Súlytalanság

Néhány évvel Jugoszlávia szétverése és az új utódállamok megalakulása után az akkor Jugoszláv Szövetési Köztársaság elnevezést viselő és politikai-gazdasági zárlat alatt lévő ország nem hivatalos külügyminisztériumi küldöttségének a velük nem hivatalosan tárgyaló magyar fél egyik politikusa olyant mondott, ami igencsak meglepte a diplomatákat: el kell feledniük, és meg kell szokniuk hogy megváltoztak az erőviszonyok és hogy immár nem az egykori jugoszláv pozícióból tárgyalnak.

Feltételezem, hogy ezt, megfelelő alkalomkor elmondták a horvát, szlovén állam (hogy a még apróbbakat ne is említsem) képviselőinek. És azt is feltételezem, hogy hasonlót közöltek egykoron, az I. világháború után a magyar diplomatákkal is, a szétesett birodalom és elvesztett háború után. Más volt a súlya  a nemzetközi politikában az ötven millió lakosú Osztrák-Magyar Monarchiának az I. világháború kitöréséig, mint ahogy Jugoszláviának is a szétveréséig.

Nem nehéz észrevenni azt a határozott szándékot ami az elmúlt negyed évszázad során az egykori Jugoszlávia teljes lejáratására, meghurcolására irányul. Sokszor nagy adag ízléstelenséggel igyekeznek csúfot űzni abból az országból. Úgy beállítani mintha az egy, a marxizmustól mosott agyú, rossz szándékú, gyilkos-tolvaj-bunkó kommunisták által összetákolt, szélhámosok gyülekezete lett volna. Egy érthetetlen történelmi tévedés, amit nagyon gyorsan ki kell törölni a történelem könyvekből, a híradási anyagokból, egyáltalán az emlékezetből. Mint egy rémálmat nagyon gyorsan elfelejteni.

Ebben a szándékban különböző érdekektől vezérelve nagy az egyetértés. A nagyhatalmak a nyugati hatalmak fellélegeztek, hogy tervük beteljesedett és megszabadultak egy kellemetlenkedő, önfejű, fegyelmezetlen és saját utat járó országtól a geostratégiailag rendkívül érzékeny Balkán közepén. Az egykori Jugoszlávia valamennyi szomszéda is nagy fokú (kár)örömmel vette a kioktató, prepotens  júgók eltűnését. Létérdeke valamennyi utódország új vezetőségeinek, politikusainak, pártjainak is, hogy naponta bizonygassák: ők hozták el a szabadságot, ők nyitották meg a jólét kapuit, ők valósították meg az “egykori Jugoszláviába, a totalitárius kommunista diktatúrába kényszerített” minden nemzet és nemzetiség leghőbb vágyát: a nemzeti és vallási szabadságot, a többpártrendszerű demokráciát, a piacgazdaságot. Mint Voltaire Pangloss doktora naponta sulykolják hogy “a lehető legjobb világban élünk”. (Más írás témája, hogy vajon azok, akik a korábbi diktatúrában éltek hogyan emlékeznek szabadságuk korlátozására és szenvedéseikre)

Minden lejárató törekvés ellenére nehezen vitatható tény, hogy Jugoszláviának szava volt és szavának súlya volt a világpolitikában és a nemzetközi diplomáciában. Sokat nyomott a latba, hogy Jugoszlávia Indiával és Egyiptommal együtt a kezdeményezője, alapítója volt és mindvégig vezető szerepet töltött be az azóta szintén lesajnált El nem kötelezettek mozgalmában. Az 1961-ben 25 tagországgal megalakult, majd később már száz országot tömörítő mozgalom fő célja a nagyhatalmak általi külső nyomás, beavatkozás elutasítása, az országok teljes értékű integritásának, szuverenitásának megőrzése (a mozgalom, amely sohasem alakult át szövetséggé végül kompromitálódott, tagországok között – Irak és Irán - háború robbant ki, egy része “a természetes szövetséges” keleti blokk felé terelte volna az irányvételt, ami ellentétben állt az alap célkitűzésekkel…). A lényeg: Jugoszláviának súlyát növelte, hogy az el nem kötelezetteken keresztül elvben maga mögött tudta a világ lakosságának 55 százalékát. Idősebb diplomaták mesélték, hogy nemzetközi szervezetekben fontos döntések előtt kötelezően konzultáltak Jugoszláviával, kikérték előzetes véleményüket. Ezek után persze meghökkentőnek hatott a más erőviszonyokhoz szokott diplomatáknak amikor az arcába vágják az új helyzetből fakadó igazságot.

Óriási változásokon esett át a világ az utóbbi negyed évszázadban. A nagyok megerősödtek és teljes jogot formálnak arra, hogy minden kérdésben ők döntsenek és mindenbe beavatkozzanak. A kicsik pedig prüszkölnek, zúgolódnak, pattognak de súlytalanok, szavuk nem sokat számít. A nagyok külön örülnek annak, amikor a kicsik ahelyett, hogy összefognának és nem nyolc-tíz milliós lakosság, hanem legalább ötven milliós tömeg érdekeit képviselve nyomást tudnának gyakorolni a nagyokra, egymás között vitáznak, egymással vesznek össze. Legfrissebb példa erre az illegális migráció okozta válság miatt jelentkező szerb-horvát, magyar-horvát, magyar-román villongások.

A kis országok lakossága pedig mint Voltaire Candide-ja azon töpreng, hogy meddig kell hinni Pangloss doktoraiknak.