2015. december 30., szerda

Pénzügyi szakember


A lakótelepi tízemeletes panelház alagsorában, közvetlenül a kutya kozmetika és a turkáló szalon mellett pénzügyi befektetői iroda nyílik. Pénzügyi tanácsadás, befektetés. A nagyobb felirat angol nyelvű: Financial expert. Érthető: nehogy a külföldi befektető tőkés, vagy a szögesdróton átjutott migráns nyelvismeret hiányában ne találja meg az irodát és ilyen banális okból elszalassza élete lehetőségét.

            Pénzügyekhez nem értő szemlélőként egy kicsit furcsállom, hogy a szakértő ezt a lokációt választotta, ahol az előző bérlőnek nem is tudom milyen vállalkozása csődölt be. A lakótelepen rengeteg a kiadatlan üzlethelyiség, pár hónapos sikertelen próbálkozás után, a forgalom teljes hiánya miatt tovább állt innen már autóalkatrész kereskedő, masszázs szalon, pékség, gyógynövény üzlet, búvár felszerelés kereskedő. A pénzügyi szakértő irodája nem hivalkodik méreteivel, az egész akkora mint egy pénzváltó, az üvegajtón keresztül látható egy íróasztal két székkel (a tulaj még nem foglalta el a helyét). Ha netalán engem kérdez, aki itt lakik, ismeri a környéket, igaz, a pénzügyekben járatlan, én inkább javasoltam volna, hogy a jelenlegi helyzet alapján Vajdaságban telepítsen pénzügyi tanácsadói irodát, mondjuk Keviben vagy Gunarason és az első tanácsom az lenne, hogy mindenek előtt iratkozzon be a VMSZ nevű helyi pártba.

            De tovább gondoltam: ha már pénzügyi tanácsadó, akkor először saját magának adott tanácsot. Az is okkal feltételezhető, hogy pénzügyi-közgazdasági végzettséggel rendelkezik, ahol vizsgázott olyan tantárgyból ahol a kockázatok és befektetések minden létező elemére rámutatnak. Ezek után jutott arra a következtetésre, hogy itt, a turkáló mellett lévő iroda az ideális hely erre a tevékenységre.

            Próbálom megfejteni a logikáját. Az elsőt értem: konkurencia nincs. Sem ezen, sem a szomszédos lakótelepen, de még öt kilométeres körzetben sincs másik pénzügyi tanácsadó. Lehet, hogy tud valamit, amit senki más nem: hogy a lakótelepi nyugdíjasok tulajdonképpen tele vannak megtakarított, párnában, dunsztos üvegben, harisnyákban, tönkrement mosógépben rejtegetett pénzekkel és csak játszák az eszüket amikor két zsemle mellé mindössze 5 deka parizert méretnek ki a boltossal. Arra is lehet számítani, hogy egy igazán ravasz milliárdos nem a Rózsadombon, a betörők célterületén pöffeszkedik kitéve magát az irigy tekinteteknek és egyéb kellemetlenségeknek, hanem itt, a panel-dzsungelben húzza meg magát valamelyik szerény kétszobás lakásban. Néha lesétál, választ a turkálóban feleségének egy nem túl kopott otthonkát majd betér a tanácsadóhoz az árfolyamokkal spekulálni.

Itt senki sem figyelne fel, ha személyesen megjelenne Bill Gates, Carlos Slim Helu, Michael Bloomberg, vagy akár Soros György, Andy Vajna Habony Árpáddal,  vagy nélküle. Napközben kihalt a lakótelep, az idős, nyugdíjas bácsiknak és néniknek a legnagyobb gondja az, hogy sort fogjanak az orvosi rendelőben és kiírassák gyógyszereiket.

Az is közrejátszhatott a választásban, hogy itt mindig van parkolóhely és ingyenes. A Belvárosban, ahol a nem eléggé körmönfont kollégák drága irodákat bérelnek, a befektetési tanácsadásra szoruló személy órákat kőrözhet, amíg talál szabad, természetesen, fizetős parkolóhelyet. Közben akár el is megy a kedve a befektetéstől. Nem utolsó érv lehet az is, hogy a NAV pénzügyi ellenőrei nem erre, a kutya kozmetika, a turkáló és hasonló tevékenységű vállalkozások környékén kutakodnak milliós büntetések kiszabásának szándékával és reményével.

            Elgondolkodtató nem csak a helyszín, hanem az iroda megnyitásának az időpontja is: most az ünnepek környékén. Amikor az emberek szinte hisztérikusan tapsolják el összes pénzüket, még a márciusi fizetés-előleget is. Ha az Új év első napjaiban gondol indulni az szerintem – ismétlem, nem értek a pénzügyekhez – a lehető legrosszabb időpont. Január a leghosszabb hónap, amikor szinte lehetetlen kivárni a fizetést. Ő viszont pontosan tudja, a kockázat számításakor rálelt arra az érvre, amely valami, számomra ismeretlen okból a január eleji időpontra biztatta.


            Minél jobban töprengek, annál inkább válik világossá, hogy ez a szakértő valamit nagyon tud. Az irodától nincs messze a lottózó, ha a közeljövőben valamilyen komolyabb összeget nyerek (nálam már a húszezer is komoly összeg, nem csak euróban, hanem forintban is) ezennel ígérem, hogy tőle fogok befektetési tanácsot kérni.

2015. december 25., péntek

Könyörület

A karácsonyi ünnepek híradásainak elmaradhatatlan képsorai amint karitatív, humanitárius szervezetek élelmiszert, ingyen ebédet, a gyerekeknek játékot osztanak a szeretet ünnepén. Nézzük a képsorokat, emberbarátaink hosszú sora kígyózik a Blaha Lujza téren, várják az ingyen bablevest. A tömeg évről évre nagyobb. Mint az ország leggazdagabb embereinek a vagyona, megállíthatatlanul az elesettek tömege is kétségbeejtően növekedik.

Örülnünk kellene, hogy íme a társadalom gondol az elesettekre, a lecsúszottakra, azokra, akiknek a napi egy tál meleg étel sem biztos. Hadd legyen nekik is szép az ünnep. Nézzük a képsorokat, kezünkben megáll egy pillanatra a kanál, mosolyunk leszárad arcunkról. Nézzük a képsorokat, a zavart arcú embereket, akiknek kellemetlen, hogy a tévé kamerája totálban felvételezi. Együtt érzünk, sajnálkozunk és reménykedünk, hogy mi talán nem fogunk erre a sorsa jutni.

Közben arra gondolunk-e: kik ők? Ők miért, hogyan, mi okból jutottak ebbe a helyzetbe? Gondolunk-e arra, hogy sokuknak korábban volt egy élhetőbb élete? Hogy ők is élvezték a család meghitt melegét, gyermekeikkel együtt örültek a karácsonyi ajándékoknak. Egyszer talán, amikor még volt munkájuk, családjuk, egzisztenciájuk, fedél a fejük felett. Ők ennek a könyörtelen embertelen törtető világnak a vesztesei.

A múlt szombaton egy 38 éves férfi felakasztotta magát a Keleti pályaudvaron a sínek között egy oszlopra. Miután elvesztette munkahelyét éveken keresztül sikertelenül keresett másikat. Nagy reményekkel utazott fel Budapestre egy állással kapcsolatos beszélgetésre. Ez sem sikerült. Délután négy órakor felhívta szüleit. Negyed ötkor találták meg felakasztva.

Emberiesség ellen elkövetett gaztettnek tekintek minden olyan elbocsájtást amelyet a „hatékonyabb termelés”, a „racionalizáció” lényegében a profit növelése érdekében tesznek. Személyek és szervezetek egyaránt. Mint ahogy ezt már korábban is kifejtettem, szememben gátlástalan és embertelen gazemberek mindazok a „sikermenedzserek”, akiknek minden átszervezési javaslata, tanulmánya munkaerő csökkentéssel kezdődik. És az a szervezet is, amely elbocsájtásokat követel meg egy országtól, kormánytól, társadalmától.

Nézzük a képsorokat, amelyek könnyítenek az elit lelkiismeretén, hiszen köztudott, hogy a humanitárius szervezetek elsősorban a gazdagok adományaiból élnek (és a lelkes, szociálisan érzékeny aktivisták fáradhatatlan munkájuknak köszönhetően működnek). Az elit is nézi és megkönnyebbülve nyugtázza, hogy nagylelkű adományának köszönhetően ez a riadt, szerencsétlen tömeg is meleg ebédet kapott a Blaha Lujza téren.

Ennek tudatában vélem azt, amivel a kedves Olvasó lehet, hogy nem fog egyetérteni, hogy a karácsonyi ingyen ebédosztás, ugyanúgy mint a fedél nélküliek megsegítése, adományok gyűjtése és osztása közelebb áll a képmutatáshoz, mint a valós segítséghez. Természetesen: szükséges, és mind nagyobb szükség van a karitatív tevékenységekre, de sajnos a világméretű leszegényedésben annyit ér, mint ha egy égő ház oltásában kezünkben egy pohár vízzel veszünk részt.

A hasonlatnál maradva: a tűz keletkezéseinek okait kellett volna, kellene meggátolni. Nem adományokkal könyörületeskedni, hanem tenni azért, hogy az emberek ne kerüljenek ebbe a sorsba. Segítsenek abban, hogy embertársaiknak legyen munkájuk, egzisztenciájuk.

 Hátha végre ráeszmél ez a – mint ahogy Ferenc pápa mondta a karácsonyi misében - "a fogyasztástól, élvezetektől, bőségtől, luxustól, sekélyességtől és önimádattól megrészegült” társadalmi réteg, hogy nem a bőséget lehetővé tevő profit a legnagyobb érték.


2015. december 9., szerda

Írd alá!

Élvezem a teljes sajtószabadságot. Se cenzúra, sem öncenzúra, nem kell eleget tenni semmilyen politikai vagy tulajdonosi elvárásnak, témát, terjedelmet, lapzártát magam választom. Senki sem kényszerít, senki semmit nem tilt. A számítógép pontosan közli a „példányszámomat”, pontosan tudom melyik írásom mekkora érdeklődést váltott ki.  

