2016. december 30., péntek

Ybl és Garancsi


A XIX. század második felében Magyarországon megfogalmazódott az igény, hogy lépést tartva az európai kulturális élet divatjával és szokásaival, Budapesten Operaház épüljön. A pesti elit, a magyar arisztokrácia számára már macerássá vált, hogy alkalmanként egy irányban 250 kilométert kocsikázzon ha fel kívánta magát tölteni elsőrangú kulturális élménnyel. Miért ne létesülne Budapesten egy olyan, vagy a bécsinél még szebb épület, amely méltó helyszínt biztosít az opera előadásoknak? Kocsikázzanak a művészek Budapestre!

A versenytárgyalást az Operaház megépítésre 1873-ban a belügyminiszter írta ki, ezen Ybl Miklós nyert. A beruházás értéke 2.261.200 akkori forint volt, ebből több mint 1,6 milliót a Monarchia udvartartási költségvetése művészeti célokra szánt keretéből fedezte. A terv megvalósítását személyesen Ferenc József hagyta jóvá. Ennek ellenére Bécs nem szólt bele, nem határozta meg, hogy ki kapja a projektet, a tisztességes tenderen Ybl úgy nyert, hogy maga mögé utasított osztrák és német tervező irodákat, sőt Pollack Mihály tervét is. Az építésben számos magyar alvállalkozó vett részt. Nem sebtében alapított, miniszterekhez, miniszterfeleségekhez és kivételezett vállalkozókhoz köthető off-shore cégek, hanem valóban azok, akik egyes területeken bizonyítottan a legjobbak voltak az országban. Az építés elhúzódott, a pályázat kiírásától az épület átadásáig eltelt kilenc év alatt állandóan pénzügyi nehézségek késleltették a munkát. A keret szűknek bizonyult, de a Kormány nagyon szigorúan bánt a meghatározott összeg folyósításával, csak a legvégén történt némi korrekció. Ybl Miklós tiszteletdíja maradt az eredetileg, már a pályázatban meghirdetett 20.000 forint.


           2015-ben Magyarországon megfogalmazódott az igény, hogy Budapesten  2017-ben ú.n. „vizes VB-t” rendezzenek. A Nemzetközi Úszó Szövetség méltányolta az ország e hőn áhított óhaját és odaítélte a szervezési jogot.  A létesítmények és az infrastruktúra kivitelezésének jogát Garancsi István tulajdonában lévő Market Zrt nyerte el. Állítólag volt valami tender is, de a lényeg az, hogy a szerződést a kivitelezővel hamarább aláírták, mint ahogy az aláírást lehetővé tevő kormányhatározat jogerőssé vált volna. Az említett Market Zrt természetesen nem ismeretlen cég. A fő referenciája a Fradi stadion, pontosabban: a Groupama Aréna megépítése volt (Ybl  szakértelmét többek között a Vámház épülete, a Bakáts téri templom és több vidéki kastély szemléltette). A „vizes VB” –hez szükséges létesítmények kivitelezését 38,5 milliárd forintban határozták meg a szerződés aláírásakor. Azóta már közel (ha nem több mint) 100 milliárdot költöttek rá a közpénzből, utólagos jóváhagyások alapján. Ez már bevett szokássá vált minden nagyobb beruházásnál és ezen már senki sem akadékoskodik. Csak az számít, hogy a létesítmény időre felépüljön és a versenyen sportolóink világraszóló diadalokat jegyezzenek. Ybl Miklós, mint említettük, a projekten 20.000 forintot keresett. Hogy mennyivel növekedik Garancsi személyes vagyona a „vizes VB-nek” köszönhetően, az kifürkészhetetlen.

            Ybl Miklós és Garancsi István.

Azon kívül, hogy mindkettőjüknek van kötődésük Székesfehérvárhoz – Ybl ott született, Garancsi pedig a fehérvári Videoton labdarúgó csapatának a tulajdonosaként kötődik a városhoz – nehéz hasonlatosságot találni. Mégis párhuzamot vonok közöttük, mert ők két különböző korszak jellemző személyiségei, korszakuk sikeres és ismert vállalkozó típusának a képviselői.

Ybl a legnevesebb párizsi egyetemen végezte tanulmányait, majd Münchenben és Olaszországban tökéletesítette tudását. A sikert lépésről lépésre érte el, hatvan éves volt, amikor elnyerte az Operaház építésére kiírt versenytárgyalást. A már említett Vámház, templom és kastélyok építésén kívül részt vett a Bazilika valamint a MTA épületének építésében is. Életrajzírói lejegyezték, hogy a nagytudású nemzetközi szinten is elismert szakember rendkívül szerény és segítőkész személyiség volt.

Garancsi a mai kor erős hátszéllel törtető nagyvállalkozó típusának a példája. Az egyetemet Pécsett végezte, 1985-89 között közgazdaságot tanult. Ha jól emlékszem, akkor még marxista közgazdaságot oktattak, ennek ellenére a rendszerváltás után a bróker ágazatban ért el nagy sikereket, üzletkötőként indult, vezérigazgatói székbe került. Következett a gázkereskedelem, ahol a MET-en keresztül a tűzhöz közel álló személyekkel együtt nagyot kaszáltak (lásd a 444.hu 2015 január 14-én közölt A legtöbb pénzt most így lehet keresni Magyarországon című oknyomozó riportját) Majd Hernádi Zsolttal (a Mol jelenlegi vezérigazgatójával) közösen kiprivatizálták a jelentős értékű ingatlanokkal rendelkező CD-Hungary-t (az esetet annak idején Lenyúlás a magasból címmel feldolgozta a Magyar Narancs...). A Market Zrt mellett többségi tulajdonosa a nem kevés pénzt tejelő, a a NAV-online pénztárgépeihez SIM-kártyát szállító Mobil Adat Kft-nek is.

Egyszóval: Garancsi egy rendkívül ügyes és sikeres menedzser (az ügyes kifejezés magába foglalja azt is, hogy a cél legalizál, tisztára mos minden lehetséges eszközt). Kivételes kapcsolatokkal rendelkező menedzser pedig bármivel foglalkozó céget vezethet. Minden ágazat belefér. Mert a menedzser menedzsel, nyer a tenderen, hozza a munkát, majd piaci áron talál és alkalmaz szakembereket, akik elvégzik a szakmai részét a munkának. Feltételezem, hogy Garancsi cégében is dolgoznak kitűnő (de az ismeretlenség homályában maradó), ha nem is Ybl, Pollack, Steindl tudású, építészek. Jelleméről keveset tud a közvélemény, lehet, hogy ő is szerény és segítőkész. A Befolyás-barométer felmérése szerint ő Magyarország 8. legbefolyásosabb személyisége.

Sokat változott a világ az elmúlt 150 év alatt. A XXI. században  a nyereség a mindent felülíró motiváció és cél. Gondolja az Olvasó, hogy amikor néhány évvel ezelőtt Magyarország több nagyvárosában lecserélték a közvilágítást, a szándékot az vezérelte, hogy az ott élők sötétben ne hágjanak egymás tyúkszemére? Vagy: azért épült fel ennyi szép stadion (a legszebb, a Puskás stadion még csak ezután) hogy az állam kielégítse a labdarúgást imádó óriási tömegek igényét és méltó módon hódolhassanak e szenvedélyüknek?

A nyereség határozza meg a terméket, a befektetők fogalmazzák meg az igényt. Az állam mondja meg, hogy mi a társadalom igénye és meghatározza azt is hogy kinek jár a nyereség, kihez jut a közpénz. És szinte lényegtelen, hogy mi a projekt, út, közvilágítás, stadion vagy úszómedence. A lényeg, hogy költséges legyen, ahol néhány milliárd szétfolyása nem számít.  Garancsi példája, pályafutása ékesen szemlélteti a mai politikai-gazdasági rendszer működésének lényegét. Ő az egyik kiválasztott akin keresztül működik a rendszer. Aki immár elérte azt is, hogy ő, mint kivitelező sugallja, milyen nagyberuházást támogasson a Kormány. Mert nevét felhőkarcolói magasságokba kívánja emelni. Hadd mesélje az utókor: az Operaházat Ybl Miklós építette, Budapest Első Felhőkarcolóját pedig a mátészalkai Garancsi István.

Igen, sokat változott a világ. Ha fentiek alapján az Olvasó tisztességesebbnek, igazságosabbnak, vonzóbbnak találja Ybl korát jó hírem van: minden jel szerint sikerül ismét létrehozni egy olyan társadalmi rendszert, mint amilyen a XIX. század végét jellemezte. Most alakul az új arisztokrácia, földesuraival, menedzsereknek, nagyvállalkozóknak nevezett mágnásaival.



2016. december 17., szombat

A. E., az újságíró


Első tudósítása, levele Párizsból egy szerelmi vallomás a „szép ámulások szent városához”. Az ezt követő írásai viszont, akár most, több mint száz év távlatából is, példaként szolgálhatnak mit jelent és hogyan kell teljesíteni az újságírónak a külföldi tudósítói megbízatást.

