2016. április 22., péntek

Hatvan

Lehet, hogy sokan furcsállni fogják, de bevallom: számomra nagyon fontos dátum a születésnapom. Az új naptárban először azt nézem meg milyen napra fog esni április 22. és készülök rá. Mindig is igyekeztem megünnepelni, de sokszor nem rajtam múlott. Az eddig hatvan április 22. közül sokra ma is élénken emlékszem. Amikor boldog voltam, amikor éppen nem, mert ünneprontók is mindig akadnak akik nem tisztelik a Születésnapot. Ma töltöm 60. életévemet. Liverpoolban. A család ajándéka, hogy Lócival itt lehetünk. Az alábbiakban pedig egy kis visszatekintést közlök emlékezetes április 22 – re.


            8. (1964)
            A hatvanas években a mozikban és a tévében is a film műsort egy ma már szinte eltűnt műfaj, a western uralta. Születésnapomra kikunyeráltam szüleimtől egy coltot. Tokkal (vonó nélkül) és ővvel. Hozzá való kalapot már korábban szereztem édesapám fejfedői között. Ezzel a fegyverrel ijesztgettem a Dungyerszki kastély díszpáváit.

            12. (1968)
            Tízéves koromban ért az első nagy szerelem: beleszerettem a labdarúgásba. Az 1966-os Angliai VB-t néztem végig, fejből tudtam az összeállításokat. Több meccsre ma is emlékezem, hasonlóan az azóta elmúlt fél évszázad jelentős összecsapásaira, kiemelkedő játékosaira. Nem csak néztem, játszottam is. Tanultam a nagyoktól és minden szabad időmet a foci határozta meg.
            Miután szüleim látták, hogy komoly szándékaim vannak, nemcsak szalmalángként fellobbanó szerelem, 12. születésnapomra megleptek egy valódi bőr focilabdával. Annyira örültem ennek az ajándéknak, hogy az április 22.-ei éjszakát vele töltöttem. Átkaroltam, szagolgattam illatos bőrét, simogattam. Ha valami csoda folytán a focilabda helyett az éjszakát az akkor menős Raquel Welch-el, vagy John Lennon által is imádott Brigitte Bardot-val töltöttem volna, annak sem örültem volna jobban. (Ha belegondolok: 12 évesen mit is kezdtem volna velük? Hiszen akkor még franciául sem tudtam)
            A labdával pedig tudtam mit kezdeni. Állandóan gyakoroltam, jól haladtam. Két meghatározó eszményképem volt: George Best a MU-ból (a jugoszláv TV közvetítette a BEK-mérkőzéseket) és Dragan Džajić a Zvezdából. Az utóbbi az év májusában beverte a felső léc alá a győzelmet jelentő gólt az angolok ellen és Jugoszlávia bejutott az EB döntőjébe!

            17. (1973)
            Az első igazi házibuli. Melyre csinos lányokat is meghívtam. Amíg a vendégekre vártam a lemezjátszón a Beatles szólt: “A lány 17 éves volt/tudod mire gondolok?”
            Zene, alkohol, lányok… A fergeteges hangulatot egy éles hang szakította meg, amely ma is visszacseng fülemben: a szétreccsenő gitár és a feljajduló húrok.
            A legjobb barátom egy óvatlan pillanatban, talán a tánc hevében megtántorodott és ráesett a gitárra. (“Bocsánat, véletlen volt!”)
            Hogy még nagyobb legyen a baj: a hangszer nem is az enyém volt. Kölcsön kértem a bulimra...
             
