A harmadik jelölt

Az akkori Magyar Szó Szerkesztő Bizottságának a legfiatalabb tagja voltam. A Lap legfontosabb szakmai testületének úgy lettem a tagja, hogy miután befejeztem Párizsban az újságírói tanulmányaimat, az akkori főszerkesztő, Erdélyi Károly, méltányolva frissen kapott francia újságírói diplomámat, és valószínüleg a tehetségemet és tudásomat is,  kinevezett az Újvidéki rovat szerkesztőjévé és rovatvezetőjévé. A Magyar Szóban évtizedeken keresztül az Újvidéki rovat a fiatal újságírók kiképző központjának számított. Kevésbé volt fontos, hogy a tartományi székváros eseményeivel versenyezzünk a Dnevnik napilappal, hanem az, hogy a városi hírek, események feldolgozásán keresztül tanuljanak, gyakoroljanak a kezdő újságírók.

Elsődleges feladatom az volt, hogy a Franciaországban elsajátított szakmai tudásomat adjam tovább az akkor éppen kezdő csapatnak. Dünnyögtek is sokan az idősebbek közül (nekem a legkínosabb volt a vezető lektornő dünnyögése), hogy a főszerkesztő túl korán – 27 éves voltam akkor, 1983-ban – nevezett ki szerkesztőnek. Újságírói tudásomat nem vitatták, hiszen párizsi tudósításaimon keresztül ezt bizonyítottam, de úgy vélték, hogy nem rendelkezek még kellő tapasztalattal ahhoz, hogy másokat oktassak, tanítsak. Ha többéves szerkesztői tapaszatalattal nem is rendelkeztem, de szakmai tudással igen, elméleti tudással pedig pláne, mert az akkori Magyar Szóban senkinek sem volt ilyen szintű újságírói képzettsége. Az Újvidéki rovaton évtizedeken keresztül idősebb, tapasztalt újságírók, szerkesztők oktatták a fiatalokat. Közöttük Szavics György egy emblematikus egyéniség volt, aki Gyarmati József és Szeli Miklós korosztályát egzercíroztatta emlékezetesen, ezek a sokszor elmesélt történetek Szavics módszereiről megérnének egy külön témát... Nekem, az Újvidéki rovaton egyébként a vajdasági magyar újságírás nagyasszonya, Szabó Gizi néni volt az első tanítóm. És támogatóm, mert felfigyelt arra, hogy bennem ott van az a bizonyos újságírói véna és sikeres pályafutást jósolt...

Dünnyögtek sokan a szerkesztőségben, de a főszerkesztőt ez egyáltalán nem érdekelte. Az Erdélyi korszakban vasfegyelem uralkodott a Magyar Szóban. Élveztem a főszerkesztő bizalmát, de nem tartoztam a főszerkesztéshez közeli körökhöz. Az akkor mintegy 160 tagú szerkesztőségben, megfigyelésem szerint Erdélyi csak három személy véleményére adott. Az első, a Legnagyobb Magyarszós, akinek egész életén át a Lap jelentett mindent, Piszár József, a második a külpolitikai rovat vezetője Engler Lajos és a harmadik Burány Nándor. A sorrend nem fontossági sorrend. Úgy láttam, hogy Erdélyi kikérte a felsoroltak véleményét különböző fontos kérdésekben, konzultált velük és úgy hozta meg döntéseit.

Munkám során mindent megtettem, hogy ne okozzak csalódást a főszerkesztő előlegezett bizalmának. Egyébként négyszemközt szinte soha sem beszélgettünk. Kivéve egy alkalmat, amikor jeleztem, hogy lenne egy nagy kérésem. Az egyik fiatal újságírónő, talán mondhatom tanítványom, Kabók Erika ügyében. Erika ugyanis Bánáti tudósító pályázatra jelentkezett és így vették fel, azzal, hogy nálam elvégzi az egyéves kiképzést és megy Nagybecskerekre. Kértem a főszerkesztőt, hogy ne küldjük el Erikát Zrenjaninba, hiszen, rendkívül tehetséges és szorgalmas újságírónak tartom, akinek a Művelődési rovaton, az oktatás területén lenne a helye, annál is inkább, mert a területet „fedő” újságíró, Vida D. Júlia a rovat vezetője is és túlterhelt ahhoz, hogy teljes értékben kövesse ezt a vajdasági magyarság számára rendkívül fontos területet. Legalább annyira örültem, mint Erika, miután nem küldték el Nagybecskerekre és a szerkesztőségben maradt...

1988-ban még mindig a legfiatalabb tagja voltam az akkori Magyar Szó Szerkesztő bizottságának. Ekkor már belpolitikai szerkesztőként. A teljes belpolitika blokkban – naponta 3-6 oldal az adott lapstruktúra függvényében – megjelent szerzői, informatív és publicisztikai jellegű írásokat bíráltam el, javítottam, megmunkáltam, szerkesztettem. Vagy kihagytam. Naponta legalább 40-50 gépelt oldalnyi (flekk) kéziratot olvastam el, beszéltem a szerzővel, elfogadta véleményemet vagy sem, meggyőzött a saját igazáról, vagy nem...Hozzám kerültek a Lap nálamnál tapasztaltabb, nevesebb újságíróinak, cikkíróinak írásai is. Külön szerkesztői örömöt jelentett számomra, amikor Burány Nandi hozott cikket, kommentárt. Volt amikor még otthon megírta és úgy hozta, volt amikor a szerkesztőségben megszokott helyén ült az írógépéhez és sajátkezűleg pötyögte bele gyorskommentárját. Majd a mindenkori szerkesztő iránti tisztelettel átadta, megvárta a véleményemet, ami nem lehetett más mint -.

Nagy tisztelője voltam írói és újságírói munkásságának is. Több mint egy évtizedig dolgoztunk együtt, de lényegében nem sokat beszélgettünk. Nandi egy szűkszavú ember volt, de amikor megszólalt, vagy kiállt valami mellett, annak súlya volt a szerkesztőségben. Igazából akkor beszélgettük ki magunkat, akkor ismertük meg egymást közelebbről, amikor egyszer meghívott a Fruska gorában lévő hétvégi házába. De ez már az alábbiakban leírt esemény után történt.

1988 őszén időszerűvé vált a főszerkesztő csere, hiszen Sinkovits Péter főszerkesztőnek rövidesen lejárt a megbízatási ideje. Az Alapító kérte a Szerkesztő Bizottságtól, hogy állítson jelölteket majd pedig a szerkesztőség válassza ki azt, akit a legalkalmasabbnak lát erre a tisztségre. Azon az ülésen, ahol megvitattuk ezt a témát a Szerkesztő bizottságnak eleve két jelöltje volt. Már-már be is fejeztük a témát, amikor Burány Nandi szót kért és közölte, hogy ő javasol egy harmadik jelöltet. Aki eddig elvégzett munkája, tudása, felkészültsége alapján megérdemelte, hogy lehetőséget kapjon elkészíteni egy főszerkesztői tervet és ezt a szerkesztőség előtt bemutatni. A javaslatán igencsak meglepődtem. Én voltam ugyanis ez a harmadik jelölt.

Burány Nándor augusztus 2-án, 85 éves korában örökre letette a tollat. Nyugodjék békében.