy ezekben a volt szocialista országokban minél hamarább gyökeret eresszen és megfogódzkodjon a kapitalizmus. A kapitalizmus pedig elképzelhetetlen a tőkés osztály, gazdasági elit nélkül. És ki más dönthette el azt, hogy kiből lesz az új elit és kiből a kizsákmányoltak és esélytelenek tömege mint azok, akiket a tömegek hatalomra juttattak: a politikusok. Ők pedig mindenek előtt a saját pártjukról és az azt támogató vállalkozói rétegről gondoskodtak, majd szűkült a kőr a rokonságra, csókosokra, bizalmi személyekre.

            Mindezek után még azt is el kellene fogadnunk, hogy ez így van rendjén. Nem akárki, a Professzorok Battyányi Körének elnöke fogalmazta meg a minap: „Az urambátyám társadalomnak történelmi háttere van. A családi, baráti kapcsolatok mindig is számítottak, ami teljesen érthető, hiszen ott mégis csak nagyobb a bizalom!”



2017. január 22., vasárnap

Errare humanum est


Tévedni emberi dolog, idézte Seneca címbe foglalt bölcsességét a sündisznó is az ismert állatmesében, miután lehátrált a súrolókeféről. Az ember ha nem is törekszik a tökéletességre, igyekezik hibátlanul elvégezni munkáját, feladatát, de mindig ott lebeg a hibázás veszélye. Vannak olyan foglalkozások, ahol a hibának, tévedésnek katasztrofális következményei lehetnek. Sebész, pilóta, légi irányító, hajós kapitány, ítélő bíró, állami vezető (...) esetleges tévedése emberéleteket veszélyeztethet, ezért a felelősségüket össze sem lehet hasonlítani a foglalkozások többségével, ahol a figyelmetlenségből vagy tudatlanságból vétett tévedéseknek nincs súlyosabb következménye, sok esetben inkább csak derűt váltanak ki.

            Ezek közé tartoznak például a filmekben benne maradt hibák (az interneten több ilyen gyűjtemény található), például, amikor a római korban játszódó filmben a főszereplő csuklóján megvillan a karóra! Az emberek többsége ezeket észre sem veszi, a hiba a lényegen nem ront. De vannak olyanok, akik – feltehetőleg nem rosszindulatból, hanem inkább talán kuriózumként – a hibákat fürkészik az alkotásokban. Francia forrásból olvasom, hogy ráérő kutatók időt nem sajnálva átnyálazták a francia irodalom remekeit és a legnagyobb írók könyveiben is találtak helyesírási hibákat! Ami persze nem Balzac, vagy Hugo figyelmetlenségét bizonyítja (ehhez a kéziratokat kell áttanulmányozni, hiszem hogy ezt is megtették és nem eredménytelenül) hanem a világ élvonalához tartozó maguk professzionalitására büszke kiadóházak hírnevét rontja, hogy például az egyik Balzac regényben, miután a szöveg átment a szerkesztő, a lektor, a korrektor szűrőjén, helytelenül jelent meg a kolbász. Persze nem fizikailag rossz helyen (egy torta közepén...) hanem helyesírásilag: saucisse helyett saucicce! Egy ilyen hiba neves francia kiadó esetében szinte akkora szégyen mint ha Japánban késik a vonat...

            Egy francia szerzőpáros a festményeket szedte górcső alá, a legnevesebb festők 34 híres festményén találtak (vagy véltek találni?!) kisebb nagyobb hibát. Itt van például Rubens Tigrisvadászat című monumentális alkotása, amit a flamand mester 1617-ben festett, megrendelésre. A rendkívül dinamikus, nagy méretű (256,2 x 324,5 cm) képen hét, az öltözékük alapján eltérő népcsoporthoz tartozó személy és négy vadállat látható. A címben feltüntetett tigriseken kívül leopárd és oroszlán is. Mert vadászat közben megtörténhet (nem tudom, pontosan, nem vagyok vadász), hogy nyúlra indulnak a vadászok, de végül vaddisznó, róka vagy medve kerül a puskavégre. Esetleg. Rubens képén látható helyzet azonban esetlegesen sem történhet meg, ugyanis ez a három vadállat nem él ugyanazon a területen. Tigris és leopárd elméletileg találkozhatna Indiában, de az oroszlán csak Afrikában él! Azt, hogy az egyik vadász kézzel feszegeti az oroszlán száját pedig tekintsük költői túlzásnak... Ha nagyon meg szeretnénk védeni Rubenst, mondhatnánk, hogy a vadállatok a brüsszeli állatkertből szabadultak éppen, ezért láthatóak egy helyen. Persze, ez a magyarázat is sántít, mivel a XVII. században még nem léteztek állatkertek, itt-ott tartott valamelyik különcködő nemes kastélyában egzotikus állatot.