      18. (1974)
            Természetem, stílusom, habitusom, viselkedésem többnyire nyerőnek bizonyult az elmúlt 60 év alatt. Volt azonban életemben három személy (ennyi biztos, ennyiről tudok, de gyanús egy negyedik is) akiknek “sok voltam”, akiket kimondottan irritált stílusom. Az egyik közülük gimnáziumi osztályfőnöknőm. Aki – noha ezt így nem nyilatkozta ki, de érződött – neveletlen, fegyelmezetlen, kezelhetetlen, problematikus diáknak tartott. Rendkívül idegesítették azok a csínytevések, amelyeket akkori legjobb barátommal, első szomszédommal közösen eszeltünk ki és amelyek  bevallom, gyakran túllépték a tolerálható csínytevések határát. Az akkori legjobb barátom ezen írás pillanatában Vajdaság Kormányának alelnöke. Vele szemben nem tudott erélyesen fellépni, mert az édesapja a gimnázium igazgatójaként az osztályfőnök felett helyezkedett el a ranglétrán. Ezért rajtam torolta meg minden dühét.  (Harminc évvel később helyzetemet a Jobbik a latens szerb nacionalizmus magyarellenes alattomos megnyilvánulásaként értékelhette volna, akár. Egyetlen magyar voltam szerb osztályban, abszolút kisebbségben)
Történt ez a Nagy Napon a 18. születésnapomon is. A jeles ünnepet azzal indítottam, hogy még reggel, az órák előtt végigkínáltam barátaimat édesapám kollekciójából elcsent üveg házi barackpálinkával és ünnepeltként, mint ahogy az illik, mindenkivel koccintottam is. Első óra az osztályfőnök tantárgya, szerb nyelv és irodalom, téma: Oskar Davičo Pesma c. regénye. Felszólított felelni, noha az osztálytársak emlékeztették a tanárnőt, hogy születésnapom van, a nagykorúságomat ünneplem, az osztályfőnök úgy tűnik, éppen ebből az alkalomból kívánt megleckéztetni. Még amikor feladták kötelező olvasmányként tudtam, hogy ezt az 500 oldalas könyvet nem fogom elolvasni.
Akkori szerelmem, aki rendkívül jártas volt az irodalomban elolvasta, részletesen átmesélte, még szakmai elemzést is készített számomra. Ezt elkezdtem aránylag meggyőzően reprodukálni, de rövidesen kiderült, hogy a tanárnő egyetlen célja az volt, hogy bebizonyítsa: a könyvet nem olvastam el. Felfortyant bennem a hiúságom, a megalázást soha sem tűrtem, úgy döntöttem, hogy rövidre fogom, elveszem a vallatás és nyilvános megszégyenítés kéjelgő örömét tőle és közöltem, hogy a regényt személyesen nem olvastam el. Elmondtam, hogy tetszetősnek ígérkezett ugyan a főhősnek, a belgrádi ifjú kommunistának a története amelyet átszövi a forradalom és a szerelem, de sajnos egyéb elfoglaltságaim miatt nem sikerült végig olvasni. Majd hozzáfűztem, hogy az első adandó alkalomkor ezt bepótolom (erre még mindeddig nem került sor). A pimaszságomra a reakció: Ülj le, egyes!  
A nap azonban hozott örömet is: este, a kedvesemtől megkaptam a Deep Purple: Made in Japan dupla albumját.