Ha még pénzt is lehetne vele keresni, eszményi állapotnak nevezném az újságírás e módozatát. Az ilyen, eszményinek mondható állapotok között egy furcsa jelenséget figyeltem meg önmagamon: talán jobban mint bármikor, aktív újságírói koromban, gondosan ügyelek a mondandómra,  pedig akár gyalázhatnék, pocskondiázhatnék, vádolhatnék, számon kérhetnék... Szigorúan tartom magam az újságírói szakmai és etikai szabályokhoz. Van valami ugyanis, ami mindennél jobban figyelmeztet, ami mindennél fontosabb: a név kötelez! A nevem kötelez.

            Tisztességes újságíró nem ír le akármit. Hacsak nem kényszerítik. Akkor viszont nem adja a nevét hozzá. Hogy ne kelljen mások, és ami még súlyosabb, önmaga előtt szégyenkeznie. Nevünkkel vállaljuk a felelősséget. Írásunknak, nyilatkozatunknak, vallomásunknak, tanúsításunknak, eskünknek akkor van súlya, attól a pillanattól hiteles, önmagunk és a törvény előtt is, amikor aláírtuk.

            Ezért üzenem mindazoknak, akik tartanak a szabad vélemény nyilvánítástól mint vámpír a felkelő Nap sugarától (és a fokhagymától), akik rettegnek a sajtószabadságtól, mint ördög a kereszttől: olyan nagyon nincs mitől tartani. Aki vállalja a tetteit, vállalja a következményeit is.

            Megértem én a politikusokat. Léteznek intő tapasztalatok. A politikusok szívesen hozzák fel Gorbacsov meg a glasznoszty példáját. Aki bizonyára nem gondolta, hogy ha fellazítja a szigorú kontrollt és egy résnyire kinyitja az ablakot az új szelek előtt, ezek a szelek elfújják az egész rendszert, a nagy Szovjetuniót vele együtt, de még a határokat is. Másik példa, amire az óvatos, régi vágású politikusok szívesen emlékeztetnek a nemzeti érzés, ami ha kiszabadul a palackból nehéz ellenőrizni és a nacionalizmusba, még súlyosabb esetben a sovinizmusba, rasszizmusba duzzad. Léteznek más hasonlatok is: naív az a lány, aki hódítójának elhiszi, nincs mitől tartani, „csak egy kicsit” fognak szeretkezni, nem mosakodhat a hűtlenség vádjától az a feleség sem, aki azt bizonygatja, hogy csak egy kicsit csalta meg a férjét (nem próbálták végig az egész Káma szutrát). 

            Aki vállalja tetteit, vállalja a következményeket is. Mind a két oldalról. Szükség van a kölcsönös bizalomra, bízni egymás tisztességében. A történelem bizonyítja: tiltani nem lehet a végtelenig. A tilalom az ellenkező hatást éri el, mert a tilalom a tiltott gyümölcsöt érleli. Előbb utóbb kinyílik minden szelence.

            A gondolatot nem lehet szelencébe elzárni. Kiszivárog, megjelenik és terjed. Akár blog formájában.

            

2015. december 4., péntek

Ötszáz lépésnyire a hetvenes évek

Falra van ugyan festve, de freskónak nem nevezhető. Amint a vendég belép a lokálba, a baloldali falon ez a látvány fogadja: Az utolsó vacsora freskó helyett egy különös trió egy színpadon, fellépés közben. Az előadóművészek ilyen felállásban csak egy helyen léphettek fel együtt. Ott ahol most vannak. A Mennyországban.

            A trió két tagja gitározva énekel, a harmadik jellemző szerkójában a mikrofont szorítja.  Ki nem találnák, hogy kik ők (kivéve azokat, akik már jártak a szóban forgó vendéglőben), annyira szokatlan a felállás: az egyik gitáros-énekes Máté Péter, a másik Elvis Presley, a harmadik tag pedig Freddie Mercury. Na, ugye? (copyright O.V.)

            A szemközti falon kisebb méretű, bekeretezett portrék sorakoznak, közöttük: Harangozó Teri, Szécsi Pál, Poór Péter, Kovács Kati, a külföldiek közül Jim Morrison és Tom Jones. A portréfestő, a stílusjegyek alapján feltételezhetően ugyanaz a személy, aki a  nagyméretű faliképet megalkotta. Kollégát nem szívesen minősítek, még Van Gogh-ot sem, annyit azonban talán megállapíthatok, hogy a festmények nem közelítik meg a leonardói magasságokat. De felismerhetőek. Mint a bejárati ajtó mellé festett képen az a barátságosan kedves szőke hölgy, akivel a vendég bent is fog találkozni (vajon ő a névadó tulajdonos, vagy csak tulajdonos, vagy az sem – még nem kérdeztem meg, de amikor rákérdeztem a festményre, megerősítette, hogy őt ábrázolja, igaz, neki is vannak fenntartásai).

            Az imént ecsetelt trió előtt egy eredeti Pannónia gyártmányú motorkerékpár áll, az ember szinte várja, hogy Elvis és Péter rápattanjanak és duettben rázendítsenek, hogy "Elmegyek, elmegyek...". A Pannónián két tiszti tányéros-fejfedő, az egyiket egykoron, a népköztársaságban rendőrtiszt a másikat katonatiszt viselhette. A motorkerékpár mögött egy több mint fél évszázados fekete-fehér TV készülék, ezen korabeli mozgókép felvételek láthatóak.

            Az említett tárgyakon kívül a bejárati helyiségben és az étkező teremben még felsorolhatatlanul sok különböző népköztársaságbeli tárgyak emlékeztetnek „az átkos korra”. Nem csak Szokol táskarádió, hanem több, éjjeliszekrény méretű rádió készülék, szifonok, amilyenek minden családban voltak és megfelelő patronnal szódát lehetett durrantani bele. Továbbá: az akkori papírpénzek minden címletben, Fecske cigaretta, Ilona szappan, Erika írógép, Tesla lemezjátszó, orsós magnó hozzávaló ORWO tekercsel, bontatlan vagdalt hús konzervek, vasalók, fényképezőgépek, szovjet karórák, termoszok, Malév műbőr utazótáska. A falon nagylemez borítók (Korda György, Komár László, Fonográf…), az egyik dobozban egy igazi relikvia: „Losonczi Pál elvtárs, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának nyugalmazott elnöke tiszteletére rendezett vadászat" lövőlapja! Az étteremben a falakon a korábbi korból, az 50-es, 60-as évekből származó reklámokon akad meg a vendég szeme két fogás között: az egyik „Az első szocialista gyár, a Csepeli Motorkerékpárgyár” termékét, az előcsarnokban már megcsodált Pannóniát hirdeti, mellette egy másik reklám szerelő készletet a motorkerékpárhoz, egy harmadik a tűzoltó berendezés használatára figyelmeztet, különösen aratáskor. Igazából nem is reklám, hanem promóciós anyagok ezek, közöttük a kedvencem az új Ikarus autóbusz, a 630-as modell megjelenésének ismertetője, ahol egy sötétebb bőrű (a modell vagy a testvéri Kubából érkezett, vagy két hónap balatoni napozás után állt a lencse elé, vagy…) begyes autóbuszvezető nő, vagy jegykezelő (kondukternő) szalutál (!) széles mosollyal!  Ilyen csábításnak egyszerűen nem lehetett ellenállni. Tudta már az a szocialista marketinges perloninges is, hogy járművet csinos nővel kell reklámozni.

            Azt talán mondani sem kell, hogy a vendéglőben csakis és kizárólag korabeli zene szól a hangszórókból. Olyan a hangulat, mint egykoron gyermekkoromban Becsén, a vasárnapi családi ebéd mellé szólt az Újvidéki rádió kívánságműsora. Ugyanaz a repertoár: a már említett Szécsi Pál, Máté Péter, Harangozó Teri, Poór Péter, a még nem említett Aradszky és ehhez a korosztályhoz tartozó művészek által előadott táncdalok. Időnként külföldi számok válogatása kerül a lejátszóba: T.Rex, Chicory Tip (emlékezik még valaki a Son of my father slágerükre?), Rolling Stones...

            A vendéglőnek – melynek nem árulom el a nevét, mert az már reklámnak minősülne, csak annyit, hogy Budapesten a Damjanich utcában található – létezik még egy nevezetessége: ez volt a rendszerváltás előtti kor egyik meghatározó tévés személyiségének, Antal Imrének a törzshelye. Annak az épületnek a földszintjén őrzi az emlékeket, ahol az „Imruska” élt. Az étteremben jobbról a harmadik asztalnál volt az állandó helye. Ott a falon egy Antal Imre arckép (az alkotó, a stílusjegyekből utalva ugyanaz, aki a többi portrét is elkövette – a képet nézve töprengek magamban: Antal úgy emlékszem nem volt bandzsal …)  emlékeztet a közkedvelt, szellemes, kellemes hangú, nagy műveltségű műsorvezetőre. Itt fogyasztotta ebéd, vacsora előtt az „imicumokat”.

            Mindez azonban csak körítés. Nem a hangulat miatt szoktam átsétálni uckve (copy right: Szakács Béla) ötszáz lépést a munkahelyemtől a hetvenes évekbe, hanem a vendéglő konyhája miatt. Minden munkanap ebédidőben svédasztalos kínálat korlátlan fogyasztással 1180 forintért. És nem holmi currys meg egyéb idegen ízekkel elrontott kambodzsai, Sri Lanka-i, eritreai, szudáni vagy eszkimó ételek, nem is olasz konyha ahol a szinte minden ételre ránehezedő paradicsomos szafttól, mint a hőmérő higanyszála kánikulában, a torkomba szökken a gyomorsav. Hanem igazi magyaros kaják. Ahogyan a munkásosztály étkezett a kommunista diktatúrában.

            Közeleg az ebédidő. Most is oda indulok, disznótorosra. Tegnap csülökpörkölt volt, előtte orja leves. Wi-Fi nincs. 

Utóirat (egy órával később): Nagy csalódás ért. Közelébe se tudtam jutni a svédasztalnak. Egy hattagú brigád (őrző-védő kft csapat vagy hasonló), közülük egy sem volt 120 kg alatt, percek alatt felfalta a disznótorost. Egy kis darab sültkolbász maradt. Bár ne maradt volna! Mert nagyon finom volt. A mákos guba is :(




2015. november 18., szerda

A kirostáltak


Nem kis munka vár az uniós országok menekültügyi hatóságaira, ahová, mint vulkánkitörés után a láva, minden ellenőrzés nélkül behömpölygött a menekültek és migránsok irdatlan embertömege. Állítólag egyenként fognak alaposan átvizsgálni minden személyt, minden ügyet és körültekintően dönteni arról ki maradhat, ki nem. Aki nem maradhat azt visszaküldik vagy elküldik. Valahová.

