Végzetes racionalizálás

Két bánáti település, Beodra és Karlova egyesülésével létrejött Novo Miloševo nevű helységbe utaztunk fellépésre. Télen, hóban. A hangszerek már ott voltak, mi, az öt tagú zenekar személygépkocsival mentünk a helyszínre. Az autó márkája, már akkor , a 70-es évek második felében is ritkaságnak számított, azóta teljesen eltűnt: NSU Prinz. A kocsi tulajdonosa, a zenekar billentyűse, járgányát lovagiasan Hercegnőnek becézte (szerbül princ herceget, a princeza hercegnőt jelent). Az NSU gyárból nőtt ki később az Audi, de a Hercegnő enyhén szólva nem viselte magán a későbbi Audikra jellemző kvalitásokat. Pontosabban: lehet, hogy fiatalabb korában igen (filigrán alkatú, fürge, vonzó és tetszetős volt szép ütközőivel a korai ’60-as évek divatja szerint), de barátunk Hercegnője már idősődő, hajlott korban járt, csak ezt már gavallérságból sem illett szóvá tenni.

            Barátunk később, amikor a baj megtörtént, vallotta be, hogy mit tett indulás előtt: a megsaccolt távolság (oda-vissza) és az általa helyesnek vélt fogyasztás („nagyon takaros, nem fogyaszt sokat”) alapján kiszámolta, hogy mennyi üzemanyagra lesz szükség és csak annyit töltött a Hercegnőbe. Említettem az elején, hogy tél volt, hó, az utak csúszósak, tehát kisebb sebességgel lehetett csak haladni, indulás előtt melegíteni, mert egyébként köhögött és hát őfelségének egy kicsit megterhelő volt az öt személy ebben a korban. Ennek következményeként nem sokra rá, hogy átjöttünk a Tiszán a Hercegnő köhintett egyet-kettőt, majd szép csendesen elaludt. A Becse és Törökbecse közötti út egyébként sem egy forgalmas sztráda, télen, hidegben, szombatról vasárnapra virradó éjjel egyetlen járművel sem találkoztunk. Toltuk a Hercegnőt Becséig. Ott, amikor áttoltuk a csatorna feletti hídon már találkoztunk egy teherautóval, aki talán elvontatta volna járgányunkat, de ha már eddig eljutottunk -.

             Kellemetlen, ha a járműből elfogy az üzemanyag. Szárazföldön, még hagyján, előbb-utóbb jön valaki és elvontatja, vagy hoz egy kis benzint, vagy végső soron az ember eltolja a járgányt, mint ahogy mi tettük. Ha csónakból, jachtból, hajóból a nyílt tengeren történik meg ugyanez, már nagyobb a baj. De nem végzetes. A türelmetlenek próbálkozhatnak úszással, evezéssel.

            A repülőgépek közül üzemanyag híján csak a vitorlázó gépek tudnak a levegőben maradni, madárként lebegni a légáramlatok szárnyán. Minden más gépnél, ha leállnak a hajtóművek, kevés esély marad a biztonságos leszállásra.

            Minden jel arra mutat, hogy a brazil Chapecoense (azóta már a TV2 is bizonyára tudomásul vette, hogy nem a brazil válogatott) csapatát és kísérőit szállító gép katasztrófáját az okozta, hogy elfogyott az üzemanyag. Az egészben az a legfurcsább, hogy a pilóta valami okból el akarta titkolni ezt a banális okot. Valakitől, valamitől tartott. Takarékossági okokból megszabták talán a bolíviai magán cégnél, hogy mennyi lehet az üzemanyag fogyasztás?

            Bevallom, hogy személyesen nagyon tartok a különböző „no-name” charter légitársaságoktól és a fapadosoktól is. Üzleti politikájuk alapja, hogy a költségeket a végsőkig lefaragják és mindenen takarékoskodnak. A pilóták többet repülnek mint a más légitársaságok alkalmazottai, a gépek is többet vannak a levegőben, mint a szárazföldön, olvastam, hogy forgalmas repülőterek légi irányítói többször is panaszkodtak, hogy a fapadosok arra hivatkozva, hogy fogytán az üzemanyaguk leszállási prioritást zsarolnak ki, (nem válaszolhatja a légi irányító, hogy „várd ki a sorodat” vagy „bánom is én, majd legközelebb többet tankolnak a gépeitek!”).

            Sajnos számos olyan terület létezik, ahol a profit felülír sok minden más követelményt, de a légi közlekedés terén nem lenne szabad egyáltalán, hogy felmerüljön a biztonság vagy nyereség kérdése.