27. (1983.)
1982-83-ban Párizsban az Újságírói Főiskolán tanultam és egyúttal rendszeresen tudósítottam lapomat a Magyar Szót. A Fények Városában vártam a 27. születésnapomat. Az ösztöndíjból, amit a Francia Kormány meglehetősen szűkmarkúan mérve folyósított már előre kuporgattam félre, elhatározva, hogy megadom a módját, elmegyek egy jó társasággal (magam) egy étterembe (ki is néztem, hogy melyikbe) és nyugodtan megünneplem ezt a jeles napot.
Két nappal a nagy esemény előtt szóltak a szerkesztőségből, hogy április 22-én Párizsban kerül sor az UNESCO közgyűlésére, amire akkreditáltak. Enyhén szólva nem örültem az egész napos elfoglaltságot igénylő feladatnak, amiről olyan nagyon nincs is mit írni, végig kell hallgatni a rengeteg felszólalót és kidomborítani a jugoszláv külügyminiszter szavait. A szerkesztőség átvehette volna a Tanjug hírügynökség tudósítását (a tanjugos kollégával egymás mellett ültünk az eseményen), de feltehetőleg abból indultak ki, hogy egyrészt a lap presztízsét mindig emeli, ha különtudósító jelentkezik, másrészt nekem is egy tapasztalatszerzés, hogyan kell megbirkózni egy ilyen feladattal.
A lényeg: elmúlt az egész kimerítő nap szinte éhen-szomjan. Talán egy szendvicset sikerült bekapnom mielőtt a kollégák le nem tarolták a sajtónak kirakott kínálatot. Kijöttem az épületből este hat körül Párizsnak egy olyan részén, ahol korábban nemigen jártam és nem ismertem.
Annyira éhes és fáradt voltam, hogy nem volt türelmem ár/színvonal tekintetben letenderezni a környék éttermeit, beültem az elsőbe, amelyik felbukkant előttem. Fáradság, kimerültség esetén nincs jobb egy töménynél, ezért hát, miután helyet foglaltam a rendkívül ízlésesen megterített étteremben, először is a rám köszönő pincértől rendeltem egy cognac-ot (ami már így tévedés, hiszen csak mi balkániak fogyasztjuk ezt a nemes italt apperitívként, a franciák, akik feltalálták, digestive-ként, evés után). A “garcon” ki is hozta gyönyörű pohárban, ahogy illik. A courvoisier-t (helyesen felmérte, hogy úriemberrel van dolga, akinek nem hoz akármit). Az italfogyasztásban járatos úriember (én) pedig hagytam, hogy tenyerem melegével elősegítsem az ital egyedi aromájának érvényesülését. Szagolgattam (mint 1968-ban a foci labdát) rágyújtottam egy piros Marlboróra, felköszöntöttem magam (eldúdoltam magamban a Happy Birthday-t) és nagy élvezettel szép lassan elkortyolgattam az italt. Az utolsó korty előtt kezembe vettem az étlapot, hogy mit is rendeljek és akkor az italárak között megláttam, hogy az árfekvés a közgyűlésen résztvevő külügyminiszterek napidíjához is magas. Magyarán: a nálam lévő összegből kifizettem az italt, közöltem a pincérrel, hogy még sem vacsorázok, mert sürgős elintéznivalóm akadt. Átmetróztam a Latin negyedbe és a Szent Mihály sugárút egyik mellékutcájában elfogyasztottam a szülinapi ebéd-vacsorát: egy merguezzel (arab, csípős kolbász-szerűség) készített hot dogot.

            44. (2000.)
            Számomra az “ideális buli”, amikor igazán jól érzem magam a következő: kerti parti Becsén a családi ház udvarában, családtagokkal, barátokkal, ahol én főzöm a bográcsost. Szeretek főzni, bográcsost különösképpen. Élvezem az egész rítust, tűzgyújtás, főzés, főzés közben italozgatás, kóstolgatás, beszélgetés. Persze mindez akkor érvényes ha szép az idő. 2000 április 22.-én gyönyörű, nem is tavaszias, hanem kora-nyári hőmérséklettel ajándékozott meg az időjárás, minden nagyon jól sikerült, a bográcsost megelőzően Emma egyedien összeállított finom előétellel kedveskedett a vendégeimnek. Egyszóval tökéletesre sikerült.
            Nem úgy mint:

            46. (2002)
            egyik legszörnyűbb szülinapom.
Az esemény előzménye, hogy április elején Budapesten, a Gellért hegy sétányán találtak egy levágott emberi fejet. Nem a francia forradalom nagy találmánya, a guillotin végzett a szerencsétlennel, hanem, minden bizonnyal élesre fent kés. Nem messze attól a bokortól, ahol a fejet megtalálták előkerültek darabokban a néhai személy testének más részei is. Az egyik bokorban egy jobb kézfej, a másikban egy bal comb...Morbid.
            A fejről készült fotókat a magyar rendőrség a police oldalon közzétette (egy szerb maffiozó ismerősöm, aki rendszeres olvasóként naprakészen figyelte ezt a szakportált, meg is jegyezte, hogy „ja njega znam”, de azután gyorsan letagadta). Kiderült, hogy egy montenegroi illetőröl van szó, aki nem tudom mi rosszat tett itt Magyarországon, hogy így kellett végeznie. A lényeg: a podgoricai rendőrség az áldozat fivérével éppen a születésnapomon utazott fel Budapestre azzal a szándékkal hogy találkozni szeretnének a magyar rendőrség Életvédelmi Osztályának nyomozóival. A Nagykövetségen engem jelöltek ki, hogy ebben közvetítsek, menjek el velük a Teve utcai rendőrpalotába. Ekkor (is) átkoztam a sorsomat, hogy miért szakadt meg újságírói pályafutásom és miért kerültem abba a helyzetbe hogy (pénzkeresés miatt) ilyen morbid ügyeket is kénytelen vagyok vállalni.
            A rendőrségen egy halom, a bűncselekmény helyszínén készült fotót néztünk végig. Úgy szépen kirakták egymás mellé, mint a modellverseny jelöltjeinek képeit. Hogy szemügyre lehessen jól venni, minden szögből...
            A szülinapi ebédtől elment az étvágyam.
            Ekkor döntöttem el, hogy ezentúl születésnapomon nem fogok dolgozni.
            Ezt a magamnak tett ígéretet többnyire akkor tudtam teljesíteni, ha szombatra vagy vasárnapra esett április 22.    

