2015. május 31., vasárnap

Kirúgva







Szörnyülködve tapasztalom, hogy ez a kegyetlenül durva, embertelen kifejezés teljesen elfogadottá és használatossá vált a magyar(országi) köznyelvben. Újságok leírják, a rádió, a TV bemondja, mint ha nem létezne könyörületesebb kifejezés. Az imént hallottam a tévében: „… a cég kirúgott 250 alkalmazottat. Következik az időjárás…”


Körülnéztem, körülérdeklődtem. Más nyelvekben nem használnak ennyire durva és megalázó kifejezést, amikor valakivel közlik, hogy nincs szükség a továbbiakban a munkájára. Kilőve, kidobva – ezek a legkeményebb változatok, egyébként elengedve, eleresztve, elküldve…


Ki van rúgva. A kifejezés hallatán mindig megjelenik magam előtt a kép: az alkalmazott a munka kezdés előtt fegyelmezetten megjelenik munkahelyén, zacskójában az ebédre hozott szendvicskéjével, ám az ajtóban a kirúgásra felbérelt személy elkezdi rugdosni és könyörtelenül rugdossa a kijáratig, vagy a városi autóbusz megállóig, a kerékpárjáig, hogy eszébe ne jusson még egyszer itt megjelenni! Rugdossa a becsületes, tisztességes munkában megőszült családapát, a családot alapító fiatalt, a terhes, jövendő kismamát egyaránt. Minden humánus, felebaráti együttérzés, lelkiismeretes furdalás nélkül. 


A kirúgottak nem ritkán tapasztalták azt a pszichikailag már-már deviáns jelenséget, amikor az embernek hitt főnök, a tulajdonos ezt a mondatot valami furcsa kéjelgő, szadista elégedettséggel közli: Ki vagy rúgva! És megteheti, mert világunk e szerencsétlenebb részén, ahol a vadkapitalizmus tombol az erkölcs, az emberi együttérzés eltűnt, az alkalmazottat semmi, de igazán semmi nem védi. Teljesen kiszolgáltatott.


Mintha nem lenne elég nagy csapás már maga a tény, hogy a kiszolgáltatott alkalmazott munka nélkül marad! Hiszen a betegség, a haláleset mellett talán a legnagyobb sorscsapás, egyéni tragédia amikor a mai kor embere munka nélkül marad. Ő és családja. Összeomlik a világ, lelki megrázkódtatás, kilátástalanság. Nagyon ritka eset, amikor a kirúgott embert a helyzete arra ösztönzi, hogy megtalálja saját vállalkozását és sorsa esetleg jobbra fordul. A kártyák már régen ki vannak osztva, új arcot a gazdagok klubjában nem szívesen látnak. Gazdagok klubjában? A mindennapi boldoguláshoz való feltételek sem adottak, kezdve az induló tőkétől, az elengedhetetlen kapcsolatokon keresztül a sikeres gazdálkodással járó számos feltétel hiányáig.


Racionalizálás. A kapitalizmus kulcsszava. Ha a tulajdonos megretten, hogy a meglévő milliárdjai (amivel egyébként nem tud mit kezdeni, nem tudja elkölteni, csak betegesen számolgatni) esetleg nem fognak ugyanabban a tempóban gyarapodni úgynevezett siker-menedzserhez fordul. Aki átvilágítja a céget és kimondja az első intézkedést: a foglalkoztatottak negyedét rögtön ki kell rúgni (ők is nagy élvezettel rugdalóznak). Akik maradnak végezzék el a kirúgottak munkáját is, kevesebb bérért. Aki nem vállalja, majd akad aki vállalja! Ez a kulcsmondat. A szemtelenül busásan megfizetett menedzserek siker receptje. 


Az általam, a módszerei miatt legjobban gyűlölt, a világ pénzügyi elitjét kiszolgáló uzsorás szervezet, az IMF (Nemzetközi pénzügyi alap) is csak a „racionalizáció” és a tömeges elbocsájtásokkal járó megszigorítások nyelvén ért. A menedzserekkel szemben a kisember, az IMF-el szemben a kis ország tehetetlen. Ami megint a kisembereken csapódik le. Akitől az állam, még megértést, támogatást is vár. Ő ugyan most nélkülözni és szenvedni fog, de a szervezet ezt majd méltányolja, az ország újabb kölcsönökhöz juthat, amelyeket még nagyobb megszorítások árán tud törleszteni és majd talán 350 év múlva belekóstolhat a lakosság jólétbe. Számtalan példa bizonyítja, hogy amelyik ország az IMF hitelhálójába keveredik soha sem jut a felszínre.


