Minden festő a saját ízlésvilága szerint formázta meg a szerelem istennőjét. Mint ahogy erről be is bizonyosodhattunk, a művészek közönséges földi halandókból kreáltak halhatatlan istennőket. Botticelli az eszményi Simonettából, Tiziano megrendelésre Isabella d'Este úrnőt emelte ezekbe a magasságokba, Velázquez titkos szerelmének állított emléket, Veronese, Tintoretto a legkézenfekvőbb megoldáshoz folyamodott: a feleségéhez. Cranach soványnak festette, Rubens molettnak, Gaughin színesbőrűnek ...
A tizenkét részes sorozatomban a legismertebb vénuszokkal foglalkoztam, a témát közelről sem merítettem ki. A szerelem istennője örök kihívás volt és maradt a festők számára. A végére, a ráadásra (miután visszatapsoltak a kedves olvasók) néhány kevésbé ismert alkotást hagytam, amelyeket eltérő okokból erre érdekesnek találtam.
Annyi külföldi pőre istennő után íme egy (az első?) magyar Vénusz:
Donát János (1744.12.21. - 1830.05.11) klasszicista festő míg Bécsben élt többnyire portrékat festett, nem is akárkiket: többek között Mária Teréziát (nem a szerelem istennőjeként) és kedves férjét II. József portréját (szintén nem Adoniszként). Kazinczy Ferenc rábeszélésére 1810-ben tért vissza Pest-Budára és az elsők között született meg ez a rusztikusan magyarosch alkotás. Piroska kivitte párnáját és kifeküdt a lugasba a rózsafák elé és semmitmondó arckifejezéssel (se nem szégyenlős, nem is kihívó vagy csábító, egyszerűen pózol a festőnek) néz a semmibe. Hogy mégsem Piroskát, hanem Vénuszt látjuk, az alkotó azzal érzékeli, hogy hasonlóan mint a nagy elődök festményein ott látható a karkötő a jobb kézen. A szőlőtőke mögött egy okkerszínű függönyszerű drapéria van felgyűrve, talán azért, hogy ha a környék jobbágyai erre tévednek, legyen mi mögé bújni. Akár hogy is szemlélem a festményt, valahogy nem természetesek az arányok (a jobb oldali fa ugyanúgy a premier plánban van mint az alak, ennek ellenére a fa törzse fele akkora mint a lány combja). Úgy tűnik, mintha egy idealizált tájképre festette volna rá a mester utólag az aktot. Természetesen, ez csak az én szerény meglátásom, lehet, hogy eredetiben másként hat az aránylag kis méretű (49x62) kompozíció. A Magyar Nemzeti Galériában tekinthető meg.
Idegenül hat a környezetében Louis Devedeux (1820 - 1874) francia festő Vénusza is.
Idegenül hat a környezetében Louis Devedeux (1820 - 1874) francia festő Vénusza is.
A Clermond-Ferrand-i művész alkotásában semmi sem asszociál a szerelem istennőjére, Hasonlóan rusztikusnak érzem mint Donát alkotását, Pirospozsgás, szégyenlősen mosolygós francia parasztlány mögé a művész tajtékzó, élethűnek nehezen mondható hullámot festett (Clermont-Ferrand messze van a tengertől) a kompoziciót úgy kellene értelmezni, hogy ezek a hullámok dobták a partra Vénuszt, de ilyen hangulatot nem érzek.
A giccses kategóriába sorolnám még a többször is emlegetett William Bouguereau (1825 - 1905) grandiózus (300 x 217) méretű alkotását, amelyet az akadémiai irányzat egyik fő képviselője az 1879 - es Párizsi Szalonon mutatott be.