            49. (2005) és 50. (2006.)
            Mind a két alkalommal becsei házibulit szerettem volna. 2005-ben egy bődületes hülye munkafeladat miatt el sem utazhattam Becsére. Az 50. pedig többszörös félreértések miatt közelről sem úgy sikerült, ahogy a fél évszázados kort meg szerettem volna ünnepelni. Szomorú voltam.

            54. (2010)
            Úgy sikerült, ahogyan előre elterveztem, hogy kellemesen érezzem magam. Szabadnapot vettem ki és az egész napot a – már harmadik éve általam használt – rózsadombi hangulatos, egykori Jugoszláv Nagyköveti Rezidencia épületében töltöttem. Délig festettem, azután a teraszon sütkéreztem és italozgattam (“dolce fare niente”). Azután lesétáltam egy kellemes étterembe, úri módon megebédeltem majd folytattam a festést estig. És még a kép is sikerült!

            55. (2011)
            Ekkora meglepetést – nem csak születésnapomra, hanem egyáltalán – az életemben talán nem rendeztek, mint az 55. jeles dátumra szeretteim, elsősorban az Emma vezényletével. Születésnapom egybeesett a Húsvéti ünnepekkel és még csütörtökön, április 21.-én elmentünk Becsére. A Nagy Napon 22.-én, pénteken feltűnt, hogy nemigen történik semmi, jelentkeztem néhány barátomnál, egyikük sem ért rá (ebből gyanút foghattam volna). Persze ezúttal is indítványoztam a kerti partit, de ezt Nagypéntekre való hivatkozással elvetették. Mindennek ellenére kellemes volt a pénteki nap is, felöltöztem szépen (szülinapomon mindig ünneplőbe öltözök), sétáltam a városban, Tisza parton, fényképeztem a természetet, nagyon kellemes meleg tavaszi idő volt, majd a teraszon italozgattunk a családdal. A pláne szombaton történt. Egész összeesküvési technikákhoz kellett folyamodni a rendezőknek-szervezőknek, hogy ne menjek el este sehova, de ők igen (de ettől ne fogjak gyanút). Fél nyolckor beállított a legjobb barátom, Szerda Laci, felajánlotta, hogy menjünk el biliárdozni. Gyanútlanul elfogadtam az invitációját, lementünk a Kis Vadászba. Az egész épület sötétben rejtőzködött, mondtam is a Lacinak, hagyjuk, nincs itt senki, lehet, hogy zárva van. Mikor bekopogtattunk a kedvetlen pincér közölte, hogy ugyan nincs senki, de menjünk a terembe, majd mindjárt felgyújtja a lámpát. Beléptünk a sötét terembe és amikor felgyulladt a villany, majdnem összeestem. Ott volt mindenki: a család, barátaim, szeretteim, asztalok megterítve, hangszerek felállítva…Le voltam döbbenve a meglepetéstől és nagyon jól esett!

            59. (2015)

            A születésnapomon került sor Lóci első lemezének bemutató koncertjére az A38 hajón. Jól sikerült a koncert, jól éreztem magam. A koncert után a hajó éttermében (Sztevanovity) Zoránnal és Boda Bélával néhány unicum+sör kombinációval emlékeztünk meg a jeles napról.

