2018. május 20., vasárnap

Örökrangadó



Real-Barcelona, Liverpool-Manchester United, Celtic-Rangers, C.Zvezda-Partizan, Fradi-Újpest, PSG-Marseille, Roma-Lazio, Boca Juniors-River Plate, Flamingo-Fluminense, Dinamo-Hajduk, Bayern-Dortmund (...) örökrangadók listájához sorolható a Baraltonfüred-Tihany szomszédvári rangadó is.

            Szombaton, május 19-én erős konkurrenciában – FA döntő és hercegi esküvő Londonban, Német kupadöntő, ahol a Bayern veszített – a Balaton északi partjának rangadóját választottam, a helyszínen, az igényesen felújított létesítménnyel és tökéletes minőségű gyepszőnyeggel rendelkező füredi stadionban. Nem firtatom, hogy melyik ligában versenyez a két csapat. A bajnokság az Bajnokság.

            Az igazi lokálpatriota elsősorban városa, faluja csapatának szurkol. A vérmes lokálpatriota vérmesen. Így van ez másutt is. Például a szintén vitorlás kikötővel rendelkező, de korántsem olyan szép észak-kelet angliai városkában Hartlepoolban. Ahol a helybeliek a városi stadionban tolonganak, játszhat a megye legismertebb csapata, a Middlesbrough, vagy a szintén nem messze lévő Sunderland akárkivel, pláne ha a Hartlepool a nagy riválissal, a Darlingtonnal mérkőzik. Hasonló a helyzet a Torda-Muzslya örökrangadón is.

            Szivélyes vendéglátómnak köszönhetően Füreden megismerhettem a klub elnökét és az edzőjét. A szakvezető, Beszédes Sándor Vajdaságból, Szabadkáról érkezett. Megtetszett neki a város, szívesen dolgozik itt. Megjegyzem, ha labdarúgó edző lennék és nem lenne reális esélyem átveni a Fradit azzal az ígérettel, hogy a BL döntőbe vezetem, szívesen dolgoznék én is ebben a kedves városban. A mérközés előtt a klub elnökén sokkal jobban érződött a feszültség, mint az edzőn, aki magabiztosan nyilatkozta: persze, hogy győzünk!

            Tapintható volt a feszültség annál is inkább, mert a táblázatot meggyőzően vezető Balatonfüredet váratlan veresége és négy pontos (szabálytalanság miatti) levonás után egy pontra megközelítette az őt üldöző Úrkút csapata. A harmadik helyen tanyázó Tihanynak már nem volt esélye megnyerni a bajnokságot, de az ősi rivális elleni esetleges győzelem mindig jóleső érzéssel tölti el a szurkolók lelkét. Füred és Tihany csapatai közötti – az elnök által diplomatikusan „hűvösnek” – nevezett viszonyt még rontotta az a körülmény is, hogy a korábbi, füredi utánpótlás edző valamilyen nézeteltérések miatt a konkurrens Tihanyba távozott a klubtól és magával vitt hat tehetséges fiatal játékost is. Akik közül többen, az ellenfél csapatában pályára is léptek.

            Ilyen előzmények után futottak ki a játékosok Verdi Bevonulási indulójának dallamára a pályára, egy ajkai (ha jól értettem a civil életben NAV-os) bíró vezetésével. Gyorsan nyilvánvalóvá vált a piros-fehérben játszó Füred technikai főlénye, jól alkalmazták a felfutásokat a széleken, amit használható beadások követtek (jól begyakorolták a „nagyok” által is mindenütt sikerrel alkalmazott figurát), de gól az első félidőben nem született, amitől a helybeli szurkolók kezdtek idegesek és türelmetlenek lenni. Felfigyeltem arra a sajátosságra, hogy a „nagyoktól eltérően” ezeknek a csapatoknak nincs sem orvosuk, de még gyúrójuk sem. Pedig történtek kemény belemenések. Például amikor a tihanyi védő az utolsó pillanatban elpöccintette a labdát a csatár elől, aki teljes erővel a labda helyett a védő lábába rúgott. A leláton is hallható volt a csattanás. Ilyen szituációban Ronaldót vagy Neimart hordágyon vitték volna le, és hónapokig bajlódtak volna a sérüléssel. Itt az egymás lábát eltaláló két játékos egy ideig bicegett, majd folytatta a játékot. Sem ekkor, sem hasonló helyzetekben nem volt értelme a fetrengésnek, mert nem volt,  aki (orvos, gyúró) befut a pályára... Egy súlyosabbnak tűnő ütközés után, amikor az egyik tihanyi játékos a földön maradt, a csapat segédedzője ment oda hozzá és megállapította, hogy le kell cserélni.

