2015. december 30., szerda

Pénzügyi szakember


A lakótelepi tízemeletes panelház alagsorában, közvetlenül a kutya kozmetika és a turkáló szalon mellett pénzügyi befektetői iroda nyílik. Pénzügyi tanácsadás, befektetés. A nagyobb felirat angol nyelvű: Financial expert. Érthető: nehogy a külföldi befektető tőkés, vagy a szögesdróton átjutott migráns nyelvismeret hiányában ne találja meg az irodát és ilyen banális okból elszalassza élete lehetőségét.

            Pénzügyekhez nem értő szemlélőként egy kicsit furcsállom, hogy a szakértő ezt a lokációt választotta, ahol az előző bérlőnek nem is tudom milyen vállalkozása csődölt be. A lakótelepen rengeteg a kiadatlan üzlethelyiség, pár hónapos sikertelen próbálkozás után, a forgalom teljes hiánya miatt tovább állt innen már autóalkatrész kereskedő, masszázs szalon, pékség, gyógynövény üzlet, búvár felszerelés kereskedő. A pénzügyi szakértő irodája nem hivalkodik méreteivel, az egész akkora mint egy pénzváltó, az üvegajtón keresztül látható egy íróasztal két székkel (a tulaj még nem foglalta el a helyét). Ha netalán engem kérdez, aki itt lakik, ismeri a környéket, igaz, a pénzügyekben járatlan, én inkább javasoltam volna, hogy a jelenlegi helyzet alapján Vajdaságban telepítsen pénzügyi tanácsadói irodát, mondjuk Keviben vagy Gunarason és az első tanácsom az lenne, hogy mindenek előtt iratkozzon be a VMSZ nevű helyi pártba.

            De tovább gondoltam: ha már pénzügyi tanácsadó, akkor először saját magának adott tanácsot. Az is okkal feltételezhető, hogy pénzügyi-közgazdasági végzettséggel rendelkezik, ahol vizsgázott olyan tantárgyból ahol a kockázatok és befektetések minden létező elemére rámutatnak. Ezek után jutott arra a következtetésre, hogy itt, a turkáló mellett lévő iroda az ideális hely erre a tevékenységre.

            Próbálom megfejteni a logikáját. Az elsőt értem: konkurencia nincs. Sem ezen, sem a szomszédos lakótelepen, de még öt kilométeres körzetben sincs másik pénzügyi tanácsadó. Lehet, hogy tud valamit, amit senki más nem: hogy a lakótelepi nyugdíjasok tulajdonképpen tele vannak megtakarított, párnában, dunsztos üvegben, harisnyákban, tönkrement mosógépben rejtegetett pénzekkel és csak játszák az eszüket amikor két zsemle mellé mindössze 5 deka parizert méretnek ki a boltossal. Arra is lehet számítani, hogy egy igazán ravasz milliárdos nem a Rózsadombon, a betörők célterületén pöffeszkedik kitéve magát az irigy tekinteteknek és egyéb kellemetlenségeknek, hanem itt, a panel-dzsungelben húzza meg magát valamelyik szerény kétszobás lakásban. Néha lesétál, választ a turkálóban feleségének egy nem túl kopott otthonkát majd betér a tanácsadóhoz az árfolyamokkal spekulálni.

Itt senki sem figyelne fel, ha személyesen megjelenne Bill Gates, Carlos Slim Helu, Michael Bloomberg, vagy akár Soros György, Andy Vajna Habony Árpáddal,  vagy nélküle. Napközben kihalt a lakótelep, az idős, nyugdíjas bácsiknak és néniknek a legnagyobb gondja az, hogy sort fogjanak az orvosi rendelőben és kiírassák gyógyszereiket.

Az is közrejátszhatott a választásban, hogy itt mindig van parkolóhely és ingyenes. A Belvárosban, ahol a nem eléggé körmönfont kollégák drága irodákat bérelnek, a befektetési tanácsadásra szoruló személy órákat kőrözhet, amíg talál szabad, természetesen, fizetős parkolóhelyet. Közben akár el is megy a kedve a befektetéstől. Nem utolsó érv lehet az is, hogy a NAV pénzügyi ellenőrei nem erre, a kutya kozmetika, a turkáló és hasonló tevékenységű vállalkozások környékén kutakodnak milliós büntetések kiszabásának szándékával és reményével.

