A bíró

Vasárnap késő délután a lakótelepi háztömbök között lévő füves kutyafuttatón megjelent három fiú egy focilabdával. Olyan 9-10 év körüliek lehettek. Ez az a kor, amikor elvarázsolja a gyereket a labdarúgás. Gondolatban visszapergettem ötven évet, engem is akkor hódított meg ez a csodálatos játék és minden szabad időmet a focinak szenteltem. Amikor tizedik születésnapomra kaptam egy igazi bőr focilabdát, az ágyba is magammal vittem és azzal aludtam.

            A fiúk először körbe álltak és adogatták egymásnak a labdát. Vadonatúj, igazi laszti volt, olyan, amilyennel a nagyok is játszanak. Ezt onnan tudom, mert hozzám is odagurult és örömmel rúgtam vissza. Feltételeztem, hogy további játékosokra vártak. A környező épületekből akár száz gyerek is láthatta őket, de senki sem érkezett. Vagy még nem voltak készek a leckével, a tanulással, vagy inkább… Tudjuk: internet, számítógépes játékok, play station. Sok gyerek szívesebben focizik számítógépes programon, mint élő gyerekekkel, mint ahogy a szülők is az interneten csevegnek a szomszédok helyett.

            Mivel hárman maradtak, biztos voltam benne, hogy a viktória nevű játékot válasszák. Mi is annak idején azt játszottuk amíg nem érkeztek meg a többiek. Ez abból áll, hogy egyikük a kapus a másik kettő pedig – a szakemberek által annyiszor emlegetett – „egy az egy ellen” játszik. A kapusnak semlegesnek kell maradnia.

            Úgy tűnik, ez a játék errefelé ismeretlen, mert a fiúk mást választottak: ketten játszottak egymás ellen, a harmadik, közülük a legmagasabb pedig kinevezte magát játékvezetőnek! Elkezdődött a játék, a két kisebb egymás ellen hadakozott a labdával, a harmadik pedig velük együtt szaladgált, mint ahogy a mérkőzés közvetítéseken is látható és nagy élvezettel ítélkezett: gól, szabadrúgás, még egy képzeletbeli sárga lapot is felmutatott.

            Visszagondoltam: nekünk annak idején soha sem hiányzott a bíró. Még olyan fontos mérkőzéseket is játékvezető nélkül játszottuk le, mint amikor a mi városrészünk csapata, nevezetesen az Alsó park a Kutyahegy ellen játszott. Nem hiányzott a bíró, szabálytalanság miatt ritkán állt le a játék, ha valaki kapott rúgást legközelebb visszaadta, a kezezés az evidens volt, ha az a kapu közelében történt, akkor büntető. Vita többnyire csak abból adódott hogy magasan lőtt gól érvényes-e vagy sem. Azokon a „pályákon” ahol játszottunk nem volt szemöldökfa (felső kapufa), még oldalsó sem, táska, vagy téglák jelölték a kaput, és a kapu magasságát a kapus méretének függvényében saccoltuk meg. Hogy elérte volna-e a kapus a magas labdát. Ha elérte volna, de mégsem sikerült hárítania, akkor gól. Bíróval először akkor találkoztam, amikor már Becse ifjúsági csapatában játszottam bajnoki mérkőzést.

            Önkéntelenül is mélyebb következtetést vontam le a látottakból: a társadalmi viszályok tükröződnek a gyerekek játékán is, az alapvető kompromisszum készség hiányában külső arbitrázs igénye jelentkezik?

            Amíg ezen gondolkodtam a játék egy újabb, a társadalmi kapcsolatokra is kivetíthető bonyodalmat hozott: a legkisebb gyerek közölte, hogy cseréljenek, ő lesz a bíró! A legnagyobb, aki, mint említettem, nagy élvezettel végezte ezt a szerepkört az indítványt határozottan visszautasította. Vita kerekedett. Ekkor a legkisebb, akiről kiderült, hogy egyben a labdatulajdonos is – kezébe vette labdát és hazament. A középső is követte. Ott maradt a pályán a bíró. Csak már nem volt kinek ítélkeznie.