            Valahová, a migráns eredeti szándékától eltérő helyre. Miután életét kockáztatva rászánta magát – részben talán az embercsempészek könnyelmű ígéreteitől megszédítve – erre az útra, várható, hogy mindent megtesz, hogy ne kerüljön oda és olyan helyzetbe ami jelentősen eltér terveitől, szándékától. Akár konfliktusok árán is. Tartva a lehetséges kitoloncolástól feltehetőleg sokan nem várják be ezt a szűrést és verdiktet és megkísérlik, vagy már meg is tették, hogy felszívódjanak és illegálisan maradjanak a kiválasztott országban. A nagy számok törvénye nekik kedvez.  Néhány hete nyilatkozta talán Putyin orosz elnök, ha jól emlékszem, hogy Nyugat Európában áldatlan helyzet áll majd elő, amikor a hatóságok elkezdik, megpróbálják eltávolítani a nemkívánatosakat, a kirostáltakat, ami, ismerve mentalitásukat ellenállást, zavargásokat okozhatnak.

            Azok sem érezhetik majd magukat nyertesnek, akik átjutnak ezen az első, menekültügyi rostán. Hiszen ezután következik a legdurvább szűrő, a munkaerő piac. A nyáron olvashattunk arról, hogy Németország és még néhány ország bátorította, szinte hívta a migránsokat, mert szükség van munkaerőre. Kimutatás is jelent meg, hogy milyenre. Közben az unió délebbre fekvő országaiban mind nagyobb gondot jelent a munkanélküliség, fiatalok százezrei, közöttük nagy számban szakképesítéssel, egyetemi végzettséggel keresnek munkát. Nekik nincsenek beilleszkedési problémáik, hiszen tágabb hazájukban, az EU-ban mozognának szabadon. A meghívás mégis a muszlim országok lakosságához szólt.

            A kapitalista gazdálkodás a végsőkig keresi a költség csökkentést ahol az olcsó munkaerő jelentős tételt képez. A rendszerváltás után csakis az olcsó munkaerő miatt  telepítettek át gyárakat, üzemeket a Kelet és Közép Európa-i országokba, majd találtak még olcsóbbat Ázsiában, ahol éhbérért, szinte rabszolga körülmények között dolgoznak a szerencsétlen embertársaink. Ez állítólag a harmadik huncutság, amikor nem kell telepíteni üzemet, hanem odahívni a polgárháborútól menekülő embereket, akik majd örülnek hogy egyáltalán dolgozhatnak annak fejében, hogy maradhatnak. A legolcsóbb munkaerő. Ez az elképzelés számos kérdést vet fel, kezdve a munkaszokásoktól, képzettségtől, fegyelemtől a uniós országokban betartandó törvényes előírásokig, ahol éppen nem lehet bármilyen módon dolgoztatni. Igaz, tapasztalhatjuk, hogy a kizsákmányolók élvezik a politikusok támogatását, ennek köszönhetően számos országban az alkalmazottak kárára, alapvető jogaik durva megnyirbálásával  változtatják a munka és a munkáltatás törvényes szabályozását. A nyugati országokban az elmúlt évtizedek során a szakszervezetek nyomására és a baloldali kormányoknak köszönhetően az alkalmazottak jogait még védik törvények, de a “magasabb érdek” ezt bármikor átírhatja.

            Azok tehát, akik túljutottak a migrációs hivatalok szűrőjén indulhatnak a munkaerő versengésben. Lelki szemeim előtt rabszolgákról szóló film jeleneteket látok, amint az ültetvénytulajdonos (HR menager) tapogatja a jelölt izomzatát, ellenőrzi fogainak épségét…És a száz jelentkezőből kiválaszt tízet. A többiek mehetnek. Valahová.

            A mai világban a verseny és a versenyeztetés az uralkodó eljárás. Még utcaseprőnek, sírásónak, illemhely-menagernek sem lehet elszegődni versenyeztetés nélkül. Vonatkozik ez minden beszerzésre is, ha egy cég T-40-es tankhoz keres hernyótalp-betétet, akkor sem fordulhat közvetlenül az (egyetlen) gyártóhoz hanem tendereztetni kell. Emberek, cégek, szervezetek, kormányok, országok mást sem tesznek mint pályáznak. Mert mindig, minden esetben a legjobbat muszáj megkeresni. Ebből pedig logikusan következik, hogy ez a rendszer a lúzerokat, a veszteseket “gyártja” óriási számban. Hiszen mindig több a vesztes mint a nyertes. Akár egyénről, vállalkozásról, vagy egész országokról, régiókról van szó.

            A vesztesek sorsa, hogy tovább próbálkozzon, próbálkozzon. A sorozatos vesztés először lerombolja a jelölt önbizalmát, majd érlődik a csalódás és bekövetkezik a reménytelenség, kilátástalanság keserűsége. A teljes reménytelenség után két lehetséges út áll, az egyik a feladás, a letargia a másik pedig a düh, a bosszúvágy. Amikor a kilátástalan helyzetért akár az egyén, akár a szervezet…másokat okol másokat tesz felelőssé.

            A vesztesekkel, a lúzerekkel a mai gazdasági-politikai rendszer nem foglalkozik. Vessenek magukra. Még meg is alázzák, elkergetik a hajléktalanokat, kéregetőket, mert rontják a városképet. Egy ilyen látvány elronthatja az elithez tartozó egyén jó kedélyét, egész napját. Jobb tudomást sem venni róluk. Ha egy egész ország lúzer (nem nehéz felsorolni) velük is jobb nem foglalkozni. Mindaddig, amíg a több millió kilátástalan helyzetben tengődő vesztes fel nem kerekedik és meg nem indul egyelőre az általuk kiszemelt európai országok felé.

            A vesztes, többszörösen kirostált, lúzer egyének, akik nem buknak le a letargia mélységeibe, hanem akiknél a bosszú kerekedik felül, nagyon könnyen a szélsőségesek nyílt karjaiba futnak. A szélsőségesek megmondják nekik hogy kit okoljanak reménytelen sorsuk alakulásáért és megszervezik a bosszú lehetőségét is.

            A baj abban van, hogy a célpontot (tévesen) ők jelölik ki. Az iszlám terroristák esetében, mint ahogy láthatjuk is, az egész nyugati, keresztény (“hitetlen”) világ a célpont.

            Közben az egész áldatlan helyzetért az utóbbi évtizedekben eluralkodott gazdasági politikai rendszer és ezt a rendszert működtető gazdasági és politikai elitnek az önös érdekei okolhatóak. Az elit érdekei mindent felelőtlenül felülírtak, gazdaságilag kizsákmányoltak és “stratégiai érdekből” válsággócokat teremtettek. Ha lenne munkájuk,  jövedelmük és persze béke, nem indulnának a szerencsétlenek milliói Pakisztánból, Afganisztánból, Szíriából, Líbiából… sem.

            Fegyverrel, bombákkal talán ki lehet írtani a szamár hangú (IÁ)  Fő Gonoszt, de amíg nem következik be gyökeres változás a világgazdaságban és politikában, amíg nem fordul legalább egy kicsit emberségesebbé a világ, amíg a világ gazdaságát uraló cégek nem teszik lehetővé, hogy az emberek dolgozzanak, de nem éhbérért, nem rabszolga viszonyok között, hanem jövedelemért, amiből meg is tudnak élni ott, országukban, addig -.

            Jóindulatból, emberségességből nem valószínű, hogy ezt megteszik. De ha a kirostált lúzerek milliói felfogják, hogy mi a valódi célpont…  
           


2015. november 6., péntek

Kiárusítás (egy nagyköveti poszt mibe kerül?)

Pénz Fejedelem legnagyobb Birodalmában sajátos kiárusításon most lehet a közeljövőben érvényesíthető befolyást vásárolni. Megfelelő (kiemelt) összegért elő lehet fizetni akár a jövendő  államügyészi kinevezésre, azok, akik nem szeretnek reflektorfényben fürödni bevásárolhatják magukat a Szürke Eminenciások Körébe. Akik nem csak olyan kérdésekben adhatnak tanácsot, hogy, ki hova kerülhet, hanem sokkal fontosabb ügyekben is rátelefonálhatnak az Elnökre.

            Mint minden biznisz, ez a befektetés sem kockázat mentes. Jó szimattal el kell találni a Befutót. Már most. Nem csak a színt, hogy a Kékek vagy a Pirosok győznek a végén, hanem azon belül kell ráhibázni a jövendő győztesre. Mert más értéke van a most befizetett támogatásnak, mint néhány hónap múlva, amikor már elhullanak a kevésbé esélyesek. És, mint az Ötven milliós játszmában, kárba vész a téves helyre helyezett összeg.

            A fent említett Szürke Eminenciások Körébe a legnehezebb bejutni. Ám létezik számos kellemesnek vélt poszt, ami néhány millióval előjegyezhető. A gazdagok (és szépek?!) ellenállhatatlan vonzódást tanúsítanak például a diplomáciai pálya irányába. Természetesen nem a sajtóattaséi vagy II. o. titkári szerepkörben képzelik el magukat. Hanem nagykövetként.

            Aki valamennyire is konyít a diplomáciához, az tudja, hogy a külügyben dolgozók két alapvető csoportra oszthatóak. Az egyik csoportba tartoznak a karrier diplomaták, akik éveken keresztül,  felelősségteljes munkával, a szakma fortélyainak a gyakorlatban való elsajátítása mellett lassan lépegetnek a szigorú követelményekhez szabott ranglétrán, melynek a csúcs a nagyköveti rang. A diplomácia felépítése hasonló mint a hadseregé, léteznek rangok és beosztások, tehát minden Külügyminisztériumban felelős tisztségekben dolgoznak nagyköveti rangban szakértők. Akik előbb-utóbb kiküldetésbe kerülnek valamelyik külföldi országba misszió vezetőként. Vagy nem.