2016. április 11., hétfő

A "mieink és amazok"

Kisebbségi szervezetek nem szívesen kötik a sorsukat politikai pártokhoz, még kevésbé politikai személyiségekhez. „Sem itt sem ott”, ezért általában a „mindenkori kormánnyal” való jó viszonyokat deklarálják. „Itt is – ott is”. A történelem során különböző helyeken húzódó határvonal mindkét oldalán élő nemzetrészek jól megismerték a többségi és a kisebbségi sorsot is és levonták a következtetéseket. Ugyanazok különböző időszakokban voltak kisebbségben, időnként a többségi nemzetet képviselték, majd ismét a legsanyarúbb, olykor a legkegyetlenebb kisebbségi sorsba kerültek vissza. Történelmi tapasztalatuk diktálta a mértéktartást. Pontosan a nem politizáló tömegek érdekében, mert a balsors mindig is az ártatlan tömegeket sújtotta. 

            Száz év nem sok idő a történelemben. Egy család életében sem. Vajdaságban annyi minden történt az utóbbi száz évben, amiről emberközelből van tudomásunk. Az emlékek elevenek, átéltek. Anyai nagyapám a Monarchiát védte Isonzónál Olaszországban. Nagybácsimat a bevonuló Magyar Honvédség mozgósította és a Don kanyarban védte a hazát. Nyolc évig nem tudtak semmit róla. Kegyetlen nyolc év volt: túlélte? elesett? Édesapámat bánáti lévén nem mozgósították.
 Jómagam a szocialista Jugoszláviában nőttem fel magyar nemzetiségiként. Nemzetiségi intézményben dolgoztam. Mint sokakat másokat akik „kisebbségi intézményekben” dolgoztunk (Magyar Szó, Újvidéki rádió, TV, Újvidéki színház, Forum kiadó) Vajdaság különböző városaiból, településeiből Újvidékre telepítettek. Kaptunk lakást, jó fizetést, megszerettük a várost, létezett egy eleven magyar értelmiségi élet, barátkoztunk egymás között is, és az őslakos újvidékiekkel, szerbekkel, ruszinokkal, szlovákokkal. Nem merült fel, hogy ki a kisebbségi és ki a többségi nemzet képviselője. Az utóbbi években hallom, hogy átvertek bennünket a jugoszláv kommunisták, hiszen még kisebbségi érdekvédelmi szerveztünk sem volt! Nem volt kisebbségi érdekvédelmi szervezetünk, mert nem voltunk kisebbség. Hanem nemzetiség. Egyenrangú nemzetiség a Jugoszláviában élő más nemzetekkel és nemzetiségekkel.

Talán itt kellene, akár röviden szót ejteni arról, hogy mi a különbség a nemzetiség és a kisebbség között. A vajdasági magyarság esetében a 80-as évek végén megalakult magyar pártunk követelte a kisebbség meghatározást. Mert az konkrétabb. A releváns nemzetközi jogszabályok nemzeti kisebbségekre vonatkoznak, nemzetiségiekre nem. Magyarországon az új terminus bevezetésekor (a 2011-ben meghozott, a nemzetiségi jogokról szóló  CLXXIX tv. cserélte le a kisebbséget a nemzetiségekre)  hivatalos indokként hangzott el, hogy ezzel a kisebbség-többség (kellemetlen) relációt kívánják felszámolni és „azokat az értékeket kiemelni, amelyekkel a nemzetiségi közösségek kulturális sajátosságaikkal hozzájárulnak Magyarország kultúrájához, az összmagyar kultúrához.” Leegyszerűsítve: ha egy ország a kisebbségek társadalmi integrációjára törekszik, akkor választják inkább a nemzetiség meghatározást. A kisebbség vállalása inkább a többségtől való elkülönítés, elkülönülés szándékának a kifejezése ahol a kisebbség a nemzetközi törvényekben bízik és az anyaország segítségére számít.

            A Monarchia alatt a szerbek voltak kisebbségben, a két világháború között a magyarok és a németek, a II. világháborúban ismét a szerbek. Azután már nem maradtak németek. Sem zsidók akik soha sem voltak sem kisebbségben sem többségben, mégis eltűntek. Általános jelenségként megállapítható s erre apáink, nagyapáink nagyon jól emlékeznek, hogy minden hatalomcsere után az új hatalom bekeményített, a kisebbségek pedig senkire sem számíthattak, legkevésbé az anyaországra. A közigazgatásba, a végrehajtó szervekbe olyanokat küldtek a fővárosokból (Belgrád, Budapest, Berlin) akik nem ismerték a nemzetek együttélésének a gyakorlatát. Mert a központok nem bíztak a helyiekben, akik esetleg jóban voltak a többi nemzettel. A szomszédokkal. A Monarchia és a II. világháború alatt is nem csak a közigazgatás, rendészet, igazságügy, de még az oktatás terén is a kádereket az anyaországból küldték. A SZHSZ Királyság megalakulásakor ugyanezt tette Belgrád: Likából, Dél Szerbiából, Hercegovinából hoztak fel rendőröket, bírókat, tanárokat. Többen közülük itt hallottak először arról, hogy ezen a vidéken más népek is élnek. És ami pláne gyanús és veszélyes az új hatalomra: jól megvannak egymással!

