2019. február 17., vasárnap

Poloska


Fekszem az ágyban. Ágyba döntött egy parányi, csak mikroszkóppal látható ellenség. A vírus. Több mint két hónapon keresztül sikerült ellenállnom. Végül az történt, mint a korábbi években is. A parányi ellenség akkor vívta ki KO győzelmét, amikor alkohol-absztinenciát rendeltem el magamnak. Voltak az ünnepek, meg az unalmas január, eldöntöttem előre, hogy Lóci születésnapja után (február 9.) semmi alkohol. Lócival még koccintottunk a Liverpoolban felfedezett White and Mackay skót nedűvel ebéd előtt, majd ebéd után finom vörös borral... Hétfőtől pedig absztinencia. Májtisztítás. Fogyókúra.

            Fekszem az ágyban és a mennyezetet bámulom. Belefáradtam az olvasásba, mert nem csak az orrom folyik, a szemem is állandóan könnyedzik. Aludni sincs kedvem, Egyébként is, alváshoz fel kellene szerelnem a maszkot... (az egy másik történet, hogy fulladás miatt csak orrbadugott maszkkal tudok aludni).

            Nézem a mennyezetet és egy poloskára figyeltem fel. Nem olyanra, amit a Szolgálat helyez el. Azt nem találtam meg. Nem is kerestem. A korábbi lakásban, a ’90-es években, biztosan lapult valahol. Akkoriban még aktív újságíróként naponta beszéltem Újvidékkel, a szerkesztőséggel, megbeszéltük mi történik az országban, Vajdaságban, a vajdasági magyarokkal... Exkluzív infókhoz juthatott az, aki lehallgatta. Ha lehallgatta. Nem becsülöm túl szerény személyem jelentőségét.

            Ez a poloska a mennyezeten mozgott. Jobb elfoglaltság híján lemértem a sebességét: tíz másodperc alatt kábé tíz centimétert haladt. Nyugatról keleti irányba. „Keleti nyitás!”. Fejjel lefelé. Nyomult vagy 18 centimétert, azután megállt. Gondolkodni? Mekkora lehet a poloska agya? Gondolkodik egyáltalán?

            Ha jól emlékszem a poloska-invázió Magyarországon tavalyelőtt jelentkezett. Nem tudni honnan másztak elő, de elöntötték a lakásokat. Mint a migráncsok. Naponta fogdostuk össze a padlóról, a falakról, az asztalról, a philodendronról, de még a TV képernyőjéről is, de ezek csak jöttek, jöttek. Mintha Soros hívta volna őket. Vagy valamilyen gyanús, hátsó szándékkal bajkeverő civil szervezet. Azután – szinte egyidőben, ahogy megépült a határon a drótkerítés – egyszeriben lanyhult a jelenlétük.

            Ha egészséges lettem volna, felpattanok az ágyra és Szilvia segítségével (Szilvia nem nőszemély, hanem papírtörlő) elkapom, és a budapesti szennyvízrendszeren keresztül küldem volna egyenest a jeges Dunán át a Fekete tengerbe.

Nem pattogtam. Szemléltem. Asszociáció: bogarak, Beatles. Imádom a Beatles-t, miért írtanám a bogarakat? Miért küldeném a jeges Dunába? Mit árt nekem ez a poloska? Jó, zenélni nem tud, nem tücsök, de nem csíp, nem repül az ember fülébe, szemébe, poharába, edényébe. Nem rágja le a vázában illatozó virágot, nem piszkítja be a falon lógó festményeket, képeket, nem zavarja a Wifit, a kábeltévét, a térerőt. Csak akkor ereszt magából büdös szagot, ha bántják. Így védekezik. Ezért is becézik büdösbogárnak. Ha nem bántják, nem árt. Szagtalan (mint a kínai parfüm fél óra elteltével). Mászik békésen a falon. Fejjel lefelé. Másodpercenként 10 centiméteres sebességgel. Keleti irányba. Ha megtett távoláságát a térképen vonalzóval meghosszabítanám, kiderülne, hogy Azerbajdzsán felé halad. Kábé 128 év múlva érne Bakuba, ezzel a sebességgel.   