Örülök annak, hogy pályafutásom során nem kerültem olyan helyzetbe, hogy bárkinek is fel kellett volna mondani. Viszont, én kaptam felmondást. Fájt.


A paradigma váltásra, amikor az emberiség megérti, hogy a nem a gazdasági mutatók, a mindenáron megvalósított profit a legnagyobb érték, hanem akár a nyereség rovására a nagyobb foglalkoztatás az emberhez méltó élet megteremtése embertársaink részére, minden bizonnyal még várni kell. És addig számolni kell a kiszolgáltatottsággal, a felmondásokkal.


De legalább lehetne bennük annyi könyörületesség, hogy ne nevezzék kirúgásnak! 
 

U.I.

Átolvasva a fenti írásomat, látom, hogy nagyon eltér a tőlem megszokott könnyed, viccelődős stílustól és témáktól. A kirúgások helyett talán inkább a berúgásról kellett volna értekeznem...

2015. május 28., csütörtök

Majd a FIFA!



A hatvanas évek végéig Becsén két helyi labdarúgó csapat létezett: a város nevét viselő FK Becej és a kisebb csapat a BSK (Becsei SE). A FK Becej magasabb ligában versenyzett a város iparának hathatós anyagi támogatásával, a csapatban nem csak becseiek, hanem más településekből – többek között Verbász, Nádalj, Péterréve, Törökbecse – érkező ígéretes tehetségek is felvonultak, akiket kellemes munkahellyel csalogattak a klubhoz. A kisebb csapatban viszont kizárólag Becse Picodernek nevezett városrészében élő lokálpatrioták kergették a bőrt.
A Picoder – tudom, hogy nem egy szalonképes elnevezés magyarul talán  Punciszaggatónak leheten fordítani, megjegyzem a magyar elnevezés nem volt használatos, nem csak a szó “szalonképtelensége”miatt, hanem többek között azért sem, mert abban a kerületben magyar ajkúak nem is igen laktak – ez a nagyobbrészt munkásosztály, ipari (a háború előtt kizsákmányolt) proletárok, kisebb részt földművesek  által lakott városrész nem a kifinomult bontonról, hanem inkább a balhékról, a keménykötésű legények kötekedő, durva viselkedéséről volt hírhedt. Talán felfedezhető némi összefüggés, ha megjegyzem, hogy a becsei partizánok és a háborúban elesett helyi néphősök túlnyomó része Picoderből vonult be a népfelszabadító háborúba. A háború után pedig a túlélők a városi pártbizottságba funkcinak. A picoderiek magukat a legbátrabbaknak tartották Becsén, amit bizonyítottak a háborúban, béke időben, nyaranta pedig oly módon szemléltették ezt a jellemüket a belvárosi uraságnak, hogy csak ők mertek fejest ugrálni az Eiffel-iroda által a Ferenc József csatorna torkolatánál felállított zsilipek legtetejéről a csatornába.  
A Picoder a városi stadion feletti részben terül el, délen az említett csatorna, nyugaton a központból Újvidék felé vezető főutca határolja, északon a Zöldfás utca. Talán abból kiindulva, hogy a labdarúgó stadion a saját városrészükhöz tartozik, évtizedeken keresztül jogot formáltak arra, hogy saját csapatuk legyen. A BSK játékát az ott élő populáció jellemvonásai határozták meg, amit mesterük az edzéseken még tovább pörgetett: menj bele!, adj neki! csak keményen!, a foci nem a kisasszonyok játéka!... és szapora szitkozódásokkal vegyített hasonló utasításokkal.