            Az is általános jelenség, hogy az új hatalom mindig túlságosan is „résen volt”, saját nemzetéhez tartozó helyieket vizsgáztatta patriotizmusból. Állandóan bizonyítani kellett az érkező hatalomnak a lojalitást, mert nagyon könnyen nemzetárulóvá bélyegezték. Mindig akadtak, akik egyszeriben túl éberré váltak, akik emlékeztek azokra, akik a korábbi rendszerben a másik oldalon ugyanezt tették. A hatalom gyakorlók bukáskor, hatalomváltáskor visszahúztak az anyaországba, velük azok is, akik „túlekszponálták” magukat. Az éberek ezért az ottmaradtakat tartották szemmel. Az ostor mindig az ott maradtakon csattant. Rajtuk kérték számon a korábban hatalmon lévő nemzettársaik (gaz)tetteit.

            A vajdasági emberek megtanulták, hogy a legjobb magatartás a mértéktartás. Nem jó egyik hatalomhoz sem túl közel férközni, mert a hatalmak változnak, a hatalmasok elmennek, helyükbe újak érkeznek és kezdődik minden előről.

            A történelmi tapasztalat a nemzeti kisebbségek érdekszervezeteit a mértéktartásra tanította. Természetesen, más a helyzet, ha a nemzeti kisebbség pártot vagy pártokat alakítva száll be a politikai ringbe és szövetségeseket keres a többségi pártokkal. Bizonyos, választott pártokkal és nem a mindenkori hatalommal tart kapcsolatot, vállalva azt a kockázatot, hogy esetleg rossz színre tett a politikai rulett asztalon és mindent veszít.  Pontosan ez a kockázat miatt a kisebbségi politikai pártok már nem állíthatják, hogy az egész kisebbség érdekeit védik. De téves döntésükkel az egész kisebbségi közösséget bajba sodorhatják. Mert besorolták magukat egy politikai irányzatba és immár annak az irányzatnak a céljaiért harcolnak és nem az egész közösség érdekeiért.

            A mind vészesebben fogyatkozó vajdasági magyarságra – a magyar útlevéllel ugyanis megnyíltak Európa kapui, lehet másutt keresni a boldogulást – kívülről ráerőszakolták a politikai megosztást „a mieink és amazok” szemléletet. Kivülről kijelölték a mieinknek, hogy mi az egyetlen megoldás, megjelölt pártokhoz, sőt politikai személyiséghez kötve létüket és jövőjüket. Ez a képlet szerint a mieink a nemzeti, konzervatív érzelműek, a kiválasztottak, akik gondolkodás nélkül végrehajtják pártjuk utasításait, ennek fejében segítik boldogulásukat, amazok pedig mindenki más.

Közben a helyes felosztás az lenne, hogy a mieink az egész vajdasági magyar közösség, válogatás, megkülönböztetés és megbélyegzés nélkül, a konzervatív, a baloldali, a szocialista, a  liberális, és főleg az a többség aki azt sem tudja pontosan mit jelent a balliberális jelző és egy politikai pártot sem szimpatizál, de igényli, a közösségi szintű összefogást, a közös érdek mentén, a kisebbségi érdekvédelmet. Amazok pedig a nem kisebbségiek, akik nem is tudják mit jelent kisebbségi sorsban más nemzetekkel együtt élni, a mindenkori hatalom. Akivel a mieink szeretnének egy korrekt, mértéktartó kapcsolatot tartani és akinek a feltételek nélküli segítségére számíthatnak „itt is, ott is”  bárhogyan is alakulnak a politikai erőviszonyok.