            Ady Endre párizsi tudósításait olvasom, amelyeket A.E. jelzéssel küldött a Budapesti Naplónak első ott tartózkodása során, 1904 februárjától. Ady hamarább volt újságíró, mint költő, még mielőtt megjelentek volna első versei nem kevés cikket tett le különböző napilapok szerkesztőinek asztalára. Aki már próbálkozott újságírással, az tudja, hogy ez a legkegyetlenebb rosta. Egy napilap állandó időzavarban szenvedő szerkesztőjétől semmi jóra, semmi megértésre nem lehet számítani. Fiatal tollforgatónak hamarább teljesülhet a vágya, hogy írását nyomtatásban lássa viszont, ha verseskötettel próbálkozik, mint napilapnál cikkírással. Létezik egy állítás miszerint újságíróból lehet költő, író, de fordítva nem. Az egyik magyarázat, hogy miért: a kezdő újságíróba beleverik a szerkesztőségben a tények iránti tiszteletet, a lényegre törő fogalmazást, s később pályafutása során bármilyen műfajban is jelentkezik, a válaszok az 5W-re írásaiban visszaköszönnek  (angol nyelvben az alapvető kérdőszavak, amire egy írásban választ kell adni W-el kezdődnek – ez minden  újságírói képzés, iskola első leckéje). A szépirodalomból érkező írástudóknak más logikára jár az eszük, nekik más a fontossági értékrendjük, ami eltér az újságírói követelményektől, gyakran elfeledkeznek a 5W-ről és a szabatos, világos, egyszerű fogalmazás  száraznak és értéktelennek tűnő szigorú követelményeitől.

            Ady teljes alázattal teljesíti újságírói feladatát.  Pontosan ismeri a Lap olvasóinak széleskörű igényeit, érdeklődését és ezt ragyogó stílusban, tökéletesen kielégíti. Ady párizsi tudósításai előtt Ernest Hemingway Párizs az egy ünnep című könyvét olvastam. A korszak egy kicsit későbbi – a múlt század ’20-as évei – amikor a fiatal, még ismeretlen amerikai író szintén újságíróként ténykedett a Fények városában. Hemingway az újságírást – amiért egyébként búsás tiszteletdíjakat utaltak számlájára a neves amerikai lapok – alacsonyabb értékű tevékenységnek tartotta. Egy idő után el is döntötte, hogy ő bizony nem küld több tudósítást, mert ő nem fogja tehetségét az újságírásra pazarolni, író akar lenni és a tudósítások helyett igényes irodalmi novellákat küld. Rövidesen szembesült, hogy költekező életmódját fiatal feleségével így már nem tudja folytatni, hiszen a novelláira már nem volt akkora igény, az irodalmi folyóiratok közelről sem fizettek úgy mint a napilapok...

           
Adynál ilyen hiúságból fakadó tépelődések nem jelentkeznek. Az élet és a társadalom legkülönbözőbb témáiról ír. Észrevehető, hogy természetszerűen a kultúra, az irodalom, a színház áll legközelebb hozzá. Egy éppen felkapott fiatal költőről írva – aki egyébként nem állta ki az idő értékítéletét - az egyik versét át is költi. Hasonlóan mint részletet az egyik éppen felkapott színmű versben írt szövegéből. Beszámol a színházon belüli, drámaírók egyesülete-direktorok-rendezők-színészek-közönség vonalon jelentkező konfliktusokról és a színházak iránti érdeklődést visszaszorító új szórakozási módi térhódításáról, amit a franciák találtak ki és Párizsból indult: „Míg a színházak omladozó ősi várában így zúg a testvérharc förgetege, vidáman és erősen, győzedelmes reménységgel üt tábort a vár előtt, s készül a diadalünnepre a café-chantant. (...) A publikum nemes és megdöbbentő egyszerűséggel bevonul a café-chantant-okba, a music-hallokba. Az Opera, a Comédie Francaise, az Odéon kong az ürességtől, a Folies-Bergere-be, a Moulin Rouge-ba, az Olympiába viszont drága pénzért sem lehet jegyet kapni”.

            A magyar nyelv egyik legnagyobb költője tudósít a polikai történésekről is, bírálja a túlzott nacionalizmust, felrója, hogy még a szociáldemokrata politikusoknál is a nemzeti büszkeség hangoztatása kerül előtérbe. Eljut egy, ahogy ő írja „kommunista-anarchista” összejövetelre is, ahol találkozik olyanokkal, akik ott voltak a Párizsi kommünben. „Fehérhajú öregek, kik ifjú ördögök voltak a kommün idején. Pergament arcuk csupa szöveg, csupa telerovás. Fáradt, de erős férfiak, öreg proletárnők, hosszúhajú elvadult ifjak, rózsaarcú varróleányok, szemüveges diákkisasszonyok tolonganak, szoronganak egymás mellett”- írja. Közvetít az elhangzottakból is, íme hogyan „öntötte ki lelke fölgyülemlett keserűségét” egy fiatal munkás 1904-ben, Párizsban: „Ti itt kiáltoztok és dühöngtök. De ott künn az életben megalkusztok az elnyomókkal. Mi a legtöbb amit mertek? Sztrájkoltok? No, az dicső dolog! A legtöbb eredmény negyven szantim béremelés és egy órával több munka naponkint. Ne alkudjatok, ha proletárok vagytok!”   

            Egy külföldi tudósítónak mindenről kell írnia, tehát mindenhez kell valamilyen szinten konyítani. Az első Párizsi Nemzetközi Vásár kapcsán Ady gazdasági és kereskedelmi kérdésekről ír. Rámutat, hogy a párizsi Vásár közelről sem sikerült annyira mint a lipcsei, ami miatt megszervezték, kifejti, hogy a francia ipar és kereskedelem legnagyobb hiányossága az, amit ma marketingnek neveznek: nem tudják árujukat megismertetni a külföldi piacon, meg nem is nagyon törekednek. Nem úgy mint a németek, akik sok esetben lekoppintják a francia új termékeket, tökéletesítik és szervezett kereskedelmi hálózaton keresztül értékesítik a világ más országaiban!

    
        Ady szinte minden témáról ír, kivéve a sportot (még nem olvastam el az összes tudósítását, lehet, hogy ilyennel is találkozom). Megjegyzem, hogy a fentiekben említett Hemingway erről is írt, mert érdekesnek találta a kerékpár versenyeket, a lóversenyeknek pedig állandó látogatója (és nem csak látogatója) volt. Ady írásai között a  legértékesebb „bouquet”-ja azoknak a leveleknek van, amit a párizsi mindennapi életről, hétköznapi eseményekről ír. A festőművész által az utcára hiányos öltözékben kidobott modellről, a szélhámos oroszról, aki az orosz-japán háború kapcsán adományokat gyűjt, majd két barátjával az összes pénzt egy éjszaka eltapsolja, a párizsi sajtóban folyó vitáról az angolokkal, miután egy londoni lap párizsi tudósítója a franciák szokásairól írva kifogásolta, hogy a párizsiakra nem éppen jellemző a mindennapi tisztálkodás... Egy francia íróval való beszélgetés során rámutat a kis országok alkotóit sújtó alapvető hátrányra, ami a potenciális közönség közötti különbségből ered: egy francia író, vagy drámaíró egy közepesen sikeres művel akkora tiszteledíjat kaszál, aminek töredékére sem számíthat egy magyar kolléga (pedig 1904-ben még nagyobb volt Magyarország...). Egyik levelében leírja találkozását egy clochard sorsa jutott állítólagos magyar gróffal, akinek fizetett egy sört, s a gróf megmondta a nagy igazságot: „A különbség Nyíregyháza és Párizs között az, hogy Nyíregyházán jobb a sör!”.

            Ady leveleit átitatja az az elragadtatás, amit minden alkotó megérez Párizsban és ösztönzőleg hat az alkotásra. Mintha ott lenne a levegőben az évszázadokon át felgyülemlett kultúra, érték, amit maguk után hagytak mindazok a neves művészek, alkotók, akik ott éltek, vagy csak rövidebb-hosszabb ideig ott jártak. Ady (és talán más magyar írók) Párizs-imádatának van egy közelebbi magyarázata is, amit Szerb Antal fogalmazott meg: Nem a francia szellem váltotta ki azt a mély megrázkódtatást, amit Ady számára Párizs jelentett. Párizs neki elsősorban a Nagyváros volt... A polgárosztály újonnan felszentelt bajnokát semmi sem igézte meg annyira, mint a nagyváros nagyvárosiassága. Ha a sors történetesen New Yorkba vetette volna, még fehérebben izzott volna lelkesedése az 'embersűrűs gigászi vadon' iránt. És azután megfogta... ami a nem-latint mindig magával ragadja, ha a latin világgal először találkozik: az élet meghatározhatatlan könnyebbsége, édessége, szabadsága... Mint Goethe Rómában, Ady Párizsban szabadult meg északias-protestáns bátortalanságától. Itt vált világnézetté benne, hogy az élet szép, itt nőtt bátorsága vállalni önmagát fenntartás nélkül, hibáival együtt és bátorsága kimondani az új szavakat, új képeket, új ritmusokat... Párizs nem adott hozzá sokat, de önmagára ébresztette.”


