Fodbalisták

Megsajnáltam csütörtökön este a miniszterelnököt. A felcsúti gyönyörű szép stadionban fodbalistái újabb keserű csalódást okoztak. Nem véletlenül írom így szabálytalanul a zöld gyepen egyszínű mezben futkározó életerős fiatalemberek gyűjtőnevét. Ezzel is utalni szeretnék arra, hogy az, amit ők művelnek nem labdarúgás, nem futball. Hanem fodbal, ahogy megboldogult nagyanyám nevezte megvetően a sportágat.

Ha van ország, ahol a labdarúgás élvez minden lehetséges támogatást az a jelenlegi Magyarország, annak köszönhetően, hogy a miniszterelnök imádja ezt a sportágat. Megteheti,  pénzt, paripát nem sajnálva bőkezűen támogatja ő személyesen és a kormányzat, annak reményében, hogy majd csak felemelkedik a magyar labdarúgás. Stadionok épülnek, labdarúgó akadémiák oktatnak, működik a TAO rendszer, amelyen keresztül számolatlan mennyiségű pénz jut a nagyvállalkozóktól a sportba, elsősorban a labdarúgásba. Ennek ellenére csak kudarc, kudarc, alázás, keserűség.

Először jártam Felcsúton. Az egész Puskás akadémia komplekszum valóban csodálatra méltó. A Pancho Aréna mint egy mesebeli kastély világít a vidéki, tipikusan falusi környezetben. A szervezés tökéletes volt, minden részletre ügyeltek, minden klappolt. A miniszterelnök úgy időzítette nyaralását, hogy erre az eseményre, ahol kedvenc csapatának reális esélye volt a továbbjutásra, arra, hogy bekerüljön egy európai csoportba, minek köszönhetően nevesebb európai csapatokkal mérkőzött volna meg a Vidi feltehetőleg ugyanitt, Felcsúton. (Még Árok Ferenc egykori magyarszós kollegánk, ismert labdarúgó szakember is győzelmi esélyt jósolt a Nemzeti Sportnak nyilatkozva). 

Érezhető volt a bizakodás, a stadionban megjelent a politikai, gazdasági, közéleti elit számos képviselője, akik szerették volna a miniszterelnökkel közösen megünnepelni a sikert. Ott volt szinte végig az elnök mellett Garancsi István nagyvállalkozó, a Videoton első embere, szakmai elemzéseket adott első kézből (ha jól láttam) a köztük álló Kovács Zoltán, az Újpest egykori válogatott játékosa, egyike az utolsók közül, aki még tudott játszani. Mögötte ott állt Dzsudzsák Balázs a mai korosztály üdvöskéje, a válogatott kapitánya, az Elnök előtt néhány sorral lejjebb ült Bernd Storck szövetségi kapitány, ott volt a stadionban Schmidt Mária, Frenreisz Károly és sokan mások, akik szívesen osztoztak volna együtt a sikeren.

A miniszterelnök a mérközés előtt rendkívül jó hangulatban volt, személyesen felkereste és üdvözölte a vendégcsapat vezetőségét, mindenkivel kész volt váltani pár szót...majd mind komorabbá vált. A 0:2 után már senki sem bátorkodott hozzászólni...

Pedig nem egy nagy csapat okozta a bosszúságot. A Partizan csak nevében nagy, de hol van attól a szinttől, amit egykoron Bobek, Zebec, Valok, Čajkovski, majd Šoškić, Vasović, Galić, Ćurković, Bečejac, Bjeković, Mijatović... képviseltek és jelentettek?! Már ránézésre is egy szedett-vedett társaságnak tűnt.

De a házigazdánál fölényesen jobbnak minősültek. Sehogyan sem tudom felfogni, mit keres ez az átlagnál szerényebb tudású külföldi játékosok garmada a magyar csapatoknál. Pénzben tudom mit keresnek, sokkal többet mint a hazaiak, igaz, kevesebbet, mint a nevesebb klubokban játszó „vendégmunkások”, de ha nem segítenek hozzá a sikerhez, mert képességük megkérdőjelezhető, egyáltalán miért költenek rájuk, mi szükség van rájuk? Mind a két csapatban volt Afrikából származó játékos, hasonlóan mint a nagy európai csapatoknál is. Az afrikai származású labdarúgók immár a sportág legkeresettebb játékosai közé tartoznak, elsősorban fizikai adottságaiknak köszönhetően, de megtanultak focizni is. Jut szembe: a hetvenes években még sehol sem volt az afrikai labdarúgás, de azután jórészt a jugoszláv edzőknek köszönhetően is, bámulatos fejlődés történt a fekete kontinensen.