            A második félidőben a tihanyi zöldek kezdtek elfáradni, a helyiek pedig fokozták az iramot, ami meghozta a 2:0 – ás végeredményt (nekem a csapatból a 8-as és a 13-as számot viselő játékosok nyerték el a tetszésemet, megtudtam, hogy az előbb gyerek Erdélyből érkezett, feltalálta magát Füreden és kölcsönös az elégedettség). Ez a győzelem azonban még nem jelenti a bajnoki címet is, a csapatra hétfőn vár a nagy kihívás, a legfontosabb mérkőzés. A második helyezett Úrkútra látogatnak lejátszani az elhalasztott mérkőzést, ugyanis az eredeti kiírás dátumakor az úrkútiak nem tisztították meg a hótól a pályát (többek szerint szándékosan).

           
A mérkőzés után a klubtól, mint tiszteletbeli szurkoló, kaptam ajándékba egy Balatonfüred FC sálat. Ezzel vonultam be a visszhangjáról elhíresült városka főterére, ahol a Lóci játszik együttes lépett fel. Egy helybeli megjegyezte, hogy az eredmény tudatában nem éppen bölcs tett egy ilyen sállal flangálni Tihany főterén, de mivel látszott rajtam, hogy tudatlan, máshonnan érkező, jóindulatú látogató vagyok nem történt bántódásom. Sőt (egy idegenforgalomból élő helységben a vendég az mindig vendég).

            Aki ezeket a sorokat hétfő, május 21 után olvassa, az már értesült a Balatonfüred – Úrkút sosrsdöntő mérkőzés eredményéről. Valószínüleg eldőlt ki nyeri a Bajnokságot. És jut feljebb. Nem firtatom, hogy melyik ligába.
 Aki nem értesült, keressen utána. (Nem az Eurosporton).





2018. május 13., vasárnap

Eurovízió: sikerrecept a sablon nélküli eredetiség



Eurovízió: nincs siker-recept

Magyarországon az Eurovíziós fesztiválról csak fitymálóan, felülről lekezelve illik írni. „Páneurópai giccsparádé” – olvasom az egyik legolvasottabb portál zenei szakértőjétől, akinek élő közvetítése szombaton este arról szólt, hogy hangot adjon kínjainak, mert hivatalból kénytelen volt végigszenvedni a giccsparádét. Ezért azzal szórakozott, hogy a versenyzők többségét öntelten lefikázta és megmondta a tuttit. Az ilyen előítélet el is terjedt és ha valaki a szakmából komolyan veszi a kontinens (plusz Ausztrália) legnézettebb rendezvényét, több évtizedes múltra visszatekintő könnyűzenei megmérettetését, azt is lesajnálják. Meg a több tízmillió néző szellemi kvalitásait is, aki végigszurkolja, netalán szavaz is. Ha a 63 éve létező és tömegeket vonzó fesztivál valóban egy értékelhetetlen giccsparádé lenne már régen megszűnt volna. Létezése mást bizonyít. Attól, hogy ha valaki következetesen nem sikeres egy rendezvényen, nem a rendezvénnyel van a baj. Ilyen alapon – valami jó ürügyet kitalálva – sértődötten le lehetne mondani indulásunkat a Labdarúgó EB-n is. Mert az is egy mesterségesen felfújt giccsparádé, amivel az emberek tízmillióit hülyítik. Ne hagyjuk magunkat!  