            Elgondolkodtató nem csak a helyszín, hanem az iroda megnyitásának az időpontja is: most az ünnepek környékén. Amikor az emberek szinte hisztérikusan tapsolják el összes pénzüket, még a márciusi fizetés-előleget is. Ha az Új év első napjaiban gondol indulni az szerintem – ismétlem, nem értek a pénzügyekhez – a lehető legrosszabb időpont. Január a leghosszabb hónap, amikor szinte lehetetlen kivárni a fizetést. Ő viszont pontosan tudja, a kockázat számításakor rálelt arra az érvre, amely valami, számomra ismeretlen okból a január eleji időpontra biztatta.


            Minél jobban töprengek, annál inkább válik világossá, hogy ez a szakértő valamit nagyon tud. Az irodától nincs messze a lottózó, ha a közeljövőben valamilyen komolyabb összeget nyerek (nálam már a húszezer is komoly összeg, nem csak euróban, hanem forintban is) ezennel ígérem, hogy tőle fogok befektetési tanácsot kérni.

2015. december 25., péntek

Könyörület

A karácsonyi ünnepek híradásainak elmaradhatatlan képsorai amint karitatív, humanitárius szervezetek élelmiszert, ingyen ebédet, a gyerekeknek játékot osztanak a szeretet ünnepén. Nézzük a képsorokat, emberbarátaink hosszú sora kígyózik a Blaha Lujza téren, várják az ingyen bablevest. A tömeg évről évre nagyobb. Mint az ország leggazdagabb embereinek a vagyona, megállíthatatlanul az elesettek tömege is kétségbeejtően növekedik.

Örülnünk kellene, hogy íme a társadalom gondol az elesettekre, a lecsúszottakra, azokra, akiknek a napi egy tál meleg étel sem biztos. Hadd legyen nekik is szép az ünnep. Nézzük a képsorokat, kezünkben megáll egy pillanatra a kanál, mosolyunk leszárad arcunkról. Nézzük a képsorokat, a zavart arcú embereket, akiknek kellemetlen, hogy a tévé kamerája totálban felvételezi. Együtt érzünk, sajnálkozunk és reménykedünk, hogy mi talán nem fogunk erre a sorsa jutni.

Közben arra gondolunk-e: kik ők? Ők miért, hogyan, mi okból jutottak ebbe a helyzetbe? Gondolunk-e arra, hogy sokuknak korábban volt egy élhetőbb élete? Hogy ők is élvezték a család meghitt melegét, gyermekeikkel együtt örültek a karácsonyi ajándékoknak. Egyszer talán, amikor még volt munkájuk, családjuk, egzisztenciájuk, fedél a fejük felett. Ők ennek a könyörtelen embertelen törtető világnak a vesztesei.

A múlt szombaton egy 38 éves férfi felakasztotta magát a Keleti pályaudvaron a sínek között egy oszlopra. Miután elvesztette munkahelyét éveken keresztül sikertelenül keresett másikat. Nagy reményekkel utazott fel Budapestre egy állással kapcsolatos beszélgetésre. Ez sem sikerült. Délután négy órakor felhívta szüleit. Negyed ötkor találták meg felakasztva.

Emberiesség ellen elkövetett gaztettnek tekintek minden olyan elbocsájtást amelyet a „hatékonyabb termelés”, a „racionalizáció” lényegében a profit növelése érdekében tesznek. Személyek és szervezetek egyaránt. Mint ahogy ezt már korábban is kifejtettem, szememben gátlástalan és embertelen gazemberek mindazok a „sikermenedzserek”, akiknek minden átszervezési javaslata, tanulmánya munkaerő csökkentéssel kezdődik. És az a szervezet is, amely elbocsájtásokat követel meg egy országtól, kormánytól, társadalmától.