Egyszer már említettem, hogy mintegy húsz évvel ezelőtt éppen valamelyik afrikai országból hazatérve látogatott el Miljan Miljanić, a Crvena Zvezda, a Real Madrid és a jugoszláv válogatott egykori sikeres szakembere az (akkor még) Jugoszláv Nagykövetségre és egy beszélgetés során kifejtette mi a titka a játékosnevelésnek. Hogyan történt ez az egykori Jugoszláviában – minek köszönhetően vilgászínvonalú játékosok fejlődtek ki a csapatokban – hogyan végezték ezt a munkát a jugoszláv edzők Afrikában. Annak alapján amit Miljanic elmondott és (részben) ismerve a magyarországi gyakorlatot látom, hogy játékosképzés közelről sem úgy történik, ami sikerrel kecsegtetne. És ölhetnek még milliárdokat, épülhet még tíz stadion, létesülhet még számos akadémia, ha ott nem célszerűen folyik a munka, a magyar labdarúgás nem fog előremozdulni, maradnak a képzelten hazai, a kétes minőségű külföldi selejt játékosok és csak további bosszúságokat fognak okozni a miniszterelnöknek (és a sportág kedvelőinek) a fodbalisták.

A gumis vágya

A múlt hét egyik legforróbb napján, a déli órákban elmentem gumiabroncsot cseréltetni. A műhely fekvése kora tavasszal és késő ősszel kedvezőnek minősíthető, akkor az alkalmazottak bizonyára élvezik, hogy egész munkaidő alatt melengető napsütésben tudnak dolgozni, de ilyenkor, augusztusi kánikulában... Az alkalmazottak behúzódtak abba a keskeny sávba, ahova nem tűzött a Nap, ahol csak 38-39 foknyi volt a hőség, miközben a munkaterületen talán ötven felett.

Amikor megjelentem, az alkalmazottak a pokolba kívántak, egyikük sem mozdult. A tulajdonos a legfiatalabbat küldte a munkaterületre, hogy szedje le a gumiabroncsokat. Behúzódtam én is az árnyékolt sávba. Rövidesen rólam is patakzott a verejték, mint a mellettem ülő, idősebb, túlsúlyos alkalmazottnak. Aki valamit motyogott magában, amit nem értettem, míg rám nem kérdezett:

-          Maga nem?

-          Mit nem?

-   Nem kortyolgatna szívesebben hideg sört egy medencében ülve? Vagy esetleg valamelyik Karibi szigeten a pálmafák alatt, miközben csodálná a kristálytiszta átlátszó zöldes-kék tengervizet?

Tekintete a távolba révedt ahol az aszfaltút felett délibáb vibrált. Igazat adtam neki, hogy az általa említett szituációk sokkal kellemesebbnek tűnnek.

Részben a gumis ábrándozása miatt is, szombaton reggel elmentem a strandra. Miután úszkáltam egy ideig, a medence lépcsőjére ültem úgy, hogy csak a fejem volt ki a vízből. Sörözni ugyan nem söröztem, aminek több oka volt (az egyik, hogy a fürdő házi szabálya ezt a műveletet tiltja), testem kellemesen lehűlt. Fél óra után már csak azért maradtam, mert eszembe jutott a gumis, hogy mennyivel jobb ez a hely, mint a műhely forrósága. Majd bevallottam magamnak, hogy meguntam ezt a semmittevést. Később úszkáltam még néhányszor – a fürdőzést nagyon élvezem, pláne a tengerben– majd hazamentem. Mert a Csillaghegyi strandon, már akkora tömeg jött össze, hogy megteltek az árnyékolt helyek a parton, mind nehezebben lehetett bejutni a medencébe (a medence szélén lustálkodóktól) és úszás közben is állandó karambol-veszély fenyegetett, nem is beszélve arról, hogy a fejem felett labdák repkedtek, amelyek közül egyik-másik olyan vészes közelségben húzott el mellettem, mint a kóbor aszteroidák a Föld mellett. Otthon, a lehűtött, besötétített lakás kedvezőbb alternatívát jelentett.

Még nem volt szerencsém eljutni egyik Karibi szigetre sem, vagy hasonló egzotikus helyre. Bízok benne, hogy ami késik, nem múlik, hiszen még csak 61 éves vagyok, van idő! Bizonyára csodálatosak azok a fövények, partok, amelyeket a fényképeken látunk. Lehet, azonban, hogy a partok mögött már nem ennyire idillikus. Az ivóvíz amőbás, sok a szúnyog és a kígyó, a helyi lakosság bádog házikókban lakik, nem vendégszerető, utálja a másmilyen (esetünkben fehér) bőrszínűeket, a helyi hatalom idegengyűlölő (mert van ilyen), a fogorvos egy másik szigeten rendel, ahova négy órát kell evezni, nincs szennyvízhálózat, nagy a bűz, száll a por, gyilkos a hőség és nincs miből borjúpörköltet főzni szombatonként.

