Emberek a Vénuszon (8.)

Tükrös trükkök, trükkös tükrök

Vélazquez Las meninas c. remekműve kapcsán az előző fejezetben bemutattam Jan van Eyck Az Arnolfini házaspár című talányos festményét is, ahonnan a spanyol mester a tükrös megoldást kölcsönözte. De nem csak van Eyck trükközött a tükör adta lehetőséggel. Az alábbiakban olyan festményeket gyűjtöttem össze, ahol a tükörnek fontos szerepet szánt a művész.

 Kezdem Jan van Eyck egyik legtehetségesebb tanítványával, Petrus Christusszal, aki az Antwerpenhez közeli Baasle városkában született 1410-ben, elhunyt Brugge-ben 1449-ben. Mestere után szabadon ő is festett egy trükkös-tükrös festményt 1449-ben, a Szent Eligius a jegyespárral címűt.

 

Az öltözékük és tartásuk alapján tehetősnek valószínűsíthető jegyespár nem máshoz, mint az aranyművesek védőszentjéhez Szent Eligiuszhoz érkezett jegygyűrűt vásárolni, aki szerencsére éppen városukban, Brugge-ben üzemeltette kisiparos tevékenységét. Szent Eligiusz a vásárlókat a feje körül látható nimbusszal fogadja (olyan ez, minta amikor a katonatiszt felrakja kitüntetéseit) és az ár megállapítása érdekében mérlegével méri a gyűrű súlyát közben egy meghatározatlan pontra néz (az árjegyzékre?). A vőlegény jobb kezével jegyese vállát fogja, bal kezével viszont egy kard markolatát, miközben eléggé bizalmatlanul néz az aranyműves szentre. A menyasszony, a női türelmetlenséget bizonyítja bal kezének mozdulatával, már magáénak szeretné tudni a gyűrűt. Az asztalon ott látható egy, házasságkötésnél használatos vörös öv. Nem egészen világos mit keres itt az öv, vajon Szent Eligiusz fogja őket összeházasítani?

És ott van a pulton egy domború tükör, amely a képnek egy harmadik távlatát nyitja meg. A tükörben egy idősebb házaspárt látunk, akik a vásárlást szemlélik. Lehet, hogy az ifjú pár valamelyikének a szülei? Akik ellenőrzik, hogy a nekik adott pénzért biztosan jegygyűrűt vásárolnak és nem mobil telefont vagy luxus utazást fizetnek be Bora Borára? A férfi egy olyan kucsmát visel, ami igencsak praktikus fogfájás esetén és ami úgy tűnik évszázadokon keresztül divatos volt Flandriában, ha jól emlékszem Van Goghnak is van egy festménye hasonló kucsmával. Látunk egy utca részletet is, a forgalom kihalt, parkoló autók sincsenek és ott egy feladványt: mit jelentsen az, hogy a nő a bal karján valamilyen madár gubbaszt?

A festmény magassága durván egy méter, holland pontossággal mérve egy méter és egy milliméter (100,1 cm), szélessége 85,8 cm, a New York-i Metropolitain múzeumban látható.

A harmadik flamand tükrös-trükkös festmény a németalföldi "primitív iskola" legjelesebb képviselőjének, az antwerpeni iskola megalapítójának, Quentin Massys-nak az alkotása. Megjegyzem, hogy a Leuvenben 1466-ban született és Antwerpenben 1529-ben elhunyt festőnek a vezetéknevével  Metsys és Matsys formában is lehet találkozni.  A pénzváltó és felesége című festményét Francois Rouillay francia művészettörténész az "Arts et essais" folyóiratban szinte az egekig magasztalja. Számos rejtett üzenetre, szimbólumra, filozófiai utalásra mutat rá, a festmény fontos pontjaiból kiinduló mértani egyenesek és metszések alapján bebizonyítja Fibonacci spiráljának és az aranymetszésnek a jelenlétét is. Bevallom, minderre magamtól nem jöttem volna rá, de ha már így van, lássuk a festményt!