Nézzük a képsorokat, amelyek könnyítenek az elit lelkiismeretén, hiszen köztudott, hogy a humanitárius szervezetek elsősorban a gazdagok adományaiból élnek (és a lelkes, szociálisan érzékeny aktivisták fáradhatatlan munkájuknak köszönhetően működnek). Az elit is nézi és megkönnyebbülve nyugtázza, hogy nagylelkű adományának köszönhetően ez a riadt, szerencsétlen tömeg is meleg ebédet kapott a Blaha Lujza téren.

Ennek tudatában vélem azt, amivel a kedves Olvasó lehet, hogy nem fog egyetérteni, hogy a karácsonyi ingyen ebédosztás, ugyanúgy mint a fedél nélküliek megsegítése, adományok gyűjtése és osztása közelebb áll a képmutatáshoz, mint a valós segítséghez. Természetesen: szükséges, és mind nagyobb szükség van a karitatív tevékenységekre, de sajnos a világméretű leszegényedésben annyit ér, mint ha egy égő ház oltásában kezünkben egy pohár vízzel veszünk részt.

A hasonlatnál maradva: a tűz keletkezéseinek okait kellett volna, kellene meggátolni. Nem adományokkal könyörületeskedni, hanem tenni azért, hogy az emberek ne kerüljenek ebbe a sorsba. Segítsenek abban, hogy embertársaiknak legyen munkájuk, egzisztenciájuk.

 Hátha végre ráeszmél ez a – mint ahogy Ferenc pápa mondta a karácsonyi misében - "a fogyasztástól, élvezetektől, bőségtől, luxustól, sekélyességtől és önimádattól megrészegült” társadalmi réteg, hogy nem a bőséget lehetővé tevő profit a legnagyobb érték.


2015. december 9., szerda

Írd alá!

Élvezem a teljes sajtószabadságot. Se cenzúra, sem öncenzúra, nem kell eleget tenni semmilyen politikai vagy tulajdonosi elvárásnak, témát, terjedelmet, lapzártát magam választom. Senki sem kényszerít, senki semmit nem tilt. A számítógép pontosan közli a „példányszámomat”, pontosan tudom melyik írásom mekkora érdeklődést váltott ki.  

Ha még pénzt is lehetne vele keresni, eszményi állapotnak nevezném az újságírás e módozatát. Az ilyen, eszményinek mondható állapotok között egy furcsa jelenséget figyeltem meg önmagamon: talán jobban mint bármikor, aktív újságírói koromban, gondosan ügyelek a mondandómra,  pedig akár gyalázhatnék, pocskondiázhatnék, vádolhatnék, számon kérhetnék... Szigorúan tartom magam az újságírói szakmai és etikai szabályokhoz. Van valami ugyanis, ami mindennél jobban figyelmeztet, ami mindennél fontosabb: a név kötelez! A nevem kötelez.

            Tisztességes újságíró nem ír le akármit. Hacsak nem kényszerítik. Akkor viszont nem adja a nevét hozzá. Hogy ne kelljen mások, és ami még súlyosabb, önmaga előtt szégyenkeznie. Nevünkkel vállaljuk a felelősséget. Írásunknak, nyilatkozatunknak, vallomásunknak, tanúsításunknak, eskünknek akkor van súlya, attól a pillanattól hiteles, önmagunk és a törvény előtt is, amikor aláírtuk.

            Ezért üzenem mindazoknak, akik tartanak a szabad vélemény nyilvánítástól mint vámpír a felkelő Nap sugarától (és a fokhagymától), akik rettegnek a sajtószabadságtól, mint ördög a kereszttől: olyan nagyon nincs mitől tartani. Aki vállalja a tetteit, vállalja a következményeit is.

            Megértem én a politikusokat. Léteznek intő tapasztalatok. A politikusok szívesen hozzák fel Gorbacsov meg a glasznoszty példáját. Aki bizonyára nem gondolta, hogy ha fellazítja a szigorú kontrollt és egy résnyire kinyitja az ablakot az új szelek előtt, ezek a szelek elfújják az egész rendszert, a nagy Szovjetuniót vele együtt, de még a határokat is. Másik példa, amire az óvatos, régi vágású politikusok szívesen emlékeztetnek a nemzeti érzés, ami ha kiszabadul a palackból nehéz ellenőrizni és a nacionalizmusba, még súlyosabb esetben a sovinizmusba, rasszizmusba duzzad. Léteznek más hasonlatok is: naív az a lány, aki hódítójának elhiszi, nincs mitől tartani, „csak egy kicsit” fognak szeretkezni, nem mosakodhat a hűtlenség vádjától az a feleség sem, aki azt bizonygatja, hogy csak egy kicsit csalta meg a férjét (nem próbálták végig az egész Káma szutrát). 