A Francia Művészeti Akadémia tagja, a Párizsi Szépművészeti Főiskola tanára egy emlékezetes
festményen kívánta bemutatni az általa és korosztálya által képviselt irányzat jellegzetességét. Az ilyen alkotásokra szokták mondani, hogy a kevesebb több lett volna. A kagylóból kipattant Vénusz felett szinte rajzanak a cupidók, a születésnél bábáskodott három kentaur és három nimfa... Bouguereau különösen büszke volt arra, hogy őt tartották a női akt mesterének, vallotta, hogy a női test S alakban érzékelteti legjobban minden báját, ezért Vénuszát is így festette meg.
Ismert a modell neve is: egy bizonyos Marie Georgine, Ligne hercegnője vállalta fel a Vénusz szerepét. Érdekes megemlíteni, hogy a hosszú hajú kisasszony szinte ugyanebben a pózban látható egy másik Bouguereau festményen, mint nimfa. A hercegnőt, aki később La Rochefoucauld leszármazottjához ment férjhez és a Madame de la Rochefoucauld nevet használta 1861-ben ismerte meg Bouguereau. Készített róla több rajzot, portrét, a festmények megfestéséhez pedig felhasználta Antoine Samuel Adam Salomon által készített fotókat is! Adam Salomon a kor legismertebb fotográfusa volt, ő nyitotta meg Párizsban az első foto-stúdiót. Műtermi fotóit, ahol megkülönböztetett figyelmet szentelt a fény és az árnyék fontosságának sajátos kuriózumként csodálták a festők, szobrászok és a közönség, Salomont a fotográfia díjazott művészeként tartották számon.
A giccses kategóriába sorolnám még a többször is emlegetett William Bouguereau (1825 - 1905) grandiózus (300 x 217) méretű alkotását, amelyet az akadémiai irányzat egyik fő képviselője az 1879 - es Párizsi Szalonon mutatott be.
A Francia Művészeti Akadémia tagja, a Párizsi Szépművészeti Főiskola tanára egy emlékezetes
Ismert a modell neve is: egy bizonyos Marie Georgine, Ligne hercegnője vállalta fel a Vénusz szerepét. Érdekes megemlíteni, hogy a hosszú hajú kisasszony szinte ugyanebben a pózban látható egy másik Bouguereau festményen, mint nimfa. A hercegnőt, aki később La Rochefoucauld leszármazottjához ment férjhez és a Madame de la Rochefoucauld nevet használta 1861-ben ismerte meg Bouguereau. Készített róla több rajzot, portrét, a festmények megfestéséhez pedig felhasználta Antoine Samuel Adam Salomon által készített fotókat is! Adam Salomon a kor legismertebb fotográfusa volt, ő nyitotta meg Párizsban az első foto-stúdiót. Műtermi fotóit, ahol megkülönböztetett figyelmet szentelt a fény és az árnyék fontosságának sajátos kuriózumként csodálták a festők, szobrászok és a közönség, Salomont a fotográfia díjazott művészeként tartották számon.
Bouguereau alkotása a Szalonon kapott hideget és meleget is. Különösen a "L'art moderne" című folyóirat kritikusa, a korábban már említett Haysmans tollából spriccelt a vitriol. Az élettelen, giccses festmény kiállítását egyenesen szégyennek nevezte, és még nagyobb szégyennek, hogy ilyen ízlésű alkotó tanítja a francia festőnövendékeket. Az impresszionizmus és az ezt követő izmusok eltörölték a francia akadémista stílust, Bouguereau-t elrettentő példaként emlegették. Később azért visszahozták a tankönyvekbe, hiszen egy korszak jeles képviselője volt. A Vénusz születése című festménye pedig a Musée d'Orsay-ban kapott helyet.
A fenti Bouguereau festményt túlzsúfoltnak találtam. Fritz Zuber-Bühler (1822-1896) svájci születésű festő viszont kevesellette a szereplőket és tullicitálta mesterét:
A fürtökben röpködő vörös göndörhajú cupidók látványa már-már ijesztő. A svájci romantikus festő Vénusz születését a kentaurok és a nimfák orgiába hajló ünnepléseként ábrázolta. A festmény a varsói Porczynski galériában látható.