De ne legyünk borúlátóak. Feltételezzük, hogy az egész sziget olyan idillikus, mint a part. És feltételezzünk egy olyan helyzetet, hogy valaki felajánlja: az elkövetkező öt évedet ott élheted le, de egyedül, a család, a barátok, a szeretteid nélkül és minden nap teljes munkaidőt, nyolc órát a tenger partján kell tölteni, semmi mással nem szabad foglalkozni.

Nos? Mennyi időt lehetne kibírni? Meddig élvezné az ember a gumis műhely forróságára, a nagyváros szmogjára, a munkahelyi stresszekre gondolva?

Mikor unná meg ezeket az idillikusnak gondolt körülményeket? Mikor fogná el a honvágy? Mikor gondolná úgy, hogy bármit odaadna azért, hogy találkozzon szeretteivel, vagy barátaival egy bűzös kiskocsmában? Mikor kezdene el gondolkodni a politikáról, latolgatni az elkövetkező választások eredményét?  Gondolkodni azon, hogy jönnek-e még a migráncsok Európába, huncutkodik-e még a Soros, összefogott-e már a vajdasági magyarság, rentábilis-e a felcsúti kisvasút, visszatért-e Demeter Márta az MSZP-be, kihúzták-e már végre a számait az ötös lottón...

Soha?

Biztosan?

Az ember addig vágyódik valamiért, vagy valakiért, amíg hiányzik. Amikor beteljesül a vágy, gyorsan megszokja, természetesnek veszi. És elkezd vágyódni valami más után. Az a szerencsés helyzet, ha a vágy teljesíthető, a beteljesülés pedig igazán örömet szerez. Például a gumis műhelyből szombaton kiruccanni a strandra. Vagy egy pokoli hét után egy hétre leutazni a tengerpartra. És utána kezdődhet minden elölről. 

A harmadik jelölt

Az akkori Magyar Szó Szerkesztő Bizottságának a legfiatalabb tagja voltam. A Lap legfontosabb szakmai testületének úgy lettem a tagja, hogy miután befejeztem Párizsban az újságírói tanulmányaimat, az akkori főszerkesztő, Erdélyi Károly, méltányolva frissen kapott francia újságírói diplomámat, és valószínüleg a tehetségemet és tudásomat is,  kinevezett az Újvidéki rovat szerkesztőjévé és rovatvezetőjévé. A Magyar Szóban évtizedeken keresztül az Újvidéki rovat a fiatal újságírók kiképző központjának számított. Kevésbé volt fontos, hogy a tartományi székváros eseményeivel versenyezzünk a Dnevnik napilappal, hanem az, hogy a városi hírek, események feldolgozásán keresztül tanuljanak, gyakoroljanak a kezdő újságírók.

Elsődleges feladatom az volt, hogy a Franciaországban elsajátított szakmai tudásomat adjam tovább az akkor éppen kezdő csapatnak. Dünnyögtek is sokan az idősebbek közül (nekem a legkínosabb volt a vezető lektornő dünnyögése), hogy a főszerkesztő túl korán – 27 éves voltam akkor, 1983-ban – nevezett ki szerkesztőnek. Újságírói tudásomat nem vitatták, hiszen párizsi tudósításaimon keresztül ezt bizonyítottam, de úgy vélték, hogy nem rendelkezek még kellő tapasztalattal ahhoz, hogy másokat oktassak, tanítsak. Ha többéves szerkesztői tapaszatalattal nem is rendelkeztem, de szakmai tudással igen, elméleti tudással pedig pláne, mert az akkori Magyar Szóban senkinek sem volt ilyen szintű újságírói képzettsége. Az Újvidéki rovaton évtizedeken keresztül idősebb, tapasztalt újságírók, szerkesztők oktatták a fiatalokat. Közöttük Szavics György egy emblematikus egyéniség volt, aki Gyarmati József és Szeli Miklós korosztályát egzercíroztatta emlékezetesen, ezek a sokszor elmesélt történetek Szavics módszereiről megérnének egy külön témát... Nekem, az Újvidéki rovaton egyébként a vajdasági magyar újságírás nagyasszonya, Szabó Gizi néni volt az első tanítóm. És támogatóm, mert felfigyelt arra, hogy bennem ott van az a bizonyos újságírói véna és sikeres pályafutást jósolt...