 

 
A képen a pénzsóvárgó, "csencselő" hasonló mérlegen mint Petrus Christus Szent aranyművese pénzérmét mérlegel, az asztalon gyűrűk és egyéb értéktárgyak láthatók miközben kedves felesége az előtte lévő illusztrált könyv - Mária és a Gyermek - valamelyik mondatán gondolkodott el. Két teljesen ellentétes jellem. A fentiekben említett Rouillay a két francia segédige az AVOIR (birtokolni) és az ETRE (lenni) megnyilvánulását, az anyagi birtoklás és a szellemi, érzelmi értékek, az "elvenni vagy adni" közötti ellentétet látja a két személyben. Utal Máté évangéliumára (VI.24) hogy az ember előbb utóbb válaszúthoz érkezik, ahol választani kell, mert "Senki sem szolgálhat két tanítót".

Szinte a kép középpontjában, a két személy között az asztalon ott a domború tükör. Az ablak egy nagy kereszt, a két vitrázs különböző színű (az egyik meleg, a másik hideg), az ablakon keresztül egy templom látható és a tükörképből kiderül, hogy a helyiségben nem csak a pénzváltó és a felesége, hanem egy harmadik, piros turbános személy is tartózkodik. Rouillay szerint ez a személy a lelkiismeretet jelképezi.

A festmény eredeti keretén -  a reneszánsz korban a keret a festmény alkotó részének számított, gyakran oda jegyzett fel valamit a művész, ha mást nem a saját nevét, a kép címét, az alkotás dátumát - ez a felirat olvasható: "Legyen a mérleg pontos és a súly egyforma".

A festmény 1514-ben készült, olaj falemezen, mérete 71x68, a Louvre-ban őrzik.

Ezúttal Massys-nak erre a festményére, hívtam fel a figyelmet, de érdemes megcsodálni gyönyörű portréit is (többek között ő festette meg, 1517-ben Erasmus ismert portréját is) noha az arckifejezés ábrázolásában néha már a karikatúra felé hajlik az igyekezete.   

A festők nagy része pályafutása során megfestette önarcképét, közöttük talán Rembrandt az, aki legtöbb ilyen festményt hagyott az utókorra, s ezeken a képeken, az arckifejezéseknek köszönhetően tanúi lehetünk hogyan változott a művész lelki világa az évek során. Az önarcképet a festők, természetesen tükör segítségével alkották meg, tehát eleve nem élethű egy ilyen festmény sem abból eredően, hogy a tükörkép fordított (ami balról van az a tükörképben jobbra kerül, ha például valakinek a jobb szeme üvegszem volt, a tükör segítségével festett önarcképen úgy marad meg az utókorra, hogy a bal szeme volt az üvegszem)  

Az alábbiakban egy furcsa szerkezetű önarcképet ismertetek, Marie Suzanne Roslin (1734-1772) francia festőnő alkotását. A rokokó kori festőnő ( a rokokóról, a kor pikáns erotikájáról a következő részben számolok be), akinek  apja XIV. Lajos szabója és sztájlisztja volt ezzel a képpel írta be magát a (francia) művészet történelmébe.

Első pillantásra úgy tűnik, hogy a művésznő portréfestés közben örökítette meg önmagát,

ahogyan modelljét az ovális tükörből festi, egy másik tükörből pedig saját magát. A tükörben látható személy, illetve kompozíció azonban túl ismert, Maurice-Quentin de la Tour (1704-1788) a pasztell technika első nagy mesterének önarcképe ( a pasztell mint technika 1720 körül jelent meg a festészetben). Tehát nem tükröt látunk, hanem festményt ovális keretben, a festőnő tulajdonképpen másolja tanító mesterének önarcképét. A két önarcképet ábrázoló  festmény pasztellel készült kék színű papírra, mérete 92x111 cm.

Jean Baptiste Greuze (1725-1805) Törött tükör című festményén a tükör nem kellékként, hanem jelképként jelentkezik: a törött tükör köztudottan baljós jel. A rémület látszik a fiatal lány arcán, aki kikészítette ékszereit, talán valamilyen fontos találkozóra készült, de ez a malheur után valószínüleg el sem indult.

A tükör lényegében a nő és a női szépség fontos kelléke. Hogy leellenőrizze ruházatát, frizuráját, festését... Láttunk a korábbiakban több olyan Vénusz festményt, ahol a Szerelem istennője egyszerűen csak gyönyörködik önmagában. 