            Aki vállalja tetteit, vállalja a következményeket is. Mind a két oldalról. Szükség van a kölcsönös bizalomra, bízni egymás tisztességében. A történelem bizonyítja: tiltani nem lehet a végtelenig. A tilalom az ellenkező hatást éri el, mert a tilalom a tiltott gyümölcsöt érleli. Előbb utóbb kinyílik minden szelence.

            A gondolatot nem lehet szelencébe elzárni. Kiszivárog, megjelenik és terjed. Akár blog formájában.

            

2015. december 4., péntek

Ötszáz lépésnyire a hetvenes évek

Falra van ugyan festve, de freskónak nem nevezhető. Amint a vendég belép a lokálba, a baloldali falon ez a látvány fogadja: Az utolsó vacsora freskó helyett egy különös trió egy színpadon, fellépés közben. Az előadóművészek ilyen felállásban csak egy helyen léphettek fel együtt. Ott ahol most vannak. A Mennyországban.

            A trió két tagja gitározva énekel, a harmadik jellemző szerkójában a mikrofont szorítja.  Ki nem találnák, hogy kik ők (kivéve azokat, akik már jártak a szóban forgó vendéglőben), annyira szokatlan a felállás: az egyik gitáros-énekes Máté Péter, a másik Elvis Presley, a harmadik tag pedig Freddie Mercury. Na, ugye? (copyright O.V.)

            A szemközti falon kisebb méretű, bekeretezett portrék sorakoznak, közöttük: Harangozó Teri, Szécsi Pál, Poór Péter, Kovács Kati, a külföldiek közül Jim Morrison és Tom Jones. A portréfestő, a stílusjegyek alapján feltételezhetően ugyanaz a személy, aki a  nagyméretű faliképet megalkotta. Kollégát nem szívesen minősítek, még Van Gogh-ot sem, annyit azonban talán megállapíthatok, hogy a festmények nem közelítik meg a leonardói magasságokat. De felismerhetőek. Mint a bejárati ajtó mellé festett képen az a barátságosan kedves szőke hölgy, akivel a vendég bent is fog találkozni (vajon ő a névadó tulajdonos, vagy csak tulajdonos, vagy az sem – még nem kérdeztem meg, de amikor rákérdeztem a festményre, megerősítette, hogy őt ábrázolja, igaz, neki is vannak fenntartásai).

            Az imént ecsetelt trió előtt egy eredeti Pannónia gyártmányú motorkerékpár áll, az ember szinte várja, hogy Elvis és Péter rápattanjanak és duettben rázendítsenek, hogy "Elmegyek, elmegyek...". A Pannónián két tiszti tányéros-fejfedő, az egyiket egykoron, a népköztársaságban rendőrtiszt a másikat katonatiszt viselhette. A motorkerékpár mögött egy több mint fél évszázados fekete-fehér TV készülék, ezen korabeli mozgókép felvételek láthatóak.