            Vagy nem, mert a hatalomra kerülő politikusok elképzeléseinek, ígéreteinek, vagy csak egyszerűen heppjének függvényében erős konkurenciaként jelentkeznek a kijelölt “ejtőernyős” diplomaták. (Vagy: “diplomaták”.)

            Az Egyesült Államokban ebben a témában legalább nincs képmutatás, sumákolás. Ott világosan közlik, hogy a Befutónál ki fizetett idejében elő. Az összeg meghatározza a szóba jöhető megbízatási országok körét is. Aki nagyobb summát kockáztatott többet nyert, pályázhat fontosabb és kellemesebb helyre, aki kevesebbet azoknak marad Trinidad, Új Zéland, Albánia vagy Magyarország. Ezeket a dísz-nagyköveteket nyilván nem szabad megsérteni olyan célországokkal, ahol bajos a helyzet, mint például Eritrea, Banglades, vagy kényes a politikai szituáció (Szíria, Irak, Pakisztán, Líbia stb).  Ezekbe az országokba menjenek a karrier diplomaták!

            Hogy félreértés ne essék: amióta létezik diplomácia mindig is voltak kijelölt, tehát nem professzionális diplomaták, nagykövetek. Egy országot sikeresen képviselhet és sokat tehet a küldő ország kedvező megítélésében egy nemzetközileg is elismert, kiemelkedő műveltséggel és jártassággal rendelkező személyiség. Aki a tudomány vagy a művészet világából érkezik, elismert kutató, egyetemi tanár, Nobel-díjas író, például. Kevésbé ismert tény, hogy a XVII. század flamand festészetének legkiemelkedőbb személyisége, Rubens rendkívül sikeres diplomata tevékenységet is végzett. Annak köszönhetően, hogy ismert és elismert volt az európai uralkodó házakban sokat segített  nem csak hazájának, hasznos tanácsokat adva Izabella főhercegnőnek, de nagy mértékben neki köszönhető az angol-spanyol békeszerződés. Sikeresen képviselte a francia királyné Mária Medici érdekeit Madridban, a spanyol király érdekeit Párizsban és Londonban, I Károly angol király érdekeit a kontinensen, olyannyira, hogy az angol király miután angol nemesi rangot adományozott Rubensnek hivatalosan is felkérte, hogy legyen az angol trón nagykövete Brüsszelben (amit a flamand festő nem fogadott el).

            A mai diplomáciában, nemzetközi politikában tudtommal nem sok olyan személyiség lelhető fel, aki a művészetek világából érkezett. Egyrészt azért, mert a mai kor politikusaitól távol állnak ezek az értékek, másrészt talán azért, mert kevés az olyan elismert művész, aki a nemzetközi politikában érvényesülhetne. Kivétel talán Amerika és a filmművészet, ahol színészek, producerek eljutottak a politika és a diplomácia területére, sőt még az Ovális irodába is (csak így zárójelben jegyzem meg, hogy ha összehasonlítjuk Reagan egykori elnök és Rubens szellemi kapacitásait…)   

            Természetesen, akad számos olyan ország ahol köztiszteletben lévő, elismert, nagy műveltséggel rendelkező személyiséget küldenek nagyköveti megbízatásba. Gyakoribb azonban a politikai indíttatás. A politikusokat és a politikusokhoz közel álló személyeket (akik úgy érzik, hogy kiérdemelték a szívességet) valami, szinte megmagyarázhatatlan módon vonzódnak a diplomáciához. Megtörténik, hogy egy politikai karrier megkoronázásaként neveznek ki valakit nagykövetnek, de arra is akad példa, hogy politikust azért küldenek el valamelyik távoli, jelentéktelennek tűnő országba, hogy félre tegyék a honi színtérről.

            A kinevezettek pedig általában nagy örömmel és határtalan önbizalommal (“végre személyiségemnek, képességeimnek megfelelő megbízatást kaptam”) ugranak fejest a diplomácia számukra ismeretlen tengerébe. Amely csak távolról csábítóan kéklő és a felszínen nyugodt, hiszen a vihar bármikor embert próbáló hullámokat korbácsolhat. A képnél maradva: a külképviselet hajóját víz alatti sziklák és zátonyok között kell nap mint nap kormányozni. A misszióvezetők általában abból indulnak ki, hogy jók a matrózok, tapasztalt a személyzet, van kire támaszkodni. De a kapitány dönt. És a kapitány tárgyal.

            Az “ejtőernyős” diplomaták azzal, hogy könnyelműen elvállalják ezt a rendkívül érzékeny és felelősségteljes feladatot, lényegében a szakmát becsülik le. Természetesen, ők is tudják, hogy a diplomata munkája nem csak fogadásokból áll, amihez nem elegendő ha az ember tud késsel-villával étkezni és ügyel arra, hogy idő előtt ne részegedjen le. A járatlan diplomaták nem is tudják, hogy mennyi kis részletre kell(ene) figyelni a fogadásokon, amiket a jelen lévő más diplomaták, tapasztalt rókák nagyon is tudnak és az ember nem is gondolná, hogy milyen részletekből milyen következtetéseket vonnak le.

            A karrier diplomaták, gyakran nem kis adag kárörömmel, szívesen mesélnek a mondva csinált diplomaták, nagykövetek baklövéseiről, leégéseiről. Az ő megállapításuk, hogy ezek önbizalma általában fordított arányban áll szakmai jártasságukkal és általános műveltségükkel. Pedig Szokratész is (“tudom, hogy semmit sem tudok”) Montaigne is (“que sais-je?”) óva intett az elhivatottságtól rámutatva, hogy minél műveltebb valaki, annál inkább látja mennyire hiányos a tudása. Egy idősebb nagykövetségi munkatárs mesélte, hogy a nagyköveti kinevezéssel az emberek gyökerestől megváltoznak, kioktatnak, fölényeskednek, mintha a kinevezéssel valami csoda folytán automatikusan tudást, bölcsességet és műveltséget is kaptak volna.  Csak úgy, intravénásan.

Az egyik legfurcsább történetet elmesélem. A harmadrangú politikusnak élete vágya teljesült azzal, hogy megfelelő pártpolitikai kapcsolatai révén kinevezték nagykövetté. Az állomáshely egy ázsiai országban volt, ahol túl sok munka nem akadt és a nagykövet úr elkezdett élénken érdeklődni a festészet iránt. Majd ráeszmélt egész élete során fel nem fedezett szunnyadó tehetségére és maga is el kezdett festegetni a személyzet lelkes dicséreteitől ösztönözve. Lassanként már szakértőnek érezte magát és mind inkább kritikus szemmel vizsgálta a nagykövetség épületében lévő festményeket (itt jegyzem meg, hogy a külképviseletekre nem akármilyen festmények kerülnek, ezeket minden külügyminisztériumban külön bizottság gondosan válogatja ki az ország kiemelkedő képzőművészeinek alkotásai közül). Különösen a szalonban lévő egyik tájképen akadt meg a szeme. A kép egy vízpartot ábrázolt. A nagykövet urat mind inkább kezdte idegesíteni a kép üressége és eldöntötte, hogy korrigálja a festő mulasztását: fogta az ecseteket, festékeket és a vízfelületre odafestett egy csónakban ülő személyt! A műrongálásra néhány év után derült fény, amikor az új csapat vette át a leltárt és eltérést tapasztalt a fényképen és a falon látható képek között. Az “elkövető” ekkor sem fogta fel tettének súlyát és felajánlotta, hogy majd ő megbeszéli az eredeti kép alkotójával. Ekkor már mondták neki: inkább ne…!

            Visszatérve az eredeti témához: választások, különösen az amerikai elnökválasztások során tömérdek összegekkel támogatják a jelölteket, a szponzorok a választások után kérik vissza a szívességet. Ha már a Pénz Fejedelem a legmagasabb, mindenható értékké vált sokkal tisztább ügy lenne, hogy a kampányokra, fellépésekre, reklámanyagokra, választási stáb működtetésre, csúszópénzekre elherdált összegeket inkább közvetlen szavazat vásárlásra költenék el. Licitáljanak a jelöltek, ki mekkora havi apanázst ajánl fel a választópolgároknak. Konkrétan, kápéban. Hadd legyen a szegényeknek (és csúnyáknak?) is valami haszna a demokrácia pénzcentrikus üzemeltetéséből!


2015. október 21., szerda

Puffer

Nagyon nem örültem, amikor annak idején rájöttem, hogy milyen szerepet szánt nekem egy esetleges háború esetén a Jugoszláv Néphadsereg.

Már Újvidéken éltem és dolgoztam, de nem jelentkeztem ki hivatalosan Becséről (ahova hétvégeken rendszerint hazajártam) és szülővárosomban besoroltak egy tartalékos egységbe és hadgyakorlatba mozgósítottak. A behívónak megadták a kellő dramaturgiát: vasárnap hajnali három körül arra riadtam fel, hogy valaki ököllel veri az ablakfélfát. Néhány évvel később hasonló módon toborozták a vajdasági tartalékosokat a polgárháborúba…

            Akkor „csak” hadgyakorlatra szólt a behívó. Egyenruha, gyülekezőhely, fegyver- és hideg élelem osztás, brutális hajnyírás, várakozás a szállítóeszközökre. Közben persze senki semmit nem tudott,  hova megyünk, mennyi időre.

            Északra, a határ felé vonultunk, majd valahol, a Magyarkanizsa melletti Velebit településtől nem messze foglaltuk el a harcvonalat. A gyakorlat abból állt, hogy vonultunk vissza Topolya-Zenta vonal irányába.

Ekkor jöttem rá, hogy mi vagyunk a puffer brigád. Az a feladatunk, nekünk, könnyen mozgósítható vajdaságiaknak, hogy nehezítsük az északról betörő ellenség előrenyomulását. Amíg az ország belsejében a reguláris hadsereg összekapja magát és megfelelő erővel felveszi a harcot. Mivel északi irányból jött az ellenség, feltehetőleg a VSZ kötelékein belül az anyaország honvédségét kellett volna lőni, velük kellett volna felvenni az egyenlőtlen harcot. Nekünk, az ágyból kirángatottaknak egy felkészült, felszerelt hadsereggel szemben. Míg el nem hullunk egy szálig. Ez volt a stratégia.