Jean Auguste Dominique Ingres (Montauban 1780.szeptember 29 - Párizs, 1867 január 14), a francia neoklasszicista festészet egyik legnagyobb művészének festményén az éppen megszületett (ennek ellenére nem kisbaba, hanem kifejlett vonzó tini csaj) Vénusznak a kisdedek (Cupidók? Ha igen akkor logikai zavar, hiszen Cupido Vénusz gyermeke, de ne keressünk logikát a mitológiában) egyike tükröt mutat, hadd lássa milyen tökéletesen csinosra sikeredett.

 Ingres ezen a festményen összevonta a korábbi Vénuszokat: a kiinduló ihlet Botticelli tengerben született Vénusza (a cím is ugyanaz: Vénusz anadyomene), de felbukkan a tükör is,  a tükrös Vénuszok pedig, mint ahogy az előbbi fejezetekben láttukTiziano, Veronese és Rubens festményein jelentkeznek.

Botticeli festményéhez viszonyítva itt hiányzik a kagyló és az egyéb mitológiai körítés. Igaz ott a tenger és a tenger habja, hiszen, mint tudjuk Vénusz görög megfelelőjének (Aphrodité) nevének jelentése, a tenger habjában született. Új momentum a szépség lába körül tolongó (számszerint négy) Cupido.  Maga a figura Ingres korának ízlése szerint tökéletes.

Ingres a festményt 1808-ban kezdte el festeni Rómában, ahol a Francia akadémia ösztöndíjasaként tanulmányúton tartózkodott. Az olasz reneszánsz festőket tanulmányozta és művészetük hatása érződik Ingres teljes opusán (itt jegyzem meg, hogy a festő a női aktfestészet mesterének számított korában). Saját bevallása szerint a legnagyobb hatással Raffaello volt rá és egész életére megjegyezte tanácsát: a legfontosabb a pontos rajz, a rajz legyen tökéletes! Több francia művészet történész Ingres Vénuszát  tökéletes női aktként tartja számon. De vannak olyanok, akik ezt a tökéletességet vitatják: pontatlan a jobb láb térdének ábrázolása, a fej a testhez képest aránytalanul nagy és aránytalan a távolság az orr és a bal fül között! (A többi stimmel - mondják ők). Az ellentábor, az Ingres-rajongók megadták a "hibák" magyarázatát. Nos: Ingres Firenzében látta Botticelli Vénusz születése festményét és elhatározta, hogy megfesti a saját változatát, amit , mint említettem Rómában el is kezdett, de nem fejezte be. A festményt magával vitte Párizsba és negyven év után nekilátott ismét. A modell szerepét egy bizonyos Rothschild bárónő vállalta. Mint ahogy egy ember sem felel meg tökéletesen a Leonardo da Vinci által felállított ideális arányoknak, a fiatal bárónőnél az aránytalanságok pontosan a bírálók által említett részletekben mutatkoznak. Na tessék! Egyébként a festményt Ingres 1848-ban fejezte be, mérete 162x92 és a már többször is említett chantilly-i Condé múzeumban látható.

A Tiziano, Veronese, Rubens... által használt "tükrös megoldást" amikor a tükör segít abban, hogy a portré általunk nem látható része is látsszon Ingres több arcképen is használta.  Olaszországból visszatérve nem csak álló, hanem fekvő Vénuszt is festett Tiziano Urbinoi Vénusz és Vélazquez Vénuszának hatására, ahol bemutatta milyen szépen, pontosan, élethűen tud festeni. Megjegyezhetném, hogy ezen felül semmi mást, de az ilyen fajta fanyalgás arra a sportértékelésre hasonlít, hogy "a középcsatár azon felül, hogy rúgott négy gólt semmi mást nem tett hozzá".  A tükörnek itt egy speciális szerepe van: ott található a kék bársony függöny mögött, csak nem látszik. A festmény címe: A "nagy" Odaliszk, a Louvre-ban látható.

    

Az itt közölt festmény egy olyan pillanatot örökít meg, ami talán kevés nőre jellemző: hogy túlságosan is elégedett magával, kinézésével. Auguste Toulmouche (Nantes, 1829.09.21. - Párizs, 1890.10.16.) a francia XIX. századi akadémiai festészet képviselője. A festmény afféle allegorikus kép, címe Vanité (hiúság).
Toulmouche-al egyébként az impresszionisták később sokat példálóztak, mint a túlhaladott stílus művelőjével, rámutatva festményei élettelenségére, ridegségére (ami mellesleg ezen a képen is érződik.)  Toulmouche, mint befutott festő, noha a másik oldalt képviselte az akadémikusok és az impresszionisták közötti vitában,  sokat segített unokatestvérének, Claude Monet-nak pályafutása elején. 