De, mint ahogy a fenntiekben is említettem, Ringo egy ponton megtorpant. Spekulált. Meggondolta magát. Elállt a keleti iránytól. Parányi agyában azt döntötte el, hogy jobbra fordul. Dél felé. És határozottan, felgyorsult sebességel (tíz másodperc alatt immár 12 centimétert tett meg, kábé), mintha GPS vezérelné, tartotta a nyílegyenes déli irányt. (Röszke – Bitola –Fokváros).

Rövidesen kiderült az elhatározásának célja: a mennyezet közepére felszerelt lámpabúra alá kúszott be! Szörnyű még bele is gondolni, hogy ott tanyázik az egész rokonsága! Nem, nem lehet, hiszen ott, ha bekapcsolom a világítást nagyobb a hőség, mint ami Irakra, Dubajra, a szaúdiakra, Szíriára, Afrikára vár a klímaváltozás során húsz éven belül (majd csak akkor menekülnek tömegesen a migráncsok a Közel-, és Közép-Keletről, meg a Fekete Kontinensről Skandinávia és Grönland irányába! Olajgmágnásból lett koldusok fognak kéregetni Nuuk főutcáján!).

Megnyugodtam. Fél perc után kimászott a búra alól. Nem találta ott a rokonságát. Északi irány a mennyezet széléig, majd lefelé a falon, és: bekúszott az egyik festményem alá.

A fenntiekben leírt esemény a múlt kedden történt. Amikor még abban bíztam, hogy Neocitran, Coldrex, aszpirin C plusz, Béres C-vitamin, Supradyn, meg miegymás kigyógyít. Csütörtökön elkezdtem szedni a Becséről hozott antibiotikumot. Töredelmesen bevallom, orvosi utasítás nélkül, ugyanis influenza-járvány esetén nem lehet kivárni a sort az orvosnál, a váróteremben csak még változatosabb vírus-koktélt lehet összeszedni.

Ja, és a két skót úriember, White és Mackay is segítségemre sietett.      


2019. február 9., szombat

Három óra tíz perc


Gimnazista koromban találtam ki, hogy karórámat tartósan átállítom minusz 3 óra 10 perccel: ha az én órám 5 órát mutatott (mindegy, hogy délelőtt vagy délután) az a 8 óra 10 percnek felelt meg a környezetemben nagy többség által használt Közép-Európai időnek.

Erre a fondorlatra a következő esemény miatt szántam rá magam: egy szép tavaszi napon, talán május volt, az újvidéki városi autóbuszban közelebb lépett hozzám egy csinos lány. Már-már azt hittem, hogy talán neki is megakadt a szeme rajtam vagy valami, és majd -. Közben csak a karórámról akarta leolvasni a pontos időd. Nem kérdezte, hogy „Fiatalember, bocsánat, hány óra van?”, amire én tovább fűztem volna a beszélgetést, esetleg leszálltam volna ugyanazon az állomáson, ahol ő... Szóval lehetett volna valamilyen folytatás.

Ekkor döntöttem el: ha valaki az én órám alapján szeretne tájékozódni, ne legyen az annyira egyszerű. A valós idő megfejtését a +10 perc hozzáadással nehezítettem meg, mert ilyen eltérés nem létezik. Az időzónák +/- teljes órákra tagolódnak.