            „Esküszöm, hogy megvédem hazámat, függetlenségét, alkotmányos berendezését, szuverenitását, területi épségét, akár életem árán is” – emlékeztettek bennünket a szövegre, amire a hadseregben valamennyien felesküdtünk. Az eskü az eskü. Tisztességes embert kötelez. Később, Jugoszlávia szétverésekor többször eszembe jutott: a hadsereg főparancsnokát, a tábornokokat, a hivatásos tiszteket, akik kiváltságos helyzetben éltek abban az országban, mert Tito nagyon bízott bennük és azt hitte, hogy „akár életük árán is” ők meg fogják védeni az országot, őket az eskü nem kötelezte? A kiemelkedő havi penzummal honorált Harcos Szövetség tagjai, akik éveken keresztül mindenbe belekotyogtak, a kisiskolások oktatásától kezdve a közgazdasági kérdéseken keresztül a rock zenéig, akik nacionalizmust szimatoltak és büntetéseket követeltek ott is, ahol ennek nyoma sem volt, amikor a legfontosabb lett volna, behódoltak a nacionalista vezéreknek. Vagy ha nem is, de tétovák maradtak. Egy ismerősöm mesélte, akinek édesapja nyugalmazott ezredes volt, hogy az ő apja bizony nagyon a szívére vette a testvérháborút, annyira felzaklatták a történések, hogy infarktus gyanújával szállították a VMA-ra (a volt Jugoszlávia egyik legjobban felszerelt egészségügyi intézményébe, katonai kórházába). A gyors beavatkozásnak köszönhetően ő túlélte az eseményeket. Több százezer háborúba kényszerített állampolgár nem. Jut eszembe a háborúnak egy találó definíciója: ismeretlenek gyilkolnak ismeretleneket azok parancsára, akik nagyon is jól ismerik egymást.

            Felfogtam, hogy milyen szerepet szánt nekünk az agyonmagasztalt katonai stratégiai koncepció, az általános honvédelem és társadalmi önvédelem rendszere (hozzáteszem: ennek a katonai elképzelésnek akkora jelentőséget tulajdonítottak, hogy a volt Jugoszláviában minden egyetemistának, függetlenül, hogy filmrendezőnek, állatorvosnak, pszichológusnak, gépészmérnöknek vagy éppen marxista oktatónak tanult vizsgáznia kellett egyetemi tantárgyá emelt, Általános honvédelem és társadalmi önvédelemből). Közben bíztam abban, hogy ilyesmi nem fog bekövetkezni. Hogy nem lesz háború. Tévedtem. S ami közvetlenül érintett, hogy északi irányból nem indul támadás Jugoszlávia ellen. Később kiderült, hogy ez sem sokon múlott: a polgárháború kitörésekor Magyarország akkori belügyminisztere javasolta az akkori kormánynak a katonai beavatkozást revíziós céllal. Szerencsére az ötletet elvetették.

            Puffer brigád. Puffer zóna. Puffer állam. Áldatlan helyzet.

            Olvasom, katonai szakértők azt írják: azzal, hogy Székesfehérváron NATO bázis létesül, amivel Magyarország (ismét) a puffer államok közé kerül.  Ez lesz sorrendben a hetedik ilyen bázis Lettország, Litvánia, Észtország, Lengyelország, Románia, Bulgária után. Brüsszelben döntöttek erről a múlt héten a NATO tagországok védelmi miniszterei. A felsoroltak mellett nyolcadikként Szlovákia is részesült ebben a bizalomban. A tervek szerint Székesfehérváron egyelőre egy negyven főnyi „vezetés-irányítási központ” létesül, de a Magyar Idők című kormányhoz közelálló napilap írása szerint idővel egy ötezer fős gyors reagálási csapat áll ott össze mégpedig az orosz-ukrán konfliktus miatt. Többnyire amerikai katonák és amerikai technika áll majd a rendelkezésre, a hadi technika egy részét az amerikaiak a nem régen lezajlott hadgyakorlat után itt is hagyták, október 16-án érkezett még 30 Bradley gyártmányú harcjármű, rövidesen (a Magyar Nemzet értesülése szerint) A-10 jelzésű repülőgépek is. Az információk szerint a bázisok felállításán keresztül a „NATO figyelmezteti Oroszországot, hogy megvédi határait”.

A Magyar Időkben azt olvastam, hogy állítólag Magyarország ajánlotta fel az év elején a bázis létrehozását és a NATO most végre elfogadta. A tudósítások szerint ezzel hiánypótlás történt, mert a szövetséghez való csatlakozás óta vezetés-irányítási központ még nem létesült Magyarországon.

            Így tudósítanak a lapok. Ismerve magyarországi vezető tisztségviselők Amerikával kapcsolatos kijelentéseit, gazdasági kapcsolatait Oroszországgal, a keleti nyitás elvét, némi ellentmondást vélek felfedezni, de nem az én asztalom ennek értékelése.

 Attól tartok ismét a Nagyok és a Kicsik közötti kapcsolat rendszer megnyilvánulásának lehetünk néma szemlélői. Ahol a lényeg a kiszolgáltatottság. A hadköteles egyén hasonló kiszolgáltatott helyzetbe kerül a katonai hatóságával szemben, mint a kis országok a Nagyok érdekeinek árnyékában.

            A szótár szerint a puffer kifejezés jelenthet „különböző adatátviteli sebességű eszközök közötti átmeneti tárolót” is. Nem értek az informatikához, nem tudom pontosan, hogy a kifejezés mit fed. De ez a puffer legalább veszélytelennek tűnik, nem úgy mint a puffer brigád és a puffer állam.          


2015. október 11., vasárnap

Da Vinci a Tescoban

Korunk Leonardoja a Tescoban árufeltöltő.     
Bartók várja, hogy klippje néhány százezres nézettséget produkáljon. Akkor talán majd fizet némi pénzt a Youtube. Magyarország kis ország, itt csak a mulatós műfaj ér el rentábilis nézettséget. Bartóktól ez a műfaj távol áll.
Barátja és sorstársa, Kodály végre rendezte anyagi helyzetét: az egyik kereskedelmi tévé tehetségkutató műsorában zsűri tag. Azóta ismeri az egész ország.
Bunuel forgatókönyvét ötödször utasította el a filmgyártással megbízott Teljhatalmú Pénzosztó. Mert nincs benne elég akció. Semmilyen akció sincs, de még story sem. Olyan „művészi értékű” hülyeségekre pedig nem herdálnak állami pénzt, ami még a tizedét sem hozza vissza a költségeknek.
Stróbl Alajos örül: állami megbízatást kapott. Mint annak idején az Operaház építésekor. A magyar labdarúgás most épülő szentélyébe carrarai márványból kell kifaragnia az örökkévalóságnak, ezúttal nem Lisztet és Erkelt, hanem e csodálatos játék, egyben a magyar újkori történelem legendáit az Aranycsapat tagjait. (Az 1986-os mexicói VB-n (le)szereplő válogatott szövetségi kapitányának A gondolkodó szerinti megformázásra a felkérést Rodinnak küldték meg.)
Hemingway egy gyorsétteremben mosogat. Ingyen ír blogot egy, a tulajdonosoknak többmilliós hasznot hozó portálnak. A portál „sajnos” fizetni nem tud. De teret ad a blognak. Örüljön a firkász, hogy sokan olvassák. Hemingway örül. A portál tulajdonosai, a Pénzek Urai is. Ezek a csodatevő, termelést racionalizáló menagerek mindent megoldanak. Jöhet az újabb leépítés. Felesleges újságírókat állásba alkalmazni, mikor a külsős, önként jelentkező tollforgatók küldik az írásokat. Nekik még annyit sem kell fizetni, mint hajdanán azoknak a bloggereknek, akik tehetségüket naponta aprópénzért árusították, mint Ady, Heltai, Krúdy, Karinthy, Kosztolányi, Márai… Akiknek szerencséjük volt, hogy az akkori laptulajdonosoknak nem jutott eszébe a Nagy Ötlet: meg kell versenyeztetni őket, írjanak csak buzgón naponta és valamelyikük majd kap ötven pengőt! Hadd örüljön! Egyszer az egyik, másik hónapban a másik. Kétszer ugyanaz nem nyerhet, ha kitartóan írnak, mindenki sorra jut.
            Az egyetlen, akinek időben megjött a józan esze Rimbaud. Felhagyott a versfaragással és felcsapott fegyverkereskedőnek. Válság mindig lesz, fegyver mindig kell. Az emberek nem a szépen csengő verssorokból, hanem a fegyverek durrogásából értenek.

            Egyébként is: mi szükség ezekre a haszontalan művészekre, alkotókra? Tevékenységükkel növelik akár egy ezred százalékkal is a GDP-t? Az elmúlt évszázadokban az írók megírtak minden remekművet, a festők festettek annyi képet, hogy megteltek a múzeumok és a minisztériumok falai, az operákban eleve nem játszanak kortárs műveket. Újabb művészi alkotásokra nincs igény, ilyesmit már senki sem rendel, ennek ellenére ezek a szerencsétlen éhenkórászok csak nem értenek a szóból, csak nem tudják visszafogni magukat: írnak, festenek, zenélnek, szavalnak. Akár árufeltöltés, mosogatás után, közben. Irracionális késztetésüket nem tudja visszaszorítani a mai pénzközpontú világ racionalitása. Valamiben reménykedve ellenállnak, mint a mohikánok az Új Világ hódításának.



2015. október 4., vasárnap

Kerékpáros hölgy revolverrel

Ezen napon 120 évvel ezelőtt visszatért a kiinduló pontra az első nő, aki elsőként kerékpárral körbeutazta a Földet – tudatta velem a telefonom valamelyik reggel (a pontos dátum nem annyira lényeges). Egy portáltól ugyanis, ha nem is kértem rendszeresen kapok ilyen reggeli érdekességeket. Fel is róttam, úgy magamban, a szerkesztőnek – nem azt, hogy ilyen eseményt talált ennyire fontosnak – hanem azt, hogy ha már közölte, megérdemelte volna talán az az első nő emléke, hogy közzétegyék nevét.