Ingres és Toulmouche itt látható festményeinek közlésével egy hátsó szándékom is van, ami rövidesen kiderül. 

Courbet lenyúlta Whistler nőjét

A most következő tükrös kép egy, neves festők közötti viszály történetét mesélteti el velem.

A festő: Gustave Courbet (Ornans, 1819 június 10 - La Tour de Peilz (Svájc) 1877 december 31) a francia realista festészet neves képviselője. A festmény címe: Jo, la belle Irlandaise (Jo a szép ír lány). A viszály okozója ki más lehetett mint egy hölgy. A festményen látható vörös hajú szépség.

A hölgy neve ismert, Johanna Hiffernan születési dátuma már nem: 1842/43. Ez a történet szempontjából nem is annyira lényeges, az viszont igen, hogy Jo hat éven keresztül James Abott McNeil Whistler (Lowel, Massachusetts, 1834 július 10 - London, 1903 július 17.) neves amerikai festő szerelme, élettársa és modellje volt. Jo több Whistler festményen is felismerhető, az első nagysikerű alkotásán, Szimfónia fehérben No 1, amely 1863-ban meghozta az amerikai festőnek a hírnevet (az Elutasítottak szalonján Párizsban a legnagyobb sikert Manet Ebéd a szabadban és Whistler fehérruhás hölgye aratta) az ír lány látható. Ugyanúgy mint a kevésbé ismert, itt közzétett No 2. számot viselő Szimfónia, ahol Jo arca tükörben látható (szerintem a tükröződés ábrázolása nem sikerült tökéletesen, de nem ez a lényeg) .

Whistler és szerelme Jo 1861-ben ismerkedtek meg Courbet-val, a francia festő Pigalle krt 18 szám alatti műtermében. A Párizsban tanuló amerikai festőre nagy hatással volt Courbet művészete és örült annak, hogy Courbet bevezette őt a párizsi művészvilágba, ahol megismerhette nem csak az impresszionista festőket, de Baudelaire költőt, vagy Hector Berlioz zeneszerzőt is.

 Öt évre rá, 1866 nyarán Courbet, Monet, Whistler és Jo közös nyaralásra távoztak az ismert üdülőhelyre, Trouville-be. Itt kérte meg az akkor a 23 (24?) éves lánytól több mint húsz évvel idősebb Courbet az amerikai fiatalembert, hogy engedje át modelljét (a naív amerikai csak festésre gondolt és eleget tett a dörzsölt francia kérésének). Ekkor született a fenti festmény. 

Az, hogy Courbet és Jo között az alkotás közben több is történt akkor vált nyilvánvalóvá Whistler számára miután meglátta a nem sokra rá közzétett és óriási botrányt okozó Courbet festményt, a Világ eredetét (Origine du monde). Hosszabb tépelődés után úgy döntettem, hogy ezt az alkotást mégsem másolom át. Egy bozontos női nemi szervet ábrázol. A testrész tulajdonosa nem látható a képen, de úgy tűnik Whistler minden kétséget kizáróan felismerte és mély felháborodással szakított Courbet-val és Jo-val is.

Egy kis kitérő: az említett botrányos festményen egyébként többen Mme de Sabatier-t vélték felismerni. Apollonie Sabatier (Méziers 1822.IV.7 - Neully, 1890.I.3)  a XIX század közepén a párizsi művész világ ismert szereplője volt, többek között Charles Baudelaire (Párizs, 1821.IV.9. - Párizs, 1867.VIII.31.) múzsája és szeretője (az itt közölt, Thomas Couture festményén éppen Baudelaire-el enyeleg). A hölgy Abancourt gróf törvénytelen leányaként született és mostohaapja vezetéknevét viselte. Az 1840-es évektől a Pigalle tér közelében lévő Frochet utcában tartott szalont. Ebbe a szalonba járt vasárnaponként minden külön meghívás nélkül a párizsi művészvilág, többek között (Baudelaire-en kívül) Dumas, Gautier, Flaubert, Feydeau, Goncourt, Musset, Nerval írók, költők, Courbet, Jalabert, Meissonier, Ricard festők, Préault, Clesing szobrászok, Berlioz zeneszerző, hogy csak a legismertebbeket említsem. Közülük többen alkotásaikban megörökítették az Elnöknőt (la Présidente, ez volt a hölgy beceneve, mert ő "elnökölt" ezeken az összejöveteleken). Készült róla szobor, írtak róla vagy hozzá verset, Gautier Levél az elnöknőhöz című műve az erotikus irodalom egyik remekműve.