2016. december 7., szerda

Nézni tudni kell


A Vágány utca-Róbert Károly állomáson az orrom előtt ment el az 1-es villamos. Ha felszaladok a lépcsőn, akkor még utolérhettem volna, de elvből, ebben a korban már nem futok villamos és nők után. Nem érdemes. Jön másik.

            A következőre várva azon mérgelődtem, hogy valaki szétverte az újonnan elhelyezett jókora és hasznos információs tábla vastag üvegét. Ebben a kulturáltnak mondott városban is micsoda barbárok élnek. Kit zavart? Úgy véletlenül nem mehetett neki senki, ezt a vastag üveget csak kalapáccsal, vagy baseball-ütővel lehetett szétverni. De, miért, miért, miért? (Rejtett reklám a Lóci játszik klippre...) Az állomás tele volt üvegszilánkokkal, még nem takarították el.

            A következő villamos meglepően gyorsan érkezett, ami azt is jelentette, hogy nem utaztak rajta sokan, jutott ülőhely. Egyszeriben valaki elkezdett öblös hangon üvöltözni. Minden második szava a ku-val kezdődő nyomdafestéket nehezen tűrő, illetlen, de a közbeszédben annál gyakrabban használt kifejezés volt. A nagydarab fiatalember – a szereplők könnyebb beazonosítása és megkülönböztetése céljából nevezzük Megcsalt Bikának – szerelmi csalódásának keserűségét egy zokogó lányra zúdította. Noha az utazók nagyobb részét feltehetően nem érdekelték a részletek, a fiatalember úriemberhez nem méltó módon, ordítozva tudatta, hogy mennyire megbízott, mennyire szerette ezt a lányt és soha sem gondolta volna, hogy ez fog bekövetkezni, hogy ő is ugyanolyan ... (itt jön ismét az említett kifejezés), sőt még romlottabb, mert-. A lánynak patakokban folytak a könnyei, összehúzta magát a széken az ablak mellett, nem tiltakozott, nem szólt egy szót sem. Mindannyian attól tartottunk, hogy a Megcsalt Bika nekiront, hiszen a reakcióból ítélve friss volt az értesülés és még nem tudta feldolgozni magában a sors e csapását, belenyugodni, hogy nem egy egyedi eset, hogy ilyesmi mással is megtörténhet. De nem rontott neki frissen kapott szarvával, csak a sapkáját vette le a fejéről és azt dobta a lány irányába.

-          Na most má’ befogod a pofád és visszaülsz a helyedre!

Hirtelen dermedt csend hasított a villamos fülkén át. A Bika is elhallgatott egy pillanatra és tajtékzó arckifejezéssel fordult a hang irányába. Ugyan ki merészel rászólni egy ekkora nagy darab dühöngő hússzekrényre? Az utasítást egy, a Bikánál legalább egy fejjel alacsonyabb, de zömök fiatalember adta ki, aki egy szőke lánnyal beszélgetett mindeddig az ajtónál. Ők voltak az egyetlenek, akik álltak a villamoson.  

Az egyébként sem szokványos és mindennapinak nem mondható szituáció dramaturgiája kezdett fokozódni. A Megcsalt Bika természetesen, még harsányabban káromkodva, mint egy sebzett vad megindult a fiatalember felé. (Megfordult a fejemben, hogy szólok, ne aggódjon, az egész villamos neki szurkol). A szőke lányra néztem, mert ilyen konfliktusos helyzetekben amikor másodpercek kérdése az első pofon, a lányok szoktak közbeavatkozni. A szőkeség azonban a legnagyobb nyugalommal várta a sebzett és felszarvazott bika vészes közeledését, mintha csak annyiról lenne szó, hogy a barátja majd illedelmesen elmagyarázza, hogyan lehet innen eljutni az Operába. Például. Látszott a lányon, hogy tudta: a fiú megoldja a helyzetet.

A zömök fiatalember oldalra fordult, részben azért is, hogy fedezze a lányt, jobb kezét, ami a Bika szemszögéből nem látszott, csípőmagasságban ökölbe szorította, s amikor a megcsalt egyén hadonászva a közelébe került bal kezével egy határozott mozdulattal ellökte magától. Ekkor a villamos is éppen fékezett, a Bika kis híján elterült teljes hosszában, az utolsó pillanatban kapaszkodott meg egy szék támlájában. Néhány másodpercig farkasszemet néztek, amiből a nagydarab támadó valószínűleg azt olvasta ki, hogy nincs esélye és mint amikor a vadállat meghunyászkodik az állatidomár tekintetétől, elhallgatott és magába roskadva leült a legközelebbi ülésre. A szőke lány az egész jelentet a legnagyobb nyugalommal nézte végig és miután a Bika leült, onnan folytatta a csevegést, ahol az megszakadt, amikor a barátja rászólt a dühöngőre.

A villamos közben befutott az Árpád híd megállóhoz, ahol a felszarvazott lesomfordált a szerelvényről, anélkül, hogy egy búcsúpillantást vetett volna szerelmi csalódásának jelen lévő alanya irányába, kétszeresen is megalázva.

A zömök és barátnője ugyanúgy mint én a Szentlélek téren szálltak le és indultak a HÉV felé könnyed léptekkel, kézen fogva. Ekkor láttam alkatukról, mozgásukról, hogy bizony mind a ketten kisportoltak. Vagy (küzdő) sportolók, vagy, még valószínűbb: frissen kiképzett fiatal rendőrök. Feltételezem, hogy ha a szerelvényen tettlegességre került volna sor, a lány is tudott volna egy két jól irányzott rúgással segíteni...

De nem az ütésen és a rúgáson múlott.
Hanem a tekinteten.
A fiatalember nézésén (meg a jár.....)


Csakhogy így nézni tudni kell!

2016. december 4., vasárnap

Végzetes racionalizálás


Két bánáti település, Beodra és Karlova egyesülésével létrejött Novo Miloševo nevű helységbe utaztunk fellépésre. Télen, hóban. A hangszerek már ott voltak, mi, az öt tagú zenekar személygépkocsival mentünk a helyszínre. Az autó márkája, már akkor , a 70-es évek második felében is ritkaságnak számított, azóta teljesen eltűnt: NSU Prinz. A kocsi tulajdonosa, a zenekar billentyűse, járgányát lovagiasan Hercegnőnek becézte (szerbül princ herceget, a princeza hercegnőt jelent). Az NSU gyárból nőtt ki később az Audi, de a Hercegnő enyhén szólva nem viselte magán a későbbi Audikra jellemző kvalitásokat. Pontosabban: lehet, hogy fiatalabb korában igen (filigrán alkatú, fürge, vonzó és tetszetős volt szép ütközőivel a korai ’60-as évek divatja szerint), de barátunk Hercegnője már idősődő, hajlott korban járt, csak ezt már gavallérságból sem illett szóvá tenni.

            Barátunk később, amikor a baj megtörtént, vallotta be, hogy mit tett indulás előtt: a megsaccolt távolság (oda-vissza) és az általa helyesnek vélt fogyasztás („nagyon takaros, nem fogyaszt sokat”) alapján kiszámolta, hogy mennyi üzemanyagra lesz szükség és csak annyit töltött a Hercegnőbe. Említettem az elején, hogy tél volt, hó, az utak csúszósak, tehát kisebb sebességgel lehetett csak haladni, indulás előtt melegíteni, mert egyébként köhögött és hát őfelségének egy kicsit megterhelő volt az öt személy ebben a korban. Ennek következményeként nem sokra rá, hogy átjöttünk a Tiszán a Hercegnő köhintett egyet-kettőt, majd szép csendesen elaludt. A Becse és Törökbecse közötti út egyébként sem egy forgalmas sztráda, télen, hidegben, szombatról vasárnapra virradó éjjel egyetlen járművel sem találkoztunk. Toltuk a Hercegnőt Becséig. Ott, amikor áttoltuk a csatorna feletti hídon már találkoztunk egy teherautóval, aki talán elvontatta volna járgányunkat, de ha már eddig eljutottunk -.

             Kellemetlen, ha a járműből elfogy az üzemanyag. Szárazföldön, még hagyján, előbb-utóbb jön valaki és elvontatja, vagy hoz egy kis benzint, vagy végső soron az ember eltolja a járgányt, mint ahogy mi tettük. Ha csónakból, jachtból, hajóból a nyílt tengeren történik meg ugyanez, már nagyobb a baj. De nem végzetes. A türelmetlenek próbálkozhatnak úszással, evezéssel.

            A repülőgépek közül üzemanyag híján csak a vitorlázó gépek tudnak a levegőben maradni, madárként lebegni a légáramlatok szárnyán. Minden más gépnél, ha leállnak a hajtóművek, kevés esély marad a biztonságos leszállásra.

            Minden jel arra mutat, hogy a brazil Chapecoense (azóta már a TV2 is bizonyára tudomásul vette, hogy nem a brazil válogatott) csapatát és kísérőit szállító gép katasztrófáját az okozta, hogy elfogyott az üzemanyag. Az egészben az a legfurcsább, hogy a pilóta valami okból el akarta titkolni ezt a banális okot. Valakitől, valamitől tartott. Takarékossági okokból megszabták talán a bolíviai magán cégnél, hogy mennyi lehet az üzemanyag fogyasztás?