            Tizenkét éves voltam. A londoni Royal Albert Hall színpadán üde színfoltot jelentett egy reneszánsz öltözékben, korabeli zenére hasonlító dalt előadó együttes megjelenése. Ők voltak a Dubrovniki trubadúrok. Az egész ország szurkolt nekik, a Jedan dan (Egy nap) című dalocskájuk végül a 17-ből a 7. helyet érte el. A fesztiválon Spanyolország győzőtt egy „rendkívül eredeti és sokat sejtető” című („La-la-la”) dallal, de a legnagyobb slágert Cliff Richard énekelte el, a Congratulation-t. Ezt a számot, magyar átköltésben még itt a Kárpát medencében is éveken keresztül  játszották a rádiók... Az 1968-as Eurovíziós fesztivál volt az első, amit élőben néztem, akkor még fekete-fehérben, noha, a fesztivált első ízben színesben sugározták (csak ehhez kellett megfelelő készülék is). A Dubrovniki trubadúrok fülbemászó szerzeményét ma is tudom szövegestől, dallamostól. A Congratulation-t is.

            Kerek ötven éve kísérem nagy figyelemmel ezt a fesztivált, csak egyet hagytam ki, 1980-ban. Katona voltam, Tito elnök halálán volt, emiatt Jugoszlávia nem is indult és a fesztivált sem közvetítette. Az összes többit (előtte és utána) láthatta a jugoszláv közönség, valamennyin érdekeltek is voltunk és nem egyszer a dobogó legfelső fokára is feljutott versenyzőnk. Jugoszlávia nemzetközi megmérettetésnek vette ezt a szórakoztató rendezvényt, igyekezett jó előadókat küldeni, helyt állni becsülettel, hasonlóan mint a sportrendezvényeken, foci, kosárlabda, vízilabda... EB-en, VB-n. A verseny az verseny és a júgók szerettek versenyezni, szerették a kihívásokat. És senki sem fitymálta le a rendezvényt, ha a vártnál alacsonyabban végzett a fellépőnk. Éppen ezért, minden évben nagy izgalommal vártam azt a tavaszi szombatot, amikor sor került az Eurovízióra és semmilyen más program nem gátolhatott meg abban, hogy végigszurkoljam. Rengeteg olyan számra és előadóra emlékszem, amely ezen a rendezvényen hangzott el. Nem csak az ABBA és a Waterloo jelenti az Eurovíziós fesztivált, mint ahogy sokan itt Magyarországon vélekednek.

            Az ötven év alatt természetesen hullámzott a rendezvény színvonala, voltak érdekesebbek, voltak kevésbé sikerültek. Igen, elismerem, hogy az utóbbi években részben giccsesé vált. Mégpedig azóta, hogy a fesztiválra betódultak az európai rendszerváltások után a részvétel iránt érdekelté vált Kelet-, és Közép Európa-i országok. Közöttük a volt szovjet tagköztársaságok (ilyen meg olyan –sztánok) versenyzői, akik európai sikerre vágytak. Ekkor alakult ki az általam sokat bírált, ún. „eurovíziós hangzás” mint sikerrecept. Az új résztvevő országokban a „zenei szakértők” ilyen dalokat írattak, vagy vásároltak a témában sikeresnek vélt svéd szerzőktől és kimondták, hogy csakis ilyen szerzemény lehet befutó. Mintha egy gasztronómiai versenyen, miután valamelyik eledel (mondjuk: báránykaraj speciális módon) elviszi a babért, a következő évben a jelentkezők nagy többsége báránykarajjal nevez be. (A hasonlat lehet, hogy sántít, mert a gasztronómiai fesztiválok másképp működnek, nem tudom). Mindennek következtében a fesztiválon bemutatott 26 szám közül legalább 20 – persze, a siker érdekében angolul énekelt – olyan szerzemény volt, amelyik úgy hasonlított egymásra, mint egyik báránykaraj a másikra.