            Bevallom, látatlanból szinte biztosra vettem, hogy holland nemzetiségű az illető. Hollandiában láttam ilyen embert próbáló teljesítményekre képesnek vélt  izmos lábú lányokat. Az első keresés azonban egy görög származású olasz nőszemélyt jelzett, akiről 2012 december 23-án kürtölték világgá hírek, hogy "az első nő, aki kerékpárral körbeutazta a Földet". Buhring Juliana Nápolyból indult és 152 nap után 39.000 kilométer megtétele után tért vissza az olasz városba. Fontos megjegyezni, hogy a távból netto 29 ezret nyomott le bringával. Tehát nem csak az történt mint annak idején az Ifjúsági stafétával, hogy városok között rendőrautó szállította és a fiatalok csak a város határától futottak a Titónak szánt ajándékkal.

            Mivel az eredeti hír 120 éves évfordulóról szólt tovább kerestem és az izgalmas történetre leltem: 1894 június 25-én Bostonban, Massachusetts állam kormányzói épülete előtt, mintegy 500 főnyi szájtáti kíváncsiskodó előtt egy bizonyos Annie Cohen-Kopchovsky, egy feminista hangvételű beszéd után bejelentette, hogy Föld körüli útra indul kerékpárral és bebizonyítja, hogy a nők állóképessége semmivel sem marad le a férfiaké mögött. Itt kell megjegyezni, hogy Jules Verne Nyolcvan nap alatt a Föld körül című nagysikerű regénye nyomán divatba jött az ilyen vállalkozás és Amerika egy újságírónőt, Pulitzer lapjánál, a New York Worldnél dolgozó, Nellie Bly-t ünnepelte, akinek sikerült megdönteni Verne regényében leírt teljesítményt: nő létére 72 nap alatt utazta körbe a Földet (az utazásba, hatásos reklámként, még azt is beiktatta, hogy Franciaországban személyesen találkozzon Vernével).

            Erre a teljesítményre gondolt rátenni még egy lapáttal a Rigában, zsidó családban született bevándorló, az akkor 24 éves Annie. Húszezer a tízezer dollár ellenében kötött fogadást, hogy egy nő véghez vihet egy ilyen haditettet. Csakhogy az induláskor állítólag egy cent sem volt a zsebében, ezért szponzort keresett. A bostoni Londonderry ásványvízgyártó felajánlott 100 dollárt, ha reklámozza útja során a terméket. A fiatalasszony még azt is elvállalta, hogy felvegye a szponzor cég nevét, és Annie Londonderry néven, az említett összeggel és egy revolverrel a zsebében kelt útra. (A propos: ezennel üzenem az Audi gyárnak, hogy megfelelő feltételekkel, na nem 100 dollárért, vállalom, hogy blogomat Audi Zoltán névvel jegyezzem…)

            Chicago felé indult, de meggondolta magát és New Yorkot vette irányba, ahol lecserélte a túl nehézkesnek bizonyuló húszkilós Columbia gyártmányú bringát egy könnyebb Sterling gyártmányúra. Áthajózott Európába, majd Marseille, Alexandria, Szingapúr, Kína, Japán következett, 1895 márciusában belga gőzössel érkezett vissza San Franciscóba, átkarikázott az Államokon, szeptember végén ért Chicagóba, majd október 24-én Bostonba. Útközben előadásokat tartott, az előadások után kalapozott. Miután sikerrel végrehajtotta tervét megkapta a 20 ezer dollárt és elszegődött újságírónak ahol Az Új Nő (The New Woman) felcímmel folytatásokban közölte élményeit, kiemelve, hogy a nők is képesek hasonló tettekre mint a férfiak, sőt! Állítólag – szerkesztő ráhatással, példányszámnövelő elképzelésből – a történetet olyan eseményekkel is fűszerezte, amik valójában nem történtek meg vele, de ugyan ki tudta akkoriban leellenőrizni, hogy például Japánban valóban belekeveredett-e egy háborúba, ahol használnia kellett revolverét is, vagy milyen viharokat élt túl…

            Egészen friss hír, tegnap olvastam, hogy Indonéziából, szintén feminista felbuzdulásból, kerékpárokkal elindult négy vállalkozó szellemű csaj Európába. Ők már hollandok. Név szerint: …

            

2015. szeptember 24., csütörtök

Súlytalanság

Néhány évvel Jugoszlávia szétverése és az új utódállamok megalakulása után az akkor Jugoszláv Szövetési Köztársaság elnevezést viselő és politikai-gazdasági zárlat alatt lévő ország nem hivatalos külügyminisztériumi küldöttségének a velük nem hivatalosan tárgyaló magyar fél egyik politikusa olyant mondott, ami igencsak meglepte a diplomatákat: el kell feledniük, és meg kell szokniuk hogy megváltoztak az erőviszonyok és hogy immár nem az egykori jugoszláv pozícióból tárgyalnak.

Feltételezem, hogy ezt, megfelelő alkalomkor elmondták a horvát, szlovén állam (hogy a még apróbbakat ne is említsem) képviselőinek. És azt is feltételezem, hogy hasonlót közöltek egykoron, az I. világháború után a magyar diplomatákkal is, a szétesett birodalom és elvesztett háború után. Más volt a súlya  a nemzetközi politikában az ötven millió lakosú Osztrák-Magyar Monarchiának az I. világháború kitöréséig, mint ahogy Jugoszláviának is a szétveréséig.

Nem nehéz észrevenni azt a határozott szándékot ami az elmúlt negyed évszázad során az egykori Jugoszlávia teljes lejáratására, meghurcolására irányul. Sokszor nagy adag ízléstelenséggel igyekeznek csúfot űzni abból az országból. Úgy beállítani mintha az egy, a marxizmustól mosott agyú, rossz szándékú, gyilkos-tolvaj-bunkó kommunisták által összetákolt, szélhámosok gyülekezete lett volna. Egy érthetetlen történelmi tévedés, amit nagyon gyorsan ki kell törölni a történelem könyvekből, a híradási anyagokból, egyáltalán az emlékezetből. Mint egy rémálmat nagyon gyorsan elfelejteni.

Ebben a szándékban különböző érdekektől vezérelve nagy az egyetértés. A nagyhatalmak a nyugati hatalmak fellélegeztek, hogy tervük beteljesedett és megszabadultak egy kellemetlenkedő, önfejű, fegyelmezetlen és saját utat járó országtól a geostratégiailag rendkívül érzékeny Balkán közepén. Az egykori Jugoszlávia valamennyi szomszéda is nagy fokú (kár)örömmel vette a kioktató, prepotens  júgók eltűnését. Létérdeke valamennyi utódország új vezetőségeinek, politikusainak, pártjainak is, hogy naponta bizonygassák: ők hozták el a szabadságot, ők nyitották meg a jólét kapuit, ők valósították meg az “egykori Jugoszláviába, a totalitárius kommunista diktatúrába kényszerített” minden nemzet és nemzetiség leghőbb vágyát: a nemzeti és vallási szabadságot, a többpártrendszerű demokráciát, a piacgazdaságot. Mint Voltaire Pangloss doktora naponta sulykolják hogy “a lehető legjobb világban élünk”. (Más írás témája, hogy vajon azok, akik a korábbi diktatúrában éltek hogyan emlékeznek szabadságuk korlátozására és szenvedéseikre)

Minden lejárató törekvés ellenére nehezen vitatható tény, hogy Jugoszláviának szava volt és szavának súlya volt a világpolitikában és a nemzetközi diplomáciában. Sokat nyomott a latba, hogy Jugoszlávia Indiával és Egyiptommal együtt a kezdeményezője, alapítója volt és mindvégig vezető szerepet töltött be az azóta szintén lesajnált El nem kötelezettek mozgalmában. Az 1961-ben 25 tagországgal megalakult, majd később már száz országot tömörítő mozgalom fő célja a nagyhatalmak általi külső nyomás, beavatkozás elutasítása, az országok teljes értékű integritásának, szuverenitásának megőrzése (a mozgalom, amely sohasem alakult át szövetséggé végül kompromitálódott, tagországok között – Irak és Irán - háború robbant ki, egy része “a természetes szövetséges” keleti blokk felé terelte volna az irányvételt, ami ellentétben állt az alap célkitűzésekkel…). A lényeg: Jugoszláviának súlyát növelte, hogy az el nem kötelezetteken keresztül elvben maga mögött tudta a világ lakosságának 55 százalékát. Idősebb diplomaták mesélték, hogy nemzetközi szervezetekben fontos döntések előtt kötelezően konzultáltak Jugoszláviával, kikérték előzetes véleményüket. Ezek után persze meghökkentőnek hatott a más erőviszonyokhoz szokott diplomatáknak amikor az arcába vágják az új helyzetből fakadó igazságot.

Óriási változásokon esett át a világ az utóbbi negyed évszázadban. A nagyok megerősödtek és teljes jogot formálnak arra, hogy minden kérdésben ők döntsenek és mindenbe beavatkozzanak. A kicsik pedig prüszkölnek, zúgolódnak, pattognak de súlytalanok, szavuk nem sokat számít. A nagyok külön örülnek annak, amikor a kicsik ahelyett, hogy összefognának és nem nyolc-tíz milliós lakosság, hanem legalább ötven milliós tömeg érdekeit képviselve nyomást tudnának gyakorolni a nagyokra, egymás között vitáznak, egymással vesznek össze. Legfrissebb példa erre az illegális migráció okozta válság miatt jelentkező szerb-horvát, magyar-horvát, magyar-román villongások.

A kis országok lakossága pedig mint Voltaire Candide-ja azon töpreng, hogy meddig kell hinni Pangloss doktoraiknak.


2015. szeptember 21., hétfő

A bíró

Vasárnap késő délután a lakótelepi háztömbök között lévő füves kutyafuttatón megjelent három fiú egy focilabdával. Olyan 9-10 év körüliek lehettek. Ez az a kor, amikor elvarázsolja a gyereket a labdarúgás. Gondolatban visszapergettem ötven évet, engem is akkor hódított meg ez a csodálatos játék és minden szabad időmet a focinak szenteltem. Amikor tizedik születésnapomra kaptam egy igazi bőr focilabdát, az ágyba is magammal vittem és azzal aludtam.