            Bevallom, hogy személyesen nagyon tartok a különböző „no-name” charter légitársaságoktól és a fapadosoktól is. Üzleti politikájuk alapja, hogy a költségeket a végsőkig lefaragják és mindenen takarékoskodnak. A pilóták többet repülnek mint a más légitársaságok alkalmazottai, a gépek is többet vannak a levegőben, mint a szárazföldön, olvastam, hogy forgalmas repülőterek légi irányítói többször is panaszkodtak, hogy a fapadosok arra hivatkozva, hogy fogytán az üzemanyaguk leszállási prioritást zsarolnak ki, (nem válaszolhatja a légi irányító, hogy „várd ki a sorodat” vagy „bánom is én, majd legközelebb többet tankolnak a gépeitek!”).

            Sajnos számos olyan terület létezik, ahol a profit felülír sok minden más követelményt, de a légi közlekedés terén nem lenne szabad egyáltalán, hogy felmerüljön a biztonság vagy nyereség kérdése.



2016. november 27., vasárnap

69


A múlt pénteken 69-ben jártam. Minden idők egyik legerotikusabb töltetű zeneszáma, Jane Birkin és Serge Gainsbourg által előadott Je t’aime... Moi non plus (Szeretlek...Már én sem) szerzemény miatt tértem vissza az idővonattal röpke 47 évet. És ott ragadtam.

            Kivételesen tartalmas, egyedülálló események határozták meg a nagy változásokat hozó, lendületes, hangulatos hatvanas évektől búcsúzó utolsó esztendőt. Bejegyzésemnek nem az a tárgya, hogy felsoroljam mi minden történt 1969-ben, de a behatárolódás végett néhányat megemlítek: először jutott fel az ember a Holdra (július 20-án az Apollo 11, majd, mivel a show nagyon jól sikerült, a tévéközvetítést Armstrong első holdbéli lépéseiről az egész világ – én is – egyenes, hirdetésmentes, élő adásban követte, novemberben az Apollo 12 megismételte a mutatványt). Amerikában Richard Nixon személyében új elnök lépett hivatalba, később botrányosan belebukott. Európában a 68-as forradalmi hangulat utorezgései érződtek, az év elején Prágában Jan Palach egyetemista felgyújtotta magát. Az kevésbé ismert, hogy négy napra rá Budapesten Bauer Sándor nevű egyetemista követte Palach példáját és ugyanezt tette. Budapesten a Fővárosi Bíróság pedig az előző évben az Olimpiai játékokról lepattanó Varga Zoltán focistát és feleségét öt év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Távollétükben, persze.

            Becsén pedig végre leállt a vulkán! Hónapokon keresztül az egész városban hallatszott ahogy korog a Föld gyomra, kőolajszagú rögöket büfögött. Több mint tíz hónap után végre belefáradt és leállt, a lakosság nagy megkönnyebbülésére.  Ezt már nem várta ki dadám, Julis néni, aki a születésemtől kezdve velünk élt, de a vulkántól annyira megijedt, hogy elköltözött, jó messzire, biztonságos helyre, Topolyára.

            A zenei életben a Holdraszállás súlyával mérhető az az esemény, ami augusztusban következett be Woodstockban. Első ízben több százezer fiatal jött össze egy helyen rock koncertre.  A Beatles ebben az évben, majd három év kihagyás után ismét és utoljára muzsikált élőben együtt. Az Apple kiadóház tetőteraszán. A legendáris Rooftop koncert azzal ért végett, hogy a rendőrség kihúzta az áramot. Mert valamelyik környékbeli öregasszony túl hangosnak találta a Get Back c. szám előadását. Eljátszok a gondolattal, hogy vajon hogyan reagált volna a francia rendőrség, ha Jane Birkin kihangosított szerelmes sóhajtásai hallatszottak volna valamelyik párizsi tetőteraszról? Szerintem: diszkréten, összekacsintva.  És ebben az évben készült el a liverpooli négyes Abbey Road című albuma, a zebrás fedőlapi fotóval.
            Magyarországon a Nagy Hármas önálló nagylemezekkel jelent meg: Omega a Tízezer lépéssel, Illés az Ízlések és pofonokkal, a Metro pedig egyszerűen a Metro címet adta albumuknak.

            A megboldogult Jugoszlávia legnagyobb ünnepén, November 29., a Köztársaság Napja alkalmából, ami abban az időben legalább négy szabadnapot, a zenekaroknak pedig az év legjobb hakniját jelentette, Becsén fergeteges sikerrel mutatkozott be a Sygma együttes. Az alsóvárosi Művelődési Házban telt ház előtt (kapacitás majd 1000 fő) puccsszerűen vette át a hatalmat az addig regnáló Angyalok (szerbül Sveci, ami nem angyalokat, hanem szenteket jelent) zenekartól. Ez az név-kuriózum megérdemel egy magyarázatot: abban az időben rendkívül népszerű volt a BBC által gyártott, eredetiben The Saint című TV sorozat, Roger Moore-al a címszerepben. Ez a sorozat a Magyar Televízióban Angyal, a jugó tévében pedig helyes fordításban Svetac címmel futott. A zenekar innen vette nevét és alkalmazkodott a (téves) magyar fordításhoz.  Hogy Magyarországon miért fordították angyalra az angol saint kifejezést, azt talán csak Aczél György elvtárs tudta.

            A becsei Angyalok voltak annyira óvatlanok, vagy angyalian nagylelkűek, hogy megengedték a fiatalabb zenekarnak a fellépést. Akik teljesen új hangzásban, a Táncdalfesztiválos slágerek helyett angol nyelvű számokat adtak elő, a legnagyobb sikerrel a rádió adásaiból ismert Creedence Clearwater Revival-tól. A Creedence CR 1969-ben a Billboard harmincas listáján három számmal szerepelt, ezek elhangzottak ezen az estén is. A Sygma dobosának, Orcsik Istvánnak a hangszíne a megtévesztésig hasonlított John Fogerty hangjához, a szerzemények nem voltak túl bonyolultak, a hangzás pedig tökéletes. A Sygma rövidesen átvette és éveken keresztül megtartotta a a becsei fiatalok hétvégi szórakoztatásának a lehetőségét: minden szombaton este az Alsóvárosban, minden vasárnap a Belvárosban. Sokan azért látogattak el Becsére Vajdaság más városaiból is, hogy közelről láthassák és hallhassák a csúcsminőségű felszerelést, hogy az eredeti Fender gitárok hogy szólnak ugyanolyan Vox erősítőkön amilyenen a Beatles és más neves együttes játszott... És persze a mindig telt házas,  gondosan összeválogatott, pontosan kigyakorolt szerzeményeket megszólaltató Sygma estek miatt.

            Ezen az eseményen személyesen még nem voltam ott, de a következő év nyarától, a 8. osztályt befejezve már elég érettnek éreztem magam ahhoz, hogy látogathassam ezeket a fellépéseket. Később, a tagcserék során magam is Sygma-taggá váltam, az egykori „szigmások” mint egy nagy család tagjai, azóta is tartjuk a kapcsolatot, alkalomadtán még muzsikálunk is. A Sygma, mint ahogy az egyik kerek évforduló alkalmából megtartott emlék koncerten az akkori polgármester, Knézi Péter megfogalmazta, a város brandjévé vált.

            Az 1969 november 29-én elrajtolt zenekar kitartóbbnak bizonyult a vulkánnál,  mivel hivatalosan soha sem jelentette be megszűnését, gyakorlatilag, mint a Rolling Stones, noha ritkán lép fel, de még mindig létezik. Legjobban azonban annak a korosztálynak az emlékében, akinek a hétvégi szórakozás helyszínét a Sygma fellépések jelentették. És akik remélhetőleg gondolatban szívesen tértek vissza bejegyzésem olvasása közben 69-be és az azt követő 70-es évekbe.


2016. november 17., csütörtök

Beaujolais






November hónap harmadik csütörtökje, ami az idén 17-re esik a világhírű Beaujolais francia újbor ünnepe. Ezen napon éjféltől hagyhatják el a raktárakat az előkészített palackozott borok, hogy a kijelölt helyeken (külön térképen szerepelnek címek szerint a kiválasztott éttermek, bisztrók) egyazon időben hivatalosan bejelentsék: Le Beaujolais nouveau est arrivé! (Az új Beaujolais megérkezett!). S azután, az elkövetkező napokban  még számtalan helyen és üzletben beszerezhető és megkóstolható a nedű idei termése. Tegyük hozzá: aránylag elfogadható áron, palackonként 6,90 - 25 euróért. A fenti felirat és az újbor ízlelése, minőségének megvitatása Párizs novemberi hangulatának is összetevő részévé vált. Írásom olvasása mellé javasolnám Garry Moore Parisian Walkway című szerzeményének meghallgatását. A dal szövegében is elhangzik a finom Beaujolais wine.

           
 Mivel általában a francia vörös bor hallatán sokan a testes bordeaux-i borokra gondolnak, a csalódás elkerülése érdekében felhívom a figyelmet, hogy ne várjanak túl sokat. A Beaujolais ugyanis egy olyan vörösbor (egyesek szerint „éppen hogy csak vörös”), amely könnyedségével, egyszerűségével, gyümölcsös, virágos zamatával (a zamatokról az alábbiakban majd még részletesen is szólok) szerzett világhírnevet. És egy kitartó,  rendkívül jól felépített marketingnek köszönhetően.