Hogy még érdekesebb legyen a minusz 3 órás időszámítás egy olyan sáv, amely at Atlanti óceánon húzódik végig és a sávban csak egyetlen város található: Grytviken. Ha valakinek esetleg így, első olvasatra „nem ugrott be” hol található az említett város, emlékeztetném, hogy az Egyesült Királyság tengerentúli területeihez tartozó Déli-Georgia és Déli-Sandwich szigetek székvárosa (a Déli-Sandwich szigetek nem tévesztendőek össze az Északi-Sandwich szigetekkel, közöttük akkora a különbség, mint a lazacos és a kolbászos szendvics között). Az említett szigeteken a fókákon kívül nincs őslakosság, ennek ellenére 1982 áprilisában a Falkland válság idején ádáz csatákat vívott itt Argentína és az UK. A Vaslady (nem Hosszú Katinka, hanem Margareth Thatcher volt miniszerlenök-asszony) megmakacsolta magát, demonstrálni igyekezett a világ előtt, hogy a Brit Oroszlán nem fogatlan. Az említett évben április 3-án az Argentín hadsereg elfoglalta a szigeteket, de a britek április 25.-én visszafoglalták. Időbe tellett mire odaértek, hiszen a szóban forgó település és szigetek a Tűzföld és az Antarktisz között található, valahol a félúton, mind a kettőtől nagyon messze (tudom, hogy ez nem pontos távolsági meghatározás, de nincs kedvem kikeresni a pontos adatokat). Az egyáltalán nem angolos elnevezésű (az ide hajózó norvégek a névadók) Grytviken városkában – a temploma a képen látható – lényegében csak tudósok, kutatók, helyőrség, némi államhivatal valamint fóka- és bálnavadászok tartózkodnak rövidebb-hosszabb ideig. Templom létezik, feltételezm, hogy hentes, és pékség is, hiszen a legközelebbi pékség vagy bevásárlóközpontba nem olyan egyszerű átugrani, ehhez többezer mérföldet kellene megtenni, ami hajóval hetekbe tellik, de repülővel is egész napos utazás. Templom, az van, stadion nincs. Igaz, igény sincs rá, de attól még építhetnének...

Az időátállítást gyorsan megszoktam. Ha hajnali négykor elindultam az iskolába, jó eséllyel odaértem a külvilág számára fél nyolckor kezdődő tanításra. Ezek után is többször megtörtént, hogy karórával nem rendelkező személyek, olyan helyen, ahonnan nem látszott a toronyóra (mondanom sem kell, bármennyire is mai észjárással felfoghatatlan, hogy abban az időben nem létezett mobil telefon, melynek kijelzője pontos időd mutat) kérdezés nélkül próbáltak tájékozódni a karórámról. Majd felhívták a figyelmemet: megállt az órája!
-                     Nem állt meg – válaszoltam, majd hozzáfűztem – szabadon választott egyedi, saját időzónámban élek!
A magyarázatomra érkező válaszukat az arckifejezésükből ki lehetett találni... 

Mindez pedig arról jutott eszembe, hogy tegnap délután, a 4-es villamoson (mindig megnézem, hogy melyikre, a 6-os vagy 4-es villamosra lépek fel, noha oly mindegy, mert mind a kettő közlekedik azon a távon, amire igénybe veszem, az Oktogon és a Margit híd budai hídfő közzött) egy nő egyértelműen a karórámra pillantott (egyszerűbb volt, mintha előkotorászná a telefonját).
Micsoda érdekes véletlen: három óra tíz percet mutatott az óra!


2019. február 3., vasárnap

A "B" oldalról

Csak az agyonkoptatottra emlékezem


Autóvezetés közben általában nosztalgia rádiót hallgatok. Ilyenből a közelmúltig kettő volt fogható Budapest vételkörzetében. Múlt időben írom, ugyanis a SlágerFM nevű rádió február 2. éjféltől lényegében megszűnt, új koncepcióval új frekvencián, a 95.8-on, az egykori Rock Rádió helyén szól. A Sláger FM Budapest körzetében a leghallgatottabb rádió volt, majd megjelent a Retro Rádió. A SlágerFM a 80-as és 90-es évek legjobb slágereivel hirdette magát szlogenjében, a Retro ezt kibővítette a „’60-as, ’70-es és ’80-as évek legnagyobb slágerei” meghatározással. Közben egyik is másik is játszott Chuck Berry-t, Little Richard-ot, Elvis Presley-t, hiszen milyen nosztalgia adó az, amely a rock and roll nagyjait nem sugározza, ezek az előadók és a műfaj nagy sikerei pedig az ’50-es évekből származnak! De nem ez a lényeg...