Dünnyögtek sokan a szerkesztőségben, de a főszerkesztőt ez egyáltalán nem érdekelte. Az Erdélyi korszakban vasfegyelem uralkodott a Magyar Szóban. Élveztem a főszerkesztő bizalmát, de nem tartoztam a főszerkesztéshez közeli körökhöz. Az akkor mintegy 160 tagú szerkesztőségben, megfigyelésem szerint Erdélyi csak három személy véleményére adott. Az első, a Legnagyobb Magyarszós, akinek egész életén át a Lap jelentett mindent, Piszár József, a második a külpolitikai rovat vezetője Engler Lajos és a harmadik Burány Nándor. A sorrend nem fontossági sorrend. Úgy láttam, hogy Erdélyi kikérte a felsoroltak véleményét különböző fontos kérdésekben, konzultált velük és úgy hozta meg döntéseit.

Munkám során mindent megtettem, hogy ne okozzak csalódást a főszerkesztő előlegezett bizalmának. Egyébként négyszemközt szinte soha sem beszélgettünk. Kivéve egy alkalmat, amikor jeleztem, hogy lenne egy nagy kérésem. Az egyik fiatal újságírónő, talán mondhatom tanítványom, Kabók Erika ügyében. Erika ugyanis Bánáti tudósító pályázatra jelentkezett és így vették fel, azzal, hogy nálam elvégzi az egyéves kiképzést és megy Nagybecskerekre. Kértem a főszerkesztőt, hogy ne küldjük el Erikát Zrenjaninba, hiszen, rendkívül tehetséges és szorgalmas újságírónak tartom, akinek a Művelődési rovaton, az oktatás területén lenne a helye, annál is inkább, mert a területet „fedő” újságíró, Vida D. Júlia a rovat vezetője is és túlterhelt ahhoz, hogy teljes értékben kövesse ezt a vajdasági magyarság számára rendkívül fontos területet. Legalább annyira örültem, mint Erika, miután nem küldték el Nagybecskerekre és a szerkesztőségben maradt...

1988-ban még mindig a legfiatalabb tagja voltam az akkori Magyar Szó Szerkesztő bizottságának. Ekkor már belpolitikai szerkesztőként. A teljes belpolitika blokkban – naponta 3-6 oldal az adott lapstruktúra függvényében – megjelent szerzői, informatív és publicisztikai jellegű írásokat bíráltam el, javítottam, megmunkáltam, szerkesztettem. Vagy kihagytam. Naponta legalább 40-50 gépelt oldalnyi (flekk) kéziratot olvastam el, beszéltem a szerzővel, elfogadta véleményemet vagy sem, meggyőzött a saját igazáról, vagy nem...Hozzám kerültek a Lap nálamnál tapasztaltabb, nevesebb újságíróinak, cikkíróinak írásai is. Külön szerkesztői örömöt jelentett számomra, amikor Burány Nandi hozott cikket, kommentárt. Volt amikor még otthon megírta és úgy hozta, volt amikor a szerkesztőségben megszokott helyén ült az írógépéhez és sajátkezűleg pötyögte bele gyorskommentárját. Majd a mindenkori szerkesztő iránti tisztelettel átadta, megvárta a véleményemet, ami nem lehetett más mint -.

Nagy tisztelője voltam írói és újságírói munkásságának is. Több mint egy évtizedig dolgoztunk együtt, de lényegében nem sokat beszélgettünk. Nandi egy szűkszavú ember volt, de amikor megszólalt, vagy kiállt valami mellett, annak súlya volt a szerkesztőségben. Igazából akkor beszélgettük ki magunkat, akkor ismertük meg egymást közelebbről, amikor egyszer meghívott a Fruska gorában lévő hétvégi házába. De ez már az alábbiakban leírt esemény után történt.

1988 őszén időszerűvé vált a főszerkesztő csere, hiszen Sinkovits Péter főszerkesztőnek rövidesen lejárt a megbízatási ideje. Az Alapító kérte a Szerkesztő Bizottságtól, hogy állítson jelölteket majd pedig a szerkesztőség válassza ki azt, akit a legalkalmasabbnak lát erre a tisztségre. Azon az ülésen, ahol megvitattuk ezt a témát a Szerkesztő bizottságnak eleve két jelöltje volt. Már-már be is fejeztük a témát, amikor Burány Nandi szót kért és közölte, hogy ő javasol egy harmadik jelöltet. Aki eddig elvégzett munkája, tudása, felkészültsége alapján megérdemelte, hogy lehetőséget kapjon elkészíteni egy főszerkesztői tervet és ezt a szerkesztőség előtt bemutatni. A javaslatán igencsak meglepődtem. Én voltam ugyanis ez a harmadik jelölt.

Burány Nándor augusztus 2-án, 85 éves korában örökre letette a tollat. Nyugodjék békében.