            A Beaujolais vidék Burgundia déli részén fekszik egy hozzávetőlegesen  55 km hosszú és 11 – 14 km széles területen, ahol 20.234 hektáron sorakoznak a szőlőültetvények. Már a római korban is termeltek itt bort, a Középkorban a Bencés szerzetesek privilégiuma közé tartozott. A világhírű újbor a gamay nevű kékszőlő fajtából készül, ezt a fajtát a Beaune nevű várostól délre fekvő,  ugyanilyen nevű faluban nemesítették 1360-ban. Majd Burgundia hercege II. (Bátor) Fülöp 1395-ben hozott egy (bátor) rendeletet amellyel az elterjedt szőlőfajtát betiltotta és kivágatta, arra hivatkozva, hogy Burgundia nemes ültetvényeire nem való ez a középszerű bort adó plebejus szőlőfajta. Amely rokonságban áll az előkelő pinot noir-al, de igénytelenebb, művelése egyszerűbb, hamarabb virágzik, két héttel korábban érik és bővebb a termése. Bátor Fülöp rendeletét 1453-ban Jó Fülöp herceg is megerősítette kijelentvén: „Burgundia hercegei arról híresek, hogy a keresztény világ legjobb borait készíttetik. Megőrizzük ezt a hírnevünket!”. De mint ahogy egy korábbi Fülöpnek, a Szép becenévre hallgató de annál romlottabb IV. Fülöpnek sem sikerült 1307-ben kiirtani a templomos lovagokat, a gamay is túlélte a halálos verdiktet.

            A vidék szőlőgazdái termelték továbbra is a gamay-t és más fajtákat is, de a hivatalos hatóság Beaujolais-t egészen 1938-ig nem ismerte el Burgundián belül külön tájegységnek. Ahhoz, hogy Beaujolais országos hírnévre tegyen szert, bármennyire is furcsán hangzik, az irodalom is hozzásegített, Gabriel Chevallier Botrány Clochemerle-ben című 1932-ben megjelent bővérű humorú regénye. Az arról a vidékről származó író által megírt történet egy kigondolt nevű faluban játszódik (hogy konkrétan ne sértsen meg senkit), a szereplők itt élő polgárok, szőlős gazdák, noha a bortermelésről a legkevésbé esik szó, de minden másról igen mégpedig egy meglehetősen szabadszájú stílusban. A regény megjelent magyar fordításban is (1952-ben és 1963-ban), letölthető az elektronikus könyvtárból is (én is így olvastam) a jellegzetes francia vidéki szabadszájúságot a fordító merészebben is érzékeltethette volna... A regényről az 1950-es években készült egy sikeres film, a kor legjobb francia komikusának, Fernandelnek a főszereplésével, később, ha jól tudom filmsorozat is. A lényeg: Franciaországban immár mindenki tudta hol van Beaujolais és a vászonról megismerte a vidéket, a borászokat. Ezek után az onnan származó neves személyiségek, írók, újságírók, művészek mindent latba vettek, hogy a vidék borát is megismertessék. A nagy áttörés 1975-ben történt, amikor René Fallet író megjelentette a „Le Beaujolais nouveau est arrivé” című könyvét és a címbe foglalt mondat, amivel egykoron Lyonban jelentették be minden év november 15-én az új bor leggyorsabb termelőjének a megérkezését, (Párizsban 1970-től alkalmazzák), szlogenné vált. Ugyanebben az évben a beaujolais-i lobbisták elérték, hogy a Francia Parlament elnöke, Edgar Faure a Bourbon palotába hívatta a sajtót, tévét és ott promoválta a bortermelő nagyhatalom világhírnévre pályázó termékét. Megnőtt az érdeklődés, a kereslet, Beaujolais vidékén immár túlnyomó részben gamay-t termesztenek, az 1960-ban előállított mintegy 1000 hektoliter helyett manapság már 825.000 hektolitert termesztenek. Francia forrásból olvasom, hogy most már az a gond, hogy nem tudnak eleget kitermelni, a vásárlók között az utóbbi években megjelent Dél Korea, Kína és Oroszország is hatalmas igényekkel. Egyébként a marketing fogáshoz tartozik az is, hogy a korábbi, törvény által meghatározott dátumokhoz képest (november 13., november 22., november 15. – Magyarországon november 11.) az újbor megjelenésének napját 1985-ben november harmadik csütörtökjeként jelölték meg, egy héttel az amerikai Hálaadás ünnep előtt (hogy oda is elérhessen a sült pulyka mellé).

Nem kívánok amatőrként szakértőnek tetszelegni, de azt mindenképpen le kell írnom, hogy a Beaujolais újbor (az újbor azt jelenti, hogy erjedés után, érlelés nélkül palackozzák) szénsavas maceráció eljárással készül. Kizárólag kézzel szüretelnek azért, hogy a szőlőszem ép maradjon, ezzel kevesebb csersav (tannin) kerül a borba és az erjedés a szőlőszemen belül kezdődik meg. Az előírt legkisebb alkohol tartalom 9%, a 10,5-12 százalékos Beaujolais már „supérieur” jelzést kap. Mint említettem, az újbor gyors fogyasztásra való, legkésőbb néhány hónapig őrzi meg minőségét, a szakértők szerint legtovább a Moulin-á-Vent (magyarul szélmalom, a cimkén látható is a névadó szerkezet).

Bizonyára sok kezdő borfogyasztó került már olyan helyzetbe, hogy a társaságban akadt szakértő (vagy „szakértő”) aki elkezdte vallatni, hogy milyen zamatokat érez a boron. Ennek meghatározásához azonban a kiváló érzék mellett nagy tapasztalat és nem kevés képzelőerő szükséges. Az alábbiakban felsorolom, hogy a legismertebb Beaujolais borokon milyen zamatot kell felfedezni: 

Brouilly – áfonya, cseresznye, eper, ribizli,
Régnié – ribizli, málna,
Chiroubles – a viola illata
Fleurie – a neve már virágra utal, több féle virág illatát szívta magába,
Saint-Amour – sárga barack
Chénas – vadrózsa
Juliénas – pünkösdi rózsa, egyébként a legfűszeresebb bor,
Morgon – sárgabarack, őszi barack.

A legvégére egy anekdotát tettem félre: Brouilly Cru térségben (Beaujolais három térségre osztható, 96 faluban termelik a világhírű nedüt) létezik egy furcsa nevű, Pisse Vieille bor, a név magyarul „vénasszony pisijét” jelenti. Az elnevezés pedig onnan ered, hogy egy falubeli néni, miután meggyónt és távozott a templomból félreértette amit a pap utána kiáltott. „Ne pechez plus!” – figyelmeztette a pap („ne vétkezzen többé!”) amit a néni „Ne pissez plus!” –ként értett. Mármint, hogy többet ne pisiljen. Ezért az elkövetkezőkben titokban osont csak ki a szőlőtőkék közé pislantani.


  

2016. november 5., szombat

C2H5OH


Egy szívsebész, akinek szakosítása során alkalma volt részt venni egy szívműtéten a világhírű houstoni DeBakey Klinikán, mesélte: a műtét elhúzódott, az orvoscsoport tartott egy rövid szünetet, átvonultak a másik helyiségbe és frissítőként megittak egy-egy jeges viszkit. Majd folytatódott a műtét (immár sokkal jobb hangulatban – gondolom én).

            Tény, hogy egy pohárka tömény italnak a leggyorsabb és a legeredményesebb a relaxációs hatása. Ezt az orvosok is elismerik (személyesen ismerek ilyen orvost), de hozzáteszik: vigyázat, csak egy pohárral!
            Ez viszont nem létezik! – fűzik hozzá az igazi italkedvelők és az alkoholisták ismerősei, feleségei. Egy pohárnál csak az amatőrök, a rendkívül erős jellemű egyének és azok tudnak megállni, akik sietnek az autóbuszra.  Ezen kívül, régi igazság: páratlan számnál nem szabad abbahagyni, mert azt Dionüszosz zokon veheti! Jöhet a második, azután pedig a harmadik, mert három a magyar igazság. De ez már megint páratlan,  a négyes meg olyan semmilyen szám, ötön felül pedig már senki sem számolja (csak a csapos).