De visszatérek Courbet és Jo történetéhez: ugyanabban az évben, 1866-ban Courbet megfestett egy másik botrányos képet, ahol modellként szintén az ír lány feküdt, az Álmot (Le sommeil)

A festmény azért okozott botrányt, mert durván sértette a közerkölcsöt: a kép kompozíciójából nem nehéz kitalálni, hogy a "két barátnő" (ez a festmény eredeti címe) bizony szerelmeskedtek, mielőtt elaludtak volna. Ja, és alkoholt is fogyasztottak! A festményt egyébként egy török diplomata, bizonyos Khalil bég rendelte meg és a Nagy Puncival együtt mind a két festményt nem kevés pénzért megvásárolta. A fenti Álom állítólag egy ideig Budapesten is időzött (! - kinél, mikor? Nem sikerült felderíteni) majd visszakerült Párizsba. A Petit palais-ban látható.

A kor ízlése még nem engedte meg a bármilyen meztelenségeket. Csak a mitológiai ihletésű klasszikusan kidolgozott Ingres féle festményeket tűrt meg az erkölcs. Ha Courbet történetesen olyan címet adott volna a fenti festménynek, hogy Vénusz és Danaé álma, lehet, hogy nem okozott volna felháborodást. De nyíltan hús-vér, netán kétes erkölcsű nők ábrázolása, még felöltözve is botrányosnak számított. Amiről meggyőződhetünk rövidesen Manet két festményeinek példáján is.

Gustave Courbet egyébként egy provokatív, ateista személyiség volt, a mai értelemben vett szélső baloldali, anarchista nézeteket vallott. A Párizsi Kommün kitörésében aktív szerepet vállalt, be is választották Párizs VI. kerület Tanácsába valamint megválasztották a Képzőművészek Szövetsége elnökének. Ebben a tisztségében javasolta, hogy el kellene távolítani a Vendome téri oszlopot. A forradalmárok - kérdés, hogy Courbet utasítására-e - ledöntötték az oszlopot s miután bukott a Kommün, Courbet-t kötelezték, hogy saját költségén állíttassa vissza ezt a műemléket. Courbet-nak erre nem volt pénze, emiatt és más vádak miatt megszökött Franciaországból és hátralévő éveit Svájcban, Vevey melletti La Tour de Peilz falucskában élte le.

Manet tükrei

A XIX. századi francia közízlés élénk tiltakozással fogadta a festészet forradalmáraiként megjelenő impresszionista festőket. Tiltakoztak a stílus, a technika, a témák, a vásznakon megjelenő hétköznapi élet jelenetei és szereplői ellen.  Édourd Manet (Párizs, 1832 január 23 - Párizs, 1883 október 30) - akiről az elkövetkezőkben jócskán lesz még szó, főként Olympia c. festménye kapcsán - 1877-ben felajánlotta (az itt látható) Nana című festményét a Párizsi Szalonnak. A Szalon zsürije felháborodottan, egyhangúlag elutasította az alkotást. A festményt ezek után egy kirakatban állították ki. A párizsi közönség sorokban állva, tolongva jött megnézni a képet, azzal a céllal, hogy kiröhögje magát (!!!), hogy micsoda szörnyűség megalkotására vetemedett ez a "szerencsétlen festő"!