            Egy szakmáját szerető igazi zenei szerkesztő számára nem létezhet kellemesebb feladat, mint válogatni egy akkora gyémántbányában, mint az elmúlt 50-60 év könnyűzenei produkciója! Micsoda gyöngyszemeket lehet(ne) itt találni! A zenekedvelő korosztályom többsége – hasonlóan mint én is – rendelkezik kedvenc zeneszámainak a gyűjteményével, amit szívesen hallgat, olyan szerzemények, amelyek mellett társaságban, vagy magányában egy italka mellett szívesen nosztalgiázik. Az a korosztály, amely Jugoszláviában nőtt fel abban a szerencsés helyzetben volt, hogy akkor naprakészen megismerhette a világ könnyűzenei kínálatát. Az is, aki csak a rádiót hallgatta, hiszen a jugó-adók ezeket sugározták. Itt külön meg kell említeni az Újvidéki rádiót, amely még 1968-ban beindította a felejthetetlen Futótűz című (a hivatalos megfogalmazás szerint) „ifjúsági könnyűzenei műsort” Szkopál Béla vezetésével. Majd őt követte péntek esténként Kovács Károly által szerkesztett és vezetet Slágerparti, Zenebona ... Ezeknek a műsoroknak a környező országokban (Magyarország, Románia, de még Csehszlovákia is) több tízezernyi rendszeres hallgatója, rajongója volt. Mellesleg, mindennek létezett egy ravasz politikai háttere is, az Újvidéki rádió minden pénzt, lehetőséget (a legújabb sikerszámok beszerzése) és szabadságot megadott az említett műsorvezetőknek, hogy a műfajban kiváló műsort készítsenek már azért is, hogy a szomszédos országok fiatalságát a hullámsávra, az Újvidéki rádió hallgatására szoktassa. Mert a műsor után következtek a hírek, amelyen keresztül már politikai propagandát lehetett elültetni a szocreál országokban élő magyar ajkú fiatalok fülébe... („Mennyivel jobb a jugó rendszer, mint a magyar, román, csehszlovák...!”)

            Egyszóval: mi képben voltunk a világ könnyűzenei termésével. Nem csak az Újvidéki rádió említett műsorának és más csatornáknak köszönhetően (Belgrádi rádió Minimax című adása szombaton reggel 8-tól délig, hétfőn este a Veče uz radio, a Zágrábi rádió Taxi za Babilon c. adása stb.), hanem azért is, mert a zenei újdonságok lemezen is megvásárolhatóak voltak. Mindebből következik, hogy sokkal nagyobb volt a választékunk és a lehetőségünk, hogy felfigyeljünk olyan szerzeményekre is, amelyek nem szerepeltek a sikerlisták élén, hanem a „kislemez” (a 45 fordulatszámú) B oldaláról kedveltük meg, vagy valamelyik ínyenc zenekedvelő felhívta valamelyik ritkaságra a figyelmünket...

Talán mondanom sem kell, hogy egy jóízlésű zenehallgató ebből a korosztályból, ha nosztalgiázik, még véletlenül sem a Mándoki-féle Dzsingisz kán című brutális, német nyelven előadott (na, nem a német nyelv miatt mondom) diszkó-förmedvényt helyezi a korongra. A gondosan összeszedett zenei válogatásában sem valószínű, hogy az agyonkoptatott ABBA, Boney M vagy Depeche mode számok helyet kaptak. Ezeket már akkor meguntuk. És a jugó adók, akkor sem játszották az unalomig, mert volt ízlésük (inkább a diszkókban nyomták a DJ-ek).

A hivatalos kimutatás szerint a Retro Rádió által leggyakrabban játszott külföldi szám éppen a fent említett Dzsingisz kán! Folytassam? Toronymagasan a legtöbbet játszott előadó a Neoton família és az ABBA. A legtöbbet játszott zenei szerzemény pedig a Lady Carneval Korda Gyuri bácsitól és a Nem csak a húszéveseké a világ, Aradszky Lászlótól. Az említett adón egyébként egy hazai, egy külföldi váltásban sugározzák a szerzeményeket. Amikor a jelentős anyagi háttérrel rendelkező – a nemrég elhúnyt Andy Vajna érdekeltségébe tartozó cég által indított – adó országos frekvenciával beindult, be kell vallanom, kellemes meglepetésként tapasztaltam, hogy a külföldi számok között időnként felhangzottak olyanok is, amelyek már hozzáértést és ízlést feltételeznek. Azután vettem észre, hogy ugyanazok a számok, ugyanabban a sorrendben hallhatóak, amelyeket a Spotify gyűjtött össze a ’70 es évek zenéjének válogatásában.