            Az alkohol, ami a szó szoros és átvitt értelmében is jót tesz a sebek gyógyításában, személyektől függően, különböző hatásokat vált ki. Megfigyeltem magamon, hogy nálam ilyenkor tódulnak az ötletek. Sok esetben meredek ötletek is, és abban az állapotban általában ezekhez csökönyösen ragaszkodom.  Az agy Zastava-motorja Forma 1-es fordulatszámra pörög fel, a megjelenő ötleteket, képeket ha lejegyzem józan állapotban csodálkozom, hogy mi minden nem érkezett be a szűröktől megszabadult huzatos agyamba. Ezért megtiltottam magamnak, hogy azt, amit alkohol befolyása alatt alkotok közzétegyem. Néhányszor megtörtént – még itt is, a blogomban – hogy nem tartottam be saját szabályomat és utána szégyenkeztem, viseltem a következményeit. A betódult ötletek között sok minden használható, de csak józan átdolgozás után. 
             Megtiltottam magamnak azt is, hogy mámoros állapotban sakkozzak. Mert olyan bátran, vakmerően lépegetek, olyan nagyszerűnek tűnő húzások jelentkeznek, hogy ... néhány ilyen partival lerontom pontszámaimat, amit azután józan erőfeszítéssel kell helyrehozni.
            Megtörtént olyan is, hogy festés közben iszogattam, a nagy hévvel, lendületesebb ecsetkezeléssel, harsányabb színekkel elkészült festményről akkor meg voltam győződve, hogy remekmű. Másnap, amikor viszontláttam a műteremben ... szerencsére a festéket még le tudtam kaparni (igaz, egy érdekes szellemkép maradt a vásznon, amit meg lehetett volna őrizni).
            Emlékszem, hogy milyen állapotban írtam meg az eddig legjobban sikerült zenei szerzeményemet. Nem alkohol hatására, hanem abban a boldog állapotban, amikor átszenvedett éjszaka után végre megszűnt a fogfájásom (mert kihúzattam).

            Az én tapasztalatom tehát az, hogy alkotni tiszta fejjel érdemes. Tudom és a művészet történelem számtalan példát jegyez olyan művészekről, akik éltek az alkohol és súlyosabb tudatmódosító szerek hatásával. Tény, hogy ezek a szerek az alkotóknál felturbósítják az ihletet. Ha hinni lehet az Amadeus című filmben látottaknak, még Mozartnak is a Requiem írása közben ott volt keze ügyében a páleszos üveg. Pedig neki nem volt szüksége az ihlet turbósítására, ő azon ritka kiválasztott alkotók egyike aki mennyiségben és minőségben is kivételes „anyagot” kapott. Itt természetesen nem kábítószerre gondolok, hanem az Univerzumból (vagy valahonnan) érkező Tiszta Ihletre.
Ami soha sem érkezik kívánságra, megrendelésre, van amikor egyáltalán nem. Ennek hiányát próbálják sokan az alkotás mámorának állapotával hasonló mesterséges mámor előidézésével helyettesíteni, ami segít megszabadítani a tér, az idő és a valóság béklyóitól. (Jut eszembe Hrabal mondása: „Itt Közép Európában nem érdemes kijózanodni...”)

Mindenki nagyon jól tudja, hogy a baj ott kezdődik, amikor az alkotó rabjává válik a mesterséges mámornak. „Az alkohol/kopjás fiatal gerincemet/a nyomorúság abroncsává görbíti már/lomha lángú poklos katlanában” – írta József Attila.  18 évesen! Nem kívánom most itt sorolni a szörnyű, tragikus sorsokat, közöttük talán – Csáth, Edgar Alan Poe, Van Gogh és Ady példája a legelrettentőbb. A Vér és arany hatujjú költője a végső stádiumban már napi 3-4 liter bort, egy üveg konyakot fogyasztott el és szívott el hozzá 120-140 szál cigarettát!

A topolyai Dositej Obradović Gimnázium és Közgazdasági Iskola két tanulója – Váradi Ibolya és Torda Dorina – a tavasszal a TUDOK (Tudományos Diákkörök Országos Konferenciája) versenyen nagydíjat nyertek művészet-pszichológiai kutatómunkájukkal. Az  ihlettel foglalkozva készítettek felméréseket a vajdasági  írók között, interjút, kérdőívet, fókuszcsoportot használva. A kérdések egyike az volt, élnek-e tudatmódosító szerekkel. A megkérdezettek fele azt állította, hogy soha nem alkotott még tudatmódosító szer hatása alatt, negyven százalékuk próbált már a hatásuk alatt alkotni, de nem rendszeres használó, és mindössze csak tíz százalék az, aki rendszeres használónak titulálta magát. A kutatók ebből azt a következtetést vonták le, hogy vajdasági  íróink túlnyomó részének  nem ezek a szerek határozzák meg az alkotásmódjukat. 

A maga is nagy piás hírében álló Weörös Sándor költő a mesterséges mámorban érkező sorokat „részeg firkálmányoknak” nevezte.
Azért el kell ismerni, Poe, Baudelaire, Jeszenyin, Ady vagy József Attila sorait olvasva, hogy-.

Végezetül – pedagógiai okokból, hátha fiatalok is olvasnak – szükségét érzem felhívni a figyelmet arra, hogy akiben nincs megfelelő adottság vagy tehetség, elfogyaszthat bármennyi páleszt, pelkót, vinyakot vagy akár abszintot, nem biztos, hogy annak művészi alkotás lesz a vége. Sőt!

Na, egészségünkre!
(Csak egyet, illetve kettőt, nehogy Dionüszosz zokon vegye!)

U.I.
A vegyészetben járatosak, például Kornélia, a becsei gyógyszerész szomszédasszony (ha egyáltalán olvassa a blogomat) már megfejtették a címbe foglalt képletet. Igen: az alkohol, pontosabban minden szeszes ital, az etanol vegyi képlete.




2016. október 28., péntek

Lövölde



Ülök egy padon a Lövölde tér elkerített parkjában. Kern András dala jut eszembe: „Lövölde tér, itt mindig hideg van, fúj a szél és nem süt a Nap sehonnan”. Kedd van, késő délután, most kivételesen nem fúj a szél, valamilyen kósza meleg frontnak köszönhetően kellemes az idő. Ezen az egyébként rideg,  huzatos téren, ahol még a kőszobor (Arthur Koestler író, újságíró, filozófus) is mintha fázna.

            A Lövölde tér nem egy idegenforgalmi látványosság. Sokan felkeresik a tértől nem messze lévő hangulatos és elegáns Városligeti fasort, a Fasori Evangélikus Gimnáziumot, amelynek két Nobel díjas (Wigner Jenő és Harsányi János) valamint nem kevésbé ismert Neumann János és Faludy György is tanulója volt. A látogatók azonban a gimnáziumnál meg is fordulnak és nem ereszkednek le az utca torkolatáig, a Lövölde térig, ahol az elegáns villák helyett már, kopott bérházak gubbasztanak (nevét a tér arról kapta, hogy ezen a helyen, a bérházak helyén, lövölde volt, a XVIII. században  a felnőtt férfi lakosság ide járt törvény által előírt kötelező lövészetre) A téren működött egykoron egy Kairó nevű, ismert személyiségek által is látogatott kávéház, de már nyoma sincs, és a tér közepén, a troli állomás mellett, a Lidlel szemben, áll egy jellegzetes, "békebeli" illemhely... 

A leglepusztultabb homlokzatú épület pincéjébe egy barista akadémia bújt el. (Csak az találja meg, aki tudja a pontos címet). A hét közül az egyik, ahol a fővárosban szakképzett borízlelővé válhat az ember (nem tudom milyen munkahelyi lehetőségekkel kecsegtet ez a kellemesnek tűnő szakma). Az akadémia mellett egy hasonló szolgáltatású, párját ritkító üzlethelyiség, amelyik azt hirdeti magáról, hogy itt minden beszerezhető, ami egy bárhoz kell! Mármint koktélkeverő, jégtartó, meg ilyesmik (bárzongorista és callgirl azonban nem). Található a téren egy gyógyszertár, ahol egyszer sikerült rábeszéléssel vényköteles gyógyszert vény nélkül vásárolnom. A Felsőerdősor sarkán a pincében kubai salsa klub működését hirdetik. Egy rideg, esős februári este lekukucskáltam az ablakokon keresztül abban a reményben hátha a salsát lejtő kubai elvtársnők látványa felhevít. A teremben azonban középkorú párok botorkáltak mereven, tekintetüket lábukra szegezve számolták a lépéseket és igyekeztek nem egymás lábára lépni. Zene nem szivárgott ki a helyiségből. Lehet, hogy nem is szólt, hogy ne zavarja a (nem kubai, mármint: nem színes bőrű, amitől még lehetett kubai) táncmester számolását. Elfogadom, hogy nem jókor jártam ott. Lehet, hogy fergeteges táncmutatványban lehetnek részei a karibi térség hangulatát kedvelő bennfentesek, akik tudják mikor érdemes jönni.

Ülök a padon és nézelődöm. A szemközti padra egy, öltözékéről ítélve, kőműves érkezik. Leül, nadrágjáról lekaparja a már megszáradt maltert, a nedveset még hagyja száradni. A táskájából előhúz egy üveg fehérbort és anélkül, hogy kikérné a közelben lévő szakemberek véleményét a nedű minőségéről, jól meghúzza. Rágyújt és szemlátomást élvezi a pihenést. Később előveszi telefonját is. Felteszi szemüvegét, babrálja a készüléket. Lehet, hogy facebookozik, de az is lehet, hogy azt kutatja hova kell menni a pihenés után vakolni.