Vénusz születésének Bouguereau-féle szirupos ábrázolása megihlette Mikhail Satarov kortárs orosz festőt is:
Satarov Vénusza és a nimfa mintha képregényből léptek volna át a vászonra.
A képregény világára asszociál George Spencer Watson (1864 - 1934) angol festő Vénusz születése című alkotása is.
Watson x-lábú soványka Vénusza mintha szörfözne a kamaszkorú nyegle Cupido társaságában, A modern kinézésű nimfák delfineket lovagolnak és a kép közepén, a tengerben ott van személyesen a Tenger Istene, Poszeidon. Ha az ősz szakállú tényleg Poszeidon, akkor érdekes levezetni a rokoni szálakat: az éppen megszületett Vénusz, azaz Aphrodité Poszeidon nagynénje, mivel Poszeidon apja Kronosz, aki levágta Orenosz (Poszeidon nagyapja) heréit, ebből fogant meg a Szerelem istennője.
Tipikusan XX. századi Vénusz Raphael Delorme (1885 - 1962) alkotása:
Delormé az Art décor bordeaux-i iskolájának jeles képviselője, a stílust a szimbolizmus és az irónia jellemzi. Ez az egyetlen Vénusz festmény, ahol fehér lovak kíséretében, fut a partra az újszülött istennő, kutya helyett halat vonszolva pórázon.
A Vénusz születése festmények elmaradhatatlan része a kagyló, hiszen ott fejlődött ki és onnan mászott ki az istennő. A kagyló ábrázolásában is a festők szabadra engedték fantáziájukat. Henry Courtney Selous (1803-1890) az angol viktoriánus kor festészetének jeles képviselője két teljesen eltérő változatban vitte vászonra az eseményt és ő volt az első, aki racionálisan gondolkodva akkora kagylót festett, amelyikbe az istennő bele is fért.
A fenti képen a festő azt a pillanatot örökítette meg, amikor Vénusz mint egy kétszárnyú ajtót két kezével kinyitja a kagylót. A Szerelem Istennője hasonlóan mint Botticellinél hosszú vörös hajú és egy hajtincs finoman elfedi nemiségét. A másik festményen Selous a kagylót kényelmes kanapé-szerűségre festette, az aranyhajú istennő hever mint Tiziano festményén, a kanapé-kagylón korall ágak nőttek, ami arra utal, hogy a kagyló huzamosabb időt volt a tenger mélyén, ahonnan kilenc hónap után a jó szeleknek köszönhetően a sekélyre keveredett.
A barcelonai születésű kortárs Miriam Escofet (1967 - ) pedig megrakta a vásznát különböző alakú, színű kagylókkal, találja ki a Szemlélő, hogy melyikban született. Valószínüleg abban a fehérben amelyben guggol.
Nelson Braga kortárs brazil festő csak egy jelzésértékű kagylót festett Vénuszára. "Oda".
A szépség relatív, felmerül a kérdés, hogy a szerelem istennője csak tinikorú gyönyörűséges és tökéletes teremtény lehet? Carel Willink (1900-1983) holland festő feleségében találta meg Vénuszt és meg is örökítette:
Egy korábbi fejezetben ígéretet tettem, hogy munkámat a legcudarabb Vénusz festménnyel fejezem be.
Zygmunt Waliszewsky (1897-1936).
Ő is megfestette a saját Vénuszát,
A festményen összefoglalta az egész témát: Vénusz fekszik (Giorgione, Tiziano, Goya...) hátulról látjuk (Velázquez), tükör előtt (Tiziano, Tintoretto, Rubens, Velázquez...), mellette egy fekete macska (Manet, Cézanne Olympia) bennszülött szolga (Manet, Cézanne) aki talán egzotikus gyümölcsöt tálal fel (Gaughin).
És én is meg fogom festeni előbb-utóbb.