A Szalon zsürije és a párizsi közönség túlnyomó többsége számára ugyanis még a fentiekben közzétett Ingres vagy Toulmouche által festett művek jelentették a festészetet. Manet képén pedig egy alsószoknyában lévő, ízléstelen harisnyát viselő harmadrangú prosti két menet között a tükör előtt púderozza magát. Közben már ott ül - a képen éppen hogy csak látszó - új kuncsaft, aki még a cilinderét sem vetette le és mocskos tekintettel bámulja a nő gömbölyded fenekét. Már ennyi elég okot szolgált a tiltakozásra ("hová süllyedt az erkölcs!") a festés technikai részletekkel csak a kritikusok foglalkoztak: kidolgozatlan kép ("hogy néz ki a kurva cipője?!"), maszatokban felvitt színek ("mintha bőrbetegségben szenvedne a nő") összecsapott háttér.... Szerencsére akadtak, akik felismerték az új idők szellemét, s minden feltartásuk mellett elismerték, hogy a festmény legalább életszerű! (Nem úgy mint például Toulmouche hiú nője). Közöttük Joris-Karl Huysmans, a kor elismert művészet kritikusa volt az első, aki elhallgattatta az alázó, becsmérlő hangokat, amikor leírta, hogy "ennek a bizonyos Manet nevű fiatalembernek" a festménye értékesebb, mint bármelyik festmény azok közül, amit beválogatott a zsüri a Szalon tárlatába.

A festményt egyébként Zola ihlette. Egyes források szerint a naturalista író azonos című regénye. Ebben csak az a probléma, hogy a Nana c. regény két évvel később (1880-ban) jelent meg, igaz, előtte egy lap folytatásos tárcaként közölte. Valószínűbb, hogy a Rougon-Macquart családi ciklushoz tartozó, sorrendben a hetedik regényből, a Patkányfogóból származik az ihlet, ahol már megjelenik Nana. A regényben leírtakhoz képest vannak eltérések, kezdve onnan, hogy Zola Nanája szőke, a képen pedig vörös, illetve gesztenye-barna színű személyt látunk.

 A modell ismert, név szerint Henriette Hauser színésznő jelenik meg a vásznon a prosti szerepében. Henriette egyébként Vilmos holland herceg szeretője volt, Hágából tért vissza Párizsba, a beceneve (Citrom) a párizsiak viccelődéséből ered (Oranje, azaz narancsos herceg szeretője volt...narancsról a citromra). 
A festmény mérete 154x115, a hamburgi Kunsthalleban látható.

A következő Manet festmény ékes és egyedi példája annak amikor a tükör új perspektívát nyit és tartalmat ad egy képnek. A festő egyik utolsó remekműve, az Le bar aux Folies Bergeres (Bár a Folies-Bergeres-ben) című alkotás 1882-ben készült, egy évvel Manet halála előtt.

A kép egyben portré, csendélet és zsánerkép is: a pultos lány jellemét tükröző arckép, narancs, virág és italok alkotta csendéletek valamint a bárban pezsgő élet eseménye. A tükör segítségével a bár hangulatát a pultos lány szemszögéből látjuk, egyben érzékeljük az ő véleményét, viszonyulását is a neves párizsi mulató hamisan csillogó, hamis örömet és vidámságot árasztó helyszíne és közönsége iránt. Az alkalmazott elrévedt, érdektelen a tekintete, elege van ebből a társaságból, melynek ő nem részese,  és csak azt várja mikor telik le a munkaideje. (Igazából ennél sokkal több van a tekintetében, arckifejezésében, érdemes alaposan szemügyre venni).

Eddig ez így világosnak és logikusnak tűnik. De a kompozíció nem ennyire egyszerű, a szerző (jobbról: Edouard Manet fotója) tett róla, hogy ne legyen minden logikus és hogy elgondolkodjunk a szándékán. Ugyanis: a kép jobb felén lévő tükörképpel nem tudunk mit kezdeni. Ahhoz, hogy ezt lássuk, máshol kellene lenni, akkor viszont a termet nem látnánk, vagy nem így látnánk. Tehát a kép nem a festő, hanem a szemlélő szemszögét ábrázolja? Ezenkívül, mintha a pultos lány sem lenne ugyanaz: a tükörképen mintha egy kicsit a vendég felé hajolna, szolgálatkészen, mintha kommunikálna vele. Az "eredeti" viszont magába révedve nem kommunikál senkivel. Továbbá: a vendég hol áll a tükörnek ezen a felén? Itt mellettünk? A tükörkép szerint egészen közel a lányhoz. Szerintem (ez tényleg az én véleményem, ilyen magyarázatot nem olvastam) esetleg egy másik pultos lány is van, aki a vendéget kiszolgálja és akinek csak a tükörképe látszik. Valami okból.