Egy hajléktalan érkezik egy zsákkal a vállán. Omnia mea mecum porto (mindenemet magammal hordom), mondta volt más szituációban, teljesen másra célozva, Bias a hét görög bölcs egyike.
- Itt lakom! – közli velem és elkezd vackolni a mellettem lévő padon. – Ez a legjobb hely – mondja és felfelé mutat.
A pad felett (mint ahogy a mellékelt fotón is látható) aránylag még sűrű a fák növényzete. A levelek még csak itt-ott kezdtek sárgulni és nem hullottak le.
-  Estére esőt mond a meteorológia! – tájékoztatom.
- Tudom, a reumás térdem már jelezte. Van itt elég pokróc, a fejemre húzom. Aludtam én már hóesésben is  – nyugtat meg.
Szemügyre veszem öltözékét. Rétegesen öltözött, a nagykabát alatt az angol labdarúgó válogatott háromoroszlános címerével ellátott melegítő.
- Szereti az angol focit? – teszem fel a bugyuta kérdést. Nem érti persze miért kérdezem. A melegítőre mutatok. „Kaptam. Jó meleg!” – mondja. A helyzethez nem illik, hogy tovább szellemeskedjek („Talán személyesen Rooney-tól?”). Helyette egy kézenfekvő kérdést intézek hozzá:
- Hajléktalan szállóban, menedékhelyen nem lenne jobb?
- Nem! Soha! – közli határozottan és felháborodottan.
Nem értem miért zaklattam fel a kérdésemmel. Ezek után végigfeküdt a padon magára húzott három pokrócot és tüntetőleg hátat fordított.

Hűvösebbre fordult az idő, már nem kellemes a padon üldögélni. Elhagyom a parkot (a kőművesnek még maradt négy ujjnyi borocska az üvegben) és azon gondolkodom, hogy a hajléktalan miért éppen ezt a teret választotta. Ahol, mint Kern dalából tudjuk: „ nincs soha nyár, csak ősz meg tél”.




2016. október 20., csütörtök

Barter


A zeneszerző-előadóművész két kartondobozba csomagolt, legújabb szerzeményeit tartalmazó CD-t adott át a pultnál, majd ezért az értékért a friss kenyér és péksütemény mellett két rúd szalámit, egy egész füstölt sonkát, tíz üveg francia bort, kefírt, borotvahabot, csavarhúzókészletet és a közelgő télre való tekintettel három csomag norvég gyártmányú skandináv mintás téli zoknit pakolt.

A hentes, aki lelke mélyén hajlott a vegetariánusok tábora felé, de nem változtatott szakmát, mert szerette éles késsel trancsírozni a sertéshúst, a húsz szál kolbász, felszeletelt és házilag bepácolt tarja valamint hajnali vágásból kisült tepertő fejében káposztát, zellert és egyéb zöldségeket kapott a Barter Bevásárló Központ (további szövegben BBK) alkalmazottjától.

Amikor a zeneszerző-előadóművész jelen lévő grafikus felesége megérezte a friss, omlós tepertő (ő töpörtyűnek ejtette) illatát, nem tudott ellenállni, hogy ne váltsa át a képzőművészeti részlegen a magával hozott, Az eldurvult vallomások kelepcéjében című legújabb alkotását. A grafikáért a tepertőn kívül válogathatott még a hajfestékek és illatszerek között. Miután sorra került, ugyanis a képzőművészeti részlegen egy elegáns hölgy egy eredeti Klimt festményt ajánlott fel a Mercedes üzemből éppen leszállított gépkocsiért. A metál fényezés és téli gumik eksztrákért egy Csókot kínált fel (Csók István egyik eredeti vázlatát).

A Mercedes üzemből – ennek alapján már gyanítani lehet, hogy a BBK-t Kecskemét környékén kell keresni – rendszeresen szállítottak járműveket, a bevásárló központ pedig élelmiszerrel, neon-csövekkel valamint mosodai és vízvezetékszerelői szolgáltatással törlesztett. 

Minden barter működik, csak meg kell szervezni.

A megboldogult Jugoszláviában vajdasági üzemek élelmiszert küldtek a tengerparti üdülőhelyekre a gyermekek nyaraltatásáért, Montenegro alumíniummal fizetett Gorenje termékekért, Bosznia pedig fát kínált üzemanyagért és medvékkel töltötte fel az ország állatkertjeit.

Barter alapon folyt az árucsere a KGST-n belül (azok kedvéért, akik még nem hallották ezt a kifejezést, vagy elfelejtették jelentését: a volt, kelet-, és közép európai szocialista országokat tömörítő gazdasági együttműködési szervezet) Magyarország gyógyszert, autóbuszokat, hízódisznókat, Egri bikavért adott a kőolajért a Szovjetuniónak, Csehszlovákia (ilyen ország is volt!) sörért kapott Zsiguli személygépkocsikat,  Bulgária ipari targoncákkal jelentkezett a belső elszámolási piacon, az NDK halászhajókkal, valamint Trabant és Wartburg gyártmányú személygépkocsikkal, Románia pedig ...(nem jut eszembe mi számított konkurens terméküknek).

 Ekkora felvezetés után a tárgyra térek. A lapokban az elmúlt napokban szinte minden megjelent a legelutasítottabbnak számító politikus (a kormányközeli Demokrata c. lap kutatása szerint a Miniszterelnöki Kabinetirodát vezető miniszter Gyurcsányt szorította le a legellenszenvesebb politikusok ranglétrájáról) helikopter-ügyével kapcsolatban, tényleg lerágott csont és nem is foglalkoznék a témával, ha kiderült volna a legnagyobb talány: milyen barterezésre gondolt a szolgáltatást végző üzletember? Olvastuk ugyanis, hogy a miniszter ügyes és rátermett feleségének nem kellett kifizetni a másfél millió értékű szállítást, a helikopter tulajdonos (mivel többen is érdeklődtek, ezennel cáfolom: nem én szállítottam a Rogán családot) azt nyilatkozta, hogy „majd lebarterezik Cecíliával”. Sajtóértesülések szerint az üzletasszony feleség az idén kezdett el dolgozni, munkahelye: társtulajdonos a szépségkirálynő választást szervező cégben. Milyen árut tudott felajánlani a helikopteresnek? Vagy esetleg szolgáltatást? Még mielőtt bárki is erkölcstelenségre gondolna, szerintem kézenfekvő, hogy a miniszter férj törleszt majd politikai-gazdasági kapcsolatokból eredő szolgáltatásokkal. Ami már jó ideje nem számít erkölcstelennek.


Minden barter működik, csak meg kell találni a kölcsönös érdeket és meg kell szervezni. Ami például nekem sehogyan sem sikerül: hónapok óta tartom az ajánlatomat, hogy eredeti olajfestményt adok egy használt lepptoppért (copy right: Szakács Béla), vagy kéthetes budapesti üdülést ajánlok fel annak fejében ha valaki átmeszelné a lakást, de ezekre a kivételesen kedvező javaslatokra eddig semmilyen érdeklődés nem mutatkozott. Az ajánlatomat ezennel megtoldom helikopteres szállítással, mert hogy ez sem áll távol tőlem, a fenti fotó is bizonyítja. Csak fel kell újítanom a helikoptervezető-jogsimat...

2016. október 14., péntek

Ebéd sujtóhibával


Vannak akik, csak úgy hajlandóak repülőgépen utazni, ha a a gépen ott van az ejtőernyő kezük ügyében. Vannak akik tengeralattjárón csakis búvár felszerelés-adta biztonság érzetben merülnek alá. És vannak, akik étkezés közben újságot olvasnak. Akiknél az étkezési szertartás legfontosabb eleme, hogy először is kiterítik maguk előtt a heti-, vagy napilapot és csak úgy mellékesen kanalazzák az ételt.

            Abban az étteremben, ahová leggyakrabban járok ebédelni két irodaháznyi alkalmazott (tintanyaló - mondták régen, amikor még tintával írtak, manapság: monitor-bámuló) étkezik és a nagy számok törvényének értelmében akad olyan is, konkrétan egy magas, szemüveges fiatalember, aki a fentiekben említett étkezési szokás rabja. Valószínűleg attól a szándéktól vezérelve, hogy bebizonyítsák tudományos feltételezésüket (tudományosan: hipotézis) miszerint ezek a személyek olvasás közben bármit megesznek tréfás kedvű (vagy a tudományosan kutató) barátai a múlt szerdán a következőket tették: miután a kísérleti alany, berögződött szokásához híven maga előtt szétterítette az akkor még megjelenő, időközben fondorlatos módon megszüntetett Népszabadság aznapi számát, a tányért pedig csak úgy mellékesen jobbról helyezte el, a grízgaluska közé kókuszgombócot csúsztattak. A kísérleti alany megrágta, lenyelte és tovább lapozott. A második fogásnál a pörköltbe egész kanálnyi chilit, majd (gazdagon lekváros) vargabélest csempésztek, kevertek. A fiatalember mindezt bevette és csak akkor fintorodott el, amikor egy durva sajtóhibát vélt felfedezni abban az információban, amely valami szörnyű betegséget okozó vírus terjedéséről számolt be. Miután egymás után háromszor koppant az üres tányér alján a kanál, a kísérleti alany kikövetkeztette, hogy eleget tett aznap déli kötelességének, mármint: elfogyasztotta az ebédet, összehajtogatta az újságot és távozott.