Azt talán le sem kell írnom, hogy a BSK és a picoderi tüzes közönség a legádázabb ellenségnek persze a város ajnározott kedvencét a Becej csapatát tekintette, ahol érthető okokból – hasonlóan mint az Everton és a Liverpool esetében – picoderi származású játékosok nemigen játszottak. A két csapat bajnoki mérközésen nem találkozhattak, mert különböző ligákban versenyeztek, de létezett egy gentleman agree, hogy a bajnokságok kezdete előtt, felkészülő mérkőzésként évente legalább egyszer lejátszanak egy “barátságos” mérkőzést. Az idézőjel a barátságos jelzőhöz nagyon is indokolt, mert ezek a csatákat rendszerint a pattogó csontzene és nem ritkán verekedések kísérték. Ezért a Becej csapata mindent megtett, hogy megszakadjon a helyi riválisok összecsapásának hagyománya, hiszen értelmetlennek tartották azt, hogy közvetlenül a bajnokság kezdete előtt több hétre elveszítsenek néhány meghatározó játékost.
A hatvanas évek végén a város úgy döntött, hogy összevonja a két klubot. A határozat nem úgy szólt, hogy megszüntetik a BSK-t, de a picoderiek ezt így fogadták nagy felháborodással. Az ügy politikai szintre terelődött, ahol a forradalmi hagyományokkal rendelkező picoderiek, már abból kiindulva, hogy a pártbizottságban városrészük jelentős erőkkel képviselve volt,  bíztak a döntés visszavonásában. A viharos hangulatú ülésen a legharsányabbnak a BSK edzője bizonyult, aki miután a testület mégis csak az összevonást szavazta meg többséggel a következő szavakkal fenyegette meg a jelenlévőket:
- Ezt a döntést sem én sem a picoderiek soha sem fogják elfogadni. Kész vagyok a végsőkig fellebbezni, ha kell a FIFA-hoz fogok fordulni, mert ezt az igazságtalanságot  a FIFA sem fogja tolerálni!
Itt kell megjegyezni, hogy azokban az időkben a labdarúgásban tevékenykedőknek a FIFA egy makulátlan, legmagasabb instanciát jelentett, mint a katolikus egyházi közösségeknek a Vatikán.  Időközben azonban a korrupció eróziója, mint ahogy a legfrissebb hírek tanúsítják, alaposan kikezdte ezt a szervezetet is. (Mármint a FIFA-t)
A jelenlévők a fenti fenyegetés után nem tudták visszafogni nevetésüket (“...igen majd éppen a FIFA!”) ami vérig sértette a Mestert. Kivonult az ülésről és visszavonult a labdarúgásból.
Illetve: nyaranta kispályás bajnokságokon bíráskodott. Következetesen a kemény játék híve maradt, fetrengéseket a pályán nem tűrt, csak akkor fújt szabálytalanságot, ha a lefaultolt játékost úgy kellett levinni a pályáról, de még ilyen esetekben is hozzáfűzte: a foci nem a kisasszonyok játéka...     
                                                 


2015. május 24., vasárnap

Örülök, hogy tévedtem





Tévedtem. És ennek örülök. A múlt kedden a Bach, rántva című írásomban a több évtizedes tapasztalat alapján feltételeztem, hogy az idei Eurovíziós dalfesztiválon is felcsendülnek különböző átiratban a legelkoptatottabb zenei kaptafák. Amit a sablonokról írtam, az érvényes, kellemes meglepetésre azonban az idei versenyen a világ zenei produkcióját uraló szerzőkhöz képest a „futottak még” kategóriába sorolt többnyire lesajnált, ismeretlen szerzők kitettek magukért. Ha az ember tisztán a harmóniákra, akkordmenetekre koncentrál abszolút új, eddig sohasem hallott megoldással persze nemigen találkozik. Léteznek, természetesen, a könnyűzenében nemigen használt gyönyörű megoldások, javasolnám a szerzőknek például Hydn-t (érdemes „leszedni” egykét vonós négyesét!)  Dicséretes, hogy a legegyszerűbb sablonokhoz a szerzők ezúttal, kevés kivétellel nem nyúltak. Az a kevés kivétel pedig viselte a következményeket: Portugália, Dánia kiesett, Nagy Britannia pedig alig kapott szavazatot.