A fenti Bouguereau festményt túlzsúfoltnak találtam. Fritz Zuber-Bühler (1822-1896) svájci születésű festő viszont kevesellette a szereplőket és tullicitálta mesterét:
A fürtökben röpködő vörös göndörhajú cupidók látványa már-már ijesztő. A svájci romantikus festő Vénusz születését a kentaurok és a nimfák orgiába hajló ünnepléseként ábrázolta. A festmény a varsói Porczynski galériában látható.
Vénusz születésének Bouguereau-féle szirupos ábrázolása megihlette Mikhail Satarov kortárs orosz festőt is:
Watson x-lábú soványka Vénusza mintha szörfözne a kamaszkorú nyegle Cupido társaságában, A modern kinézésű nimfák delfineket lovagolnak és a kép közepén, a tengerben ott van személyesen a Tenger Istene, Poszeidon. Ha az ősz szakállú tényleg Poszeidon, akkor érdekes levezetni a rokoni szálakat: az éppen megszületett Vénusz, azaz Aphrodité Poszeidon nagynénje, mivel Poszeidon apja Kronosz, aki levágta Orenosz (Poszeidon nagyapja) heréit, ebből fogant meg a Szerelem istennője.
Tipikusan XX. századi Vénusz Raphael Delorme (1885 - 1962) alkotása:
Delormé az Art décor bordeaux-i iskolájának jeles képviselője, a stílust a szimbolizmus és az irónia jellemzi. Ez az egyetlen Vénusz festmény, ahol fehér lovak kíséretében, fut a partra az újszülött istennő, kutya helyett halat vonszolva pórázon.
A Vénusz születése festmények elmaradhatatlan része a kagyló, hiszen ott fejlődött ki és onnan mászott ki az istennő. A kagyló ábrázolásában is a festők szabadra engedték fantáziájukat. Henry Courtney Selous (1803-1890) az angol viktoriánus kor festészetének jeles képviselője két teljesen eltérő változatban vitte vászonra az eseményt és ő volt az első, aki racionálisan gondolkodva akkora kagylót festett, amelyikbe az istennő bele is fért.
A fenti képen a festő azt a pillanatot örökítette meg, amikor Vénusz mint egy kétszárnyú ajtót két kezével kinyitja a kagylót. A Szerelem Istennője hasonlóan mint Botticellinél hosszú vörös hajú és egy hajtincs finoman elfedi nemiségét. A másik festményen Selous a kagylót kényelmes kanapé-szerűségre festette, az aranyhajú istennő hever mint Tiziano festményén, a kanapé-kagylón korall ágak nőttek, ami arra utal, hogy a kagyló huzamosabb időt volt a tenger mélyén, ahonnan kilenc hónap után a jó szeleknek köszönhetően a sekélyre keveredett.
A barcelonai születésű kortárs Miriam Escofet (1967 - ) pedig megrakta a vásznát különböző alakú, színű kagylókkal, találja ki a Szemlélő, hogy melyikban született. Valószínüleg abban a fehérben amelyben guggol.
Nelson Braga kortárs brazil festő csak egy jelzésértékű kagylót festett Vénuszára. "Oda".
A szépség relatív, felmerül a kérdés, hogy a szerelem istennője csak tinikorú gyönyörűséges és tökéletes teremtény lehet? Carel Willink (1900-1983) holland festő feleségében találta meg Vénuszt és meg is örökítette:
Egy korábbi fejezetben ígéretet tettem, hogy munkámat a legcudarabb Vénusz festménnyel fejezem be.
Zygmunt Waliszewsky (1897-1936).
Ő is megfestette a saját Vénuszát,
A festményen összefoglalta az egész témát: Vénusz fekszik (Giorgione, Tiziano, Goya...) hátulról látjuk (Velázquez), tükör előtt (Tiziano, Tintoretto, Rubens, Velázquez...), mellette egy fekete macska (Manet, Cézanne Olympia) bennszülött szolga (Manet, Cézanne) aki talán egzotikus gyümölcsöt tálal fel (Gaughin).
És én is meg fogom festeni előbb-utóbb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése