Penkala

Feleséget és töltőtollat nem illik kölcsönkérni. Az emberek nagy többsége tisztában van a feleségre vonatkozó illendőséggel és többnyire tiszteli is, de hogy a töltőtoll is ide tartozik, csak azok tudják, akik már tapasztalták az ehhez a külön kaszthoz, a töltőtoll imádókhoz tartozók reagálását. Ami hasonló szintű és intenzitású értetlenséggel párosuló felháborodás mintha a feleségre irányulna a kérés.

           Mint sok minden az ember jellemében, vonzódásom a töltőtollhoz a gyermekkoromból ered. Megboldogult édesapám mint tanárember zakója felső zsebében hordta zöld csíkos Pelikan gyártmányú töltőtollát és megmaradt bennem annak a rituálnak az emléke, ahogy használta: akkurátusan lecsavarta a kupakot, a tolltest végére illesztette és széles mozdulatokkal elkezdte róni a sorokat.

            Mennyire más a hatás, ha egy tanárember azzal kezdi az órát, hogy töltőtollal bejegyzi a naplóba a tananyagot, mint ha elkezd zsebeiben matatni, majd sikertelen keresés esetén valamelyik diáktól kér egy műanyag „örökírónak” nevezett golyóstollat. Amelyik nem is biztos, hogy ír, vagy írás közben kifogy…

            A jó töltőtoll nem hagyja cserben gazdáját. Soha sem fogy ki írás közben, mert a gondos tulajdonos látja, mint az autóban az üzemanyag szintet és időben tölt. Bevallom, egy szituációban alulmarad a golyóstollaktól. Egy több mint tízórás repülőút alkalmával azzal gondoltam agyonütni az időt, hogy jegyzetelek naplómba. A tollam azonban csődöt mondott, ami korábban soha sem történt meg. Később kiderült, hogy ez egy ismert jelenség és a golyóstoll feltalálása sokban segített a pilótákon, az amerikai, brit és egyéb légierő biztos megrendelői voltak Bíró László József Argentínában működő gyárának. Mellesleg a spanyol nyelvben biromenak nevezik a golyóstollat a francia bic is a magyar származású feltaláló nevéből ered, a Biro crayon (Biró ceruza) rövidítése.

            Nagyon sokáig egyik kedvenc elfoglaltságom volt, különösen ha külföldi nagyvárosba utaztam, hogy jól felszerelt, elegáns írószer boltban szemügyre vegyem a penkalákat. (A vajdasági magyarok előtt nem ismeretlen ez a délszláv nyelvekben használatos kifejezés a töltőtollra,  ami az írószer egyik feltalálójaként jegyzett, lényegében tökéletesítőjének a nevéből ered. A Lipótszentmiklóson született horvát nemzetiségű Eduard Slavoljub Penkala ugyanis 1907-ben szabadalmaztatta a töltőtollat, majd Zágrábban megkezdte a gyártását is. Penkala neve, hasonlóan mint a golyóstoll feltalálójának, Bírónak a neve rajta maradt a terméken. Penkala találmányát később  Kovács Tódor  a német Pelikan cég részére tovább fejlesztette  és a német cég 1929-től már tökéletes terméket gyártott.) Időről megfeledkezve tudtam csodálni a tollakat, nézegettem a kecses, irídium vagy 18 karátos aranyhegyű tollakat, ha megengedték olykor kezembe vettem, „ízlelgettem” olyan példányokat is, amiről tudtam, hogy az életemben nem lesz annyi pénzem (töltőtollra), hogy megvegyem.

           Egyik nagy vágyam volt és maradt is a töltőtollak Rolls-Royce-a, a Mont Blanc. A kupak tetején a hegy csúcsán örökös havat szimbolizáló fehér csillaggal, mint amilyen a nemes lovak homlokán látható. Egyszer találkoztam egy emberrel akinek volt Mont Blanc töltőtolla. Nem mutatta meg, csak az én Pelikánomat látván közölte, hogy neki Mont Blanc-ja van. Otthon tartja valamelyik fiókban. Nem használja. Nem használja, mert balkezes. Nem kétbalkezes ügyetlen, akinek kezéből kiesik az írószerszám, hanem egyszerűen balkezes. Balkezesek pedig nem tudnak (vagy csak körülményesen) töltőtollal írni, mert tenyerük balról jobbra haladva követi a tollat és a leírt tintabetűket frissében össze is maszatolja. Mindez nem vonatkozik az arab balkezesekre, akik jobbról balra haladnak a betűvetés barázdájában.

            Az utóbbi időben igyekszem magam meggyőzni, hogy a Mont Blanc iránti vágyam nem racionális. Hiszen a Pelikánomat is alig használom. Ezt az írást sem a töltőtollból szopom ki, hanem a tasztatúrába írom közvetlenül. A forrásjegyzeteket természetesen tollal írom, de a végső produktum… Régebben többet írtam kézzel. Hasonlóan mint Márai Sándor, aki gyönyörű mondatait „az íróember fegyverével”, töltőtollal fogalmazta meg, később gépelte át, még egyszer átfésülve kéziratát. „Amit tollal írsz, azt a szíveddel és a jellemeddel írod. Amit géppel, azt csak szándékoddal” – vallotta a kassai író. Elgondolkodtam ezen a gondolaton. Tény, hogy a kézzel írott írások többet tartalmaznak, mint a leírtak jelentése: árulkodik a kézírás, figyelmeztetnek a javítások, jellemre és lelki állapotra utalnak a betűk, a sorok megformázása… Mivel mind kevesebbet írunk kézzel, mind kevesebb gondolat szól szívünkből és jellemünkből?

            Mind kevesebbet írunk kézzel, töltőtoll használóval csak elvétve találkozunk. Régebbi felvételek tanúskodnak arról, hogy különböző államközi szerződéseket, megállapodásokat a korábbi korok politikusai többnyire elegáns töltőtollal (a legtöbb esetben Mont Blanc-al) írták alá. Az utóbbi időkben már nem figyelnek oda erre a jelentéktelennek tűnő részletre. Magam is tanúja voltam olyan államközi egyezmény aláírásának ahol holmi igénytelen „örökírót” adtak az aláírók egymás kezébe (ha nem is a legócskább, ujjak között kicsúszó eldobható vackot). Ezért is figyeltem fel a minap arra a bejátszásra a Híradóban, amelyen Erdős Péter nyilatkozott (a menekült kérdésről) és a bíboros a kezében egy Mont Blanc tollat forgatott!

            Mind kevesebbet írunk kézzel. Bizonyára mindenki hallott arról az amerikai kezdeményezésről, hogy a gyermekeket az iskolában ne is macerálják írás tanítással. Állítólag felesleges. Hiszen a jövőben csak tasztatúrát fog használni az emberiség. Ha pedig alá kell írni valamit, majd rávetítünk egy erre a célra kitalált szerkentyűvel valami egyedi és megkülönböztethető jelzést (óvodás jelet?) vagy odabiggyeszt a jövő embere egy X jelet. A grafológus szakma pedig számos más szakmával együtt (többek között az írószer gyártókkal) eltűnik. Már egyetlen gondolat sem fog szólni a szívünkből és a jellemünkből.