A múlt kedden leírtam: 1965 óta kísérem nagy figyelemmel a fesztivált. Tudom, olvastam magam is számos olyan szakértői véleményt, akik eleve lesajnálják ezt a rendezvényt, olyannyira, hogy meg sem hallgatják, minden évben (már lerágott csont) a szavazatok elpolitizálásáról szóló revelációkra mutatnak rá. Igen, van ilyen, minden évben előre tudható, hogy ki kit szimpatizál az országok közül politikailag, földrajzilag, de nem érdekel (ha ebből indulunk ki akkor Németországot egyetlen európai ország sem szereti, hiszen 0 azaz nulla szavazatot kaptak, ugyanakkor Németországban a favorit Oroszország, hiszen 12 pontot adtak nekik !?). 

Engem a dalok érdekelnek. Az elődöntők és a döntőben is hallottam több olyan produkciót ami elragadtatott. Az előadásmód, az előadó hangja, hangszíne, a zenével párosuló vizuális látvány és nem utolsó sorban a harmóniák, akkordmenetek, melódiák. El is árulom (számítva arra, hogy nem fogtok velem egyetérteni, de hát az ízlések…) nem a fontossági sorrendben: az olasz tenor-trió nagyon tetszett,  a verse-t fogyasztható komolyzenei szintre emelték, hasonlóan igényes, talán túl igényes volt az örmények dala, eredeti alapra szétírt több szólam szép hangokkal, ügyesen felépített és színvonalas volt a montenegroi produkció, eredeti a belga, tetszett a szlovén fiatalasszonynak a hangszíne és a dala, hasonlóan az észteké is, nagyon szurkoltam a ciprusi szemüveges fiatalembernek (olyan üdén szólt a F-dúr, F-moll, C- dúr, D –dúr, D-moll menetre írt rész), természetesen, tetszett a magyar dal is
és ritkán látni, festészeti, esztétikai szempontból ilyen vörös hajkoronát mint a norvég lány esetében…

A legjobb produkció győzött, noha a zenei része nem az én ízlésvilágom. Egyáltalán nem szimpatizálok azzal a jelenséggel, hogy a svéd zeneszerzők találták meg az euróvíziós siker-receptet. (Ha jól emlékszem, a magyar válogatóra is egyes előadók fordultak svéd zenei alkimistákhoz). Mert ezzel egy újabb kaptafa jelentkezik, ami nem annyira a használt harmóniákban érvényesül, hanem a dal felépítésében. Ez felismerhető volt a svéd zeneszerzők által írt spanyol, azeri (meg még valaki) produkciójában. Hasonló receptre épült az orosz, az albán, részben a grúz, de még a szerb produkció  is (leegyszerűsítve: visszafogott kezdés, majd nagy kiabálás bizonyos interválok túlerőltetésével és a végén az orgazmus utáni állapot)

Ennek a minőségi felhozatalnak azért örülök, mert a világprodukcióban az ellenkezője dominál (szerencsére vannak kivételek). A sablonos, teljesen lebutított, néhány soványka ötletre épített produkciók. Érvényes ez nem csak a zenei, hanem filmes, tv-s és egyéb produkciókra is: az igénytelenséget sulykolják, kitartóan butítják a tömegeket. Persze nem véletlenül: a lebutított tömegek a manipulálhatóak.

Most jön az én rokokós álmodozásom. Hiszem, hogy nem hamis az amit az eurovíziós seregszemlék alkalmával látunk: Európa (ezúttal plusz Ausztrália) különböző országaiból mosolygós, vidám, egymás között barátkozó képviselőit, ahol egymásban nem ellenséget látnak, mint a politika, még csak nem is ellenfelet, hanem vetélytársat. Röhögjétek ki naívságomat, de én változatlanul reménykedem egy paradigma váltásban, ahol az érték nem a gazdasági növekedés, a termelékenység, a profit…és a hasonló embertelen szörnyűségek. Ezek az „értékek” a hamisak, feleslegesek és végzetesek az emberiség számára. Az igazi értékek – majd csak rájövünk, amikor már késő lesz, amikor már a gátlástalan politikusok teljesen tönkretették a természetet, a bolygónkat egy végzetes irtás után, hogy a valódi érték az alkotás. És a szeretet.  