           
Az egzotikum vonzalma miatt hibázott Albert Eckhout holland festő is, aki az 1610-ben festett Csíkos ló című festményén egymás mellé helyezett egy zebrát és egy orrszarvút! Feltételezhető, hogy a gröningeni mester az egyik egzotikus állatot sem ismerte közelebbről. Mint ahogy Dürer is a híres Rinoceros fametszetét elmondás alapján rajzolta meg (1515-ben) és emiatt a orrszarvún olyan nem létező testrészek láthatóak, amelyek az elbeszélő rossz emlékezetére vagy élénk fantáziájára utalnak.

            A francia szerzőpáros kifogásolja Ingres A nagy Odaliszk című festményén látható női test aránytalanságait, nevezetesen nem természetes testtartását, de főleg a lány túl hosszú hátát, ahol „több oldalborda elfér mint amennyi egy embernek van”. Ezt egyébként felrótták Ingresnek, még éltében, a híres francia festő azt válaszolta, hogy ha az anatómiával akart volna foglalkozni, akkor nem megy festőnek.  


           A hibákat boncoló könyv címoldalára került Manet híres festménye, Bár a Folies-Bergeres-ben, mint ékes példája a „szarvashibának”, a logikátlan tükörkép miatt. A festménnyel részletesen foglalkoztam az Emberek a Vénuszon c. sorozatom 8. folytatásában, ahol elmagyaráztam, hogy nem tévedéssel, hanem Manet szándékos tükrös trükkével állunk szemben. (Itt jegyzem meg zárójelben, hogy a tavalyelőtt közölt sorozatom, nagy örömömre, még mindig nagy olvasottságnak örvend!) A „hiba” tehát szándékos. Ugyanúgy mint Chagall Önarcképén, a bal kézen látható hét ujj! Persze, hogy nem véletlenül, figyelmetlenségből festett magának a festő több ujjat (megszaladt az ecsete), a „hibának” üzenetértéke van.


            A hiba témára régi kedvencem Bazille Táj Chailly közelében (az említett gyűjteményben ez a festmény nem szerepel). A tájkép közepén az kék ég és világos felhőkön keresztül látható egy fekete csík. Könnyen megfejthető: az ecset, amin fekete szín volt, mert a művész egy kicsit sötétítette a jobb oldali felhőt, egyszerűen beleakadt a vászonba! Teljesen véletlenül, a lendületben. Mit lehet ilyenkor tenni? Ha Bazille nekiesett volna elmaszatolni ezt a fekete csíkot, annak nyoma maradt volna a kék égen, a fehér felhőn. Így hagyta. Jebiga, megtörtént! És ettől a festmény maradt remekmű. Egy kis beismert emberi hibával.

A hiba emberiebbé teszi a művet. A tökéletes nem emberi, mert az ember sem tökéletes. Például a zenében a digitális technikának köszönhető hibátlan pontosság zavaróan hat. Az már a gép, a technika, szoftver érdeme. Olvastam, hogy újabban szándékosan rontanak a gép pontosságán, hogy emberi legyen. Egyébként én külön örülök annak, ha zenei felvételeken rajta maradnak kisebb hibák is, amire akár fel is lehet hívni utólag a figyelmet (a felvétel 1.15-nél a gitáros melléfog egy hangot a szólóban...)