Logikus. Honnan tudná a – korosztályunkhoz képest – fiatal zenei szerkesztő, hogy mit hallgattunk a ’60-as, ’70-es években? Ezért a Spotify válogatását veszi elő. A Retro adón feltűntek a magyarországi veterán DJ-ek, a retro zene állítólagos ismerői, de ők is inkább a bevált és bejáródott menüből válogatnak (ABBA, Neoton, Depeche mode). Valahol igazuk is van, mert a kívánságműsorokból kiderül (Dévényi Tibi bácsi „legendás” Három kívánság c. műsora például), hogy a magyarországi hallgatók ezeket a számokat igénylik.

Olyan ez, mint amikor egy étterem étlapján csak a jól bevált rántott hús és pörkölt a választék. Amikor a tulaj nem kíván kísérletezni kevésbé ismert kínálattal. Az ínyenc készítsen magának! A zenei ínyenc rakja össze magának a válogatást, ha a resti menüjét unja!

Mindez, amit a fentiekben leírtam egy konkrét eset kapcsán fakadt ki belőlem. A minap, a budapesti dugóban araszolva szokásomhoz híven az (akkor még létező két) nosztalgia adó között váltogattam. A szokásomhoz tartozik az is, ha (nagy eséllyel) az éppen hallgatott adón felcsendül valamilyen ABBA, Boney M, Depeche mode, Neoton família, vagy az általam két legutáltabb szám (a Dzsingisz kán vagy a Gedeon bácsi – ezektől frászt kapok) akkor egy gombnyomással váltok. A SlágerFM a 103.9-en volt fogható, a Retro „eggyel lejjebb” a 103.3-on. Bekövetkezett: a Sláger FM-en bejött a Depeche mode, egy gombnyomás, a Retron pedig a Gedeon bácsi! Tovább „ereszkedtem”. Legnagyobb meglepetésemre a Deep Purple-tól az igencsak ritkán játszott (ezek az adók a Deep purple-tól esetleg csak a legelnyűttebb Smoke on the watert ismerik) Demon’s eye című szerzemény szólt! Eszembe jutott, hogy annak idején „leszedtem” ennek a számnak a basszus és az orgona szólamát is, jól esett ismét hallani. A Demon’s eye után pedig még egy Deep purple: My woman from Tokyo! Ezt sem hallottam még nosztalgia rádión Magyarországon! Ugyan melyik adó lehet ez, amelyik ritkán sugárzott Deep purple-öt ad? Rock rádió? Közben kerek óra lett, hírek. „Itt a Katolikus rádió...”

Írásom célja korántsem az, hogy a Katolikus rádiót reklámozzam és amikor a ritka gyöngyszemeket emlegettem, nem a Deep purple-ra gondoltam első sorban. Hanem... Mivel hullott a hó, eszembe jutott, hogy ha netalán zenei szerkesztő lennék valamelyik nosztalgia rádióban, a hóesésről Adamo „Tombe la neige” című számát biztosan lejátszanám. Igaz, nem angol nyelvű, nem sokak által ismert sláger. De egy szép szerzemény, amit talán ismeretlenből is szívesen meghallgatná akár a magyarországi rádióhallgató is.

Értem én, hogy a hallgatóságot kell növelni (a reklámok miatt), és a tömegízlés a rántotthús-pörkölt kombinációra korlátozódik, de időnként talán be lehetne „csempészni” egy-két ismeretlen zenei gyöngyszemet valamelyik lemez B oldaláról. Hiszen van miből válogatni! Fél évszázad zeni produkciója között megannyi olyan szerzemény akad, amely bizonyítottan, ismeretlenből is, első hallásra megérinti a hallgatót. Melynek hallatán felteszi a kérdést: „Mi volt ez a szám?” és utánakeres, mert szívesen meghallgatná ismét.