            Szerencsére jelentős változás állt be. Az elmúlt két évben már nem „euróvíziós hangzású szerzemény” nyert, hanem teljesen más, teljesen eredeti. Például tavaly a portugál győztes. Az induló országok többségében is a megmondható zsűrik felfogták, hogy ez a sikerrecept már nem az, Európa már nem kér báránykarajt, hozzon mindenki valami eredetit. Ennek köszönhetően az idén már a döntőbe sem jutottak be a sablonos dalokat előadó versenyzők, a volt SZU területéről, beleértve Oroszországot is, csak egy  (ha a Balti országokat nem számítjuk oda). És Ukrajna, az egyetlen  „euróvíziós hangzású” produkció a lángoló zongorástól, drámai hangulatkeltéssel, annyiszor elsütött „o-ooo-o-óó” szövegű refrénnel le is égett. A szakmai zsűrinél az utolsó helyen végzett.  

            Az idei versenyt, végre, a műfaji, tartalmi változatosság jellemezte. Éppen ezért nem nevezhető giccsparádénak, vagy csak nagy adag elfogult rosszindulattal. Sorolom a teljesség igénye nélkül: balkáni lagzihangulat (Moldova), a refrénbe operaáriát beapplikáló szerzemény, amit egy kiváló hangterjedelmű énekesnő adott elő olaszul (Észtország), az észt énekesnőn kivül hallhattunk még néhány kiemelkedő énekteljesítményt (például az albán versenyző). Szinte elfelejtett műfaj a protest-song, Olaszország egy ilyen, társadalmi-politikai tiltakozó szövegű szerzeményt adott elő (az európai közönség megértette az üzenetet, a 3. helyre sorolta) a franciák is politizáltak, migráncs témára. Volt klasszikus amerikai rock hangzás is (Hollandia), hallhattunk egy Shaqira utánzatot (Ciprus, a szigeten született Vénusz istennő kései leszármazottja adta elő nagy esélyekkel), egy Jackóra hajazó produkciót (Svédország), a viking hóditók dalát (Dánia), több lírai-szerelmes dalt is kevés sikerrel (Írország, Spanyolország, Portugália), a metált mi képviseltük ( a metálzene rajongók nagy tábora úgy tűnik pénzét inkább sörre mint SMS-re költötte), volt több, kifejezetten üde, könnyedén szellemes, szórakoztató produkció (Norvégia, Csehország)... Végül a legkülönlegesebb, legfurcsább, műfajilag besorolhatatlan dal nyert, az izraeli Netta nevű énekesnő (formáció?) által előadott Toy című szerzemény.

            Az új sikerrecept tehát adott: a sablonmentes eredetiség, az, hogy nincs recept. Végül ki szeretném hangsúlyozni, hogy az annyiszor bírált és tényleg visszatetsző jelenség, amikor az országok politikai, nyelvi, földrajzi vagy egyéb közelségből egymásra szavaznak a jelek szerint eltűnik. Az egyetlen ilyen szavazás az volt, amikor Montenegró a 12 pontját Szerbiának adta, amiért ki is fütyülte a közönség. Persze, valószínüleg lett volna még ilyen átszavazás ha a volt szovjet térség országai bejutnak a döntőbe. És itt kell megemlíteni talán azt is, hogy elmaradtak a határon túli magyarok szavazatai is a magyar versenyzőre, sem Romániából, sem Szerbiából nem kaptunk pontokat. Pedig mennyit lendítettek a vajdasági SMS-ek néhány éve Rúzsa Magdi helyezésén! Metálban úgy tűnik nem érdekeltek a határon túliak...