Azt vallom, hogy az ember törekedjen a hibátlan munkára, alkotásra, legyen igényes (az igénytelenségből, hányavetiségből eredő hiba számomra bocsájthatatlan). Sok esetben, nagyobb horderejű döntéseknél, csak később eszmél rá az ember, hogy hol és miben hibázott. Ekkor áll be a „mi lett volna, ha...” helyzet, amivel nincs mit kezdeni. Amin nem érdemes tépelődni. Az evidens, figyelmetlenségből, vagy tudatlanságból eredő hibákat sokan hiúságból nem ismerik be és magyarázkodásba bonyolódnak. Ilyen esetekben pedig tisztább a sor, ha beismerjük tévedésünket és még időben, diszkréten lehátrálunk a súrolókeféről.   

U.i.
A hibákról, tévedésekről szóló fenti írásomba szándékom volt beapplikálni: noha cáfolták, szerintem szinte biztos, hogy a lapos általános műveltségből fakadó klasszikus „amerikai hibából”, Bukarest és Budapest összekeveréséből eredően hívták meg a román miniszterelnököt a magyar helyett Trump beiktatására. Még egy súrolókefe.



2017. január 15., vasárnap

Szellemi örökség

Akik ismernek tudják, hogy sajnos nem vagyok egy pedáns alkat. Néhány héttel ezelőtt elhatároztam, hogy ezen változtatok. Ahelyett azonban, hogy az ecsetek, festékek, rajztömbök, könyvek, CD-k, kották, zoknik, szerszámok között tettem volna rendet a nehezebbel kezdtem: azzal, hogy összegyűjtöm, összeírom a különböző területen született alkotásaimat. Hogy egy helyen lássam mivel töltöttem el az elmúlt éveket, évtizedeket (inkább indítottam volna be egy jól menő gázszerelő vállalkozást, s most nem aggódnék nyugdíj miatt?). Kapóra jött egy hirdetés, hogy alkalmi áron lehet vásárolni 64 GB-os pendrive-ot, amire minden rá is fér. Az ötletet egyébként az adta, hogy az egyik barátom megmutatta: egy aranyrúd alakú pendrive-on őriz mindent ami dokumentumként fontos számára, szerződéseket, számlákat, írásokat, jegyzeteket, reprodukciókat, hadd legyen minden egy helyen.

            Kezdtem az írásaimmal, külön fájlokba rendszerezve: Homéroszi kapocs regény, a becsei könnyűzene történetéről szóló monográfia, Vénusz sorozatom kézirata, három befejezett film forgatókönyve (az egyik franciául, Francois Ozon akár holnapután kezdhetné a forgatást), egy befejezetlen, novelláim, elbeszéléseim, karcolataim, tanulmányaim a blogomban közölt bejegyzések... Régebben gondoltam arra, hogy a Magyar Szó dokumentációjából válogatok (kifényképezem) újságírói pályafutásom alatt közölt, a Lapban megjelent nem kevés írás között is. Vannak (valahol) az elveszett írások, amelyeket különböző megrendelésre, felkérésre, alkalomra írtam és amelyekről nem készítettem másolatot. És a rengeteg fordítás (éveken keresztül fordítottam filmeket francia nyelvről, szerbről) amelyeket számon sem tartok, pedig volt velük munka.

            Még több az elveszett festmény. Sokáig nem hogy lefényképeztem volna, de még fel sem jegyeztem mit festettem. A kilencvenes években például, szinte heti rendszerességgel hordtam olaj és akvarell képeimet egy szentendrei galériába, amelyeket azután ki tudja hova valósi turista merre vitte magával. A Brazíliában lévő festményeimet szerencsére lefényképeztem és azt a téli tájképet is, amit Bosznia és Hercegovina korábbi nagykövete vásárolt tőlem és vitte el Indiába esküvői ajándékba kuriózumként... Leginkább az akvarellekkel bántam hanyagul, szórtam őket, mint a szerb esküvői tanu, a „kum” az aprópénzt a házasságkötés után. Egy fájlba összegyűjtöttem a létező fotókat képeimről és külön egy fájlba a festészettörténelem általam kiválasztott, összeszedegetett reprodukcióit (mintegy 400-500 képről).

            Átjátszottam egy fájlba azokat a zenei szerzeményeimet, amelyeket sikerült megtalálnom CD-n és másik fájlba az általam összerakott gyűjteményeket. Következett a rengeteg fénykép és video, rövidfilmek, amelyeket többnyire saját szórakoztatásomra felvételeztem, továbbá nyaralásokról, lakodalmakról, utazásokról és Lóci játszik koncertekről készült felvételek összevágva megfelelő programmal.

            Ezt a gyűjtőmunkát nagy türelemmel és kitartással heteken keresztül készítettem. Éppen kapóra jött, hogy a Lóci keresett valamilyen felvételt, közöltem vele büszkén, hogy rajta van a gyűjteményemben és odaadtam a pendrive-ot mondván, másold ki. A laptopja azonban nem tudta megnyitni, a gép egyszerűen nem érzékelte a pendrive-ot. Bedugtam az én számítógépembe, abba amelyiken összeraktam az anyag nagyobb részét és szintén a gerontológiai effektus állt elő: a bedugás megtörténik, csak nem érzékelhető...

            A pendrive-ot elvittem egy szaküzletbe. Szétszedték darabokra, abban a reményben, hátha valahol egy kis forrasztással meg lehet operálni és helyreáll a rendszer.  Sajnos nem sikerült. Javíthatatlan, használhatatlan – mondta ki a verdiktet a szakértő.

            A FB-on még mindig látható a hirdetés: kivételes alkalom 64GB pendrive mindössze 2490 forintért.
            Ha lesz ismét egy kis időm, nekifogok és rendet rakok a festékek, ecsetek, rajztömbök, könyvek, CD-k, zoknik között...



2017. január 8., vasárnap

Ha gazdag, ne rinyáljon!


„Kit érdekel a rinyálásuk? Ha el is válnak, külön-külön is gazdagok maradnak. Akkor mit sajnáltatják magukat?” Egy zátonyra futott „celeb házassággal” kapcsolatos kommentből idéztem. Írásom témája nem a bulvár „esemény”, a jelenségen gondolkodtam el, a kommentelő hozzáállásán.

            Nem konzultáltam pszichológussal, de remélem nem tévedek abban a teljesen leegyszerűsített megfogalmazásban, hogy az ember akkor boldogtalan, ha hiányzik valami. Egészség, szeretet, szerelem, siker, biztonság, megértés... hiánya boldogtalanságot okozhat. Az egyén habitusától, elvárásaitól függ, mert ami valakit depresszióba dönt, másnak nevetséges ok.

A hagyományosan depressziós Magyarországon az emberek nagy többsége úgy érzi, hogy nem lehet boldog, hiszen a társadalmi-gazdasági helyzetből fakadóan egzisztenciális bizonytalanságban állandó anyagi gondokkal küzd, amit még súlyosbít a kiszolgáltatottság, a megalázottság, a reménytelenség érzése. A mélyszegénységben élő rétegek már belefásultak a letargiába, nekik boldogságot okoz már az, ha sikerül büntetlenül rőzsét szedni az erdőben és betüzelni a kályhába ezekben a mínuszokban. És ha a kályhán megfől még egy kis krumplileves is...!

Ilyen helyzetben persze, hogy kinyílik a bicska az emberek zsebében, amikor a közvéleményt a kereskedelmi tévék és bulvár újságok a celebek szenvedéseivel traktálják. „Kit érdekel a rinyálásuk?!” – fakadt ki a kommentelő, de ezek szerint mégis nézik, elolvassák az ilyen híreket. Amelyek csak a többi celebben váltanak ki együttérzést (az ő kommentjeik erre utalnak, vigyázva, nehogy áttűnjön kárörvendő kuncogásuk a sorok között), az egyszerű emberekben felháborodást.