            A fiúk először körbe álltak és adogatták egymásnak a labdát. Vadonatúj, igazi laszti volt, olyan, amilyennel a nagyok is játszanak. Ezt onnan tudom, mert hozzám is odagurult és örömmel rúgtam vissza. Feltételeztem, hogy további játékosokra vártak. A környező épületekből akár száz gyerek is láthatta őket, de senki sem érkezett. Vagy még nem voltak készek a leckével, a tanulással, vagy inkább… Tudjuk: internet, számítógépes játékok, play station. Sok gyerek szívesebben focizik számítógépes programon, mint élő gyerekekkel, mint ahogy a szülők is az interneten csevegnek a szomszédok helyett.

            Mivel hárman maradtak, biztos voltam benne, hogy a viktória nevű játékot válasszák. Mi is annak idején azt játszottuk amíg nem érkeztek meg a többiek. Ez abból áll, hogy egyikük a kapus a másik kettő pedig – a szakemberek által annyiszor emlegetett – „egy az egy ellen” játszik. A kapusnak semlegesnek kell maradnia.

            Úgy tűnik, ez a játék errefelé ismeretlen, mert a fiúk mást választottak: ketten játszottak egymás ellen, a harmadik, közülük a legmagasabb pedig kinevezte magát játékvezetőnek! Elkezdődött a játék, a két kisebb egymás ellen hadakozott a labdával, a harmadik pedig velük együtt szaladgált, mint ahogy a mérkőzés közvetítéseken is látható és nagy élvezettel ítélkezett: gól, szabadrúgás, még egy képzeletbeli sárga lapot is felmutatott.

            Visszagondoltam: nekünk annak idején soha sem hiányzott a bíró. Még olyan fontos mérkőzéseket is játékvezető nélkül játszottuk le, mint amikor a mi városrészünk csapata, nevezetesen az Alsó park a Kutyahegy ellen játszott. Nem hiányzott a bíró, szabálytalanság miatt ritkán állt le a játék, ha valaki kapott rúgást legközelebb visszaadta, a kezezés az evidens volt, ha az a kapu közelében történt, akkor büntető. Vita többnyire csak abból adódott hogy magasan lőtt gól érvényes-e vagy sem. Azokon a „pályákon” ahol játszottunk nem volt szemöldökfa (felső kapufa), még oldalsó sem, táska, vagy téglák jelölték a kaput, és a kapu magasságát a kapus méretének függvényében saccoltuk meg. Hogy elérte volna-e a kapus a magas labdát. Ha elérte volna, de mégsem sikerült hárítania, akkor gól. Bíróval először akkor találkoztam, amikor már Becse ifjúsági csapatában játszottam bajnoki mérkőzést.

            Önkéntelenül is mélyebb következtetést vontam le a látottakból: a társadalmi viszályok tükröződnek a gyerekek játékán is, az alapvető kompromisszum készség hiányában külső arbitrázs igénye jelentkezik?

            Amíg ezen gondolkodtam a játék egy újabb, a társadalmi kapcsolatokra is kivetíthető bonyodalmat hozott: a legkisebb gyerek közölte, hogy cseréljenek, ő lesz a bíró! A legnagyobb, aki, mint említettem, nagy élvezettel végezte ezt a szerepkört az indítványt határozottan visszautasította. Vita kerekedett. Ekkor a legkisebb, akiről kiderült, hogy egyben a labdatulajdonos is – kezébe vette labdát és hazament. A középső is követte. Ott maradt a pályán a bíró. Csak már nem volt kinek ítélkeznie.
             



2015. szeptember 10., csütörtök

Penkala

Feleséget és töltőtollat nem illik kölcsönkérni. Az emberek nagy többsége tisztában van a feleségre vonatkozó illendőséggel és többnyire tiszteli is, de hogy a töltőtoll is ide tartozik, csak azok tudják, akik már tapasztalták az ehhez a külön kaszthoz, a töltőtoll imádókhoz tartozók reagálását. Ami hasonló szintű és intenzitású értetlenséggel párosuló felháborodás mintha a feleségre irányulna a kérés.

           Mint sok minden az ember jellemében, vonzódásom a töltőtollhoz a gyermekkoromból ered. Megboldogult édesapám mint tanárember zakója felső zsebében hordta zöld csíkos Pelikan gyártmányú töltőtollát és megmaradt bennem annak a rituálnak az emléke, ahogy használta: akkurátusan lecsavarta a kupakot, a tolltest végére illesztette és széles mozdulatokkal elkezdte róni a sorokat.

            Mennyire más a hatás, ha egy tanárember azzal kezdi az órát, hogy töltőtollal bejegyzi a naplóba a tananyagot, mint ha elkezd zsebeiben matatni, majd sikertelen keresés esetén valamelyik diáktól kér egy műanyag „örökírónak” nevezett golyóstollat. Amelyik nem is biztos, hogy ír, vagy írás közben kifogy…

            A jó töltőtoll nem hagyja cserben gazdáját. Soha sem fogy ki írás közben, mert a gondos tulajdonos látja, mint az autóban az üzemanyag szintet és időben tölt. Bevallom, egy szituációban alulmarad a golyóstollaktól. Egy több mint tízórás repülőút alkalmával azzal gondoltam agyonütni az időt, hogy jegyzetelek naplómba. A tollam azonban csődöt mondott, ami korábban soha sem történt meg. Később kiderült, hogy ez egy ismert jelenség és a golyóstoll feltalálása sokban segített a pilótákon, az amerikai, brit és egyéb légierő biztos megrendelői voltak Bíró László József Argentínában működő gyárának. Mellesleg a spanyol nyelvben biromenak nevezik a golyóstollat a francia bic is a magyar származású feltaláló nevéből ered, a Biro crayon (Biró ceruza) rövidítése.

            Nagyon sokáig egyik kedvenc elfoglaltságom volt, különösen ha külföldi nagyvárosba utaztam, hogy jól felszerelt, elegáns írószer boltban szemügyre vegyem a penkalákat. (A vajdasági magyarok előtt nem ismeretlen ez a délszláv nyelvekben használatos kifejezés a töltőtollra,  ami az írószer egyik feltalálójaként jegyzett, lényegében tökéletesítőjének a nevéből ered. A Lipótszentmiklóson született horvát nemzetiségű Eduard Slavoljub Penkala ugyanis 1907-ben szabadalmaztatta a töltőtollat, majd Zágrábban megkezdte a gyártását is. Penkala neve, hasonlóan mint a golyóstoll feltalálójának, Bírónak a neve rajta maradt a terméken. Penkala találmányát később  Kovács Tódor  a német Pelikan cég részére tovább fejlesztette  és a német cég 1929-től már tökéletes terméket gyártott.) Időről megfeledkezve tudtam csodálni a tollakat, nézegettem a kecses, irídium vagy 18 karátos aranyhegyű tollakat, ha megengedték olykor kezembe vettem, „ízlelgettem” olyan példányokat is, amiről tudtam, hogy az életemben nem lesz annyi pénzem (töltőtollra), hogy megvegyem.


           Egyik nagy vágyam volt és maradt is a töltőtollak Rolls-Royce-a, a Mont Blanc. A kupak tetején a hegy csúcsán örökös havat szimbolizáló fehér csillaggal, mint amilyen a nemes lovak homlokán látható. Egyszer találkoztam egy emberrel akinek volt Mont Blanc töltőtolla. Nem mutatta meg, csak az én Pelikánomat látván közölte, hogy neki Mont Blanc-ja van. Otthon tartja valamelyik fiókban. Nem használja. Nem használja, mert balkezes. Nem kétbalkezes ügyetlen, akinek kezéből kiesik az írószerszám, hanem egyszerűen balkezes. Balkezesek pedig nem tudnak (vagy csak körülményesen) töltőtollal írni, mert tenyerük balról jobbra haladva követi a tollat és a leírt tintabetűket frissében össze is maszatolja. Mindez nem vonatkozik az arab balkezesekre, akik jobbról balra haladnak a betűvetés barázdájában.

            Az utóbbi időben igyekszem magam meggyőzni, hogy a Mont Blanc iránti vágyam nem racionális. Hiszen a Pelikánomat is alig használom. Ezt az írást sem a töltőtollból szopom ki, hanem a tasztatúrába írom közvetlenül. A forrásjegyzeteket természetesen tollal írom, de a végső produktum… Régebben többet írtam kézzel. Hasonlóan mint Márai Sándor, aki gyönyörű mondatait „az íróember fegyverével”, töltőtollal fogalmazta meg, később gépelte át, még egyszer átfésülve kéziratát. „Amit tollal írsz, azt a szíveddel és a jellemeddel írod. Amit géppel, azt csak szándékoddal” – vallotta a kassai író. Elgondolkodtam ezen a gondolaton. Tény, hogy a kézzel írott írások többet tartalmaznak, mint a leírtak jelentése: árulkodik a kézírás, figyelmeztetnek a javítások, jellemre és lelki állapotra utalnak a betűk, a sorok megformázása… Mivel mind kevesebbet írunk kézzel, mind kevesebb gondolat szól szívünkből és jellemünkből?

            Mind kevesebbet írunk kézzel, töltőtoll használóval csak elvétve találkozunk. Régebbi felvételek tanúskodnak arról, hogy különböző államközi szerződéseket, megállapodásokat a korábbi korok politikusai többnyire elegáns töltőtollal (a legtöbb esetben Mont Blanc-al) írták alá. Az utóbbi időkben már nem figyelnek oda erre a jelentéktelennek tűnő részletre. Magam is tanúja voltam olyan államközi egyezmény aláírásának ahol holmi igénytelen „örökírót” adtak az aláírók egymás kezébe (ha nem is a legócskább, ujjak között kicsúszó eldobható vackot). Ezért is figyeltem fel a minap arra a bejátszásra a Híradóban, amelyen Erdős Péter nyilatkozott (a menekült kérdésről) és a bíboros a kezében egy Mont Blanc tollat forgatott!

            Mind kevesebbet írunk kézzel. Bizonyára mindenki hallott arról az amerikai kezdeményezésről, hogy a gyermekeket az iskolában ne is macerálják írás tanítással. Állítólag felesleges. Hiszen a jövőben csak tasztatúrát fog használni az emberiség. Ha pedig alá kell írni valamit, majd rávetítünk egy erre a célra kitalált szerkentyűvel valami egyedi és megkülönböztethető jelzést (óvodás jelet?) vagy odabiggyeszt a jövő embere egy X jelet. A grafológus szakma pedig számos más szakmával együtt (többek között az írószer gyártókkal) eltűnik. Már egyetlen gondolat sem fog szólni a szívünkből és a jellemünkből.