A kép bal felső részén látunk két lógó lábat, zöld lábbeliben. Artista a trapézon? Hol történik a mutatvány? A közönség közül egy hölgy színpadi messzelátóval ugyan valamit szemlél de nem az  artistát. Mit? Miért? Lehet, hogy a pultos lány teljesen egyedül van egy lepusztult kocsma pultja mögött, nem ilyen pult előtt és nem is a Folies-Bergeres bárjában, hanem csak képzelődik, hogy ott dolgozik?

Edouard Manet a festményt nem az eredeti helyszínen, nem az ismert párizsi mulatóban festette, hanem műtermében. A lány autentikus, egy bizonyos Suzanne, aki valódi pultos lány és közvetlenül ő ihlette meg a festőt. A talányt pedig az általa is nagyra becsült Velazquez után fogalmazta meg szabadon. A talány felállításában talán közrejátszott az is, hogy a képet Manet már betegen festette, tudta, hogy az életben már nem fog eljutni zsibongó, vigadó éjjeli mulatóba. Valamit közölt, üzent az utókornak. Csak meg kell fejteni.
Ha valaki úgy gondolja, hogy könnyebben megfejti ha eredetiben látja, segítek: a festmény Londonban, az Institut Courtauld-ban látható, mérete 96 x 130.  

Sokak szerint Manet-ra hatással volt Gustave Caillebotte (Párizs, 1848 augusztus 19 - Genevilliers, 1894 február 21) két évvel korábban, 1880-ban festett Dans un caffé (Egy kávézóban) című festménye.  Caillebotte-ot sokáig inkább mecenásként tartotta nyilván a művészet történet, festőként inkább az Egyesült Államokban ismerték. Apja gazdag ingatlan kereskedő volt, 1873-ban jelentős vagyont örökölt tőle amiből bőkezűen, de diszkréten támogatta impresszionista festő barátait. Számos festményt vásárolt tőlük kiemelt áron, ha valamelyikük anyagi gondokkal küszködött, szívesen segített. Ő szervezte meg 1874-ben az impresszionisták első kiállítását, majd még öt ilyen tárlatot. Festőként később lett elismert, ennek egyik oka az volt, hogy festményeit nem árusította, mert nem volt szüksége pénzre, de nem is ajándékozta el, hetven százaléka a családban maradt. Több mint 500 festményt festett aránylag rövid élete alatt, 46 éves korában hunyt el.
Az Egy kávézóban című festmény minden bizonnyal a Nouvelles Athenes nevű kávézót ábrázolja, a tükör előtt zsebre dugott kézzel szemlélő, nem éppen egy előkelő úriember kinézetű  férfi két másik festményén is felbukkan (Egy férfi portréja és a Haussmann körúti balkonon). A Folies-bergeres bárjához képest itt sokkal kihaltabb a hangulat, csak két személy kártyázik, vagy dominózik. Ennek ellenére a fogason négy kalap látható. A különböző elemzések még egy tükröt vélnek felfedezni a kép jobb felső részében és szerintük két kalap tükörképét látjuk. Sokáig nézegettem a festményt, de én nem úgy látom. Azt még esetleg elfogadom, hogy a fény a jobb felső sarokban nem ablak, hanem tükör... A festmény mérete 153x114, a Rouen-i Szépművészeti múzeumban látható.

Új stílusok, megváltozott ízlésvilág

Változtak a stílusok, változtak az ízlések, a nő, a női akt akár tükörrel klasszikus témaként vissza-vissza köszönt, a festők saját ízlésüknek tükrében festették meg.
Paul Signac (Párizs, 1863 november 11 - Párizs, 1935 augusztus 15.) a pointilizmus atyja így örökítette meg a témát:

A festmény címe Fésüködő nő (Femme se coiffant vagy se peignant - mind a kettő ugyanazt jelenti, mind a két cím változattal találkozhatunk) 1892-ből. A részletesebb elemzéstől eltekintek, bevallom nem tudom mik azok a nyeles valamik a tükörképben és egyáltalán az a tömény narancssárga, ami folytán azt is lehetne feltételezni, hogy a szoba másik fele egy napraforgó mezőre néz. Ha valaki ezek alapján azt gyanítja, hogy nem vagyok elragadtatva a festménnyel, talált. Ezzel természetesen csak saját bunkóságomat bizonyítom, ugyanis a festmény annyira értékes, hogy a párizsi Musée d'Orsay-ben őrzik. Eredeti mérete: 59x70.