2015. május 23., szombat

A gumi



Ez a bejegyzés ma délelőtti közlekedési balesetemnek a története, amikor totálkárosra vertem az autóm elejét. A történet tanulságos, ajánlom minden autós figyelmébe!
Az előzmény: másfél hónappal ezelőtt, amikor cseréltettem a gumiabroncsokat téliről nyárira, közölte a szerelő, hogy a nyári gumik (annak ellenére, hogy Michelin) már olyan állapotban vannak, hogy azokat már nem szerelné fel, vegyek újakat. Egy barátom ekkor javasolta, hogy ne legyek hülye, ne dobjak ki pénzt új gumikra, amikor jutányos áron lehet vásárolni (megmondta, hogy hol) jó állapotban lévő abroncsokat. Felszereltettem.
Úgy pofára elfogadhatónak tűntek, de felfigyeltem, hogy dinamikusabb induláskor beperegnek. Ekkor ébredt fel bennem a gyanú, hogy talán nem jó üzletet kötöttem, hogy ezek az „alig használt” gumik nem tapadnak kellőképpen.
Ha szombat, az az én főző napom. Szombatonként reggel bevásárolok a Lehel piacon. Ma éppen úgy alakult, hogy a szokásosnál hamarabb kellett, hogy kész legyen az ebéd ezért már reggel elfogott a siettségi kényszer. A hentesemnél megrendeltem a kiválasztott húst és amikor fizettem volna kiderült, hogy nincs nálam a pénztárcám. Micsoda szégyen! Először arra gyanakodtam, hogy a piacon ellopták, de felmerült bennem a kétely, hátha a másik kabátban maradt. Egy kis türelemre kértem a hentest, tegye félre a húst, rögtön jövök.
Be az autóba és nagy gázzal haza. Az Árpád hídon elfogott egy zápor. Az Árpád híd budai hídfőjénél  a felüljárón van egy éles kanyar, amit húsz éven keresztül naponta többször is sikeresen… Ráfutottam egy eső átfolyásra amitől megcsúszott az autó, közben közeledett az éles kanyar, bevallom a megengedettnél jóval gyorsabban haladtam, muszáj volt fékezni… Az autó ekkor elkezdett pörögni. Kezdő vezető koromban, a „Fityómmal” (kis Zastava) egyszer ráfutottam a Becse és Topolya közötti úton egy sáros útszakaszra (a cukorrépát szállító teherautók hordták fel) amikor hasonlóan megpörögtem, de végül sikerült az úton tartani az autót. Ez az eset után telenként gyakoroltam, hogy hóban szándékosan megpörgettem a járművet, hogy megtanuljam miként lehet egyenesben tartani. Ez a gyakorlat részben segített: miután megpördültem előttem láttam az út jobb oldali korlátot, ellenkormányoztam, akkor a baloldali közeledett, ismét ellenkormányoztam, megint a jobboldali, s végül egy óriási csattanás és nekivágódtam a bal oldali korlátnak.
Mivel menet irányba kerültem, megállás nélkül folytattam az utat. A lámpánál megálltam. A mögöttem közlekedő autós hozzám rohant és kérdezte, van-e valami bajom (mellesleg bevallom: nem voltam lekötözve sem). Ekkor még volt kedvem viccelődni is és azt feleltem, hogy „ezt a kanyart így szoktam bevenni, csak most egy kicsit elszámítottam magam”.
Micsoda abszurdum: egész idő alatt az járt az eszemben, hogy szégyenbe kerültem a hentes előtt! Hazarohantam, a másik kabát zsebében megtaláltam a pénztárcát, a feleségem autójával visszamentem a piacra, kifizettem a tartózásomat. S ekkor elfogott valami remegés, rosszullét, hányinger… Hazamentem megittam egy deci viszkit és azóta jól vagyok.
A tanulság: nem szabad a gumin spórolni. Meggyőződésem ugyanis, hogy jó állapotban lévő gumiabroncsokkal nem pörgött volna be az autó, hogy sikerült volna az úton tartani.
A gumin nem szabad spórolni!
Ezt lehet szélesebb értelmezésben is méltányolni…