A gazdagoknak is joguk van a boldogtalanságra. Eddigi életem során még nem sikerült megtapasztalnom milyen érzés lehet anyagi gazdagságban élni (de nem adom fel, még reménykedek!). Ez azonban cseppet sem frusztrál, gazdagnak érzem magam, ezt büszkén vallom és csak a szellemileg még gazdagabbakra nézek fel (akik egyébként, tapasztalatom szerint végtelenül szerények és nem érzékeltetik gazdagságukat). Olvassuk hírekben, látjuk a tévében, a filmeken, hogy például Amerikában a híresek és gazdagok között sokan pszichiátriai kezelésre szorulnak. Különösen a hírességek és a dúsgazdag feleségek. Akik nem tudnak magukkal, idejükkel, pénzükkel mit kezdeni és elkezdenek depizni, majd mint mélyebbre süllyednek az élőmocsár-szerű lelki nyavalyában. Alkohol és kábítószer mámorba menekülnek, tönkremegy személyiségük, házasságuk, kapcsolataik... Az egyszerű ember, aki úgy érzi, hogy boldog lenne ha stressz, feszültség nélkül tudná leélni napjait, ha ki tudná fizetni minden számláját erre azt válaszolja, hogy ha a depiző amerikai milliomoshölgy minden nap keményen végigdolgozná a nyolc órát és ezen felül még gondoskodna a háziasszonyi teendőkről, eleget tenne a házastársi kötelezettségeknek... nem maradna ideje a depizésre. Lehet, hogy van ebben igazság, de a szakmabeliek szerint a magyarázat (és a terápia) nem ilyen egyszerű, sokkal összetettebb.

A magyarországi viszonyokban amerikai jólétben élő celeb házaspár  boldogtalanságának okát is valahol itt kell keresni. Nem tartozom a bulvár-híreket faló olvasótáborhoz, de ennek a bejegyzésnek a megírásához készülve elolvastam az összes releváns információt és nem sikerült megfejtenem, hogy ebben a konkrét esetben, (amire a kommentelő reagálását idéztem) lényegében mi az ok. Hol a baj? Mitől futott zátonyra a házasságuk? Mitől vált boldogtalanná és elégedetlenné sorsával, helyzetével a kétgyermekes asszonyka? A józan paraszti logika rögtön arra gyanakszik, hogy valamelyikük félrekettyintett. De nem. Mind a két fél ezt határozottan cáfolja. Nem kettyintett de leszerelmesedett másba? Az egykori Miss Hungary első udvarhölgye egyszerűen megunta az átlagosnál sokkal magasabb jólétet megteremtő férjét? Könnyen elképzelhető, hiszen én még nem találkoztam olyan véleménnyel, aki az elkényeztetett gyerekként viselkedő és gazdagságával gyakran hivalkodó média személyiséget rokonszenvesnek találta volna.  Az asszonyka egyébként ma is ránézésre tökéletes szépségnek mondható. Igaz nincs semmi erotikus kisugárzása, ettől az image-től szándékosan eltávolodott és inkább a „sikeres üzletasszonyok” már-már arisztokratikus manírokkal viselkedő csoportjához tartozónak érzi magát. Feltehetőleg férjének köszönhetően, egyébként ő is tévés műsorvezető. A celeb témák szakértője. Ennek ellenére azt nyilatkozta, ha újra kezdhetné, kerülné az ismertséget, a reflektorfényeket, azt hogy sorsán, családján az egyszerű nép csámcsogjon (nem ezt a kifejezést használta, de erre gondolt).  És akkor megtalálná a boldogságot! A férj boldogtalanságának oka evidens: szeretett felesége imádott gyermekeivel lelépett. Szétesett a család, az idillikus eddigi élet, a bajt még tetőzte, hogy majdnem még műsor nélkül is maradt.

Az ember akkor boldogtalan, ha valami hiányzik. A boldogság attól függ, hogy mire vágyódik az ember. Ha a gazdasági helyzet úgy alakul, mint ahogy a kormány ígéri, a jobb életszínvonal milliókat fog boldoggá tenni, mindazokat, akik boldogtalanságuk okát anyagi helyzetükben látják. A celeb-feleség, K. (nem kis k.!) pedig attól lesz boldog, ha visszaköltözik egy kétszobás panellakásba egy tisztességes, a celeb világban ismeretlen férjjel egy átlagpolgári új életet kezd és ha lekerül a bulvár sajtó címoldalairól (?).

Ha teljesíthető célokat fogalmaz meg magának, mindenki megtalálhatja a boldogságát. A boldogság a kis dolgokban rejlik, csak tudni kell megtalálni és élvezni. Például ezekben a zimankós napokban fogadjuk el Petőfi válaszát, a kérdésre hogy hol a boldogság mostanában...