            Egy, a diplomáciához közel álló ismerősöm mesélte, hogy az egyik korábbi külügyminiszter szintén e szokás rabjaként a külföldi díszvacsorák során is elővett táskájából újságot és miközben a vendéglátó külügyminiszter a leszerelésről, vagy éppenséggel az elkerülhetetlen háborús konfliktusról beszélt, ő kanalazta az elébe tett fürjlevest (vagy akármit, akár kígyólevest is), olvasott és bólogatott. A történet valóság tartalmát nem tudtam leellenőrizni, tehát, mint ahogy Balašević is egyik dalában énekli: ha ő hazudott nekem, én is hazudok.

            Ennek a szokásnak létezik egy fordított válfaja is. Vannak, akik csak úgy tudnak olvasni, ha közben nassolnak. Az ínyencek külön figyelemmel készítik elő a nassolni valót: Tolsztojhoz, Dosztojevszkijhez orosz tea és kaviár dukál, ha a történet az Alaszkát emlegeti, akkor fagyit nyalogatnak, ha a regény hőse Távol Keleten barangol, akkor elropogtatnak jó étvággyal néhány bordóra sült zöld szöcskét. Állítólag általános jelenség, hogy a hölgyolvasók függetlenül a könyv témájától és helyszínétől legszívesebben csokit majszolnak olvasás közben. Ami jót tesz a boldogság hormonuknak.

            Amikor egyik barátomnak beszélgetés közben megemlítettem ezt a témát, ezt a szokást, elmondta, hogy ő mit tapasztalt egy kifőzdében, ahol szintén nagy számban étkeznek (fiatal) irodisták: egyszer ugyan látott olyan személyt, aki újságot olvasott, ám naponta többet is, akik étkezés közben az okos telefonjukból olvasnak. Fél kézzel esznek, fél kézzel fogják a mobilt. Egy alkalommal egy fiatalember aki sült csirkeszárnyat fogyasztott és mindkét kezét összemaszatolta, az orrával görgette az okos telefon kijelzőjét!



2016. október 9., vasárnap

Ne felfegyverzett gyerekekkel!




A villamos falára felragasztott plakáton egy pelyhes állú, dacos tekintetű kamasz látható méretes, felnőtt által levetett agyonviselt, kopott nagykabátban. A vállán puska. A felirat: Dózsa László, 1942 - . Jobbról nagyobb betűkkel: Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!
            A villamos ablakán keresztül egy óriás plakáton akad meg a szemem. A fotó ismerős. Fiatal szőke lány, szintén elszánt tekintettel valamelyik pesti utcán 1956-ban a forradalom idején. Az ő vállán is fegyver: orosz körtáros karabély. A felirat: Szeles Erika, 1941 – 1956. Nagyobb betűkkel: „Éjen a magyar ...”
            Az 56-os forradalom közelgő évfordulójának alkalmából kerültek ki ezek a plakátok. Feltételezem, hogy október 23-áig a „Ne kockáztasson...” kezdetű óriás plakátok helyére is hasonlóakat ragasztanak.
            Laci 14 évesen vett részt a forradalomban. Túlélte (az alábbiakban kiderül: a véletlennek és kivételes szerencséjének köszönhetően).
            Erika 15 éves volt. Nyaklövést kapott és a Péterfy utcai kórházban elhunyt.

            Az 1956-os forradalom 2700 áldozata közül, az 56-os Intézet kutatása szerint 44 százalékuk 25 évnél fiatalabb volt! Közöttük sokan (pontos szám nem ismert) középiskolások. Többnyire ipari tanulók. Erika is szakácsnak tanult és a Béke szálloda konyháján dolgozott.
            Mit tudtak ezek a gyerekek 14-15 évesen a forradalomról? Miért csatlakoztak? Szüleik tudták?
            Mit tudtak ezek a gyerekek a forradalomról, amikor a  forradalomban részt vevő felnőttek is különböző okokból ragadtak fegyvert.
Egy közös érdek volt: a szabadság.
Szabadság. Milyen tartalommal? Milyen társadalmi rendszerben?

            Történelmi tény, hogy Nagy Imre kormánya – erre minden évben a forradalom leverésének évfordulóján világosan emlékeztet a Nagy Imre Társaság – olyan társadalmi rendszert szeretett volna, mint amit Jugoszláviában kezdtek megvalósítani: a szovjetek nélkül, önálló, független országot munkástanácsokkal stb. A kommunista rendszer megreformálását.
            Sokan nyugati féle demokráciát tűzték ki célul. Többpártrendszerrel. Lényegében a korábbi (jobboldali, nemzeti) polgári Magyarországhoz való visszatérést. Tito és a jugoszláv vezetés hozzáállása a magyar forradalomhoz akkor változott meg, amikor ezt a tartalmat is közölték Budapestről Belgráddal. „Ha a forradalmárok a kapitalizmus és a többpártrendszer restaurációjáért harcolnak, azt már nem támogatjuk.”
            Voltak a forradalmárok között olyanok, akiket már az új kommunista hatalom hurcolt meg a Világháborúban kinyilvánított szerepvállalásukért és, akik elérkezettnek látták az időt a revansra a kommunisták és a szovjetek ellen. És szélsőséges érzelműek is.
            Néhány évvel ezelőtt találkoztam egy „56-os magyarral”, aki a rendszerváltás után tért vissza Amerikából. Elmesélte rendhagyó történetét, menekülésének okát: zsidó származása miatt űzték el munkahelyéről, egy nyomdából az ott éppen többségben lévő antiszemiták.

            Erika és Laci mit szeretett volna?
            Felfogták ők egyáltalán a súlyát és a veszélyét tettüknek, kalandjuknak?
           
Sajtóban olvastam Dózsa László visszaemlékezését. Az elején kalandvágyból csatlakozott a forradalmárokhoz. Molotov-koktélokat dobáltak a tankokra. Cikáztak a harckocsik között a golyózáporban. „Élveztük, hogy nem találtak el bennünket” - mondta. Szavai szerint később már a haza megmentése vezérelte, mert látták, hogy „lábbal tiporják a szabadságunkat” – nyilatkozta hatvan év után. A forradalom leverése után kivégzőosztag elé állították. A golyó nem volt halálos. Tömegsírba került a kivégzettekkel együtt. Egy sírásó vette észre a temetőben, hogy még él és a kórházba vitte.

Szeles Erika történetéről a Szombat c. zsidó politikai és kulturális folyóirat internetes kiadásában olvastam. A mostani plakáton is látható fotó 1956 őszén bejárta a nyugati sajtót. A fényképet Vagn Hamen nevű dán fotoriporter készítette (mellesleg Erika tudott dánul, mert gyermekkorában a Red Banert szervezeten keresztül járt Dániában, lehet, hogy a fotós nem véletlenül találkozott vele Budapesten). A (fekete-fehér) képen szőke, valójában vörös hajú és szeplős fegyveres pesti lány tekintete a bátorság és a remény szimbólumaként járta meg a lelkiismeret furdalással gyötrődő (?!) nyugati lapokat.
1956 november 7-én érte a halálos nyaklövés.
Sírján a következő felirat olvasható: „Felejthetetlen drága kicsi lányom, Erikám!”

A lap kinyomozta családi kapcsolatait is. Megtalálta, hogy Erika édesanyját Blumenfeld Noéminak hívták. Három éves kora óta egyedül nevelte kislányát (Budapesten, a VIII. kerületben a Bezerédi utca 11. szám alatt), mert férje 1944-ben a budapesti gettóban hunyt el. Éhen halt.
A lap írása szerint Blumenfeld Noémi később beleőrült férje és kislánya elvesztésébe.

Létezik-e olyan forradalom, olyan eszme, olyan célkitűzés ami igazolná a gyermekek részvételét fegyveres harcokban, hadi cselekményekben?

Dokumentum-filmeken láttunk képsorokat a náci egyenruhába öltöztetett és kiképzés nélkül a frontra küldött német gyerekekről, újjabbkori híradásokat, ahol az Iszlám állam kiskorúakat képez ki harcra és terrorista cselekményekre...

Volt ahol legendákat építettek fel gyermek-hősökről. Az egykori Jugoszláviában képregény sorozat futott két talpraesett gyermek-partizánról, Mirkoról és Slavkoról (egy jelenet a képregényből: Mirko odakiált Slavkonak „Vigyázz, golyó!” Slavko az utolsó pillanatban elrántja fejét: „Köszönöm Mirko, hogy megmentetted életemet”) Mintha csak egy kalandról, egy játékról lenne szó („Cirkálni a harckocsik között...”), ahol a gyermekek bemutatják találékonyságukat, vadnyugati revolverhősöket meghazudtoló módon halomra lövik a korlátolt felfogású német katonákat és példát mutatnak az új korosztályoknak is elszántságból, hazafiasságból...

A nemes cél, a hőstett, a hazafiasság, a készség, hogy „életüket adták a szabadságért” sem mentesíti azokat a felnőtteket, akik megengedték, hogy a gyermekek is velük harcoljanak, akik puskát, Molotov koktélt adtak kezükbe, esetleg még harci utasításokat is!

Emlékezzünk rájuk, de inkább ne mint a forradalom hőseire, hanem áldozatokra. A felnőttek felelőtlenségének áldozataira!