            Az említett tárgyakon kívül a bejárati helyiségben és az étkező teremben még felsorolhatatlanul sok különböző népköztársaságbeli tárgyak emlékeztetnek „az átkos korra”. Nem csak Szokol táskarádió, hanem több, éjjeliszekrény méretű rádió készülék, szifonok, amilyenek minden családban voltak és megfelelő patronnal szódát lehetett durrantani bele. Továbbá: az akkori papírpénzek minden címletben, Fecske cigaretta, Ilona szappan, Erika írógép, Tesla lemezjátszó, orsós magnó hozzávaló ORWO tekercsel, bontatlan vagdalt hús konzervek, vasalók, fényképezőgépek, szovjet karórák, termoszok, Malév műbőr utazótáska. A falon nagylemez borítók (Korda György, Komár László, Fonográf…), az egyik dobozban egy igazi relikvia: „Losonczi Pál elvtárs, a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának nyugalmazott elnöke tiszteletére rendezett vadászat" lövőlapja! Az étteremben a falakon a korábbi korból, az 50-es, 60-as évekből származó reklámokon akad meg a vendég szeme két fogás között: az egyik „Az első szocialista gyár, a Csepeli Motorkerékpárgyár” termékét, az előcsarnokban már megcsodált Pannóniát hirdeti, mellette egy másik reklám szerelő készletet a motorkerékpárhoz, egy harmadik a tűzoltó berendezés használatára figyelmeztet, különösen aratáskor. Igazából nem is reklám, hanem promóciós anyagok ezek, közöttük a kedvencem az új Ikarus autóbusz, a 630-as modell megjelenésének ismertetője, ahol egy sötétebb bőrű (a modell vagy a testvéri Kubából érkezett, vagy két hónap balatoni napozás után állt a lencse elé, vagy…) begyes autóbuszvezető nő, vagy jegykezelő (kondukternő) szalutál (!) széles mosollyal!  Ilyen csábításnak egyszerűen nem lehetett ellenállni. Tudta már az a szocialista marketinges perloninges is, hogy járművet csinos nővel kell reklámozni.

            Azt talán mondani sem kell, hogy a vendéglőben csakis és kizárólag korabeli zene szól a hangszórókból. Olyan a hangulat, mint egykoron gyermekkoromban Becsén, a vasárnapi családi ebéd mellé szólt az Újvidéki rádió kívánságműsora. Ugyanaz a repertoár: a már említett Szécsi Pál, Máté Péter, Harangozó Teri, Poór Péter, a még nem említett Aradszky és ehhez a korosztályhoz tartozó művészek által előadott táncdalok. Időnként külföldi számok válogatása kerül a lejátszóba: T.Rex, Chicory Tip (emlékezik még valaki a Son of my father slágerükre?), Rolling Stones...

            A vendéglőnek – melynek nem árulom el a nevét, mert az már reklámnak minősülne, csak annyit, hogy Budapesten a Damjanich utcában található – létezik még egy nevezetessége: ez volt a rendszerváltás előtti kor egyik meghatározó tévés személyiségének, Antal Imrének a törzshelye. Annak az épületnek a földszintjén őrzi az emlékeket, ahol az „Imruska” élt. Az étteremben jobbról a harmadik asztalnál volt az állandó helye. Ott a falon egy Antal Imre arckép (az alkotó, a stílusjegyekből utalva ugyanaz, aki a többi portrét is elkövette – a képet nézve töprengek magamban: Antal úgy emlékszem nem volt bandzsal …)  emlékeztet a közkedvelt, szellemes, kellemes hangú, nagy műveltségű műsorvezetőre. Itt fogyasztotta ebéd, vacsora előtt az „imicumokat”.

            Mindez azonban csak körítés. Nem a hangulat miatt szoktam átsétálni uckve (copy right: Szakács Béla) ötszáz lépést a munkahelyemtől a hetvenes évekbe, hanem a vendéglő konyhája miatt. Minden munkanap ebédidőben svédasztalos kínálat korlátlan fogyasztással 1180 forintért. És nem holmi currys meg egyéb idegen ízekkel elrontott kambodzsai, Sri Lanka-i, eritreai, szudáni vagy eszkimó ételek, nem is olasz konyha ahol a szinte minden ételre ránehezedő paradicsomos szafttól, mint a hőmérő higanyszála kánikulában, a torkomba szökken a gyomorsav. Hanem igazi magyaros kaják. Ahogyan a munkásosztály étkezett a kommunista diktatúrában.

            Közeleg az ebédidő. Most is oda indulok, disznótorosra. Tegnap csülökpörkölt volt, előtte orja leves. Wi-Fi nincs. 

Utóirat (egy órával később): Nagy csalódás ért. Közelébe se tudtam jutni a svédasztalnak. Egy hattagú brigád (őrző-védő kft csapat vagy hasonló), közülük egy sem volt 120 kg alatt, percek alatt felfalta a disznótorost. Egy kis darab sültkolbász maradt. Bár ne maradt volna! Mert nagyon finom volt. A mákos guba is :(