            

2015. szeptember 6., vasárnap

Emberek a Vénuszon 12 + 1

Minden festő a saját ízlésvilága szerint formázta meg a szerelem istennőjét. Mint ahogy erről be is bizonyosodhattunk, a művészek közönséges földi halandókból kreáltak halhatatlan istennőket. Botticelli az eszményi Simonettából, Tiziano megrendelésre Isabella d'Este úrnőt emelte ezekbe a magasságokba, Velázquez titkos szerelmének állított emléket, Veronese, Tintoretto a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodott: a feleségéhez. Cranach soványnak festette, Rubens molettnak, Gaughin színesbőrűnek ...

A tizenkét részes sorozatomban a legismertebb vénuszokkal foglalkoztam, a témát közelről sem merítettem ki. A szerelem istennője örök kihívás volt és maradt a festők számára. A végére, a ráadásra (miután visszatapsoltak a kedves olvasók) néhány kevésbé ismert alkotást hagytam, amelyeket  eltérő okokból erre érdekesnek találtam.

Annyi külföldi pőre istennő után íme egy (az első?) magyar Vénusz:



Donát János (1744.12.21. - 1830.05.11) klasszicista festő míg Bécsben élt többnyire portrékat festett, nem is akárkiket: többek között Mária Teréziát (nem a szerelem istennőjeként) és kedves férjét II. József portréját (szintén nem Adoniszként). Kazinczy Ferenc rábeszélésére 1810-ben tért vissza Pest-Budára és az elsők között született  meg ez a rusztikusan magyarosch alkotás. Piroska kivitte párnáját és kifeküdt a lugasba a rózsafák elé és semmitmondó arckifejezéssel (se nem szégyenlős, nem is kihívó vagy csábító, egyszerűen pózol a festőnek) néz a semmibe. Hogy mégsem Piroskát, hanem Vénuszt látjuk, az alkotó azzal érzékeli, hogy hasonlóan mint a nagy elődök festményein ott látható  a karkötő a jobb kézen. A szőlőtőke mögött egy okkerszínű függönyszerű drapéria van felgyűrve, talán azért, hogy ha a környék jobbágyai erre tévednek, legyen mi mögé bújni. Akár hogy is szemlélem a festményt, valahogy nem természetesek az arányok (a jobb oldali fa ugyanúgy a premier plánban van mint az alak, ennek ellenére a fa törzse fele akkora mint a lány combja). Úgy tűnik, mintha egy idealizált tájképre festette volna rá a mester utólag az aktot.   Természetesen, ez csak az én szerény meglátásom, lehet, hogy eredetiben másként hat az aránylag kis méretű (49x62) kompozíció. A Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg.

Idegenül hat a környezetében Louis Devedeux (1820 - 1874) francia festő Vénusza is.
A Clermond-Ferrand-i művész alkotásában semmi sem asszociál a szerelem istennőjére, Hasonlóan rusztikusnak érzem mint Donát alkotását, Pirospozsgás, szégyenlősen mosolygós francia parasztlány mögé a művész tajtékzó, élethűnek nehezen mondható hullámot festett (Clermont-Ferrand messze van a tengertől) a kompoziciót úgy kellene értelmezni, hogy ezek a hullámok dobták a partra Vénuszt, de ilyen hangulatot nem érzek.

A giccses kategóriába sorolnám még a többször is emlegetett William Bouguereau (1825 - 1905) grandiózus (300 x 217) méretű alkotását, amelyet az akadémiai irányzat egyik fő képviselője az 1879 - es Párizsi Szalonon mutatott be.

   A Francia Művészeti Akadémia tagja, a Párizsi Szépművészeti Főiskola tanára egy emlékezetes
festményen kívánta bemutatni az általa és korosztálya által képviselt irányzat jellegzetességét. Az ilyen alkotásokra szokták mondani, hogy a kevesebb több lett volna. A kagylóból kipattant Vénusz felett szinte rajzanak a cupidók, a születésnél bábáskodott három kentaur és három nimfa... Bouguereau különösen büszke volt arra, hogy őt tartották a női akt mesterének, vallotta, hogy a női test S alakban érzékelteti legjobban minden báját, ezért Vénuszát is így festette meg.
Ismert a modell neve is: egy bizonyos Marie Georgine, Ligne hercegnője vállalta fel a Vénusz szerepét. Érdekes megemlíteni, hogy a hosszú hajú kisasszony szinte ugyanebben a pózban látható egy másik Bouguereau festményen, mint nimfa. A hercegnőt, aki később La Rochefoucauld leszármazottjához ment férjhez és a Madame de la Rochefoucauld nevet használta 1861-ben ismerte meg Bouguereau. Készített róla több rajzot, portrét, a festmények megfestéséhez pedig felhasználta Antoine Samuel Adam Salomon által készített fotókat is! Adam Salomon a kor legismertebb fotográfusa volt, ő nyitotta meg Párizsban az első foto-stúdiót. Műtermi fotóit, ahol megkülönböztetett figyelmet szentelt a fény és az árnyék fontosságának sajátos kuriózumként csodálták a festők, szobrászok és a közönség, Salomont a fotográfia díjazott művészeként tartották számon.  
Bouguereau alkotása a Szalonon kapott hideget és meleget is. Különösen a "L'art moderne" című folyóirat kritikusa, a korábban már említett Haysmans tollából spriccelt a vitriol. Az élettelen, giccses festmény kiállítását egyenesen szégyennek nevezte,  és még nagyobb szégyennek, hogy ilyen ízlésű alkotó tanítja a francia festőnövendékeket. Az impresszionizmus és az ezt követő izmusok eltörölték a francia akadémista stílust, Bouguereau-t elrettentő példaként emlegették. Később azért visszahozták a tankönyvekbe, hiszen egy korszak jeles képviselője volt. A Vénusz születése című festménye pedig a Musée d'Orsay-ban kapott helyet.

A fenti Bouguereau festményt túlzsúfoltnak találtam. Fritz Zuber-Bühler (1822-1896) svájci születésű festő viszont kevesellette a szereplőket és tullicitálta mesterét:

A fürtökben röpködő vörös göndörhajú cupidók látványa már-már ijesztő. A svájci romantikus festő Vénusz születését a kentaurok és a nimfák orgiába hajló ünnepléseként ábrázolta. A festmény a varsói Porczynski galériában látható.

Vénusz születésének Bouguereau-féle szirupos ábrázolása megihlette Mikhail Satarov kortárs orosz festőt is:
 Satarov Vénusza és a nimfa mintha képregényből léptek volna át a vászonra.
A képregény világára asszociál George Spencer Watson (1864 - 1934) angol festő Vénusz születése című alkotása is.

Watson x-lábú soványka Vénusza mintha szörfözne a kamaszkorú nyegle Cupido társaságában, A modern kinézésű nimfák delfineket lovagolnak és a kép közepén, a tengerben ott van személyesen a Tenger Istene, Poszeidon. Ha az ősz szakállú tényleg Poszeidon, akkor érdekes levezetni a rokoni szálakat: az éppen megszületett Vénusz, azaz Aphrodité Poszeidon nagynénje, mivel Poszeidon apja Kronosz, aki levágta Orenosz (Poszeidon nagyapja) heréit, ebből fogant meg a Szerelem istennője.

Tipikusan XX. századi Vénusz Raphael Delorme (1885 - 1962) alkotása:

Delormé az Art décor bordeaux-i iskolájának jeles képviselője, a stílust a szimbolizmus és az irónia jellemzi. Ez az egyetlen Vénusz festmény, ahol fehér lovak kíséretében, fut a partra az újszülött istennő, kutya helyett halat vonszolva pórázon.

A Vénusz születése festmények elmaradhatatlan része a kagyló, hiszen ott fejlődött ki és onnan mászott ki az istennő. A kagyló ábrázolásában is a festők szabadra engedték fantáziájukat. Henry Courtney Selous (1803-1890) az angol viktoriánus kor festészetének jeles képviselője két teljesen eltérő változatban vitte vászonra az eseményt és ő volt az első, aki racionálisan gondolkodva akkora kagylót festett, amelyikbe az istennő bele is fért.

A fenti képen a festő azt a pillanatot örökítette meg, amikor  Vénusz mint egy kétszárnyú ajtót két kezével kinyitja a kagylót. A Szerelem Istennője hasonlóan mint Botticellinél hosszú vörös hajú és egy hajtincs finoman elfedi nemiségét. A másik festményen Selous a kagylót kényelmes kanapé-szerűségre festette, az aranyhajú istennő hever mint Tiziano festményén, a kanapé-kagylón korall ágak nőttek, ami arra utal, hogy a kagyló huzamosabb időt volt a tenger mélyén, ahonnan kilenc hónap után a jó szeleknek köszönhetően a sekélyre keveredett.


A barcelonai születésű kortárs Miriam Escofet (1967 -  ) pedig megrakta a vásznát különböző alakú, színű kagylókkal, találja ki a Szemlélő, hogy melyikban született. Valószínüleg abban a fehérben amelyben guggol.

Nelson Braga kortárs brazil festő csak egy jelzésértékű kagylót festett Vénuszára. "Oda".

A szépség relatív, felmerül a kérdés, hogy a szerelem istennője csak tinikorú gyönyörűséges és tökéletes teremtény lehet? Carel Willink (1900-1983) holland festő feleségében találta meg Vénuszt és meg is örökítette:


Egy korábbi fejezetben ígéretet tettem, hogy munkámat a legcudarabb Vénusz festménnyel fejezem be.


Zygmunt Waliszewsky (1897-1936).
Ő is megfestette a saját Vénuszát,
A festményen összefoglalta az egész témát: Vénusz fekszik (Giorgione, Tiziano, Goya...) hátulról látjuk (Velázquez), tükör előtt (Tiziano, Tintoretto, Rubens, Velázquez...), mellette egy fekete macska (Manet, Cézanne Olympia) bennszülött szolga (Manet, Cézanne) aki talán egzotikus gyümölcsöt tálal fel (Gaughin).

És én is meg fogom festeni előbb-utóbb.