A fentiekben említettem milyen felháborodást váltott ki Manet festménye a párizsi prűd közönség soraiban. Meg kellett azonban szokniuk az új időket, a változó irányzatokat, hiszen városukban néhány évtized múlva Picasso sokkolta a zembereket. 
Pablo Picasso (Malaga 1881 október 25.  - Mongrins, 1975 április 08.) szinte megszámlálhatatlan opusában festett tükrös nőket is. Az itt látható festmény a korai korszakából való, 1906-ban festette, címe Femme á la toilette (Szépítkező nő). Megfigyelhettük már, hogy, ha nők szépítkezését ábrázolja a festmény, akkor franciául az "á la toilette" meghatározást használják, amit nem szabad összekeverni azzal a mellékhelyiséggel amelyen a Toilette felírás olvasható. 
Picasso a festményt a Barcelona közelében, Lleida tartományban található Gósol nevű városkában festette, ahová 1906 nyarán üdülni érkezett, de egy ragályos betegség miatt a tervezettnél tovább kényszerült maradni. A festmény a Mester Rózsaszín korszakához tartozik, a kubizmust a következő évben 1907-ben találta ki. A kép lényege az egyszerűség és az ellentét a két személy között. A vörös hajú pőre nőt csak meleg színekkel a tükröt tartó fekete hajú felöltözött szolgálólányt viszont többnyire hideg színekkel festette meg. A képen a hozzáértők szerint a görög klasszikus festészet hagyományai és az ibérai nem tudom micsoda ötvöződnek.

A következő Picasso festmény már egészen más, kubista stílusban készült 1932-ben, címe Leányka a tükörben (Fille au miroir).

Ugyanez a címe Georges Rouault (1871-1958) francia festő 1907-es évjáratú festményének

is, ahol mindaz, amit hozzám hasonló konzervatív felfogású személy egy női portré esetében feltételez  -  báj, kecsesség, szépség, esetleg erotikus kicsengés - hiányzik. És mintha nem lenne egészen pontos a tükörkép sem... :) (smile)

Na de, ez már a XX. század. Hasonló a most következő, szintén kubista portré 1919-ből. A festő a neves Juan Miró (Barcelona, 1893 április 20 - Palma de Majorca 1983 december 25.), aki inkább szürrealista szobrairól, mint festményeiről ismert. A kép címe hasonló a fenti kettőhöz, Meztelen nő tükör előtt (Nue au miroir).

Bemutatok még néhány, a XX. században menős stílusban festett tükrös hölgyet. Következik Henri Matisse (Cateau-Cambrésis, 1869 december 31 - Nizza, 1954 november 03) a fauvizmus atyja Picasso nagy barátja és vetélytársa, 1903-ban készült Carmelina című festménye:

Az expresszionizmus sem maradhat el. Karl Schmidt-Rotluff (Rotluff 1884 december 1 - Berlin, 1976 augusztus 10) a német expresszionizmus kiemelkedő képviselője a Die Brück (A híd) csoport tagja volt. A Tükör előtt című festményt 1915-ben festette.

Egy másik német expresszionista, a Die Brücke csoport egyik alapítója, Ernst Ludwig Kirchner (Aschaffenburg 1880 május 06 - Frauenkirch 1938 június 15) így festette meg a tükör előtti aktot:

A legcudarabb expresszionista Vénusz festményt (nem árulom el melyiket) a sorozat legvégére tartogatom.

Csal a tükör

A fentiekben már említettem a szürrealizmust: néhány olyan festményt válogattam össze, ahol a tükör megtréfálja a szemlélőt. Többnyire szürrealista festőktől. Kivéve az elsőt, amely még 1670-ben készült! A festő Frans van Mieris (Leyde 1635 április 16 - 1681 március 12)

René Magritte belga szürrealista festő (Lessines, 1898 november 21 - Schaerbeeck, 1967 augusztus 15) két festménye következik. Az első A veszélyes kapcsolatok (Liaisons dangeureuses) címet viseli, 1936-ból:

A másik festmény címe Tilos a másolás (La réproduction interdite) 1937-ből:

 Végül egy másik, neves belga szürrealista festő, Paul Delvaux (Antheit, 1897 szeptember 23 - Furnes 1994 július 20) bájos alkotása:

A következő részben a rokokóról, a korszak ízlés világáról, fülledt erotikájáról lesz szó.